A két lufi
Kár, hogy nem jártatok arra, ahol Petra lakik. A langyos szellő tegnap este óta kedvesen játszadozott két lufival, amelyeket a kislány kapott, és Apu kiakasztotta az ajtó elé. Azt egyik piros volt, a másik sárga. Amikor megvették tök egyforma volt a két léggömb, és Petrát igencsak meglepte, amikor kifutva a házból rájuk tekintett.
-Anyuci. lefogyott a sárga lufim!
Anyu megnézte, és mosolygott.
- Nem lefogyott, hanem lazán volt bekötve a szája és kijött belőle a levegő fele. A piros az tartja magát.
- Fújjuk fel újra. Azt szeretném, ha egyformák lennének, mint tegnap este. Olyan aranyosak voltak, mintha testvérek lennének. Mint én meg Bálintka.
- Jó, ha Apu hazajön megkérjük, hogy fújjon a sárgába egy kis levegőt, neki erős tüdeje van.
Anyuék bementek, és a sárga lufi azonnal rátámadt a pirosra.
- Miért nem szóltál, hogy eresztek? Szeretnék én is olyan sokáig itt libegni, mint te, de ha csak egy összeaszott öklömnyi ráncos gumi lesz belőlem, kidobnak a szemétbe.
-Fújd fel magad, te pukkancs!- gorombáskodott a piros lufi, aki szeretett volna nyugodtan táncolni a szellők ritmusára.
-A sárga lufi szó szerint vette, amit piros testvérkéje mondott. Azt hitte, hogy amit nagyon akarunk, azt meg is tudjuk csinálni. A száján lévő kis résen át, ahol szökött belőle a levegő, teleszívta magát, és nagyot nyelt. Mintha egy kicsit simultak volna a ráncai. Nosza rajta. Nem kell ide apu. Ha akarom, meg tudom csinálni, mondogatta magának és szívott, nyelt. Kacagni tudott volna örömében, amikor érezte, hogy telik meg, szép sárga gömbteste, és elhatározta, addig nem adja fel, míg akkora nem lesz, mint a piros lufi. Már alig volt ereje, de még mindig szívta be a levegőt, amikor felfigyelt rá a piros lufi.
-Hagyd abba hékás, mert szétdurransz. Bennünket nem szoktak többször felfújni. Egyszer megtöltenek levegővel, vagy gázzal, aztán -attól függően, hogy jól elkötnek-e, vagyunk, amig vagyunk. Van, amelyikünk órák alatt leereszt, van, aki két napig is bírja, de ha azt hiszed, hogy örökké itt libeghetsz Petráék ajtaján, akkor tévedsz.
-Igenis libeghetek. Már csak pár belégzés, és nagyobb leszek, mint te.
- Ne akarj nagyobb lenni, a nagyravágyás sosem használt senkinek.
- Te csak hallgass, nem fogok itt löttyedten fityegni, míg te fennen hirdeted, hogy itt lakik Petra, akinek tegnap volt a szülinapja, - mondta a sárga lufi, és tovább szívta magába a levegőt. Nem sokkal később, kárörvendve megszólalt.
-Na, mit szólsz, nagyobb vagyok, mint te, és nem durrantam szét.
-Ha akarom én még nagyobb, leszek!-kapta el a verseny heve a piros lufit, és ő is szívni kezdte magába a levegőt.
Amikor Petra legközelebb kijött az udvarra örömmel mutatott a lufikra.
-Anyu nézd milyen nagyra, híztak a lufijaim. Jaj, de boldog vagyok.-kiáltotta, tapsikolva.
Abban a pillanatban két durranás, majdnem egyszerre, és a két lufiból maradt piros és sárga gumicafatok szánalomraméltóan csüngtek a fonal végén.
Petra szája elgörbült.
- Ne sir kislányom! A lufik sorsa ez, tetszelegnek, örömet okoznak, aztán végük lesz. Majd veszünk másikat.
Petra csakhamar mosolygott. A két lufi maradvány pedig majdnem sírva mondta: talán még két napig is élhettünk volna, ha nem akarunk túltenni egymáson. Pedig az öreg bácsi, aki árult bennünket sokszor elmondta: lufikáim, szépek lehettek, de hiúak soha, mert a hiuság rossz tanácsadó. Nem hallgattunk rá.