Mese a kisfiúról, aki mindennek ért a nyelvén.

Palkó - egészen kicsi korától - szeret elbeszélgetni mindennel. Ha rügyező fát lát, mindjárt megszólítja.

- Látom, nagy munkában vagy, fácska! Mondd, mire volna szükséged, hogy mielőbb kibonthasd levelecskéidet, és virágba borulj?

S már hallja is a fácska válaszát:

- Napfény kellene... sok-sok napfény... egy kis eső sem ártana, mert bizony kevés hó esett a télen, száraz a föld... nagyon száraz...

S Palkó máris szalad az öntözőkannájáért, telemeríti esővízzel, és megöntözi vele a fácska gyökerét.

- Mit csinálsz, kisfiam? - szólítja meg az anyja.

- Locsolom a fát, mert azt mondta, szomjas, kevés volt télen a csapadék...

Anyuka mosolyogva simogatja meg, kisfia fejét.

Palkó ért ám a virágok nyelvén is. Nyáron - le leguggol a tarka - barka bóbitájú virágokkal teli kiskertben. Nézelődik, aztán megszólal:

- Hát te miért nem nőttél nagyobbra, rózsaszínű tátika? A testvéreid kétszer akkorák, mint te... virágaik is sokkal színpompásabbak. Bánt talán valami? Beteg vagy?

S már hallja is a virág elhaló válaszát:

- Mellettem, egy csípős csalán igyekszik az ég felé! Tudod mennyi nedvességet, mennyi táplálékot képes elszívni egy ilyen gyomnövény? Éjjel - nappal dolgozom, de hiába. Szívnám a nedvet, az éltető erőt, és küldeném levelecskéimnek, csak volna mit, volna honnan?! A csalán erősebb... és még ki is gúnyol satnyaságomért! Azzal fenyeget, hogy teljesen elöl.

Palkó óvatos kézzel megfogja a csalánt, egészen lent a tövénél, hogy ne csípjen, és vigyázva, hogy a tátika gyökere meg ne lazuljon... kipenderíti a földből. A virágocska bólogat, és bizony mondom, ha nem nőtt volna olyan szorosan a gyökere a földbe - , táncra perdülne örömében.

Palkó előtt nem, maradhat titok házőrző kutyájuk, a kedves jó Talpas gondolata sem. Hatalmas állat Talpas, és egész nap hosszú láncra kötve gubbaszt az udvaron.

Forró nyári melegben, amikor Talpas nyitott szájjal, lógó nyelvvel, tikkadtan fekszik ólja előtt a napon, Palkó oda - odamegy hozzá:

- Meleged van kutyuskám! – kérdezi, miközben simogatja a jószág, nagy, okos fejét.

- Hogy melegem – e ? Képzelheted, hogy ebben a lompos bundában nem kellemes a kánikula... ha legalább hűs vizem volna! Olyan szívesen lefetyelnék egy lábasnyi patak vízből, olyan szívesen...

Palkó máris fut a patakhoz, hozza a friss vizet. Talpas hálás szemmel sandítgat kisgazdájára, miközben utolsó cseppig megissza a kristálytiszta, hűvös folyadékot.

- Mit csinálsz, kisfiam? - kérdezi apukája. - Miért itatod a kutyát?

- Azt mondta, jól esne neki egy kis patakvíz! - feleli komolyan Palkó - miközben apukája barackot nyom a buksijára.

Ezek után azon se csodálkozzatok, ha Palkó megérti a madarak csiripelését, kedves trilláját is. Hideg télben, amikor a meleg szobából nézeget kifelé, meglátja a fázósan gubbasztó verebeket, az ablakpárkányra röppenő sárga cinkéket, és beszélni kezd hozzájuk.

- Fáztok madárkák? Bárcsak varázsló lehetnék, és tavaszt varázsolhatnék nektek, a télben, dehát nem tudok. Tartsatok ki, kis barátaim, ne féljetek, az ennivalótok nem fogy el az etetőből, amíg tart a zúzmarás idő.

Aztán már hallja is a madárkák panaszos csipogását:

- Hogy fázunk egy kicsit, az még nem volna baj, hiszen megmelegedhetünk a fészkeinkben, de éhesek vagyunk. Az etetőket telehordta a szél hóval, ami megfagyott és nem tudjuk kikaparni alóla az elemózsiát! Segíts!

Palkó máris öltözködik, veszi a sálat, kabátot, és rendet tesz, az etető körül.

- Miben mesterkedsz fiacskám - csodálkozik anyukája. Hiszen tegnap hordtál ki egy csomó magot. Már elfogyott volna?

- Nem, de belepte a hó, és szegény madárkák nem tudtak hozzáférni... éheztek...

- Panaszkodtak? - kérdezi furcsán, csillogó szemmel anyukája.

- Igen! Különben honnan tudnám? – néz rá, a kisfiú.

Aki akarja megértheti a virágokat, fákat, állatokat,

madarakat, csak a helyükbe kell képzelnie magát. Ti vajon

értitek a virágok, a fák, és állatok nyelvét?