Katica meg a kislibák

A dimbes dombos, erdővel övezett, pázsittal borított falucskában, a kislibák jelentik igazán a tavaszt. Aki nem látta el sem hiszi, milyen szívmelengetően kedves kép, amikor az anyalud nyakát nyujtogatva, féltékenyen sziszegve vigyázza a kis, zöldessárga pehelygombóckák minden mnozdulását..papatyi..papatyi..

Katica is nagyon szereti a kislibákat, különösen ezt az idei csapatot. Hogy miért? Elmesélem nektek.

Katica még csak tíz éves, de kisujjában van a ház körüli munka. Kicsi kora óta édesanyja körül tib-lábol, figyel, kérdezget, így aztán mindenhez ért, s amit felér, vagy elbír, meg is csinálja. Már jó párszor végignézte a libaültetést is, sőt az idén sajátkezüleg tömte meg a vesszőkosarat szalmával, és a közepébe olyan puha fészekágyat mélyített, hogy elülhetett volna benne akár az aranytollu libakirálylány is. Aztán édesanyja belerakta a tizenöt jókora tojást és ráültették a nagy libát.

Ettől kezdve mindennap kukoricát szórtak a liba elé, a kamrában és friss vizet öntöttek neki, s amig a libuska evett-ivott, a tojásokat egy régi kispárna melegével óvták a hidegtől. Egy hétig nem is volt semmi baj. Akkor történt, hogy Katica édesanyja hajnalban elutazott, és a kislányra bizta a házat. Katica elvégzett mindent, aztán bement a kamrába, hogy megetesse a libát, Majd kővé vált a rémülettől: a libuska nem volt sehol. Az ajtó nyitva maradt, és a haszontalan állat kiszökött. Ki tudja, hol jár, és mikor hagyta el a fészket? Katica előbb ki akart futni, hogy megkeresse a libát, de aztán felkapta a kispárnát, beszaladt a házba, odaszoritotta a cserépkályha forró oldalához, és futott vissza a kamrába, hogy az átmelegedett vánkost a tojásokra borítsa. Aztán futott az udvarra, hogy megkeresse a feelőtlen libát. Ott sétálgatott karattyolva a kert végében, mintha az égvilágon semmi gondja nem lett volna. Katica kukoricát szórt elébe, majd visszafutott a tojásokhoz, fogta a párnát, újra átmelegítette, a tojásokat átforgatta, és leborította a zsongító melegséget adó vánkossal.

-Talán nem lesz semmi bajuk!-sóhajtott fel, hiszen még alig egy hete ült rajtuk az anyjuk.

A libuska eközben jóllakott, a nyitva hagyott ajtón át besétált a kamrába, és ráhuppant a tojásokra.

Ettől a perctől kezdve Katicának nem volt egy nyugodt pillanata sem. Édesanyjának nem mert szólni, félt a szidástól és gondolta hátha nem lesz semmi baj, akkor minek idegeskedjenek ketten. Alig várta, hogy leteljen a négy hét, és elmúljon a kínszenvedése.

-Ma kikelnek a kislibák-, mondta egy reggel édesanyja. Jaj, csak minél többen lennének, gyűjteném róluk a tollat, hiszen maholnap nagylány leszel, kell a dunyha, párna.

Ezen a délelőttön Katica egyre kérlelte anyját.

-Tessék megnézni, hátha kivágta már valamelyik, olyan kiváncsi vagyok

Délig minden változatlan maradt a kamrában. Miért is nem mondta meg őszintén? Hátha lehetett volna új fészekalja tojást szerezni? A liba talán elült volna öt-hétig is, de most már mindegy. Estefelé szinte futott haza az iskolából.

-Nem is kérdezed Katica hány kisliba, bujt ki eddig a tojásokból? Három, de mind a tizenöt oldalát kiütötték már a kis aranyosak. Ez aztán a szerencse. Csak agyon ne nyomja őket. Oda kell figyelni, és kosárba szedni alóla a kis pehelygombóckákat, mihelyt megszáradtak.

Katica táncolni szeretett volna örömében, mégis elsírta magát, és elmondott mindent őszintén.

- Szerencse, hogy a helyén volt az eszed kislányom- simogatta meg Anyu. - Rövid időre sikerült pótolnod a liba melegét, megmentetted a kislibákat. Egy hét múlva kiterelheted mind a tizenöt papatyit a patakpartra. Hadd csipegessék a füvet, hadd büszkélkedjen velük a liba mama.

Hát ezért szereti ezt a csapat libát minden eddiginél jobban Katica. Itt a tavasz, Katicáék libája körül ott totyog tizenöt libazöldpihés kis kikelet hírnök.