A furfangos szegény ember

Élt egyszer egy dúsgazdag ember, akinek a vagyonánál csak fösvénysége volt nagyobb. Ha álomra hajtotta a fejét, egyre arra riadozott, hogy betörő jár a házban, és el akarja vinni kincseit, pedig ki tudott volna a tengernyi szolga, és kiéheztetett vérebeken keresztül, a szobába hatolni.

A sok kisemmizett napszámos között, akadt egy szegény ember, aki az esze után akár fiskális is lehetett volna, ha annak idején olyan helyre születik, ahol iskoláztatni tudják. Ez az ember végigdolgozta az egész telet a földesúr istállójában, a fizetséget azonban nem kapta meg. Amikor kérte, azt válaszolták, hogy majd egyszerre, ugy nagyobb lesz az összeg jobban, lehet gazdálkodni belőle. Egyszer aztán mégiscsak bekérezkedett a földesúr elé. A pohos fösvény az állát vakargatta, mert tán a szíve is beleszakad, ha több hónapi bért egyszerre kell kifizetnie.

- Tavasszal adok neked egy darab földet, meg vetőmagot, és ami terem a tied lesz. Itt van az írás, amelyre a magtárból vetőmagot kapsz, hitelbe, majd aratás után visszaadod. A vetőmagot csak akkor kapod meg, ha bebizonyítod, hogy a földet gondosan előkészítetted, felástad, elegyengetted. Rendben van?

Hü, de megörült a szegény ember, ráállt az alkura.

Megkapta az írást, és alig várta, hogy kijelöljék a földjét. Aztán egy hét múlva az intéző közölte vele, hogy a hegyoldalon lévő bokros, gidres-gödrös, sosem művelt földet szánta neki az uraság.

- Na engem alaposan rászedtek- siránkozott magában a szegény ember, amikor már a harmadik ásója, csákánya tört bele a domboldalba. Nem haladt szegény feje semmire. Nagy szomorkodásában eszébe jutott valami. Nosza futott is hazafelé, mint akit puskából lőttek ki, és meg sem állt a tanitó házáig. A tanitó jószivvel leírta, amit a szegény ember diktált, bár igencsak elcsodálkozott a fura levélen.

Másnap aztán ő is megtudott mindent. Futótüzként terjedt el a faluban, hogy a gazdag ember domboldali földjében drága kincsek vannak elásva, és azonnal nekilátnak a kincskereséshez. Összedobolták a falu épkézláb embereit, és aki csak volt, ott ásott, csákányozott a hegyoldalban. Két hétig tartott a keserves munka, és a napszámosok bérét naponta ki kellett fizetnie a gazdag embernek, mert másként nem vállalták a földtörést. Sírva fakadt fájdalmában, amikor az utolsó ásónyom sem hozott fel semmit a föld gyomrából. Bele is betegedett a bánatba. Ebbe azonban még nem halt volna bele, a baj másnap történt, amikor a furfangos szegény ember beváltotta az írást a raktárnál, és vállára vette a vetőmaggal teli zsákot.

- Miért adtad oda neki, te barom!-orditott a raktárossal, a gazdag ember.

- De uram, megkövetlek szépen. Sajátkezű írásoddal az állott a papíron, hogy amennyiben a domboldal az írás bemutatásakor vetésre elő lesz készítve, a magot kiadhatom. Márpedig a domboldal olyan porhanyós, nincs abban egyetlen kődarab sem.

Ekkor döbbent rá a gazdag ember, hogy a furfangos szegény ember túljárt az eszén, és olyan hirtelen haragra gerjedt, hogy azon nyomban megütötte a guta. A szegény ember pedig bevetette a földet, jó idő volt azon a nyáron, szépen termett a mag, és egész esztendőre megvolt a népes család betevő falatja. A falu szegényei sem jártak rosszul, mert amig a földet ásták, jó napszámot kaptak, ami kitartott nyárig.