íAki a virágot szereti

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nádfedeles házikó, és előtte egy parányi virágoskert. A házikóban lakó néni egy télen örök álomra szenderült s így a kis lak árva maradt. Jött a tavasz, s a parányi kertben az évelő növények ugyanúgy kihajtottak, mintha gazdájuk lett volna. Mire vége tért a május, színpompás virágok nyíltak a parányi kertben. Volt köztük egy szegfű is, amely ökölnyi, csodálatos virágokat hozott. Aki csak arra járt, megállt és gyönyörködött benne.

- Óh be szép nagyok a virágok szirmai, és micsoda színekben pompázik? Mindenkinek tetszettek a gazdasszonyukat túlélő virágok. Volt, aki naponta arra járt, de mindig megállt, hogy nézegesse a szegfűcsodákat. Akadt, aki vitt magával egy kis kanna vizet, és a kerítésen át, megöntözte az árva virágokat.

Egyik nap arra járt egy kisfiú és megpillantotta a csodaszegfűket. Elhatározta, hogy letépi valamennyit úgysincs gazdájuk, és megajándékozza velük édesanyját, akinek holnap lesz a születésnapja. A gondolatot tett követte. Átugrott a kerítésen, és leszaggatta a virágokat, aztán futott a díszes csokorral hazafelé.

Mikor édesanyja meglátta kisfiát a csokorral, amelyet boldogságtól ragyogó arccal nyújtott felé, öröm gyúlt ki az arcán, de hamar elkomorodott. Ráismert a virágokra.

A kisfiú édesanyjára tekintve, rájött, hogy hiba volt, amit tett, de már nem volt visszaút. A virágok vázába kerültek, és pár nap múlva a szemétbe dobták őket.

A kiskert pedig ott állt kifosztottan. Az emberek megálltak előtte, és elszomorodtak. Aztán eltelt egy-két hét és a szegfűtő új bimbókat érlelt, új virágokat nyitott, talán még szebbeket az előzőknél. S attól kezdve zavartalanul gyönyörködtethette az embereket. A kisfiú megértette, hogy aki a virágot igazán szereti, nem tépi le, hanem hagyja, hogy mások is gyönyörködhessenek benne.