A kesze-kusza falu

A falut, amelyről mesélek nektek, messze földön ugy hívják: Kontár falva. Ugyancsak álmélkodnátok, ha arra járnátok, de szerencsére a nagy kerek erdő, sűrűn körül nőtte, hogy elrejtse az ott élők szégyenét.

A minap arra jártam, és elámultam: a házak nem utcaként sorakoztak, mint nálatok, hanem össze-vissza építette ki-ki, ahova akarta. Van, aki éppen az út közepén rakta le az alapot, így a lovas kocsiknak ki kell kerülniük a portáját. Ám, ha még csak ez lenne a baj, de nem találnátok ott egyetlen olyan házat sem, amelyre, ha ránéztek, azt gondolhatnátok: ez igen, ez még a földrengést is kibírná. A házak fala girbe-görbe, ferde, az oldalak magassága nem egyforma, és a tetők? Olyan csajla-kajlán ülnek a házak tetején, hogy ha szél támad, a bentlakóknak bele kell kapaszkodniuk, nehogy fedél nélkül maradjanak. A kémények olyan ferdék, mintha egymásnak bólogatnának, és látnátok az üzleteket? A pék kirakatában lepénylapos, formátlan, égett, vagy sületlen kenyerek sorakoznak, a ruhaboltban nincs két egyforma méretű gúnya, a cipő kirakatnál pedig csak azok álljanak meg, akiknek egyik lába legalább két számmal kisebb, vagy gacsosabb, a másiknál. A borbélytól még nem jött ki ember olyan frizurával, amilyet megálmodott magának, s az orvos kétféle gyógyszerrel kurál: derékig aszpirint kap, aki panaszkodik, derékon alul, hashajtót. A vendéglőket nem az illatukról, hanem a könnyfakasztó szagukról lehet felismerni, mert annyi lekozmált ételt, mint Kontárfalván van, a leggyakorlatlanabb háziasszony sem tudna előállítani. A szekerek kerekei nem egyformák, ezért ugy döcögnek, hogy aki felül rá, könnyen elharaphatja a nyelvét, és a tanitó bácsik egyetlen nevelőeszköze: a nádpálca.

Nem folytatom, mert ennyiből is gondolhatjátok, hogy az egész faluban nincs egyetlen valamirevaló iparos ember, pedig mindnyájan tanultak valami szakmát, csakhát az a baj, hogy akitől tanulták, az is olyantól tanulta amilyenek ők lettek. Ugy mondják megismerni az inast, a mesteréről.

Szerencsére találkoztam egy öregemberrel, akinek a szakálla földig ért, mert mint mondta, haragban van a borbéllyal.

- Fura falu a Kendteké!- mondtam, elismerően.

- De fura ám! Itt akkor szüretelnek, amikor elfogy a bor, akkor szedik le a gyümölcsöt, ha megkívánják, nincs rendszer, csak kényszer, amiről köztudott, hogy nem lehet sokáig húzni.

-Egyetlen ember sincs a faluban, aki eligazítaná a többieket?

-Talán ősztől már lesz. A dédunokám nem állhatta, ami itt van, és elment a városba tanulni. Azt mondta, nem jön haza amig négy-öt mesterséget ki nem tanul, és ha lehet, hoz magával néhány buzgó fiatalt, mert azt szeretné, ha Kontárfalvából, Mintafalva lenne. Most megyek elé az állomásra, de azért ballagok ilyen lassan, mert nem tudom hol áll meg a vonat, mivel a masiniszta ott lassít, ahol kedve tartja. Dehát igaza van, az állomást úgyis két kilométerrel arrébb építették, hogy ne zavarja a sínek vonalát. Eddig a rossz példa volt ragadós, remélem ezután a jó példa is ráragad, egy-két kemény fejűre, és olyan tisztességes munkát végeznek, hogy aki meglátja elámuljon! Mert ami igaz- igaz, ugyanannyi időbe telik valamit elfuserálni, mint jól megcsinálni, csak akarat, és persze szakértelem kell hozzá, dehát az megszerezhető. Na isten áldja, jöjjön el tíz év múlva, hátha nyomát sem leli Kontárfalvának.

Megígértem, hogy elmegyek, de egyszer is elég volt az álmélkodásból, mert az ember szívesebben néz, több száz éve álló remek műemlékeket, mint elfuserált dolgok tömkelegét.