Szegény ember tehénkéje

Tudjátok - e, hogy valamikor régen, a kecske éppen olyan vadon élő állat volt, mint manapság az őzike és a nyúl? Hogy miként lett belőle mégis a szegény ember tehénkéje? Elmondom nektek.

Hajdanában, amikor még sokkal több szegény embert élt a földkerekségen, volt egy szénégető, annak annyi gyermeke, mint égen a csillag. A szénégető az erdő szélén egy maga eszkábálta fa és sárkunyhóban lakott. Szorgalmas ember volt, dolgozott pirkadattól - csillagfeljöttéig, s jóformán még a mindennapi kenyeret sem tudta előteremteni. A kis kunyhóban állandó volt a sírás - rívás, mert mit is tehetne mást az éhes gyermek, mint ételért rimánkodik, vagy keservesen sírdogál!

Történt egy napon, hogy hazafelé tartva a szénégető olyan keserves, szívbemarkoló hangokat hallott, hogy egyszeriben elhagyta minden ereje. Mintha csak önön gyermekei siránkoztak volna, valahol a sűrűségben. Tüskén - bokron keresztül futott oda, ahonnan a hangot hallotta. Mintha csak a holdvilág is segítségére akart volna sietni, kibukott egy sötét felhő mögül és ezüstös sugarával beragyogta a parányi tisztást. A tisztás közepén egy összemarcangolt testű kecske mama feküdt, mellette keservesen sírdogálva, ott bukdácsolt két kis fehér gidácska. A szénégető addig csak messziről látott kecskét, annál inkább elgyönyörködött most a két kis suta gida, idétlen... de mégis oly bájos mozdulataiban. A szíve összeszorult a pár órás kis árvák sirató énekére. Anyjukat körbe - körbe járták, mintha csak tudták volna, milyen veszteség érte őket.

A szegény ember egészen közel merészkedett és a két kis állat nem ijedt meg tőle. Hozzábújtak, hiszen kellett valaki, anyjuk meleg teste helyett, akihez tartozhattak, akitől segedelmet várhattak.

- Értem no... értem - beszélt nekik a szénégető könny belábadt szemmel - hogyne érteném. nekem is van gyermekem és nekem is volt édesanyám- Mi lenne, ha hazavinném őket? - ötlött eszébe hirtelen. A gyerekek örömmel Eljátszogatnának velük, a kis árváknak is biztonságosabb lesz ott, enni meg majdcsak esznek valamit.

Azzal betakargatta a két kis jószágot, folt hátán folt kabátjával, hóna alá fogta őket és elindult hazafelé. Na, volt is öröm otthon, de még mekkora.

Ősz felé a szénégető megbetegedett. Ekkor kezdődött csak igazán a sírás-rívás. Most aztán éhen vesznek valamennyien. lassan elfogyott minden ennivaló, már egy kanálnyi nem sok, de annyi kukoricaliszt sem akadt a háznál, amikor a szénégető felesége végső elkeseredésében titokban - levágta az egyik kecskét. A család tagjai keservesen megsiratták a kis bakot, miközben az éhségükről is megfeledkeztek. Hozzá sem nyúltak a finom pecsenyéhez... másnapig. Mire a kecske elfogyott, a szegény ember is lábrakapott, dolgozhatott megint.

Nyolc hónapja volt, hogy hazavitte a kis kecskegidákat, de a kis jerke máris tejet adott, méghozzá nem is akármennyit. Jutott abból valamennyi gyermeknek egy - egy kis csuporkára való. Aztán tavasszal a szegény ember tehénkéjének két kis gidája született. Volt öröm a családban. A három kis gida felverte a házat vidám hancúrozásával. A szénégető elhatározta, hogy felneveli őket. Dolgozott, talán még többet, mint addig és a három gidus, - két jerke és egy bak - felnőttek. Na, ettől kezdve egyre kevesebbet kellett dolgoznia a szegény embernek. Most már három kecske adta naponta a tejecskét, és jutott belőle a piacra is. A tejért kapott pénzből kerül a só, cukor, zsiradék.

Alig telt bele pár esztendő, a szénégetőnek valóságos kecskenyája volt, s csodák csodájára, egyik állatkának sem jutott eszébe visszamenni a vadonba. Pedig higgyétek el, nem kényeztette őket a kutya sem. Télen még a legnagyobb fagyban is kint háltak, isten szabad ege alatt a fagyos földön. Még csak szalmát sem puhított alájuk senki, abrakot, szénát csak a leghidegebb napokban kaptak, de akkor sem igényeltek sokat, mert megszerezték maguknak a mindennapit, a rügyek, hajtások, kérgek rágásával. Egy - egy finom falatért, felkapaszkodtak másfél méterre is, és szinte egész nap be nem állt a pofácskájuk, hogy aztán ha tele lett a bendőjük, megpihenve kérődzenek, mint a tehenek.

Mennél több tejet hordott a szegény ember a piacra, annál inkább híre ment a furcsa tehénkéknek, akadt is rájuk vevő bőven.

Eddig a történet és még csak annyit: biztosan láttatok már kecskét, hiszen akad belőlük manapság is minden faluban és állatkertben. Tartásuk célja azonban egyre inkább megváltozik. ma már ízletes tápláló tejükkel inkább csak a hízócska gömbölyítését szolgák, mert fele kukorica kell a disznónak, ha tejjel hizlalják. A tehén kiszorította a kecsketejet, pedig sok doktor bácsi esküszik rá, hogy aki azt kap kicsi korában, abból vasgyúró lesz. A kecske pedig maradt ami volt: igénytelen, szegény ember tehénkéje!