A szemtelen veréb

Tavasszal, alighogy megérkeztek téli hazájukból a fecskék, máris neki kezdtek a fészeképítésnek. Biztosan sürgős volt, mert mihelyt elkészült az otthon, fecskemama máris beletelepedett és piciny tojásait melengette. Vagy három napon átüldögélt békésen, amikor egy délelőtt szomorú dolgot láttam.

Az ajtón kilépte az udvar kövén, két összetört tojás feküdt. Csak nem a fecskemama rántotta ki őket vigyázatlanul?- ötlött eszembe, de nem. Amikor felnéztem, látom ám, hogy a fészekből szalmaszállak, tarka tollak csüngenek alá. A szemtelen verébnemzetség valamelyik tagja betelepedett a fészekbe, és mivel a tojások útjába voltak, kidobálta azokat. A fecskepár csivitelve körözött a fészek felett, én pedig igaz szívemből sajnáltam őket. De mit tehettem volna? Pár óra múlva, amikor újra odanéztem, a fészekre elállt szemem-szám. A fecskepár megint ott szorgoskodott a pocsolya szélén, mint pár nappal előbb, na, gondoltam, okosabban is cselekedtek, ha búslakodás helyett új otthont készíttek magatoknak. Ám a fecskepár nem uj fészek építésén szorgoskodott-. A régi fészek körül röpködtek, és annak bejáratához kezdték rakni a sarat. Nem tudtam mire vélni a dolgot, ezért figyelni kezdtem őket.

Alig félóra alatt a régi fészek bejáratát teljesen befalazták. Na veréb! Most már te sem használhatod!

Amikor a fecskék elvonultak, a fészek mellett megjelent, egy borzas veréb és keserves csiripeléssel repdesett ide-oda. Lám-lám így jár az, aki elirigyli mások munkájának gyümölcsét, és önző módon a készbe akar beleülni.

Azt azonban nem hittem volna, hogy az emberek egyik legcsúnyább szokása: a bosszúállás, a madárvilágban is előfordulhat.

Azóta sokat gondolok arra: vajon nem maradt-e ott az egyik veréb a befalazott fészekben?