A mi húsvétunk

Gyermekkoromban a húsvétot talán még jobban vártuk, mint a karácsonyt, mert azt tudtuk karácsonykor mire számíthatunk szüleink szűkös keresetéből, de a húsvét hétfő hozhatott csodát, akkor minden megengedett.

Öten voltunk testvérek, három fiú és két lány. Kölnivízre nem telt, de szerencsére a szegénység találékony. Szagos vízzel locsolkodtak a legénykék. Nem kellett hozzá más, mint egy kétdecis fehér orvosságos üveg, meg egy darabka szagos szappan. A szagos vizet a fiuk részére, mi lányok készítettük, ahogyan kisebb korunkban nagyanyánktól láttuk. A szappan darabkákat, vízben eláztattuk, majd az üveg száját fehér gyolccsal lekötöttük. Húsvét vasárnapra már készen álltak az üvegek, és egész nap rágtuk, a fiuk fülét.

- Aztán ne nagyon pocsékoljátok, tegyétek oda az ujjatokat az üveg szájára, amikor locsoltok, mert a vászon nagyon átengedi a vizet és nem tart ki egész nap a két deci szagos víz. Ahogy az első piros tojást megkapjátok, iszkiri haza, mert ha előbb ideérnek a locsolkodók, mint ti, a kapott tojásokkal, kisül a szemünk a szégyentől, hogy nekünk még tojásra sem telik. A fiuk mindent megígértek, hiszen nekik kedvesebb volt a húsvét hétfő, mint nekünk, süldő lányoknak. Tojást év közben ritkán ehettek, de húsvét hétfőn a lányok, és nénik nemcsak azt, hanem néha csokoládét, süteményt, sonkát és –ami a legfontosabb- pénzt is adtak nekik.

A fiuk már hetekkel húsvét előtt számolgatták, mennyi lesz a locsolkodó kereset, és mire költik a pénzt: Mennyit adnak belőle anyunak? Hányszor tapasztalhattuk, hogy mennyivel adakozóbb az emberi szív, míg nincstelen, és milyen zsugorivá válik, mihelyt volna mit adnia.

Húsvét hétfőn a húgommal még virradat előtt felébredtünk, felöltöztünk az ünneplő ruhánkba – nem a kékbe, a zöldbe, a pirosba-, hanem az ünneplőbe, mert akkoriban legtöbbünknek csak kettő volt: egy hétköznapi, és egy ünneplő, de volt, aki még azzal sem dicsekedhetett. Megfésülködtünk és alig múlt öt óra, ébresztgetni kezdtük a fiukat.

- Öt óra múlt, kapunyitás. Ébredjetek, mert jöhet valaki, és egy piros tojás, sincs a háznál.

A fiuknak nem nagyon akaródzott olyan korán kelni, és csak akkor kecmeregtek ki az ágyból, amikor azzal fenyegetőztünk, hogy kiöntjük a csapba, a szagos vizet, aztán mehetnek üres üveggel locsolkodni. Felöltöztek, hajukat bevizezve fésülték oldalt, hogy senki ne szólja meg kócos üstöküket. Először a mi házunkat járták végig. Harmincöt szoba-konyhás lakás volt a kétemeletes bérházban, ahol házmesterek voltunk. Nem maradt ki senki. Még oda is becsengettek, ahol csak egy vénembert találhattak. A fiuk zsebébe gyűlt a tojás, falták a süteményeket, a főtt sonkát, kötötték a zsebkendőjük sarkába a filléreket.

Mi pedig vártuk a hímes tojásokat. Leginkább Kálmán, a legkisebb került elsőnek haza, mert neki volt a legkisebb zsebe, és legszűkebb gyomra, így hamar tele lett mindkettő. Ha érkezése előtt beállított egy-egy locsolkodni akaró, szóval tartottuk: meleg még a tojás, frisset akarunk adni, jöjjön vissza később, addigra kihül.

Dél felé már mi, is megettünk egy-két tojást, kivált azokból, amelyeknek a héja megroppant a fiuk zsebében. Süteményt is hoztak, sokszor csokit is, ha már nem győzték megenni. Ilyenkor nagyon szerettük őket.

Az üveg szagos víz mindig elég volt, mert felhigitották a folyosókon lévő csapból, ha látták, hogy fogyóban van, vagy a locsolandók takarítottak meg nekik egy-egy szórásnyit azzal, hogy már csupa pacsuli a hajuk, ne öntsenek rájuk többet. Persze a szagos víz nem sok bizalmat gerjesztett, ha lehetett mi is kitértünk előlel, mert igaz hogy kicsit illatozott, de olyan zavaros volt, mint a Duna vize manapság. Igazi kölnivel locsolkodó pedig akkoriban még alig akadt, legalábbis a mi köreinkben.

Este a fiuk összeszámolták a keresetet. Volt hogy 8-lo pengő is összejött fejenként. Sosem osztották szét, el sem költötték, odaadták anyánknak, irkára, cipőre, ruhára.

Hát ilyen izgalmasan, édesbús volt, a mi várva várt húsvétunk..