Amit ma megtehetsz..

Gyönyörü tavaszi nap volt. Lacika kipirulva ért haza az iskolából. Még csak elsős volt, de tudta: mindent el kell mondania, ami az iskolában történt.

-Anyu, kaptam egy méhecskét, le kell írni három sor a betűt, és el kell ültetni egy cserépbe három szem babot. Azzal futott be, két kis öccséhez, és a játékaihoz. Ebéd után megírta az a betűket, megmutatta Anyunak a füzetbe pecsételt méhecskét, ami a szorgalom jele lett volna, ha az ábra méhecskét mutatott volna, de bizony az darázs volt, márpedig a két kis bogárkát nem lehet egy kalap alatt említeni. Az egyik a szorgalom és a gyűjtés mintaképe, a másik azt lepi el, amit talál, és csak a fajfenntartásával törődik.

-Miért kaptad a méhecskét?- kérdezte Anyu, aki azonnal látta, hogy a fia gyáva bevallani az igazat, pedig az őszinteségért sosem kap szemrehányást.

Laci zavarba jött, mert az igazság az volt, hogy folyton trécselt óra alatt, azért kapta a figyelmeztető darazsat, de nem volt szíve anyut elszomorítani.

Látod fiam, ezért kell mindig igazat mondani, mert abba nem lehet belezavarodni.

Laci megírta a leckét, és mint ki dolgát jól végezte, futott a kertbe játszani. Anyja fejcsóválva nézett utána, aztán elővett egy cserepet, földet rakott bele, a közepébe nyomott három szem babot, gondosan megöntözte, és letette a kert sarkába.

Három nap telt el. Aznap Laci kedvetlenül lépett be az ajtón.

-Baj van Anyu. Holnapra be kell vinni a suliba a cserép babot, és én elfelejtettem elültetni.

-Már pedig annak legalább három nap kell, hogy kikeljen.

-Most mit csináljak?

-Ültesd el, hogy minden nap megnézhesd, miként bújik ki a földből.

-De holnapra úgysem kel ki egészen, és mit szól a tanitó néni?

-Legfeljebb ad egy darazsat, mint a múltkor, amit meg is érdemel az, aki nem végzi el időben a feladatát. Vannak dolgok, amik behozhatatlanok, és a babültetés éppen ilyen. Ez még nem nagydolog, de ha minden tennivalóhoz így állnának az emberek, hol tartana a világ.

-Akkor most kapok egy másik darazsat?

-Miért, az a minap darázs volt, nem méhecske?

-Hazudtam Anyu, pedig te sosem szidsz meg, semmiért, ha őszintén elmondom, csak tudj mindenről, ami velem történik. Örömet akartam okozni neked.

-A darázzsal?

-A méhecskével! Miért ne hihesd azt, hogy szorgalmas fiad van.

-Ismerem a fiam, és olyannak szeretem amilyen, és amilyenné felnő. Ezúttal nem származik károd a mulasztásból, mert aznap elültettem a babot, és nézd, már láthatóak az első szikéi.

-Köszönöm, Anyu! Így legalább nem kell szégyenkeznem a hanyagságom miatt. Tudod milyen rossz érzés, kilógni a sorsból?

Elhiszitek-e, hogy Laciból matematika-fizika tanár lett, és középiskolai diákjai nagyon szeretik, mert mindent el lehet mondani neki, megértő, és segítőkész. Szerintetek, miért?