A lusta kis egér…

- Hasatokra süt a nap! Felkelni - ébresztette fiait Egér anyó, és a kis lurkók azon nyomban kiugrottak az ágyból, hogy reggeli torna helyett, körbehancúrozzák az egérlyukat. Csak egy, a mi kis lusta egerünk, fúrta magát még mélyebben a pihés puhaságba, és arra sem érdemesítve anyja felszólítását, hogy hunyorogjon, szundikált tovább.

Félálomban hallotta a bögrecsörömpölést, neveletlenebb testvérkéi csámcsogását, egy - egy keményebb falat ütemes ropogtatását, és bár szájában összefutott a nyál, mégsem tudta rászánni magát a felkelésre. Már a többiek régen kifutottak a nagyvilágba, amikor a kis lusta rászánta magát, hogy kinyissa a szemét. Odasandított az asztal felé, és mert azon már egy morzsát sem látott, egyszeriben sajnálni kezdte magát.

- Mi az, kincsem? - lépett hozzá, Egér anyó.

- Éhes vagyok, enni akarok! - nyafogta a kis lusta, de esze ágában sem volt, hogy kikecmeregjen az ágyból.

- Kelj fel, mosakodj meg, ülj asztalhoz, mindjárt hozom a reggelit.

- Nem akarok rágni... nem esik jól a fárasztó munka, inkább olyat kérek, amit csak nyelni kell... tejbe áztatott zsemlét, jó? - rimánkodott a kis lusta,

- Hej, nem lesz ennek jó vége fiam, a fogaid csak úgy erősödnek, ha rágsz velük, meg aztán nehogy úgy járj, mint a mesebeli kis egér.

- Miért, az hogy járt? - kíváncsiskodott az egérke, mert a mesét, még a lustálkodásnál is jobban szerette.

- Sosem rágcsált, csak heverészett, pépes dolgokat evett, míg egyszercsak olyan hosszura nőttek a fogai, hiszen nem koptatta őket, hogy amikor végre rászánta volna magát, egy szalonna bőrke elropogtatására, nem tudta kitátani a száját. S mert a fogsorai közé nem fért be, a szalonnabőr, szomorú véget ért.

Hü, de megijedt, a mi kis lustaságunk. Ijedtsége azonban csak pár pillanatig tartott.

A tejbe áztatott zsemle illatára mégiscsak kikászálódott a szőrfészekből. Egy - kettőre kilefetyelte az édeskés ételt, a bőrdarabkákhoz azonban hozzá sem nyúlt. Semmi kedve nem volt a rágásukkal bíbelődni.

Aztán eljött a másnap, egy hét - két hét, és a kis lusta minden reggel fáradtnak érezte magát a bőrke rágcsára, csak tejet lefetyelt, aztán elnyúlt, valahol a hűvösön.

Ki tudja, meddig folytatta volna a tétlenkedést, ha egy reggel véletlenül bele nem pillant a tükördarabkába.

- Teremtő Tavasz! Hogy nézek én ki? Hiszen olyanok a fogaim, mint a farkasé, és vicsoritok... jaj nekem, nem tudom összezárni a számat. Úgy járok, mint a mesebeli kis egér...

Nem is késlekedett egy pillanatig sem. Végigfutotta az éléskamrát, felkutatott minden rágható dolgot, kenyérhéjat, könyvfedelet, és még ki tudja mi mindent, aztán kínkeservesen rágcsálni kezdett. Eleinte kimondhatatlanul nehéz dolga volt, de ahogy a fogai koptak, egyre könnyebben ment a rágás, és mire Egér anyó - vásárlókosarát cipelve - hazaért, alig ismert rá a fiára.

- Mi történt veled? Úgy megváltoztál! - lelkendezett.

Megörült a kis egér, odafutott a tükördarabkához, és mihelyt meglátta magát benne, táncra perdült örömében. Csukott szájú, csinos pofikájú egérke tekintett vissza rá. Attól kezdve egész nap rágott... akárcsak a többi kis egér. Ha manapság találkoznátok vele, meg sem tudnátok különböztetni a többi cincogótól.