Elég nekem a magam baja

Volt egyszer egy ember, aki csak önmagával törődött. Ha valaki bujával - bajával hozzáfordult, már az első mondatnál közbevágott:

- Elég nekem a magam baja! - azzal legyintett és indult dolgára.

Egyszer a falucskát, amelyben az atyafi lakott, árvíz fenyegette. Éjfél felé félreverték a harangot.

- Emberek! Mindenki a gátra! Hozzatok szerszámokat, zsákokat - adták ki az utasítást a falu vezetői.

Futott is mindenki hanyatt - homlok.

- Te nem jössz Sándor? - kérdezte egy segiteni igyekvő.

- Elég nekem a magam baja! - dünnyögte Sándor egykedvűen, aztán befordult a kapun és nekilátott, hogy a saját portáját biztosítsa az árvíz ellen. Jól fent járt már a nap, amikor homlokát törölgetve befejezte a fél méter magas nyúlgát emelését, amely körülvette a kicsiny portát.

Délféle egy gyereket szalasztottak érte a partról.

- Sándor bátyám, azt üzenik fogjon be, és jöjjön gyorsan, mert elönti a falut a víz.

- Mondd meg nekik, eszem ágában sincs fárasztani a lovaimat, elég nekem a magam baja. Ha mindenki úgy biztosítja saját otthonát, ahogy én, akkor semmi szükség arra a felesleges erőfeszítésre ott a parton - mondta aztán elégedetten pipára gyújtott.

De nem sokáig tartott a nyugalma, mert az estéli harangszó előtt éktelen kiabálásra, lótásra - futásra lett figyelmes. A völgyben lakók gyermekeiket magukhoz szorítva, egy szál ruhában, rohantak a domb felé.

Az emberünk csak legyintett:

- Fussatok! Így van ez, ha valaki balga, és nem tudja a bajban mihez fogjon.

Már éppen lefekvéshez készülődtek, amikor az ajtó alatt kezdett beszivárogni a víz.

- Jaj, ember, végünk van - sikított az asszony. - Eláraszt bennünket a víz..., meneküljünk!

- Fogd be a szád! Elég nekem a magam baja, és még te is óbégatsz itt a fülembe?! - kiáltotta Sándor, és magára kapta gúnyáját, hogy körülnézzen odakint. Ahogy kinyitotta az ajtót betódult a zavaros víz. Az asszony visítani kezdett, az ember sem tehetett egyebet, összekapta magát, és futott, amerre a többiek.

- Látod Sándor - lépett emberünk mellé a szomszédja, a dombon, éppen a te munkád hiányzott délután. Alig négy - öt méteren kellett volna még megerősítenünk a gátat. Most aztán veled mondhatjuk valamennyien: elég nekünk a magunk baja!

A szomszéd korholó szavára Sándor elrestellte magát.

Aztán a víz visszahúzódott a medrébe, a föld kiszáradt a romba dőlt házakat újra felépítették, mert az emberi összefogásnál nincs nagyobb erő.

Nyáron az emberünket küldöttség kereste fel: nem lépne-e be az alakulóban lévő tűzoltó egyletbe?

- Hagyjatok békén, elég nekem a magam baja. Én vigyázok a házamra, vigyázzon más is a magáéra, akkor semmi szükség tűoltókra.

Az egylet nélküle is megalakult. Elérkezett a nyár vége. Esős idő járta, s a mi emberünk féltette a szénáját, felhordta hát a padlásra. A felesége is segédkezett a nagy munkában, mégis megfeledkezett arról, hogy a szénából a kémény mellé is jutott: s begyújtott a kemencébe. Sándor éppen kint serénykedett a földeken, amikor a közelében dolgozók kiáltozni kezdtek.

- Tűz van... emberek. A faluban ég egy ház! - kiáltozták, s futottak toronyiránt.

Sándor azonban végezte tovább a dolgát.

- Még hogy itt hagyjam a kaszálást?! Elég nekem a maga baja! Vigyázzon mindenki a portájára!

- Talán estig is kaszálgatott volna, ha egy gyerek lóhalálában nem szalad ki hozzá!

- Sándor bátyám, jöjjön, mert a maga háza ég!

Ekkor őszintén kiálthatta volna, hogy elég nekem a magam baja, de még arra sem volt érkezése, futott, ahogy a lába bírta. Amikor a házához ért, a tüzet már eloltották. A szenes tetőgerendák nedvesen gőzölögtek a tönkrement cserép alatt.

Sándor kutyául érezte magát, legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenében, de azért kinyögte:

- Köszönöm!

- Nincs mit, Sándor! - válaszolták a körülötte állók. Emberek vagyunk, segítünk egymáson. Ha az én házam ég, biztosan te sem késlekedsz az oltással.

No erre még jobban elrestellte magát a mi emberünk.

- Ne keseregj Sándor - vigasztalták többen is. - Holnap vasárnap, ha addig szert teszel gerendákra, cserépre, eljövünk valamennyien, és egykettőre tető alá hozzuk a házat.

Úgy is történt. A tető másnap estére ott piroslott újra a Sándor háza tetején. Attól a naptól kezdve nem hallotta soha senki a szájából, hogy elég nekem a magam baja...