Két szőlőfürt

Édesapám nagyon szeretett kertészkedni. Egy darabka homokos földet, betelepített szőlővel. Bár akkoriban csak 4-5 éves voltam, mégsem felejtem el, amig élek azt a parányi darabka szőlőt. Körös-körül rózsák övezték, de micsoda rózsák? Nem akadt a rózsakerítésben két egyforma színű virág. Nemes, oltott, büszke rózsafák voltak. És az illatuk? Amikor édesapám a rózsafákkal határolt szőlőben dolgozott, mindig ott lábatlankodtam körülötte. Eleinte csak azért, hátha ráakadok a levelek között egy- egy érett szölő szemre. de később már érdekelt, ami a kiskertben történik. Édesapám nem sajnálta a szót, és egész idő alatt beszélt, magyarázott.

Kilenc éves koromban felköltöztünk Budapestre és történt egyszer, hogy a magyar tanárnő helyett egy másik tanítónő jött be, helyettesíteni. Hozott magával egy hatalmas szőlőfürtöt és így szólt:

- Írjatok mesét, vagy dolgozatot a szőlőről. Akié legjobban sikerül, azé lesz ez a szép, nagy fürt.

Neki kezdtünk. Nem is tudom hogyan, de bolondos ötletem támadt, és leírtam. Akár hiszitek akár nem, alig tudtam olyan gyorsan írni, ahogy a gondolatok jöttek, és mesémmel elnyertem a mézédes fürtöt. És most halljátok a mesét:

.. A domboldalon, jókora szőlőskert közepén álldogált egy tőke mama. A tavasz két hatalmas virágfürttel ajándékozta meg. A virágszirmok lehulltak, és helyükről ici-pici zöld bogyócskák bújtak elő. Talán mindkét fürtön, hajszálra ugyanannyi szőlő szemecske.

-Jaj, de jó melegen süt a napocska, bújjatok csak ki a leveleim közül gyermekeim –mondta tőke mama, a fürtöknek. -Minél több napsugár ér benneteket, annál több szemetek fejlődik ki és érik mézédes bogyóvá októberre.

Az egyik fürtöcske szót fogadott, és szinte követte a napot, akár a napraforgó. Mindig ott kukucskált ki a levelek közül, ahova a nap sütött. A fürtöcske szépen fejlődött. Bezzeg a másik…

-Hogyisne, méghogy menjek a napra? Hiszen a nap éget, eltikkadok a melegétől. Inkább szundikálok a hűs levelek árnyában. Aki sokat alszik nagyra nő.

Szegény tőke mama, bár tudta, hogy nem szép dolog a kivételezés, mégis titokban több táplálékot juttatott sejtjeivel az engedetlen fürtöcskébe, hátha megmentheti.

De hiába. A nap melegét nem pótolhatja semmi. Mire eljött a nyár és az engedetlen fürtöcske végtekintett magán, majd testvérkéjén, sírva fakadt. Nővérkéje dúsan rakott, tömör fürtté fejlődött, rajta pedig csak imitt-amott fityegett egy-két érett szem a sok satnya között. Bujt, volna már a nap elé. Forgott volna, ahogy erejéből tellett, de elkésett. A természetben, és persze az életben is, mindennek megvan a maga ideje, és amit elmulasztunk, sosem pótolhatjuk.

Hazavittem a nagy szemű szőlőfürtöt. Jutott mindenkinek 4-5 szem. Nagyanyám nem akarta elhinni, hogy a fél kilónyi fürtöt mesével szereztem. De hogy is hihette, amikor az ő gyerekkorában az öregek sok-sok mesét tudtak, vagy mondtak, és senkinek nem jutott eszébe, hogy azért, fizetség járhat.