Jó lenne valami jó…

Egyszer volt egy ember, annak egy fia, aki sosem tett két szalmát keresztbe, de mindig arról álmodozott: milyen jó lenne, valami jó. Palotát, rántott csirkét, csokihegyet, cukordombot kívánt magának, de sosem teljesült egyetlen óhaja sem.

Egy este dideregve bujt a jéghideg szobába, apja mellé, a nagy dunyha alá. A kályha hideg volt, mert a tüzelőért ki kellett volna menni az erdőbe, és kinek van kedve jeges gallyat gyűjteni? Húzták magukra a dunyhát, míg bele nem fészkelték magukat a jó melegségbe. Az apa már szunyókált, de a legény most is ábrándozott. Az járt a fejében, milyen jó lenne valami jó.

Ne fészkelődj annyit fiam, mert kiszökik a meleg a dunyha alól-, dünnyögte az apa. - Mi bajod, hogy nem leled nyugvásod?

Semmi édesapám, csak olyan jó lenne, valami jó- sóhajtotta a mihaszna.

Jó?-csodálkozott, az apa. -No, akkor dugd ki az egyik kezed a dunyha alól.

A gyereknek nem kellett kétszer mondani, mert ugy gondolta az apja valami finomságot tesz a markába. Már jó ideje volt a keze a dunyha felett, a hideg is beleállott, amikor megszólalt.

-Meddig tartsam Még kinn, édesapám? Már annyira fázik, hogy alig érzem,

-Na, akkor itt az ideje, hogy visszauhuzd fiam.

A gyerek boldogan engedelmeskedett.

-Ugye milyen jó, fiam?-kérdezte kisvártatva az apa

-De még milyen édesapám!-rikkantotta a fiú, és nemsokára úgy aludt, akár a bunda.

A jó érzés feletti öröm ott maradt a szája sarkában, és vendége volt egész éjszaka. Nem csoda hát, hogy reggel jókedvűen ébredt, és egész nap trillázott, akár egy kis madár.

-Csak az nem jutott eszébe, hogy az erdőbe menjen, gallyat szedni, hogy este befűthessenek. Pedig a jó, a valami jó, mindig ott van a közelünkben, csak észre kell vennünk.