De a napocska nem sütött ki, mert most a szélnek kellett fújnia a megállapodásuk szerint.  Úgy nézett ki, hogy lassan beköszönt a tél. A virágok és a fák is kezdték elhullatni a szirmaikat, leveleiket. Mindenki azt gondolta, hogy itt a világ vége. Nagyon meg voltak ijedve. De szerencsére a szél két hét múlva már nem fújt, helyette a napocska kezdett sütni. Ennek azért már sokkal jobban örült mindenki. De ez az öröm se tartott sokáig. A nap ugyanis olyan erővel sütött, hogy a növények kókadoztak a nagy szárazságtól. Az emberek ismét az eget kémlelték, és azt kívánták bárcsak fújna egy kis szél. De a szél apó meg ugye az egyezség értelmében nem fújhatott. Inkább figyelte mi történik a természetben. Na meg szunyókált is kicsit, mert a két alatt bizony kifáradt.  Ez a két hét is eltelt. Az emberek alig merték elhinni, hogy a szél nem fúj, és a nap se süt. Már kezdtek megijedni, hogy ismét valami rendkívüli időjárás lesz. De ez szerencsére most nem így történt. Most a nap anyó és a szél apó megbeszélték, hogy melyikük az erősebb, kire van nagyobb szükség a természetnek. Megállapodtak abban, hogy mind a ketten egyforma erővel rendelkeznek. A világnak a napra és a szélre is szüksége van. A nagy nyári melegbe mindenkinek jól esik, ha a szél lengedezik, és a napocska nem tűz olyan erősen. Télen meg az esik jól, ha a nap elkezd sütni, és a szél nem fúj. Ezek után már nem volt több harc egymás között. Mindketten békésen szemlélik mi történik a világban. A gyerekekkel együtt kacag a szél, ha kacagnak. A nap meg lágyan simogatja őket.