A messze zengő hang

Egyszer, amikor még a dédnagyitok, dédnagyija is csak tipegő unoka volt, élt egy kanász legény. Vidáman legeltette a malacokat kora reggeltől késő estig. Ám nehogy azt higgyétek, hogy a malacok az övéi voltak, dehogy. Az egész falu disznófalkáját ő hajtotta ki reggelente a legelőre, azért volt kanász. Mivel megszokta már a nagy szegénységet, egész nap ahhoz is volt kedve, hogy énekelgessen. Vidáman szállt messze zengő hangja mindaddig amig egy csúf őszi napon édesanyja jobblétre nem szenderült. Akkor aztán ugy nekikeseredett a kis disznópásztor, hogy nemcsak hogy hang nem hagyta el az ajkát, hanem maradása sem volt többé a faluban. Nekiszaladt a nagyvilágnak szerencsét próbálni. Hol itt, hol ott vállalt szolgálatot, de hosszu időzése nem volt sehol. Már a harmadik országot járta, amikor feje felett elszállt a negyedik vándorév is, s a kis kanászból deli legény lett, aki újra énekelgetett munka közben messze zengő, csodálatosan szép hangján.

Történt egy napon, hogy hatlovas hintó poroszkált el, a legelő mellett.

-Adjisten legény!- kiáltott rá, a hintóból kihajló király, amint az énekét befejezte.

A legény is köszönt illendőképpen, és felelgetett a felséges úr kérdéseire. Az pedig nem sokat teketóriázott, odarendelt a disznók mellé egyet a libériásai közül, a kanászt meg beültette maga mellé, és kinevezte azon nyomban, udvari énekesnek. Alig telt bele félóra a kanász ott feszengett a király fogadó szobában, talpig selyemben, bársonyban, lakk topánkában. Hej, de kényelmetlenül érezte magát, a megszokott kényelmes göncei nélkül, szegény feje.

Gondtalan napok köszöntöttek ezután a mi kanászunkra. Délig aludt, ha ugy tartotta kedve, és mire kinyitotta a szemét, az ágyára igazitották a fejedelmi reggelivel megrakott tálcát. Früstök után énekelgetett, aztán megint heverészett, hogy estére szórakoztathassa az összegyűlt várnépet. Miért, miért nem, a mi legényünknek, az estéli éneklés, egyre inkább nehezére esett.

-Szép lenne ez az élet, szó se róla,- gondolta egyre gyakrabban az udvari énekes, ha saját népemnek énekelhetnék, és őket gyönyörködtethetném. Valamennyit, aki megfordul a határban, ahol legeltetek, de így?

- Mi bajod énekes? – szólította meg egyik este a király. -Nincs színe a hangodnak, lélektelen. Beteg vagy talán?

- A testemnek kutya baja felséges király, de amig ébrenlétem minden percét a kemény munka, a disznók után való futkosás, etetés töltötte ki, csak elvoltam valahogy idegenben. Ám most, hogy egyéb dolgom nincs az éneklésnél, egyre többet gondolok a hazámra, és a szülőfalucskámra.

Mit tehetett a király, telerakta a tarisznyáját arannyal, és fájó szívvel útnak, eresztette, de megígértette vele, hogy évente kétszer hintót küld érte, csak jöjjön el néhány estére, énekelni.

Alig lépett a legény a hazavezető országútra, hangja újra megszínesedett, örömtelivé, és olyan zengővé vált, mint valamikor kanász korában.

Azt már nem tudom elmesélni nektek, vett-e magának feleséget, és vállalt- e újra kanászságot, de egy biztos, attól a naptól kezdve megint az a gondtalan, jókedvű, csodálatos hangú legény volt, mint annak előtte.

Hiszitek vagy nem, de messze földről jártak a gazdag úri népek is, hogy ha csak pár óráig, de hallgathassák a messze zengő hangot. Még annak árán is, hogy amig a legény trillázik, ők terelgessék a kósza malacokat. Aki nem hiszi, járjon utána.