Az örök ajándék

-Én vagyok az örök ajándék. Ugye el sem hinnétek egy kávéscsészéről, nem azért van a világon, hogy tejet, kávét igyanak belőle, hanem hogy folyton folyvást tovább ajándékozzák. Pedig így van.

Valamikor réges- régen föld voltam. Aztán kibányásztak és egy hatalmas gyárba, kerültem, ahol vegyítettek, gyúrtak majd szemrevaló csuporrá formáltak. A szorgos kezek tányért is korongoztak alám. Sokan voltunk ott, de bizony mondom, én voltam a legszebb. Aztán egy forró kemencébe raktak bennünket, ahol hófehér porcelánná égtünk, s ha lehet még szebb lettem, mint voltam. Én voltam a legszebb. Ezután egy ügyes kezű porcelánfestő virágokat festett ránk, s bár valamennyiünk mintája egyforma volt, nagyjából, az enyém egy hajszállal mégis különb volt. Mondták is csuportársaim, hogy hiu vagyok, sosem leszek boldog. És igazuk lett.

Üzletbe kerültem, aztán jött egy kislány, öt társammal együtt megvásárolt, és odaajándékozott édesanyjának születésnapjára. Anyuja nagyon örült, és berakott bennünket, szépen sorba, egy öreg szekrénybe. Ott szomorkodtam éveken át. Azon kívül, hogy néha megcsodáltak, egyéb nem igen történt velem. Csak egyetlen egyszer öntöttek volna belém kávét, teát, vagy tejecskét! De nem! Soha! Aztán egyszer Anyuka becsomagolt és tovább ajándékozott a nagymamának, akinek éppen névnapja volt. Nagymama szeme könybelábadt és felsorakoztatott bennünket a szekrény tetejére. Ott ácsorogtunk éveken át, sorban, mint a katonák. Néha leporolt, megsimogatott bennünket, elgyönyörödött rajtunk, de használni? Azt nem. Hogyisne, hogy összetörjön belőlünk akár csak egy is.

Jó itt a nagyinál. Már megszoktam, hogy csak dísznek vagyok a világon, de egy valamitől félek.

Amálja néninek, a nagyi barátnőjének, születésnapja lesz. Nehogy Nagyi továbbajándékozzon. Bár lehet, hogy Amálja néni használatba venne, és belőlem inná meg reggelente a langyos tejecskét, belőlem kínálná kakaóval unokáit s, még ha a fülem le is törne használat közben –mert az szokott letörni rólunk legelőször- boldog lehetnék, hiszen hasznára volnék az embereknek. Ha továbbra is ilyen haszontalanul élek, miért dolgozott velem annyi ember? Miért fizetettek értünk, miért akartak örömet szerezni másoknak, velünk?

Száz éves múltam, és még alig vették hasznomat az emberek. Kivéve, ha megcsodáltak, milyen átlátszóan vékony a porcelán, amelyre csodálatos virágokat festettek, milyen kecses az alakom?

Ugye nem is gondolnátok, hogy vannak az életben dolgok, amelyek olyan szépre sikerednek, hogy hiába nevezik őket használati tárgyaknak, senkinek sincs szíve befogni őket, nehogy eltörjön. Így lett belőlem is örök ajándék, és vándorolok egyik embertől a másikig. Csak legalább vigyázzanak rám, hogy elbámészkodhassak még vagy száz évig a polcon parádézva. Legalább annyi hasznom legyen. A ti polcotokon nem áll véletlenül egy hozzám hasonló örök ajándék? Nektek mi szerez nagyobb örömet: ha adtok, vagy ha kaptok?