A zsíros kenyér

Egyszer volt, hol nem volt, ott, ahol a malacok kukorékolnak, és a kakasok röfögnek, volt egyszer egy legény. Hamar maga ura lett szegény, mert korán árvaságra jutott. Egy napon aztán nagyon gondolt, hátára kanyarintotta egyetlen ködmönét, vállára vette a folt hátán folt tarisznyáját, és nekivágott a nagyvilágnak, szerencsét próbálni. Beesteledett, mire az első faluba ért. Mi tagadás nagyon megéhezett, bekopogtatott hát az első ház ablakán. Egy kövér barátságtalan képű asszony mordult rá:

-Mi járatban vagy?

-Munkát, keresek, bármit elvállalok.

-Ugyan mit bízhatnék rád, hiszen olyan nyiszlett vagy, hogy agyonnyom a zsák, mondta dölyfösön a gazdasszony. Ha megfizeted kapsz kenyeret, ha nem eredj isten hírével.

Igaz, ami igaz, volt a legénykének egy garasa, de ha azt elherdálja, mivel megy tovább? A gyomra egyre jobban korgott, így aztán előhúzta a garast, és odanyújtotta az asszonynak. Annak felcsillant a szeme a pénz láttán, gyorsan elkapta a legénykétől és befordult a kamrába. Elővette a kenyeret és szelt belőle.

A legényke elvette a karéj kenyeret, megköszönte illendőképpen, aztán ugy gondolta: ha a kenyeret csupaszon megeszi, pár óra múlva olyan éhes lesz, mint a farkas. De ha kerülne rá egy kis tejfel, vagy zsír.

-Nem kaphatnék a kenyeremre egy kis zsírt is?-kérdezte a legényke.

Az asszony kapzsiságában megfeledkezett az alkuról, gondolta, ahol egy garas van, akad ott több is, Bement a konyhába és megkente a kenyeret pecsenyezsírral. Hü, micsoda illata volt annak. A legényke szájában összefutott a nyál, amikor érte nyúlt.

-Ide a garast!-szólt rá az asszony és tenyerét a legényke felé nyújtotta.

-Nekem bizony nincs több garasom!

-Nincsen? Akkor hogy merészeltél zsírt kérni?

-Kérni kérhet az ember, de maga egy szóval sem mondta, hogy a zsírnak ára van.

-Most mit tegyek-mérgelődött az asszony. -A zsírt már rákentem. Vagy fizetsz, vagy visszaveszem a kenyeret is.

-Nem addig van az! A kenyeret megfizettem, védte igazát a legény. - Ha nincs szíve ráadásként zsírt adni, kaparja le.

Dúlt, fúlt az asszony, de végül is lakaparta a kenyérről a zsírt. Kaparta, kaparta, aztán odaadta a legénynek, az meg örömében elfutott vele.

Hogy minek örült szegény feje? Hát annak, hogy mégiscsak túljárt a zsugori asszony eszén. A szivacsos, puha kenyérszelet apró lyukacskái teleszívódtak finom pecsenyezsírral. Kaparhatta azt a zsugori asszony, annyira nem sikerült levakarnia a zsírt, hogy a legénykének ne maradt volna a kenyerén a fenséges íz, és mutatóban egy kis pecsenye illat. Éppen annyi, hogy két napra elverte az éhét…