Vendégség

Ti aligha láttatok olyan gyereket, aki mindig éhes, és abban reménykedik, hogy ha hamar megeszi, amit elé raktak, talán kaphat még. Mi öten, testvérek, ilyenek voltunk, Apám, ha végignézett rajtunk, elmosolyodott: mint akik sose ettek! Pedig ettünk mi, annyit, amennyi jutott, de sosem annyit, amennyit szerettünk volna. Mégis olyanok voltunk, mint a vasgyúrók. Irigyelt is bennünket a háziúr felesége.

- Mivel eteti a gyerekeit?-kérdezte Apámtól

- Ami jön, méltóságos Asszony. Nem válogatósak, megennék a vasszöget is, csak mák legyen rajta, -nevetett apám.

- Na, az én Gedőkém nagyon rossz evő. Válogat, turkál a villájával, szálanként eszi a metéltet, játszik az étellel, rossz nézni- panaszolta a méltósága.

- Mert egyedül van. Tessék egyszer leereszteni az enyémek közé, még a tányért is kinyalja a fiatalúr-, mondta apám.

- Nehezen hiszem!

- Próbáljuk ki. Holnap ebédre várjuk Gedőkét- ajánlotta apám.

Este, amikor elújságolta, hogy másnap ebéd vendégünk jön, nem nagyon örültünk neki.

- Még megkritizálja az egyszerű főztömet- kesergett anyám

- Kevesebb jut nekünk, mondtuk mi.

Gedőkét másnap délben lehozta a szobalány. Savanyu krumpli leves volt, babérlevéllel, kis ecettel, cukorral ízesítve. Tejfel helyett csak tejjel habarta be anyánk, de így is a világ legjobb levese volt. Gedőke hatodiknak odaült a macskaasztalhoz, de két perc múlva, legfeljebb a ruhájáról lehetett volna kiválasztani közülünk. Olyan mohón evett, akárcsak mi. Hát, még amikor a mákos tésztát elébe rakták. Most már mi sem bántuk Gedőkét, mert a tészta, ha több nem is, de szemmel láthatóan mákosabb volt, az ő tiszteletére. Hej, de sokszor megfogadtam a mákos tésztaevés közben, hogy ha én nagy leszek nálam tésztás mák, kerül az asztalra, nem csak olyan "mutatóba mákos", mint az volt. Gedőke az utolsó szál -házilag gyúrt -tésztát is felvillázta a tányérjáról, miközben ugy nyalogatta a szája szélét, mint a pákosztos macska. A szobalány nem akart hinni a szemének. A méltósága meg egyenesen mesének tartotta volna fia áradozását, ha a fogai nincsenek tele mákkal.

- Társ kell a gyereknek méltóságos asszony-mondta apám.

-Gondolja? Akkor küldje fel hozzánk mindennap valamelyik gyerekét, de persze csak amig Gedőke rászokik a jóízű evésre.

-Köszönjük a meghívást, a gyerekek örülni fognak neki.

Tévedett. Egyikünk sem akart menni. Ki az a bolond, aki kisuvickolja magát, csakhogy feszélyezve lenyelhessen pár kanál levest, ami látatlanban sem lehet olyan jó, mint az anyué. Apám ugy tett igazságot, hogy nagyság szerint küldött fel bennünket. Másodszorra azonban már csak ugy tudott felparancsolni, ha verést ígért. Hogy miért?

Más íze volt ott a sokféle ismeretlen halételnek. Az úri környezet is feszélyezett bennünket, meg aztán olyan keveset főztek, hogy nem mertünk enni, nehogy azt mondják bélpoklosok, vagyunk, másnak nem hagyunk. Gedőke jobban evett, ha ott voltunk de mi mindig éhesek maradtunk. A vendégségnek szerencsére, hamar vége szakadt. Jó is volt, mert ha sokáig vendégségbe járunk, mi lettünk volna nyámnyogva evő, hókaszinü nyiszlettek, mint Gedőke.

A szobalány később elmesélte, hogy a fiatalúr eszik akár a farkas, mert anyukája azzal riogatja, hogy ha nem aprózza íziben, felhív bennünket, és mindent eleszünk előle. Így tanította meg enni apám a háziúr fiát. Vagy nem is ő, inkább az irigység?