Télanyó

A városba becsoszogott az öreg December, de batyujában havat nem hozott. A kamrákban kacatok, lomok között árván álltak a szánok, s a gyerekek egyre azt hajtogatták.

- De jó volna, ha esne a hó. Szánkózhatnánk, répaorrú hóembereket gyúrhatnánk, hógolyózhatnánk. Az lenne csak az igazi téli mulatság.

A felnőttek is békétlenkedtek, fejcsóválva mondogatták:

- Megint fekete karácsonyunk lesz. Szegény gyerekek, azt sem tudják, milyen az igazi hó. Ha nagy néha esik is egy kicsi, mindjárt elolvad. Nem marad belőle, csak a locs-pocs. Hol vannak azok a régi kemény telek - mondogatták egymásnak az öregek. Mert az ő idejükben volt ám, hó bőven. Legalábbis úgy emlékeztek siheder kori teleikre. Volt mit seperni, lapátolni!

- Mondd anyu, hogy jön el a Télapó? Csilingelő szánja, hogy siklik az éjben, ha nem esik a hó - aggodalmaskodott a kis óvodás, Kató.

- Még Mikulásig eshet hó. Ne félj kislányom, eljön!

Télanyónak, ki fenn az égi magasságban, felhőházában mindent látott - hallott, megesett a szíve a gyerekeken. Egy éjjel télnézőbe küldte legöregebb fiát Északi szelet, aki ugyancsak mérges kedvében volt, és dérrel - dúrral rohant végig a városon. Csak úgy lobogott utána bő ködköpönyege. Alig nézett körül, máris visszatért.

Télanyó útnak indította középső fiát, a Fagyot. Hátha ő ráérez: mitől olyan bánatosak a gyerekek a földön. Alighogy leért a legény, befagytak a tócsák, a patakok. A folyók hullámzó színén is fényes jégpáncél csillogott, s a házak ablakán selymes szirmú jégvirágok nyíltak. De ő sem jött rá: mire vágynak a gyerekek. Ekkor Télanyó táltos felhőparipán leküldte legkisebb fiát, Zúzmarát hadd csipkézze fehérre játékos kedvével a kerítésszéleket, a villanydrótokat, a fák csupasz gallykarjait. S ahogy kezdett fehérbe öltözni a világ, úgy derültek fel a gyermekarcok is, és mire a legény visszaért, Télanyó tudta mit kell tennie: megrázta felhőpárnáit, amelyekből selymes, puha hópihék szálltak lefelé. Úgy táncoltak, forogtak a gyengéd szellőmuzsikára, mint a táncos kedvű balerinák. Volt öröm reggel, mikor a gyerekek kinéztek az ablakon, s meglátták a hóval borított, csillogó fehérbe öltözött várost.

Gyerek kacajtól lett hangos a tér, az utca. Dúltak a hógolyócsaták. A kamrákból előkerültek a szánok, és sikongó utasaikkal, villámgyorsan csúsztak le, a töltésoldalon. S a városszéli házak udvarain pocakos, fazékkalapos hóemberek körül jártak indián táncot, a vidám apróságok.

Teltek múltak a víg napok, míg egy este - mikor kíváncsi szemek lesték, várták a csodát - Télapó kopogott az ajtókon, és az ablakokba rakott kis cipőkbe belelopta a szeretet ajándékait. Alig végzett mire felkelt a nap, és szánja csilingelését még hallhatták a korán kelő, kandi gyerekek.

Hamar röpültek a szép napok, és egy harang csengettyűs estén, beköszöntött a jó öreg Karácsony Apó. Hóna alatt formás fenyőt hozott, angyal segítőinek kezei, ajándékokkal voltak tele.

-Bárcsak minden gyereknek, felnőttnek, jutna ajándék! -gondolta, Télanyó,- jóságos mosollyal tekintve, a földre.

S a gyerekek öröme láttán, az ő szívébe, is jóleső, melegség költözött.