A piros szalamander

A piros gyíkocska gondtalanul futkározott a mocsár szélén, levélről le, levélre fel. Aki ránézett láthatta, hogy gondtalan, boldog, hiszen anyukája megértette vele, mitől kell félnie. Tudta, hogy csak, a nála nagyobb szalamanderekkel nem szabad összeakasztania a bajuszát, mert ha hasonló ellenfélre akad, valamelyikük, ne adj isten mindketten, holtan maradnak, a terepen.

Éppen a Sétálni, sétálni... című játékot gyakorolta, amikor hirtelen eltünt a napsugár, koromsötét lett körülötte. Tudta hogy nagy baj van, az a fajta nagy baj, amitől az anyukája mindig is óvta. Vigyázz fiam, ne menj a hatalmas szájú, nagytestü, plötty béka közelébe, jobb kikerülni a bajt. Neki te táplálék vagy, mert a természet úgy kerek, hogy mi megesszük az apró kukacokat, bogarakat lekapunk egy-két vékonyka fűszálat, desszertnek egy-egy duci gilisztát, de ő mindent felfal, ami mozog. Ha meglátod, és nem akarsz elmenni a végsőkig az életedért folytatott harcban, lapulj, ne moccanj, amíg arrébb nem vonszolja lomha testét. A színeid megvédenek.

A piros gyíkocska elpityeredett, de csakhamar eszébe jutott, amit a kétéltű iskolában tanult.

- Összeszedni minden erődet, és kipréselni magadból, az életed megvédésére, a bőrödben, állandóan jelen lévő halálos mérget. Csak te rendelkezel olyan halálos méreggel, amely neked nem árt, de elpusztítja az ellenséged. Hihetetlen? Gondolj csak arra, amit a leghatalmasabb mozgó lényről, az emberről tanultál: a gyomra olyan erős savat termel, amellyel -rossz esetben még a vasat is képes megemészteni, hogy lehet az, hogy a gyomra önmagát mégsem emészti el? Ugyanilyen kegyben részesültünk mi is, vagyis figyelj oda, és préselj. Add bele minden erődet, megéri! Az élet szép, és még szebb lesz, ha becsülni is tudod, hiszen aki nagy bajból szabadul, jobban félti a testi épségét, óvatos lesz, hosszú életű.

A piros gyíkocska minden erejét összeszedve préselte ki magából a mérget, és egyszercsak érezte, hogy a nála - akár százszor súlyosabb hideg lomha test, elernyed. Szinte alig rándult, máris vége volt. Tudta: rajta a sor. Ki kell szabadulnia, és a méreg ebben is segíti, mert ott marja át a béka belsejét, sőt elszakíthatatlan bőrét is, ahol ő akarja. Nem telt bele két perc, a több kilós kétéltű, utolsó erejével, kievickélt a mocsár szélére, hogy ellapuljon, mint a leeresztett lufi.

A piros szalamander utolsó erejével kimaratta a béka oldalát, és egyszer csak megjelent piros fejecskéje, aztán a mellső lábai, a teste, és már futott is, mint aki a halálból szabadult. Onnan szabadult.

Mert jól figyeljetek arra, amit mondok: a halálos jelenetet egy kamera rögzítette, és egy televízió közvetítette. Én is döbbenten néztem a fürgén elfutó gyíkot, a holtan maradó félelmetesen nagy brekit, és megint leborultam a természet nagysága előtt. Ha ilyesmit látok, mindig elgondolkozom: van-e értelme megváltoztatni a természetet, beleszólni az állatok, a növények életébe, amikor annál tökéletesebb, amilyenné teremtetett, úgy sem lehet. Gondoljatok csak az apró kis patkányféle állatra, a mongúzra, amely a legmérgesebb kígyóval is végez, anélkül hogy a hüllő harapásába bele halna, vagy akár csak megsínylené. A természet rendje csodálatos. Mindennek megvan a léte és a végzete, de semmi nem pusztul el oktalanul, minden hasznára lesz valaminek, vagy valakinek. A növény és állatvilág önellátó, önmegvédő. Talán azért teremtette őket az Úr így, mert akkor még gondolkozott: legyen-e ember a földön, érdemes-e kelekótya rendzavarókat beültetni a csodálatosan létrehozott élővilágba, ahol mindennek van ugyan ellensége, de egyúttal táplálék is rendeltetett még a férgek számára is. Néztem a rossz véget ért több kilós békát –egyetlen állat, amelynek a legapróbb leveli változatától is iszonyodom- és arra gondoltam: aki támad, az életét kockáztatja. Még valami eszembe jutott: ha a béka járt volna békaiskolába, ott megtanulja, hogy azt a fajta gyíkot kerülje el messzire, mert nem ér annyit a pár dekányi hús, amit ízlelés nélkül, egészben nyel el, mint amennyi kockázatot rejt a bekapása. Talán, ha életben marad a kaland után, és Breki fiai körül ülik, hogy meséljen: elmondta volna nekik, mit nem szabad, ugyan úgy, ahogy titeket intenek szüleitek tanáraitok, sokszor hiába. Saját kárán tanul az okos, a közmondás szerint, de szerintem ez így nem igaz: az okos már elméletben megtanulja, mi teheti boldoggá, és mi hozhat rá bajt.