A kettőt termő fa

Körtefát talán már valamennyien láttatok, de olyan csodálatosat, amilyen én vagyok, bizonyára kevesen. Az erdő közepén bújtam ki a földből, vadkörtefa - anyám törzsének közelében. Semmire sem volt gondom, csak a játékra és a növekedésre. Anyám felfogta az esőt a fejem felett, ha túl sok zúdult volna a nyakam közé, és még a szórakoztatásomról is gondoskodott. Olyan mézédes vadkörtéket, mint amilyeneket az én faanyám termett, messze földön nem talált senki. Nem csoda hát, hogy gyümölcs érés idején, szinte valamennyi madárka ott tanyázott a fejem felett, az ágakon.

Történt egyszer, hogy egy fiatalember tévedt az erdő sűrűjébe, megállt mellettem, és felvett a földről egy cuppogósra érett vadkörtét. Jóízűen majszolgatta, miközben felcsillanó szemével úgy nézett rám, mint aki tervel valamit. De nem bántott. Gyengéden végigsimogatta vékonyka törzsemet, aztán elment.

- Kisfiam - mondta vadkörte - anyám - azt hiszem mégiscsak beteljesedik a vágyam. Ha jól sejtem irigylésre méltó sors vár rád, amivel nem sok vadkörtefácska dicsekedhet. Bizonyára hamarosan el kell válnunk...

- Elválnunk? - jajdultam fel. - Ki lehet olyan kegyetlen, hogy elválasszon tőled?

- Nyugodj meg gyermekem - simogatott meg lehajló leveleivel anyám. - Ha elvisz is innen valaki, nem szakadunk el egymástól, hiszen a szellő, az erdő madárkái viszik - hozzák üzeneteinket.

Attól kezdve hiába döngicséltek a méhecskék, hiába röpködtek körülöttem tarka lepkék, feleslegesen trilláztak, cikázva a madarak, sem éjjelem sem nappalom nem volt. Így telt el a nyár, és mire lehullottak leveleink, újra megjelent a legény. Ezúttal ásót is hozott, kiásott a földből, és hazavitt.

Így kerültem ide, nagyapó udvarába. Amikor elültetett, mindjárt álomra hajtottam a fejem, és utolsó gondolatom az volt: bárcsak soha többé ne ébrednék fel. És mégis, amikor kisütött az első tavaszi napsugár, bennem is győzött az élni akarás. Neki kezdtem a munkának, hogy minél előbb virágba boríthassam koronácskámat, hogy termést érleljek. Nagyapó, aki akkor még süldő legényke volt, egyik nap odalépett hozzám, lenyeste két legszebb ágamat, és idegen ágacskákat oltott belém. Kicsit fájt, de azért nem sírtam, mert anyám, jó előre megüzente, hogy szelíd körtefává oltanak, és ne hozzak szégyent a fejére picsogással. Ettől kezdve nem is ápolt, szinte dédelgetett a gazdám. Gyökeremhez trágyát szórt, öntözött, ha túl száraz volt a nyár, és tavaszonként lenyesegette vadhajtásaimat. Megpermetezett, egyszóval vigyázott rám, mint a szeme fényére. Meg is háláltam a figyelmét, mert alig telt bele három esztendő, meghoztam első termésemet.

Milyen boldog voltam, amikor nagyanyó reggelente teleszedett egy kosarat mézédes gyümölcsömmel, hogy aratás közben, a tarlón szomjukat oltsák vele. Annyi termést hoztam, hogy kitartott egész nyáron. És most figyeljetek: alig szedték le egyik főágamról az aranysárga aratási körtét, a másikon ökölnyi gyümölcsök kezdtek pirosodni. Nagyapó sorra kóstoltatta gyümölcseimet mindenkivel, és aki akart, oltóágat is vihetett rólam.

Közben teltek - múltak az évek. Gazdáméknak gyermekeik születtek, akik ott tanultak meg járni a törzsem körül és nyaranta az én gyümölcsömtől voltak fülig maszatosak. Aztán a gyerekek is megnőttek, tanultak, a földet művelték, majd ők is megnősültek és jöttek az unokák. Szerencsére az unokák sokat járnak nagyapóhoz, különösen olyankor kopogtatnak be gyakran, amikor én, a kettőt termő körtefa érlelem gyümölcseimet.

Még csak annyit, hogy szeretnék sokáig élni, mert körtefa anyámnak igaza volt. Élni, itt az emberek hasznára ezerszer szebb, és boldogítóbb, mint odakinn az erdőben... még akkor is, ha tudom, hogy ha már nem hozok gyümölcsöt kivágnak, ott pedig élhetnék, vagy elkorhadva ácsoroghatnék az idők végezetéig...