A SZOCIÁLIS PIACGAZDASÁG ESÉLYE A KELET-KÖZÉP-EURÓPAI RÉGIÓBAN ÉS MAGYARORSZÁGON 1989-2002.

Készítette: Varga Tamás

Sopron, 2003

Bevezetés *

Gazdasági ciklusok és társadalmi változások *

Jólét MÉRÉSE *

A jóléti állam *

A működő szociális piacgazdaság NÉMETORSZÁGBAN *

Rendszerváltás, rendszerváltozás Magyarországon 1995-ig *

A gazdasági stabilizáció korszaka Magyarországon *

A gazdasági növekedés korszaka Magyarországon 1997-től *

Közeledőben vagy távolodóban? *

Összefoglaló *

Summary *

Irodalomjegyzék *

1. ábra: Reál bruttó nemzeti termék *

2003-ban a rendszerváltás után másfél évtizeddel még mindig felmerül a kérdés, hogy valójában mit lett volna jó elérni, mit várt az ország, sőt a régió ettől a változástól, természetesen a szabadságon túl. Egy korai politikai konszenzus, amit a szabadon választott első hat parlamenti párt mindegyike jelképesen aláírt, arról szólt, hogy Európába kell visszatérni, amihez vezető út jóléti vagy szociális állam megteremtésén, piacgazdaság kiépítésén vezet át. A nyugati jómód és életszínvonal elérését azonban a többség nem gondolta túl távolinak. Kevesen sejtették, hogy az ezredfordulón a közben bürokratikussá vált európai szervezet kapujának feltárulásakor még közel 30 évnyi utat pillantunk meg. A kapu küszöbén állva kiváló lehetőség adódik számot vetni három és fél kormányzati ciklus alatt történt változásokról. Eldönteni, hogy így képzeltük-e, esetleg lehetett volna sok mindent jobban csinálni? Vagy egyáltalában még a kijelölt ösvényen vagyunk-e, vagy már letértünk róla?

A dolgozat második fele rövid számvetés arról, hogy a rendszerváltáskor még együtt ünneplő politikai pártok konszenzusa által meghatározott út, a zászlókra tűzött szociális piacgazdaság mennyire bizonyult meghatározónak azok intézkedésiben, hiszen azóta mindegyikük kapott kormányzási lehetőséget. Ezt megelőzi a jóléti rendszerek történetét és a társadalmi, valamint országok közötti békében betöltött szerepét bemutató fejezet. Itt külön kiemelem a kontinentális jóléti rendszer, a második világháborút követő németországi újraépítés történetét. A következő fejezetben kitérek a jólét fogalmára és értelmezésére, mérésére és nemzetközi összehasonlítást is végzek. Az utolsóként végzett magyarországi számvetés és jövőkép előtt áttekintem a korai német jóléti rendszert és a napjainkra bekövetkezett változásait.

A XVIII. század végén, a XIX. század elején az ipari termelés forradalmasításával a társadalom életében új szakasz kezdődött. Az iparosodással az egy főre jutó termelés robbanásszerűen megugrott, majd folyamatos növekedésbe kezdett. A gazdasági növekedés népességnövekedéssel járt együtt, ami szélesedő keresletet és bővülő munkaerő-piaci kínálatot jelentett. Ezek a jelenségek egy jóval bővebb társadalmi modernizáció részei voltak, amelyek egymásra hatva alakították át a régi struktúrákat társadalmi és intézményi területen. A megelőző, preindusztriális korban jelentkező, ciklikusan előforduló éhínségek új típusú hullámzásnak adták át helyüket. Mára már ismert, illetve elismert jelenség a gazdasági növekedés ciklikus ingadozása. A közgazdaság tudománya területén folytatott kutatások által elért komoly eredményeket többek között a szociológia is adaptálta, tekintettel arra, hogy a gazdasági ciklusok a társadalom életében enyhébb esetben munkanélküliséggel és általános jóléttel összefüggő hatásokat, elhúzódó válság esetén pedig meghatározó változásokat, töréseket idézhet elő.

Samuelson és Nordhaus az USA bruttó nemzeti termékének (GNP) ingadozását sok iskolában tankönyvként forgatott kötetében grafikonon jelenítette meg. A kitartóan növekvő függvényt időszakonként kisebb-nagyobb hullámvölgyek jellemzik, így például az 1930-as évek táján (A Nagy Válság), az 1940-es években (II. Világháború), 1960 és 1970 körül (Vietnám és a 73-as olajválság). A GNP-ben megjelenő és mérhető változásokat Samuelson a konjunktúraciklus szó használatával írja le.

A konjunktúraciklusok modern felfogás szerint recessziós és expanziós fázisokból állnak. A fordulópont csúcsnak vagy mélypontnak tekinthető. Recesszióról az amerikai adatokat jegyző és feldolgozó National Bureau of Economic Research szerint akkor beszélhetünk, ha a reál GNP két egymás követő negyed évben csökkenést mutat. Ugyan a különböző időkben lezajlott hullámoknak eltérő okai és kísérőjelenségei lehetnek, több közös jellemzővel bírnak. Az első a raktárkészletek szűkülése, majd a beruházások csökkenése, a munkaidő csökkenése, kényszerszabadságolás és elbocsátás, a munkanélküliség növekedése, végül a profitráták és hitelkamatok csökkenése.

A ciklikusság okait keresők következtetései alapvetően két csoportba oszthatóak. Azok, akik a ciklusok okaként a gazdasági rendszeren kívül eső, külső tényezőket jelölnek meg, napfolttevékenységre, asztrológiára, technológiai újításokra és tudományos felfedezésekre hivatkoznak. A belső ok pedig olyan determinált eseményláncolatot feltételez, amely öngerjesztő folyamatként éli meg a recessziók és expanziók egymást kódoltan követő éveit. Míg az utóbbi tisztán csak közgazdasági magyarázatot keres, a külső okok között szerepelhet például politikai esemény, amely a képviseleti demokráciák kormányainak életciklusával van szorosabb összefüggésben. E szerint a kormányok a választási évek közeledtével igyekeznek erejüket meghaladó jóléti kiadásokba bocsátkozni, majd a választás után azokat jelentősen lefaragni. Esetleg monetáris intézkedések váltakozását jelentik, mint az Egyesült Államokban Nixon idején, ahol a kormány a jegybankként funkcionáló FED kamatpolitikáját is meghatározta.

A különböző okok szintéziseként kapott eredmény nagyon is korrelálni látszik azzal az elmélettel, hogy nem is egy ciklusról, hanem hosszabb-rövidebb ciklusokról beszélhetünk, amelyek részben összegezhetőek. A hosszú hullámok modellje Schumpeter szerint azt mutatja meg, hogy a társadalmi modernizáció és az iparosítás lökésszerű fejlődését mindig egy meghatározott iparág és egy élenjáró országcsoport határozta meg, s az ezt követő kifulladás és telítettség vezetett visszaeséshez. A Kondratyev által felvázolt hosszú hullámok szakaszairól ugyan vita folyik, de a korszakok meghatározása többé-kevésbé egységes. Így négy jelentős hullámot különböztetünk meg, amelyek mindegyike válsággal végződött: a textilipar és gőzgép ipari forradalmát, a vasútépítés mellett lezajlott polgárosodási hullámot, a vegyi- és elektromos ipar neomerkantilista hullámát, végül a háború utáni új fogyasztó társadalmat a jóléti állam megjelenésével.

Míg a gazdaságtörténeti szakirodalomban előfordul, hogy a konjunktúrahullámoktól függetlenített Kondratyev-féle hosszúhullámokat az innovációs illetve modernizációs törekvések csomópontjaiként kezelik, addig kutatások szerint nem csak egy, hanem hosszú hullámok egész sora létezhet, amelyek változatos frekvenciával és amplitúdóval rendelkeznek. Ezek diszkrét spektruma gyakorlatilag összeér a konjunktúrahullámokkal, amelyek talán a legrövidebb ciklusidővel rendelkező hullámok.

Cooper szerint csak az új és innovatív cégek győzhetnek, a régiek és egyben elavulók eltűnnek. Publikációjában szerepel a “kreatív rombolás” viszonylag új fogalma, amely fogalom újabb rendszer- és fejlődéselméleti vonalat jelölt ki a társadalomtudományok kutatói számára. Az új elmélet abból indul ki, hogy társadalmi változás (így modernizáció, innováció) mindig konfliktusok és differenciálódás mellett, és azok hatására történt, sosem egy jól megtervezett folyamat eredményeként állt elő. E felfogás szerint a fejlődést újításért való folyton megújuló, válságokkal járó küzdelemként lehet értelmezni. A fejlődés motorjaként a technikai innovációk, úgy mint új termékek és termelési eljárások illetve a társadalmi innovációk (új intézmények és szervezeti formák) funkcionálnak. Az új dolgoktól való félelem vagy csak bizonytalanság lovagolható meg azon csoportok által, akik a történelmi-gazdasági ciklus vagy társadalmi rendszer alatt kialakított status quo-t védelmezik, mely lehet gazdasági és hatalmi természetű is. Az elmélet szerint azonban a válságokkal sújtott időszakban könnyen lehet áttörést elérni, az áttörés pedig “kreatív rombolással” jár, amely az életképtelen struktúrákat igyekszik felbontani.

Az iparosítás hatására a XIX. századi Nyugat-Európában egyre nagyobb tömegek hagyták el a falvakat, hogy tradicionális életformájukat városira cseréljék, biztosabb megélhetés kedvéért urbanizálódtak. A folyamatot az uralkodó elit is támogatta és gyorsította, hiszen a gazdaságban, termelésben mennyiségi szemlélet uralkodott. A városban megjelenő tömegek bekerültek a politikai életbe is - elsősorban a század második felében - az első szakszervezetek és kölcsönös segélyező csoportok létrejöttével. A városlakók arányát az alábbi táblázat szemlélteti:

1. sz. táblázat

Ettől azonban szélesebb körű “bevonásra” volt szükség, amely egy új modell kialakításával vagy kialakulásával vált lehetségessé. Helyet kapott a politikában egy olyan, bár mindig is létező etnolingvisztikai közösségi szemlélet, amely annak előtte soha sem volt része, és amelynek vallási, törzsi és dinasztikus alapú felfogással kellett versenyeznie. Az etnikai közösség politikai közösséggé, az állam pedig a homogén etnokulturális közösség létrehozójából érdekképviselőjévé vált, integrálva a parasztságot a városi munkássággal és a polgári réteggel. A polgárosodás a családot állította reflektorfénybe, kidolgozva a hozzá tartozó ideológiai keretet, egyben meghatározva a “deviáns” viselkedés tartalmát. (lábjegyzet: brit per homoszexuálisok ellen) Az uralkodó osztályok ugyanakkor bizonytalanul szemlélték és vezérelték folyamatot, amely olyan feszültségeket keltett, hogy például Franciaországban a férfiak általános választójogát többször is vissza kellett vonni, hogy később újra bevezessék. Az individualizáció és nemzetalkotás együtt haladó ideológiája közben a kommunikáció különböző eszközeinek fejlődésével egyre mélyebbre hatolt a társadalom struktúráiban.

Az általános választójog kiterjesztése, a társadalmi jövedelem igazságosabb elosztása, a termelésben megjelenő egyéni értékelés, a kötelező katonai szolgálat és az írástudás terjedése a tömegeket olyan mértékben mobilizálta, hogy azoknak tagjai bíztatás nélkül is egyre önállóbban kívántak dönteni sorsukról. A társadalmi fejlődés gazdasági fejlődéssel párosult, főleg az öntudatra ébredésnek köszönhetően, hiszen a modernizálódó ember igényekkel lépett fel, amelyeket ki kellett elégíteni. A XIX. század második felétől az 1910-es évekig Nyugat-Európában a mobilizálódás együtt ívelt felfelé a gazdasági növekedés adataival. A vezető országok, így Németország, Franciaország, Britannia és Itália egy csapásra váltak nagyhatalommá.

A gazdasági eredményeket a vezető országok a nemzetközi kereskedelemnek köszönhették. Sokáig virágzott Ricardo komparatív előnyökről alkotott elmélete. A XX. század legelején számos gondolkodó tekintett úgy a kialakult liberális gazdasági rendszerre, hogy a világkereskedelem megalapozza és garantálja a tartós és hosszú békét. Herbert Spencer például úgy gondolta, hogy a kereskedést folytató nemzetek “indusztrializmusa” visszaszoríthatja a modern állam militarisztikus törekvéseit. Az 1890-es években a konjunkturális hullám egy rövid időre zuhanásba kezdett. A nyugat-európai országok termelésének volumenarányai nagyjából kiegyenlítődtek, és ez volt az az időszak, amikor Britannia kezdetbeli előnye szertefoszlott. Technológiai hátrányba sodródott a feltörekvő Németországgal szemben, ám hajóipara tengeri nagyhatalommá tette, ami modern gyarmatosításba hajszolta. A fejlett országok egyszerre indultak termékeik számára új kontinensek új piacait felkutatni, s leszámítva az elzász-lotaringiai konfliktust, 1895-től a XX. század elejéig tartó fellendülésben kezdtek érdekszféráik egyre komolyabb súrlódásba.

Az új típusú differenciálódás hatására eközben megnőtt a feszültség a társadalomban. A bal- és jobboldal egyaránt kárhoztatta a liberális kapitalizmus olyan szembetűnő jelenségeit, mint például az értékpapírokat és tulajdonjogokat adó-vevő szerencselovagok meggazdagodását. Baloldalon a munka jutalmának kisajátításáról beszéltek, jobboldalon pedig a “spekulánsok” “kisemberekkel” szembeni jutalmazását kifogásolták. Az elégedetlenkedők hangja fenyegetően hatott. Az nyugati állam az első világháború előestéjén a kereskedelmi konfliktus és új gyarmatosítás kiszélesítésében találta meg gyógyszert bajaira, s Európa szerte megnyugvással adtak utat az emberek a fegyvereknek. A tömegek első jelentős, társadalmi mobilizációból eredő megnyilvánulása volt ez, amit a változás iránti igényük ösztönzött.

A háború után a nemzetközi politikában három meghatározó országtömb alakult ki. Az első, centrális tömb politikája hasonlított az addig megszokottra, liberális kapitalizmust folytatott. A második csoport Németország és Olaszország meghatározó tengelye volt, akik elutasították a liberális kapitalista modellt. Amíg Németországot még a háborús veszteség, addig Olaszországot az új gyarmatosításból való kimaradás és a rendkívül különbözően fejlődő északi és déli régiója egyesítésének kudarca sokkolta. A harmadik rendszert a Szovjetunió alkotta a volt orosz területek összevonásával. A Szovjetunió a marxista filozófiára építette fel társadalmi és gazdasági struktúráit.

Bár járt gazdasági fellendüléssel a háború, mégsem hozta meg az emberek által hozzá fűzött reményeket. A győztes államok polgárai kevesellték jutalmukat, az alul maradottak pedig sokallták a veszteségeiket tetőző jóvátételt. A katonák, különösen a tisztek polgári társadalomba való visszaillesztését nehéz volt megoldani, mert ők a háború alatt különleges elbánásban részesültek, és több ember felett gyakorolhattak hatalmat. Ráadásul ezek a tisztek gyakran olyan társadalmi rétegekből érkeztek, amelyeknek ilyen mértékű előrejutás nem adatott volna meg. A társadalmi mobilitás pedig több ok miatt tovább nőtt. Elsőként említhető, hogy a legegyszerűbb paraszti sorból kikerülő katonák bejárták Európát, sokat látva és tapasztalva, ami főleg a kelet-közép-európaiak körében okozott döbbenetet, saját elmaradottságukat látván. Fontos tényezőként szerepelt a fejlesztett haditechnikák polgári életbe való szivárgása, ami a kommunikációt és az utazást, ezek által “ideológiai csatornák” kiépülését tette lehetővé. A növekvő mobilitással természetesen párosult a megoldatlan problémák miatt növekvő elégedetlenség.

Az európai gazdaság egészen 1929-ig növekedést tudott elkönyvelni, miközben mély strukturális túltermelési problémák alakultak ki. Nagy-Britannia exportja lényegében leállt, amit a világ nyersanyag piacán versenytársként megjelenő, mindeddig felvevőnek számító India és Japán valamint az Egyesült Államok okoztak. Ezek az országok a háborúból kimaradva termelésüket addig bővítették, amíg nemhogy önellátóvá de egyenesen exportra termelővé váltak. Különösen az élelmiszerek, a kőolaj és gyapjú ára kezdett mélyrepülésbe, ami az iparcikkek felvásárlóinak jövedelmét csökkentette olyan szintre, hogy nem tudták megvásárolni az európai ipar termékeit. A brit kőszén eladása problémássá vált, mert annak nem csak a kontinensen sorban nyíló bányák, de a villamos energia is konkurenciát jelentett. Az Egyesült Államok a világ fő hitelezőjeként előlépve tartotta többé-kevésbé működésben Németország gazdaságát, ahol a nemzeti össztermék az 1920-1929 közötti időszakban mindössze 4,5%-ot gyarapodott. 1925-ben Németország fizetőeszköze történelmének leghirtelenebb leértékelődését élte át, miközben az óriási jóvátétel kigazdálkodásának lehetetlensége mellett nagy mértékű munkanélküliség is sújtotta.

A hosszú gazdasági válság és depresszió 1929. október 29-i Wall Streeten bekövetkező tőzsdekrachja ilyen volatilis és látszólagos gazdasági növekedési folyamatba vetett hitet szüntetett meg; ilyen mobilis, de önmagát kereső európai társadalmi viszonyok között, valamint a bemutatott hármas tömbbe rendeződött politikai rezsimek hatalmi megoszlása mellett érkezett el. Lényege az volt, hogy a kínálat világszerte sokkal gyorsabban növekedett, mint a kereslet. Elsősorban az Egyesült Államokat érintette, mivel ott a termelés szerkezete olyan jellegű volt, hogy inkább beruházási javakat állítottak elő, amelyeknek kereslete lényegesen rugalmatlannak bizonyult. A keresleti oldal növekedésének mérséklődését a gazdaságtörténeti irodalom szerint az 1920-as években eltorzuló jövedelemeloszlás idézte elő. A válság a kereskedelem által tovább kígyózott a világ többi részébe. Az amerikai felvevőpiac beszűkülésével a világ jelentős nyersanyag exportőrei és európai iparcikk gyárosai képtelenné váltak termékeik értékesítésére, ami által az amerikai export ára is csökkenni kezdett. A befektetések visszaesése mellett világszerte tömeges munkanélküliség alakult ki. A munkanélküliség önmagában is súlyos pszichológiai és anyagi teher, de számos helyi intézkedés még tovább fokozta a megaláztatást. Hollandiában például kerékpárokra szerelendő rendszámtábla jelezte azt, hogy az adót az állampolgár befizette, és ugyan a munkanélkülieknek ingyen járt, de ezeket a táblákat kilyukasztották, hogy mindenki láthassa, a tulajdonosa igénybe veszi a munkanélküliséggel járó kedvezményeket. Ezen felül a munkanélküliek vasárnaponként nem kerékpározhattak.

Az országok importkvótákkal és pótvámokkal próbálták felborult külkereskedelmüket helyére billenteni, gazdasági protekcionizmusba kezdtek. Ez nemhogy elősegítette, de egyenesen mélyebb, spirális válságba hajtotta a nemzetgazdaságokat azáltal, hogy jövedelmük még tovább csökkent. A megoldásnak John Maynard Keynes amerikai közgazdász elmélete bizonyult, aki felismerte, hogy az államnak aktív gazdaságpolitikát kell folytatnia, ha ki akar lábalni a depresszióból. Keynes a belföldi kereslet serkentésére helyezte a hangsúlyt, amit elsősorban infrastrukturális állami beruházásokkal, közmunkával kívánt megvalósítani. A munkához és pénzhez jutott emberek vásárlásai jelentenek fizetőképes keresletet, ami a kínálati oldalon hiányt támaszt, ösztönözve a termelést.

A válság első szakaszában (1930-32) még javában dúlt a depresszió, azonban 1933-tól néhány országban elkezdődött a fellendülés. Az Egyesült Államokban Roosevelt által meghirdetett New Dealt Argentína, Svédország és Németország követte. 1937-től Franciaország is kilábalni látszott a válság súlyosabb szakaszából. A történészek véleménye megoszlik arról, hogy a második világháború kitörését megelőző években a világ túlnyomó része átjutott-e a válságon, de annyi bizonyos, hogy a nemzetközi gyakorlattal ellentétben, a Németországban elfogadott állami feladatok a keynesi kereten túllépve intézményesültek.

Németországban már jóval az 1919-ben megalkotott weimari köztársaság előtt, 1880-1890 között létrehozták a “társadalombiztosítási” rendszert, elsősorban azért, hogy a szocialista munkásmozgalmakat a háttérbe tudják szorítani. Az első világháború után, a monarchia felszámolásával, a weimari köztársaság kikiáltásakor a szocialisták és a katolikus Centrumpárt bizonyult a legerősebb politikai csoportnak. A rövid idejű fellendülés alatt 1929-ig azonban nem sikerült a hatalmat megszilárdítani, főleg a politikai és gazdasági széttöredezettség miatt. Hogy viszonylagos rendet tudjon kialakítani, kénytelen volt a hadsereg támogatását igénybe venni, ami egyúttal saját politikai befolyását is csökkentette, hiszen annak vezetői jobboldali vagy konzervatív érzelműek voltak. Az 1929-ben megérkező válság hatására kisüzemek és parasztbirtokok tucatjait árverezték el. Az események a politikai erőket mindkét oldalon radikalizálták. A különféle pártok fegyveres erőihez az utcákon csatlakozó felfegyverzett emberek az aktív lakosság 50%-át is elérő munkanélküli tömegből kerültek ki.

A bemutatott módon megnövekedett mobilizáció és az állam társadalombiztosítással vállalt szerepe oda fokozódott, hogy a társadalomnak az állammal szemben elvárásai alakultak ki, gondoskodást, ellátást és problémáik megoldását követelték rajta, amit könyörtelenül be is kívántak hajtani. Elvárták az államtól az “erős kéz” politikáját. Adolf Hitler náci pártja az NSDAP, ezt ígérte, egyszerre kívánt nemzeti és szocialista lenni. Az 1933-as hatalomátvételt olyan módon sikerült legalizálni, hogy a novemberben kiírt választásokon, melyen bár egyedül indult, a szavazatok 92 %-át szerezte meg. A párt programja deklarálta a jóvátétel felfüggesztését, ami az 1929-es, nagy vihart kavart Young-terv teljes elutasítása volt. Ezáltal igen rokonszenvessé tette a pártot a nép körében, amelyet még mindig sokkolt az elvesztett háború. A külpolitikai helyzetre adott határozott válaszon túl demagóg elméleteket is megfogalmaztak, így az első világháború elvesztéséért felelőssé kiáltották ki a baloldalt és a zsidóságot, amelyek aktív és szándékos háttértevékenysége vezetett a “megérdemelt” győzelem elmaradásához. Ez utóbbi csoport találtatott bűnösnek a gazdasági problémákért is. A fajelméletet kidolgozó német vezetésnek az adott külpolitikai helyzetben, melyben nyugatról a “zsidó” liberális kapitalizmus, keletről pedig a szovjet kommunista birodalom fenyegetett, könnyű volt elhitetni, hogy mindenért rosszért az idegenek felelősek.

A nemzeti szocialisták olyan embereket emelhettek be tagjaik közé, illetve olyanokat dicsőíthettek, akiknek egyébként esetleg nem adatott meg az előrejutás, közöttük munkásokat és parasztokat. Kelet-Közép-Európában, elsősorban Romániában és Magyarországon ténykedő nácik pedig elsősorban a parasztok, a paraszti világ mobilizálására építettek, amely az “elmaradottság” és a feudális viszonyok nyugathoz képest túl hosszú ideig tartó beköveződése, ugyanakkor elégséges tömegbázissal való bírása miatt vált célponttá. Elérkezett az az időszak, amikor az első világháborúban kiképzett, önmagát kereső politikai vállalkozóréteg megtalálta azt a lehető legszélesebb támogatói kört, mely segítségével totalitárius államot építhetett ki.

Németország háborúba sodródását a nemzeti szocialisták intézkedései segítették. A jóvátétel és a hitelkamat fizetési moratórium, valamint a nagyon magas védővámokkal kiegészülő exportra gyártó dömpingtermelés fokozatosan szorította ki Németországot a nemzetközi kereskedelemből. A gazdasági elszigetelődés ellenére a munkanélküliség 1934-re a válság kritikus időszaka idején mért 6 millióról 2,5 millió főre csökkent, ami a rendszerrel szemben lojálissá tette az embereket. A szűkülő piacok miatt Németország termelése lassan átállt a hadiiparra. Ez jelentős technológiai újításokat és óriási méretű beruházásokat jelentett. Németország tömegeinek illetve etnikai többségének megnövekedett elégedettségével és túlfűtött iparárával Európa belépett a második világháború időszakába.

Németországban ugyan Bismarck már a XIX. század végén bevezette a társadalombiztosítási rendszert, mégis, egészen a második világháború kezdetéig az állam csak tétova lépéseket tett a szociális ellátás területén, mellőzve a liberális gazdaságpolitika által generált súlyos egyenlőtlenségek orvoslását. A világháború nemzeti szocialista rezsimje viszont olyan méretű totalitárius államot hozott létre, mely kiszorította a piaci szemléletet a gazdaság minden területéről. Mivel a látható fellendülés az állami beavatkozásnak volt tudható, ki kellett dolgozni egy olyan rendszert, amely az államot több céllal is a gazdaság területén tartja. Az első, hosszú távú megfontolás abból adódott, hogy egy esetleges konjunkturális megingás esetén el lehessen kerülni a tömeges munkanélküliség kialakulását, vagy a munkanélküliek anyagi ellehetetlenülését, az ezzel járó általános demoralizálódást, amely a populista, demagóg erők előretörésének ad teret. Ez Németországban két okból is szükségesnek látszott, egyrészt mert a társadalombiztosítás fél évszázados gyakorlata miatt megszokottá vált az állampolgárok körében az állam jelenléte, másrészt pedig a háború alatt a magán- és üzleti szférába benyomuló állam visszahúzódása ugyanott bizonytalanságot keltett volna. Így tehát a liberális kapitalizmus gyakorlata helyett valami mást kellett találni.

Az állam teljes és részleges kivonulásának alternatívájaként hatott a szovjet modell, a totalitárius szocializmus, amely minden területen meghagyta volna az aktív állami részvételt, folytatva a nemzeti szocializmus atyáskodó rutinját. Ez a rendszer azonban nem csak azonosságaiban, de még különbségeiben is hasonló jellemzők segítségével volt leírható, így például akár külső, akár belső körből, de ellenségek képét gyártotta. Ráadásul hasonló demagóg módon az egész társadalom vagy az internacionalizmussal még szélesebb birodalom számára ígért teljesen egyenlő jólétet. A szovjet modell lefojtott versenye, központi tervezése ugyanakkor gazdaságilag sem vehette fel a versenyt a piacgazdaságok fejlődésével.

A Freiburgi Egyetem gondolkodói már a háború alatt kutatták a lehetséges megoldást, és arra következtetésre jutottak, hogy szükség van a piaci verseny fenntartására, ám annak rendezetlensége ellenében törvényi kereteket kell biztosítani, s legfőképpen igazságtalan szélsőséges jövedelemeloszlását erős állami újraelosztással kell korrigálni. Ehhez ideológiai alapot kell teremteni, hiszen ez a rendszer a szolidaritáson legalább annyira alapul, mint egyéni, individuális kibontakozáson, önmegvalósításon. A magukat ordoliberálisoknak nevezőket az 1924-ben tapasztalt súlyos pénzromlás is rendkívüli módon foglalkoztatta. A megoldást a központi és független jegybank rendszerében látták.

Az így összeállt rendalapú rendszerkép három pillére közül tehát az első a verseny, a második a pénz értékállósága, a harmadik pedig az állami feladatok csoportja, a szociális biztonság, egyenlőségre törekvés és versenyfeltételek megteremtése volt. Ludwig Erhard a Kereszténydemokrata Unió politikusa átlátta mindezeket a problémákat, és felismerte az ordoliberálisok által megálmodott elmélet, sőt eszme történelemalkotó jellegét. Ideológiailag tökéletesen összeegyeztethetőnek bizonyult a keresztényi értékekkel és eszmerendszerrel.

A kérdés inkább az volt, hogy miképpen lehet elindítani a németeket ezen az úton. 1947-ben az Egyesült Államok és Nagy-Britannia az általuk megszállt területen létrehozta az Egyesített Gazdasági Övezetet, majd egy évre rá, az előbbi felkínálta a Marshall-segélyt, ami több mint 23 milliárd dollárt, az USA GDP-jének 5-6%-át kitevő forrást jelentett öt éven keresztül. Így az igazi beruházási tevékenység a nyugat-német területeken valójában csak 1848-ban indulhatott be. A történelem egyik legnagyobb kooptációs terve nem egyszerűen az európai újjáépítést, hanem a szovjet hatalommal szembeni önerőt és olyan közös felvevőpiacot kívánt létrehozni Európában, amely az Egyesült Államok érdekeit megfelelően szolgálta. Azokban az országokban, például az így létrejött Német Szövetségi Köztársaságban, ahol élni tudtak a lehetőséggel, azaz nem kellett szovjet befolyásolás miatt visszautasítaniuk, olyan piacgazdaság alakulhatott ki, amely az USA versenytársává vált. Erhard a közvetlenül a háború utáni időkben kormányzó szervként működő Gazdasági Tanács 1948-as gyűlésén következetesen keresztülvitte a piacgazdaság irányába való első lépések elfogadtatását.

Az első Bundestag 1949-es felállítása után Konrad Adenauer (CDU) meghirdette a “szociális piacgazdaság” gazdasági programját, amelynek alapelvei a következők voltak: magántulajdon elismerése és megbecslése, szabad verseny, piaci árak, monopóliumok ellenőrzése, bérmegállapodás, elesettek szociális támogatása, túl magas adók csökkentése. Mint az látható, ezen elvek egy része sokkal inkább a neoliberális szemléletre, mintsem a szociális piacgazdaságra lett volna jellemző. Ám az első évtized strukturális munkanélkülisége és ugyancsak strukturális okokból jelentkező termelési nehézségei áthidalása után a gyakorlat megváltozott, és az állam ellenőrzése alá vonta a bankszférát és a nehézipar nagy részét, elsősorban a kőszénbányászatot és a vaskohászatot. Az első, a jólétre még igencsak várató időszak neoliberálisnak hirdetett politikája valószínűleg az állam nem kívánt területekről való visszaszorítását volt hivatott elősegíteni.

Honoré de Balzac XIX. század első felében íródott regényeiben megpróbálta végigkövetni a pénz és arany útját. Az író a kor szellemének megfelelően úgy gondolta, hogy az egyén anyagi jóléte mások jólétének árán valósítható meg, azaz nincsen felemelkedés lesüllyedés nélkül. A közgazdaságtan főként XX. században megfogalmazott megfontolásai alapján azonban létezik egy kulcs, ami nem más, mint a fejlődés, mely egyre szélesebb tömegek számára képes egyre nagyobb jólétet garantálni. A fejlődést itt elsősorban gazdasági területen kell értelmezni, mert a szűk elmélet csak annyit mond ki, hogy a növekvő termelés növekvő mennyiségű ember igényeit képes kielégíteni. Csak ennek a szűken vett növekvő termelésnek vagy egyszerűen “növekvésnek” is van legalább két alapvető dimenziója, az egyik a technológiai fejlődésből eredeztethető növekmény, a másik pedig a foglalkoztatás.

Amennyiben nem vezetünk be új technológiát, azaz a technikai fejlődést nullának tekintjük, akkor a termelés bővülése vagy szűkülése a foglalkoztatással nagyon komoly kapcsolatot képez. Ezt Arthur Okun amerikai közgazdász ismerte fel, aki a munkanélküliség változását a konjunktúraciklusok függvényében vizsgálta. De mindez csak akkor érvényes, ha valóban nincs technológiai fejlődés. Ebben az esetben a növekedés bővülő foglalkoztatás mellett valósul meg, ami feltételezhető módon az általános jólétet is növeli, de legalább a munkanélküliek demoralizálódását csökkenti.

Ha azonban a technológiai fejlődésben sikerül kimagasló eredményeket elérni, a munka termelékenységét jelentősen növelni, akkor szélsőséges helyzetben úgy lehet gazdasági növekedést elérni, hogy a munkaerő egy része egyenesen feleslegessé válik. A XX. század vége felé egy gazdasági rovat publicisztája odáig ment, hogy úgy fogalmazott, a technológiai “boom” azért kiváló dolog, mert egyre kevesebb embernek kell magát munkával elfoglalnia, azaz az emberiség egyre több szabadidővel rendelkezhet. Azonban azt láthatjuk, hogy jövedelemre gyakorolt, garantáltan pozitív hatást nem tudjuk bizonyítani sem ebben az esetben, sem a technológiai fejlődés nélküli foglalkoztatás bővülés esetén.

Mindennek tetejében a gazdasági növekedés összetevői között elszámolhatóak olyan tételek, amelyek az ökológiai egyensúly vagy társadalmi rend felbomlásának költségeit képezik. Így az előbbire kiváló példa a környezetszennyezések szanálása, például egy olajfolt semlegesítése okán végzett szolgáltatás és az általa benyújtott számla értéke. A társadalmi anomáliák kezelése területén pedig a magán börtönök építése kimagasló össztermékképző iparág, hiszen az állam által fizetett fejkvóta jövedelmet jelent, s minél több ember kerül börtönbe, annál kedvezőbb a szektor jövedelmezősége. De a bűnözés fokozódása helyett vehetnénk példaként az általános egészségügyi helyzet romlását is, amely privát biztosítási és egészségügyi rendszer esetén óriási megélénkülést jelenthet.

A fentieken kívül a nemzeti jólét és jövedelem legfontosabb mérőszámaként kezelt hazai össztermék használatában további problémát jelent az, hogy annak értéke valamilyen valuta (legtöbbször az USA dollár) egységére végzett standardizálása nem teszi lehetővé a fizetőeszköz árfolyamváltozásának kiszűrését a jólét méréséből. Továbbá a nemzetközileg rögzített átváltási arányok nem tükrözik a fogyasztóerő paritáson számolt értékeket, ami különösen az alacsonyabb értékű valuták körében jelent nagy torzulást.

A második világháborút követő időszakban mégis a GDP vált a jólét mérőszámává. Néhány ország egy főre jutó GDP értékét 2002-ben, dollárban az alábbi táblázat mutatja be.

2. sz. táblázat

A kilencvenes évek elején Svájc még Luxemburg előtti, első helyet foglalt el. Japán, Finnország és Norvégia következett közvetlenül utánuk. A jelenleg második helyezett USA a nyolcadik helyen tartózkodott, éppen csak megelőzve a Német Szövetségi Köztársaságot. Az NDK 25. helyezést ért el, az NSZK értékének felével, ami még mindig kétszerese volt a Szovjetunió egy főre eső GDP-jének. Ebben a rangsorban az NDK-nak sikerült leelőznie néhány OECD országot is, például Spanyolországot, Görögországot és az akkori, ma igen sikeresnek tekinthető Írországot is. A kilencvenes évek fordulóján az első 19 helyen - Katart és az Emirátusokat leszámítva - OECD ország állt, ami feltételezhetően a modern demokrácia bérpolitikájának és szociális rendszerének sikere. Az említett két olajsejkség egyébként az 1978-ban bekövetkezett olajárrobbanás hatására került a lista legtetejére. Ezekben az országokban azonban az adatok mögött torz jövedelemeloszlási szerkezet bújik meg. Szaúdi Arábiában például létezik állami jövedelem újraelosztás, amit a királyi család hatalmi legalizációja eszközeként intézményesített, de e mögött nem található meg a demokráciák teljesítményarányos szemlélete. A rendszer finanszírozhatósága csak az olaj árától vagy piaci mennyiségétől függ, azaz egyrészt rendkívül volatilis, másrészt improduktív módon pontosan a fejlődés gátjaként funkcionál. A világpiacot megrengető események ezért itt az iszlám radikálisok előretöréséhez vezethetnek.

Az ezer lakosra jutó gépkocsik számát először W. Rostow használta jóléti mérőszámként, s eredményei nagyjából a GDP/fő rangsor által kialakított képet erősítették. A kilencvenes évek legelején összeállított listát vezető első 20 ország közül 19 bizonyult OECD országnak. Az NDK megelőzte Csehszlovákiát és Magyarországot, de még Görögországot és Portugáliát is. A Szovjetunió pedig igazi fejlődő országnak számított ezer emberre jutó 32 kocsival, az Egyesült Államok 559-es adatával szemben.

L. F. Zimmerman holland nemzetgazdász 1860 és 1960 közötti időszak dollár/fő bázison számított jövedelme alapján állított fel elméleti listát. 1860-ban Zimmerman szerint Ausztrália volt a leggazdagabb ország, amelyet az USA, Franciaország, Kanada és Belgium követett. Mivel a becslés egy évszázadot ölel fel, hosszú távú fejlődési és modernizációs mutatónak tekinthető. Az adatok által bemutatott folyamatok szerint Kanada, Ausztrália és Új-Zéland XIX. századi Európával szembeni vezető helye tisztán körvonalazódik. Franciaország pedig a második világháborúig nyugat-európai nagyhatalomnak számított, megelőzve Nagy-Britanniát. Németország az első világháború előtti időszakban zárkózik csak fel vezető helyre, majd ezt követően a skandináv országok mögé kerül. Japán 1950-ig fejlődő országnak számít, Szovjetunió pedig ugyanezen években jut be az ipari országok körébe. Az 1920-as évek amerikájának motorizációja körvonalazódik az USA élre törésében, ami egybe is esik Rostow autó-ellátottsági mérőszámából eredő következtetéssel. Európa csak a hatvanas évek végére volt képes utolérni az amerikai szintet. Ebben az időszakban Európán kívül mindössze Chile és Argentína mutatja a jólét jeleit.

Ugyancsak a hosszú távú becslések közé sorolható Colin Clark nemzetközi egység (international units) vizsgálata, amely dollárbázison mér vásárlóerőt. Ez a mutató képes javítani az élelmiszerárak eltéréséből adódó torzulásokat. Így az 1850-1950-es időszakban Nagy-Britannia már jobb módúnak tűnik, mint Franciaország, viszont Argentína jóléti pozíciója megerősítést nyer.

Robert Marsh 1967-ben egy olyan indexet dolgozott ki, amely két standardizált indikátor, a nem mezőgazdasági foglalkoztatottak részaránya, és az egy főre jutó energiafogyasztás összegéből állítható elő. Az index of differentiation a modernizáció és a jólét kapcsolatát feltételezve inkább ipari fejlettségi, mint tisztán gazdasági mutatószám. Az ötvenes évek elején összeállított rangsorban az Egyesült Államok vezetett, majd Kanada, Nagy-Britannia, Belgium, Ausztrália, Luxemburg, NSZK, Csehszlovákia és NDK következik. A 19. helyen Izrael, a 21.-en Lengyelország állt, Japán pedig a 26. volt a sorban, éppen csak megelőzve a Szovjetuniót.

Az UNDP az ENSZ által megalkotott fejlesztési program egy un. HDI (Human Development Index) elnevezésű mutatót használ életszínvonal mérésre. A mutató számításának módszertana folyamatosan változik. Az 1990-es első változat három, azonos súlyú mutató kombinációjából állt elő. A várható átlagos élettartamhoz és az írástudók hányadához vették a vásárlóerő paritáson számított egy főre jutó GDP-t olyan módon, hogy a jövedelem csökkenő határhasznának elméletéből adódó torzulást kiküszöbölendően logaritmizálták. Értéke nulla és egy között mozoghat, s minél közelebb van az egyhez, annál magasabb a jólét az adott országban. Az 1990-es lista első 18 helyén OECD országok találhatóak, Japánnal, Svédországgal és Svájccal az élen. Az NSZK a 11. helyet foglalja el, az Egyesült Államok a 18., még Izrael a 19. és a Szovjetunió 25. helyezet. Portugália és Törökország lemaradása az élmezőnytől a magas analfabetizmus-ráta miatt következett be. 1992-ben az írni-olvasni tudás indexét kiegészítették a befejezett iskolaévek átlagos számával. Az új lista első 17 helyén ismét OECD tagok jelentek meg, sőt egészen a 24. helyig csak Izrael és Barbados szerepel nem OECD országként. Ezen a listán Csehszlovákia a 27. helyet foglalta el, a következő pedig Magyarország volt. A Szovjetunió 33. helyre szorult, az élbolyban pedig Kanada vezetett Japán, Norvégia, Svájc és Svédország előtt.

A HDI mutató számításának módszertani változtatását folyamatosan végzik, valószínűleg politikai befolyás hatására is. Így a társadalmon belüli jövedelemeloszlás, valamint a férfiak és nők közötti különbségek figyelembevételével az 1992-es listán Kanada az első helyről a 8.-ra zuhan vissza. Az UNDP szöveges jelentéseiben ez egy un. szegénységi index (HPI – Human Poverty Index) ábrázolásával jelenik meg. Ilyen változtatások hatására bekövetkező mozgások ellenére is a HDI alapján az OECD országok csoportja a jóléti fejlettség meghatározó példaképei.

Az ENSZ által 2000-ben számított mutatók alapján felállított rangsorból az alábbi táblázat mutat be részleteket.

3. sz. táblázat

A tudományos mutatószámokon kívül érdemes még foglalkozni a jólét szubjektív mértékével, a “konyhai közgazdaságtannal”. A modern kori kommunikációs csatornák és turisztikai, utazási lehetőségek kihasználásakor leszűrhető tapasztalatok arra késztetik az embereket, hogy saját helyzetüket próbálják meghatározni a világban, vagy legalábbis néhány környező ország ellenében. Ez általában csak bizonyos szempontok mentén történik, így például az élelmiszer és ruhaárak összehasonlítása történik meg, vagy a tanulási lehetőségek, ösztöndíjak összevetése, illetve leggyakrabban egyszerűen a bérek becsléséből merül ki. Mivel itt a legszélsőségesebb eseteket keresik az emberek, csak egy-két jelentősen lemaradt – ritkább esetben fejlett – területet találnak, melyek innen azonnal a modern politikai pártok célkitűzései közé kerülnek. A szocializmus bukásához vezető egyik legnagyobb hiba az összevetés megtagadása volt. A szocialista országok ideológiai síkon és nem pedig mérések útján próbálták fejlődési irányuk helyességét bizonyítani, elmulasztva ezzel azt a lehetőséget, amely az összehasonlítások eredményeként megmutathatta volna a problémás területeket. A modern demokrácia ilyen jellegű problémafeltárása biztosítja a folytonosan javítandó folyamatok azonosítását. Ennek tudatossá válása először a minőségbiztosításban és üzleti folyamat benchmarking területén jelent meg. De míg ezek az utóbbi elméletek és alkalmazott üzleti gyakorlatok kevésbé szubjektívek, képesek a valós problémák azonosítására, addig a “konyhai közgazdaságtan” felfedezései nem feltétlenül terelik a figyelmet a problémák gyökereire.

A jólét országokra vagy régiókra vonatkoztatott abszolút mérőszámain túl, fontos foglalkozni a jövedelem megoszlását bemutató mérési módszerekkel, amelyek a társadalmon belüli egyenlőtlenséget mutatják be. Juthat egy állam polgáraira fejenként jelentős jövedelem, de ha megoszlása szélsőségeket mutat, akkor nehezen beszélhetünk jóléti államról.

Az előzőekben bemutatott mérési módszerek által meghatározott országok között felállítható sorrendiség azt a következtetést engedi levonni, hogy a jólét – a fejlődés vagy modernizáció részeként – olyan társadalmi teljesítmény, amely a legszélesebb kör számára képes boldogságot teremteni, ezáltal a modern társadalmak legfőbb legitimációs tényezője. E mellett persze olyan fontos tényezők is hozzájárulnak, mint a szabadság és egyenlőség, a közösséghez tartozás vagy az önmegvalósítás.

Wolfgang Zapf a Modernizáció, jólét, átmenet című könyvében modern társadalomnak tekinti azokat, amelyek a politikában versengésen alapuló demokráciát, a gazdaságban a piacgazdaságot és a társadalomban a tömegfogyasztást és a jóléti államot megvalósították. Választási szabadság és szociális biztonság rendjében a tömegfogyasztás és jóléti állam nem más, mint a piacgazdaság és a versengésen alapuló demokrácia kimenete (outputja), azaz “process-benefitje”. A tömegfogyasztás ugyanakkor egy olyan késői szakasz, amely a fejlődés folyamatos és öngerjesztő fenntartója lehet. Az első fejezetben bemutatott történelmi hátteret áttekintve látható, hogy a politikai fejlődés – mint például a nemzetállamok kialakulása – miként kereste az intézményesülés lehetséges útjait, majd az intézményesülés miként vezetett újabb igények kialakulásához, végül a tömegfogyasztáshoz. A jólétet, vagy inkább a szociális biztonság alapellátását persze megpróbálták más úton is biztosítani, így autoriter-dirigista rendszerek segítségével, mint amilyen a kommunizmus vagy fasizmus, de ezek pontosan a kreativitás és önmegvalósítás káros lefojtásával, a fejlődést biztosító, rendkívül alkalmazkodó képes állampolgári kezdeményezések tiltásával kerültek végzetes lemaradásba.

Miután megismertük a mérések lehetséges, globálisan alkalmazható eszközeit, és van kialakult képünk a jóléti országokban lezajlott, jólét kialakulásához vezető modernizációs folyamatokról, megpróbálkozhatunk a jólét elméletben, statikusan és jelen időben történő meghatározásával. Érdemes észrevenni, hogy a következőekben meghatározott értelmezések jóval inkább azok számára beszédesek, akik eszköztárat keresnek vagy látnak benne, mint akik a lehetséges fejlődés szempontjaiból vizsgálódnak.

Az irodalomban illetve politikában gyakran keveredik a szociális piacgazdaság a jóléti állammal. A két fogalom leginkább származás tekintetében különbözik egymástól. A jóléti államra való hivatkozás általában inkább az angolszász gyakorlatot jelenti, amely a piacgazdaság rendszeres túlkapásainak folyamatos “szelídítéséből” kialakított rendszert jelképezi. A szociális piacgazdaság ezzel szemben inkább egy kidolgozott “cselekvéstervre” hasonlít, melyet Németország újraépítésének céljából alkottak meg. Mivel azonban céljaiban, irányultságában és eredményeiben is azonosan jellemezhetőek, bizonyos keretek között szinonimaként használhatóak. Mint azt később látni fogjuk, a keretet e tekintetben csak az határozza meg, hogy hiszünk-e a piac önmagát veszélyeztető kannibalizmusában, vagy sem, illetve ideológiai értékrenden alapuló újraelosztást kívánunk-e megvalósítani. A jóléti állam ettől ugyanis tágabb, “megengedőbb” halmaz, melynek persze a szociális piacgazdaság is része. A következőekben ezt a tágabb halmazt mutatom be.

A jóléti állam definiálásával többen is megpróbálkoztak, de minden kérdéskört átfogó meghatározást mégsem sikerült alkotni. Ennek részben az eltérő földrajzi kontextusok, részben pedig az országokon belüli eltérő politikai célok és értelmezések állták útját. Problémát jelent az is, hogy a fogalom közgazdaságtani tartalmán túl interdiszciplínális módon államelméleti, jogszociológiai és jogfilozófiai kérdéseket is felvet.

A jóléti állam fogalmának kiteljesedését Briggs angol történész például a következőekben látta: “a jóléti állam olyan állam, amelyben a szervezett kormányzati hatalom tudatosan kerül alkalmazásra (a politikán és az adminisztráción keresztül), abból a célból, hogy a piaci erők játékát módosítsák, három szempont alapján:

• először is abban az értelemben, hogy az egyéneknek és családoknak egy minimális jövedelmet garantálnak, amely független munkájuk vagy tulajdonuk piaci értékétől;
• másodszor oly módon, hogy leszűkítik a gazdasági bizonytalanság mértékét, lehetővé téve az egyének és családok számára bizonyos társadalmi kockázatok (például betegség és munkanélküliség) kezelését, amelyek személyes és családi krízishelyzetek forrását jelentenék;
• harmadszor úgy, hogy státustól s osztály-hovatartozástól függetlenül bizonyos kiválasztott szolgáltatások esetében a lehető legmagasabb szintű ellátást biztosítják minden állampolgár számára.” (Csaba – Tóth [1999] 8. old.)

Briggs meglehetősen alapos, de mégsem teljes definícióját megelőzően a német katedraszocialisták XIX. század végi gondolkodásában is megjelent a “Wohlfahrstaat” fogalma, amiből Bismarck merített ötleteket. A gazdasági értelmű jóléttel azonban legelőször talán Pigou foglalkozott, aki “Wealth and Welfare” című kötetével megalapozta a “jóléti közgazdaságtant”. Sokkal egyszerűbb és célravezetőbb azonban a definíciók összevetése helyett az értelmezési lehetőségeket vizsgálni. Csaba Iván és Tóth István György A jóléti állam politikai gazdaságtana című könyvükben különböző aspektusokból háromféle módon értelmezik a jóléti államot. Elsőként mint politikai stratégiai felfogásnak tekintik, majd a fő funkciók alapján való meghatározást végzik el, végül az intézmények szintjére bontott pragmatikus nézőpontból ismertetik. Az alábbiakban első két szempontot mutatom be.

1. “A jóléti állam a piacgazdaság körülményei között működik, azaz elismeri a magántulajdont, csupán szabályozni kívánja a piacgazdaság működését.”
2. “A jóléti állam olyan állami beavatkozásokat végez, amelyek direkt eszközökként bizonyos szükségletek kielégítésére szolgálnak.”
3. “A jóléti állam politikai stratégiája újraelosztási célokat követ.”
4. “A jóléti állam stratégiája különbözik a nem kormányzati szervezetek szegénységpolitikájától abban az értelemben, hogy nem önkéntes, hanem kötelező jellegű.”

Az első elvből az következik, hogy a jóléti állam elutasítja a korlátlan szabadverseny gondolatát (laissez faire), de a társadalmi mérnökség alapján létrehozott forradalmi struktúrát is. Különböznek viszont a vélemények a szabályzás mélységéről és mikéntjéről. Liberális politikusok elégségesnek tartanának egy “védőháló” szerű rendszert, mások viszont a jövedelmi kockázatok kollektív megosztását tűznék ki célul, megfelelő komplex intézményrendszer kiépítésével, “biztosítási állam” keretében. A második elvnél felvetődik a kérdés, hogy nincs-e szükség indirekt beavatkozásra, azaz például a direkt módon folyósított munkanélküli segély mellett lehet-e vagy kell-e indirektnek számító közmunkavégzési lehetőséget biztosítani. A harmadik, redisztribúciós stratégia képzi a legkomolyabb ellentéteket, mert itt a jövedelemkiegyenlítési törekvésektől a szegénység és családi szükségletek “megfelelő” kielégítéséig tartó álláspontok vitájával találkozhatunk. Ez pedig nem más, mint az állampolgári egyenlőség filozófiai kérdésköre.

Létezik egy bizonyos funkcionális logika, amely társadalmi alrendszerek szerepköreit határozza meg, de más megközelítés szerint a jólét állami intézkedései politikai és gazdasági funkciókból is kiolvashatóak. Néhány funkcionális meghatározást ismertet gazdaságtani kötetében Csaba Iván és Tóth István György, ezek közül a fontosabbakat emelném ki.

• “A jóléti állam funkciója a piacgazdaság hatékony működésének elősegítése: tevékenységének lényegi mozzanata a piaci kudarcok kezelése.”(Csaba-Tóth [1999] 12. old.) Ezt a funkcionális értelmezést főleg liberális gondolkodók képviselték, akik úgy látták, hogy a beavatkozás a “hasznosság” érdekében valamilyen jóléti függvény vagy függvénycsoport egyéni szintű szuboptimális kielégítésén túl, Pareto-hatékonyság eléréséig folytatandó.
• “A jóléti állam funkcionális az ipari társadalom, illetve a modernizáció szempontjából: a jóléti állam formájában megnyilvánuló állami beavatkozás lényegében az ipari társadalmak által generált új szükségletekre ad választ.” (Csaba-Tóth [1999] 12. old.) Ez a meghatározás a modernizációs-fejlődési elméletek szempontjából közelít. Hipotézise szerint az iparosodás struktúraváltozást okoz és okozott, amely a régi struktúrák (pl. család, státuszcsoportok, egyházak) gyengüléséhez vezet, amelyeknek funkcióit át kell vállalni. Ugyanakkor új kockázatként és szükségletként jelenik meg a munkanélküliség és a meghosszabbodott inaktív életszakasz. Az állam szerepvállalása tehát a struktúraváltozásokra adott válasz. Ebből az elméletből az is következik, hogy a válasz szükségszerű, és független pártpolitikai ideológiáktól.
• “A jóléti állam a piaci jövedelmek újraelosztásának rendszere, ahol a redisztribúció a demokratikus szabályoknak alávetett, ám érdekcsoportok és nyomásgyakorló csoportok által alakított játékszabályok szerint működtetett állami kényszer útján valósul meg.” (Csaba-Tóth [1999] 14. old.) A közösségi választások (public choice) elmélete szerint a reprezentatív, többségi demokráciában bizonyos metszetek mentén létrejövő csoportok politikai befolyást keresnek, számukra kedvező jóléti transzfereket kikényszerítve. Ilyen csoport például a nyugdíjasoké, akiket másik oldalról a szavazóbázist kereső politikai vállalkozók is szívesen fogadnak be, vesznek célba.

A jóléti államok közötti különbségeket meg lehet ragadni olyan módon, hogy az, politikai célok szerinti csoportosításhoz vezessen. Ez a tipizálási forma a transzferek mértékét és célcsoportjai között képzett, értékrenden alapuló pozitív diszkrimináció hatására létrejövő egyensúlytalanságot tekinti vizsgálata alapjának. Esping-Andersen (1990) három ilyen politikai csoport által meghatározott jóléti rezsimet vél felfedezni.

A első a liberális jóléti rezsim, melyben az állam által szükségesnél gyakran elégtelenül támogatott, rászorultságukat szigorúan elkészített jövedelemigazolásokkal bizonyító réteg elszakad a tömegtől, ami viszont semmiféle vagy legalábbis nagyon minimális juttatást kap. Így nem csak az újraelosztás céljából elvont jövedelem hányada alacsony, hanem az újraelosztás állami költsége is kicsi, kis és főleg helyi apparátust feltételezve. Az állam a biztosítási szerepét a szociális biztonságnak saját erejéből örvendő tömeg esetében a magánszektorra ruházza át, magánbiztosítók segítségével. A liberális jóléti rezsim az angolszász országokban uralkodik, elsősorban az Amerikai Egyesült Államokban, Kanadában és Ausztráliában.

A konzervatív jóléti rezsimekben magasabb a redisztribúció mértéke, de célcsoportok közötti megoszlását ideológiai alapon szabályozza. A magasabb állami szerepvállalás miatt az önkéntesség, kölcsönös segélyezés, munkahelyi programok és magánbiztosítás szerepe elhanyagolható, ugyanakkor az egyházak részvétele jelentős. A rendszer alapja a társadalombiztosítás, ahol a jogosultságokat a társadalmi státus és a foglalkozás szabályozza. A családnak speciális szerep jut, az állam a konzervatív ideológiai örökségnek megfelelően egykeresős családmodellben gondolkozik. Ez elsősorban passzív transzfereket jelent, illetve a családfő munkaerő-piaci védelmét. A konzervatív jóléti állam jegyei Németországban, Ausztriában, Franciaországban és Olaszországban fedezhetőek fel.

Végezetül a szociáldemokrata jóléti rezsim redisztribúciós politikája a lehető legszélesebb kedvezményezetti kört célozza meg, ami nagyon magas jövedelemelvonási szint mellett erős jövedelem-kisimítást jelent. Mivel a konzervatív modell ellenében támogatja a nők emancipációját és munkavállalási rendszerbe illeszkedését, olyan állam által fenntartott intézményeket követel meg, mint a bölcsődék vagy az idősgondozás szociális munkája. Ezekben az országokban, így a példának tekinthető Svédországban jóval magasabb a foglalkoztatottság, illetve a munkanélküliség strukturális szerkezete teljesen eltérő képet mutat.

“Jólétet mindenkinek!” szólt a jelszó a Német Szövetségi Köztársaság megalapításának idején. A már 1920-as években megalapozott szociális piacgazdaság rendszerének második világháborút követő kiépítése elsősorban Ludwig Erhard nevéhez fűződik. Miközben a gazdasági minden évben rendületlenül 8% körüli masszív növekedést mutatott, és a társadalombiztosítási rendszert sikerült az egész társadalomra kiterjeszteni, a széleskörű jólét a hatvanas évekre anyagiasult, és további fokozódásra is képes volt.

A kereszténydemokraták által kialakított ideológiai modellben a rászorulók ellátását a család biztosította, az állam pedig csak ezt követően lépett be, leginkább akkor, ha a családfenntartó került a rászorultság állapotába. A modellnek ebben az ellátási rendszerben is világos a családtagok családfőtől való függése, de az adótörvényekkel még tovább sikerült kontrollálni a kívánt társadalmi rendet. A házaspárok a német rendszerben közösen adóznak, de jelentős kedvezményt csak azok a családok kapnak, ahol egy kereső van, vagy a másik kereső csak jelentéktelen jövedelemmel rendelkezik. Az alábbiakban az alrendszerek vázlatos, XX. század végi működését mutatom be.

A kötelező nyugdíjbiztosítás rendszerében Németországban az állam a nyugdíjkifizetéseket a munkaadók és munkavállalók egyenlő arányú járulék befizetései és a költségvetés kiegészítő juttatásai segítségével finanszírozzák. Az előbbi járulékbevételekből a rendszer kiadásainak körülbelül 80%-át tudja fedezni és csak a fennmaradó 20%-ot kell a szövetségi államnak biztosítania. A magánnyugdíj alapok egyáltalán nem meghatározó tényezői a nyugdíjrendszernek, pénzügyi aktívumaik 1998-ban nem alig érték el a GDP 3%-át, miközben az USA-ban például 62%-ra, az Egyesült Királyságban 77%-ra és Hollandiában 92%-ra rúg ez az arány. A háztartások vagyonának is mindössze 2%-a fekszik magánnyugdíj alapokban, szemben az Egyesült Királyság 25%-os vagy Svédország 38%-os arányaival.

A második világháború után kialakított nyugdíjrendszer aktív módon tudta felzárkóztatni a nyugdíjakat azzal, hogy a régi, járulékalapú számítást keresetalapú számításra cserélte fel. A rendszer felosztó-kirovó jellegű, azaz a nyugdíjas nem a befizetett járulékait kapja vissza, hanem az az aktuális bevételekből van finanszírozva. Ez teszi szükségessé a költségvetési hozzájárulást, ami nevesítve a járulékfizetési kötelezettség alól mentes szolgálati időből származó hiányt egyenlíti ki, így a például tanulási időből és az anyaságból eredő fedezetlen kifizetéseket.

A német kötelező nyugdíjbiztosítási rendszer nem egy egyszerű képlet alapján számolja az esedékes nyugdíjakat, hanem szolidaritási elveket alkalmaz azok meghatározásakor. Egy 35 éves biztosítási idővel rendelkező, az átlagbér 75%-ánál kevesebbet kereső személy esetén például a számítás alapját képező jövedelem akár 50%-val is meghaladhatja a tényleges munkabért, de nem haladhatja meg a biztosítottak átlagjövedelmének 75%-át.

Mivel a nyugdíjkifizetés keresetarányos, így annak státusmegőrző szerepe van, azaz a konzervatív “családi” felfogás a nyugdíjrendszerben is megtalálta a helyét. A Kohl-kormány idején azonban jövedelemplafont kezdtek alkalmazni, mely szerint maximum az átlagjövedelem 180%-a képez nyugdíjjárulék fizetési alapot, tekintettel arra, hogy a nagyon magas jövedelem nagyon magas járadékot kívánna meg, a magas jövedelműek igényeit pedig a kötelező társadalombiztosítási rendszernek “nem célja kielégíteni”.

A Kohl kormány további reformokat is végrehajtott, amelyeket főleg a rendszer finanszírozási problémáinak lassú növekedése tett szükségessé. Politikai konszenzus mutatkozott abban a kérdésben, hogy a kiadásokat kell csökkenteni, nem pedig a bevételeket növelni, mert az utóbbi a problémák konzerválása lenne, ami ráadásul a versenyképességet rontaná. Így 1989 óta nem a bruttó, hanem a nettó bérek növekedésével indexálják a nyugdíjakat, a nyugdíjkorhatár pedig 65 évre emelkedett. A törvény azonban kiadásnövelésről is rendelkezett a gyermeknevelésre fordított idő nyugdíjjogosultságként való elismerésével.

A problémákra azonban megoldások csak a következő reform idején születtek volna (Rentenreformgesetz ’99), a kiadások valódi visszafogásával, a rokkantsági illetve korai nyugdíjazás feltételeinek szigorításával. Ezeket az intézkedéseket azonban a szociáldemokrata-zöld koalíciójú Schröder kormány befagyasztotta, hogy néhány próbálkozás után (így például a keresetek helyett az előző évi árszínvonalhoz indexálták a nyugdíjakat) három pillérrel rendelkező nyugdíjrendszer kiépítését tűzze ki célul. Az új rendszer első pillére a rászorultsági alapnyugdíj, a második a járulékok finanszírozott felosztó-kirovó kötelező rendszer, a harmadik pedig a tőkefedezeti magán nyugdíjrendszer bevezetése. Ez utóbbi mutat jelentős eltérést a konzervatívok által kiépített rendszertől.

A kötelező egészségbiztosítás Németországban kiterjed a kereső gyermekeire, illetve házastársára abban az esetben, ha annak jövedelme nem halad meg egy bizonyos szintet. Ugyanez nem mondható el a szabadon választható magánbiztosítók által nyújtott szolgáltatásról, amely ugyan “alacsony kockázatú” személyek (így főleg fiatalok, veszélytelen foglalkozást űzők, káros szenvedély nélkül élők) számára jóval olcsóbb megoldást nyújt, de a gyermekekre nem érvényes. Idősödéssel, betegségekkel a magánbiztosítás jelentősen megdrágul, és gyerekek vállalása esetén óriási összegre tud rúgni. A kiemelt, különleges bánásmód (pl. maximum két ágyas, TV-vel felszerelt kórházi elhelyezés) ellenére talán ezért nem választják sokan a magán-egészségbiztosítók szolgáltatásait. A konstrukció csak a nagyon magas jövedelmű és vagyonos réteg, illetve a jelentős számú külföldi munkavállaló számára vonzó. A kötelező egészségbiztosítási rendszerben biztosítottak aránya 1999-ben meghaladta a 90%-ot. A rendszerek közötti átjárás egyirányú: csak az államiból lehet magánba lépni, fordítva nem engedélyezett.

A kötelező rendszerben a szolidaritás elve is érvényesül: minden állampolgár minden létező szolgáltatásra jogosult, attól függetlenül, hogy mennyi járulékot fizet vagy milyen tevékenységet folytat. Ugyanez vonatkozik azokra, akik nem saját jogukon biztosítottak, hanem a jogosult családtagjai, vagy munkanélküliek. A szolidaritási elv alól kivételt egyedül a járadékfizetés képez.

A piac szerkezetében az egyik oldalon a betegpénztárak állnak, a másik oldalon pedig az orvosszövetségek. A háziorvosi szolgáltatásokat az orvosok, mint magánvállalkozók nyújtják, de a kórházak tulajdonjogait nagy többségben az állam illetve a tartományi kormányok gyakorolják. 1984-ben és 1988-ban kisebb reformok bevezetése után 1992-ben történt struktúraváltás, amellyel árversenyt alakítottak ki. Lépéseket tettek a pénztárak közötti verseny kiszélesítésére, átalakították a kórházak finanszírozását, a szolgáltatóknál pedig takarékossági intézkedéseket vezettek be.

Németországban a bölcsődei ellátás gyakorlatilag nem létezik, a gyermekek mindössze 7%-a tudja igénybe venni. Az óvodai nevelést (kindergarten) pedig nem klasszikus állami oktatási feladatként, hanem a fiatalokért felelős szociális szolgálatként végzik. Az általános iskolai oktatás 6 éves kortól kötelező, és általában délelőtt 11 óráig tart, de legkésőbb délután 1-kor véget ér. Mivel a napközi nem ismert fogalom, és az iskolai étkeztetés sincs megoldva, az anyáknak otthon kell maradniuk, hogy elláthassák gyermekeiket. A korai német neveléselméleti iskolák a 3 K rendszeréről emlékeznek meg. A leánygyermekek nevelése ennek tekintetében a három legfontosabb feladat a gyermek, a konyha és a templom (Kinder, Küche, Kirche) szemléletében történik. Így az oktatás és nevelés rendszerének oldaláról is biztosított vagy megkívánt az egy keresős család modell.

A fejlett és nemritkán bonyolultnak nevezett német oktatási rendszernek köszönhetően az írástudók aránya a legfejlettebb országok közé emeli Németországot.

A brit felügyelet a megszállás ideje alatt vezette be a Ruhr-vidéki bányászati és vasipari üzemek felügyelőbizottságaiban a paritásos beleszólási jogot. Mivel azonban munkaadók a munkavállalók ilyenforma beleszólási jogát megtagadták, politikai konszenzust kellett keresni. 1952-ben sikerült kompromisszumot kötni az elhíresült montán-törvény megalkotásával, amely a szakszervezeteknek biztosított együttműködési jogot a vállalatok felügyelőbizottságaiban. A következő lépcsőben a munkavállalók képviseleti szervei a gazdasági és politikai döntéshozatalban való törvényes részvételre szereztek jogot, ezzel pedig a társadalmi párbeszédet sikerült intézményesíteni. Az országos érdekegyeztető tanács lett az a törvényes szerv, ahol a három résztvevő, az állam, a munkavállalók és a munkaadók az illetékességi jogköreik meghatározása után a parlament szuverenitásának megőrzése mellett voltak képesek érdemi intézkedésekről tárgyalni.

Megemlítendő még a Németország által gyakorolt monetáris politika is. A német árszínvonal növekedését a kormányzat és a független jegybank a versenytárs országok árszínvonalának növekedési üteme alatt tartotta. Ez a német márka alulértékeltségét biztosította, az exportágazatok számára jelentett versenyelőnyt, ami ellensúlyozta a magas társadalombiztosítási terhekből és azok további növekedéséből származó versenyhátrányt. Egészen az Euró bevezetéséig lehetett ezt a rendszert fenntartani, de 2001-től sok más árnyoldal hatásával együtt a szociális piacgazdaság újbóli megreformálása vált szükségessé.

Látható a bérek szinte töretlen növekedése. A grafikon a nyugdíjak értékállóságát is szemlélteti, méghozzá az átlagos éves nettó kereset százalékában, ugyancsak az árváltozásoktól megtisztított formában. Az 5. ábra két grafikonján a háztartások személygépkocsival, illetve telefonnal való ellátottsága, valamint a lakásviszonyok javulása mérhető fel. Habár Németországban a saját tulajdonú lakással rendelkezők száma a bérlakásokban lakók számához képest alacsonyabb, látható, hogy néhány tartomány kivételével, a lakásépítési programoknak köszönhetően már nem jellemző a lakáshiány.

Visszakanyarodva a fejlődés szemszögéből való megközelítéshez, a szociális piacgazdaság kiépítése az emberekben a gondoskodó állam intézkedéseit elvárásokká alakította. Egy lakossági jólétről végzett 1984-es felmérés (Wohlfahrtssurvey) során a megkérdezetteknek 15 társadalompolitikai feladat hovatartozásáról kellett dönteniük. A feladat lehetséges ellátóját három csoport közül kellett megválasztaniuk. Az első az állam volt, a második pedig olyan csoportok és nem kormány szervezetek köre, mint például a szakszervezetek, civil szervezetek, vagy az egyházak. A harmadik megoldási lehetőséget pedig a magánerő jelentette, mint amilyenek például a vállalatok, vállalati alapok, baráti és ismeretségi kör vagy az alany saját maga. A lehetséges 15 feladatkörből a többség 12-t talált állami feladatnak, 10 esetében pedig ez a többség több mint kétharmadot is meghaladó. A munkanélküli biztosítást például a megkérdezettek 92%-a tartotta állami feladatnak, de az öregségi biztosítást, de a hátrányos helyzetűek támogatása is 89-88%-os aránynak örvendett. A betegek gondozásának és ellátásának kérdésében megoszlanak a vélemények (a csoportok javára), míg az erkölcsi eszmék terjesztésében és gondozásában valamint a televízió és rádió működtetésében az állam – bár pár a többiek eredményéhez viszonyítva külön-külön néhány százalékos lemaradással – alulmaradt. Az eredményekből az az érdekesség is kiderül, hogy a CDU és SDP szavazók csak néhány kérdésben képviselnek eltérő álláspontot, és azok sem igazán markánsak, azaz az a kijelentés, hogy “Németországon a szociális piacgazdaságnak nincsen alternatívája”, igencsak megalapozottnak tűnik.

A szociális piacgazdaság modelljének ideológiai alapjai igen nagy rugalmasságot biztosítottak a modell túlélése szempontjából, másik kézről viszont ugyanezen ideológiai okokból igencsak rugalmatlannak tűnik a “fejlődés” szempontjából. Ilyen tényező például a nők munkaerőpiacra való lépésének, a társadalombiztosítási rendszer működési mechanizmusában található gátja. Miközben a foglalkoztatott férfiak aránya az 1960-as évi 64,2%-ról 1995-ben 56,2%-ra csökkent, addig a keresők százalékaránya a nők között 33,4%-ról 39,2%-ra nőtt. Ezzel párhuzamosan a 60-as évekbeli egy nőre jutó 2,5 gyerekek száma 1,4-re csökkent. Vitatható persze, hogy önmagában a fogyasztási szokások átalakulásának (a női réteget megcélzó fogyasztói kínálat) hatásával, vagy pedig e mellett a gyermeknevelési szociális szolgálatok hiánya által okozott problémával állunk-e szemben. A gyermekvállalási kedv csökkenéséből adódó népességszaporulati visszaesést a bevándorlással tudják ellensúlyozni, ami azért nagyon fontos, mert a generációs adósságszerkezet számára lassan elviselhetetlenné válik az elöregedő lakosság nyugdíjának előteremtése. A bevándorlók és alkalmi külföldi munkavégzők ugyanakkor rendkívül kényelmes megoldást nyújtanak, hiszen tőlük senki sem követeli meg a német fogyasztói szokásokhoz, illetve prestizsfogyasztáshoz való igazodást (“beilleszkedést”), sőt jelentős részük referenciatársadalommal sem rendelkezik.

A szociális piacgazdaság és a külső konjunktúra problémái, valamint a modell állandó kisebb reformjai ellenére a jóléti kiadások összege Németországban a nemzeti össztermék arányaiban kifejezve sem csökkent. A járulékterhek emelkedését is igyekeztek meggátolni, ami az említett “alulértékeltségi” politika eszköztárának, az Euró bevezetéséből adódó szűkülése miatt napjainkban különösen fontossá válhat. A 2003-as év végén napvilágot látott a Schröder-kormány által kidolgozott, átfogó reformjavaslatok már fellazítani látszanak a szociális piacgazdaság kereteit. Az intézkedések meghozatalának szükségességét a 2000-es év óta tartó dekonjunktúrára adott válasszal indokolják.

A német modell ismeretében, a magyarországi rendszerváltozást követő másfél évtized áttekintése közben, a következő fejezetek választ keresnek arra, hogy vajon közeledőben, vagy távolodóban vagyunk-e a jólétről alkotott szubjektív és objektív képekhez viszonyítva.

Sokan és sokféleképpen dolgozták fel a rendszerváltást, illetve inkább az azt megelőző, majd követő rövidebb időszakot, próbálván megvonni az események mérlegét. Szigorúan közgazdasági szemlélettel élve azonban számos nagyon fontos, a gazdaságra visszaható társadalmi változás felett könnyen át lehet siklani, más kézről pedig a társadalmi változások magyarázata önmagában valószínűleg csak politikai értelmet nyerhet, ami ugyancsak nem lehet kielégítő az összefüggések kimutatására való törekvéskor. Mivel azonban a dolgozat célja annak bemutatása, hogy a rendszerváltástól eltelt idő alatt tapasztalható-e konvergencia a jóléti vagy szociális állam irányába, elsősorban a tényadatokkal alátámasztható megvalósulás területén, így esetenként a politikai szándékokra vagy azokban megjelenő disszonanciára való minimális következtetés sem mellőzhető. A rendszerváltást megelőző időszak és örökségének rövid áttekintése után ezért a gazdaságban és társadalomban bekövetkező változásokat együtt próbálom bemutatni, ami helyenként az időbeli tagolást a két szemlélet egymáshoz képest aszinkron folyamatai megnehezítik, rontva ezzel az áttekinthetőséget.

A rendszerváltás előtt, elsősorban az 1968-as “új gazdasági mechanizmus” után a szocializmus megkísérelte “felépíteni” azt az általános jólétet, ami politikai ideológiájának alapjai között szerepelt, és ami pontosan az összes ismert társadalmi-gazdasági rend egyetlen, alternatíva nélküli jóléti rendszerévé emelte – legalábbis ideológiai síkon. Az egészségbiztosítási rendszer az “SZTK” minden járulékfizető számára ténylegesen ingyenes ellátást garantált, míg a családtagok a járulékfizető jogán és annak igazolásával vehették igénybe a szolgáltatásokat. A nyugdíjjogosultság ugyancsak járulékhoz volt kötve, de már 10 év munkaviszony is jogosultságot jelentett, ráadásul a házastárs jogán is lehetett többletnyugdíjra számítani. Az 1970-es évek lakásépítési boomja a szocpol rendszerével párosult, melyben legalább két gyerek vállalására való ígéretre az ország lakossági bankja jelentős kedvezményt nyújtott a lakás árából. Ezzel párhuzamosan a szövetkezeti és tanácsi bérlakások száma is emelkedni kezdett.

A rendszer számos szociális szolgálat “árazását”, így az iskolai étkeztetést, kollégiumi ellátáshoz szükséges ellátási hozzájárulás mértékét kötelező kereseti kimutatás segítségével határozta meg, így a rászoruló családok esetenként jelképes összeget fizettek egyazon szolgáltatásért. Ezekre a szolgálatokra támaszkodott a kétkeresős család.

A társadalombiztosítás klasszikus munkanélküli segélyezési szerepével azonban nem élt, tekintettel arra, hogy a foglalkoztatás valóban teljes mértékű volt, és nem csak a “munkakerülésre” vonatkozó törvények miatt, de a munkaerőpiac keresletoldali állandó hiánya miatt is, ami a hiánygazdaság egyik velejárója volt. Az ún. kapun belüli munkanélküliséget nem kifejezetten a foglalkoztatottsági kényszer, mint inkább a jövőre való tudatos készülés határozta meg; a cégek akkor töltötték fel létszámukat, amikor lehetőségük volt rá, hogy szükség esetén ne szenvedjenek hiányt. A munkaerő mellett egyéb termelési erőforrások piacán is hiány mutatkozott, nem volt ritka az sem, hogy a vállalatok a fogyasztási javak piacáról szipkáztak fel termékeket, hogy aztán felhasználásig hosszú időn keresztül raktározzák őket. A központi tervezés nem megfelelő, múltból kiinduló adatokkal való munkája a hiány folyamatos újratermelését kódolta. A rendszerváltást megelőző 10 évben azonban olyan mechanizmusok kezdtek a rendszerbe épülni, amelyek az árak és tevékenységek lassú, megfontolt, de céltudatos liberalizációja által megteremtett környezetben képesek voltak a “rések betömésére”, a hiány felszámolására. A Gazdasági Munkaközösség (GMK) volt az első jelentős vállalkozási forma, amely ugyan még az állami vállalatok eszközeinek és erőforrásainak felhasználásával, de piaci szempontok szerint teljesítményarányosnak tekinthető bér megtermelésére volt alkalmas. Egészen a GMK-k megjelenéséig voltak olyan bürokratikus intézkedések, amelyek – legalábbis a nem mezőgazdaságból élőknél – a bérek alacsonyan tartását, azaz a kvázi egyenlő bérezést valósították meg. A gazdasági munkaközösségek azonban már olyan többletjövedelmet garantáltak, amelyekből valódi megtakarításokat lehetett eszközölni. Egyes vélemények szerint a jövedelmi és a vagyoni differenciálódás Magyarországon ekkor kezdődött el. Természetesen szegénységről ugyanúgy lehetett volna beszélni a rendszerváltás előtt is, hiszen éppen ezért funkcionált a kereseti kimutatások rendszere, de olyan jelentős különbségeket nem lehetett kimutatni, mint amilyeneket a rendszerváltás után mérhetünk.

A magyarországi szocializmus jóléti rendszere elsősorban a hiánnyal való sikeresebb birkózás miatt a Szovjetunióhoz vagy Lengyelországhoz mérten fejlettebb és kevésbé nélkülöző volt, egy alacsony de biztos megélhetési szintet tudott garantálni. Azonban a nyugati országokhoz mérve ez a szint már igencsak alacsonynak számított. Ezért inkább a jövedelmek egyenlősége jellemezte a rendszert, mintsem az abszolút értelemben vett jólét. Amiben a szocializmus komolyabb sikereket könyvelhetett el, az az “osztálynélküliség” olyan társadalmi jellemzőkben való kiépítése, mint a viselkedési formák vagy a modorosság. Más szavakkal a negyven éves időszakot megelőzően néha túlzott formákat is öltő, de mindenképpen jelentős ruházkodási, kommunikációs és egyben fogyasztási szokásokat is megtestesítő “osztályjellemzők” tűntek el. Ugyanakkor a szocializmus nem számolta fel az etnikai jellegű különbségeket és nézeteket, amelyeknek a rendszerváltás után újabb szerep jutott, illetve a jövőben nyilvánvalóan újabb szerep fog jutni. A társadalomban való helyzet- és önmeghatározás lehetőségeinek deficitje is problémát okoz, mint azt később látni fogjuk.

A rendszerváltást megelőző években kezdődött és az utána következő, körülbelül 1995-ig tartó időszakban zajlott le Magyarország mikrogazdasági szerkezetváltásának legjelentősebb szakasza. 1987-ben kiépült a kétszintű bankrendszer, majd a következő évben bevezették a személyi jövedelemadót és a hozzáadottérték-adót. 1989-ben liberalizálták a külkereskedelmet és elfogadták a tárasági törvényt.

Az időszak során az alkalmazkodni képtelen gazdasági társaságok és vállalkozások felszámolása történt meg. Egyes ágazatok – melyek termékei a KGST összeomlása után egyáltalán nem találtak maguknak piacot –, mint például a nehézfém és kohóipar, szinte teljes mértékben felszámolásra kerültek. A piachoz igazodás követelményei miatt elvárt gazdasági racionalizálások miatti elbocsátáshullámot az 1992-es csődtörvény hatása fokozta. Magasba szökött az infláció és tovább növekedett az ország eladósodása. Az 1991 és 1992-es években Magyarországon súlyos gazdasági recesszió alakult ki. Kedvezőtlen makrogazdasági trendek mellett megkezdődött a piacgazdaság kiépítésével járó kreatív rombolás.

A rendszerváltás gazdaságának bemutatásakor a sokat bírált privatizáció szerepéről fontos megemlékezni. A privatizáció, az állami vállalatok magánkézbe adása elengedhetetlen feltétele volt a piacgazdaság megteremtésének. Szükségességét egyszerűen nem lehetett kétségbe vonni, azonban végrehajtásának módjáról annál komolyabb viták folytak. Két tényező határolta be a döntési lehetőségeket. Az első az ország adósságszolgálata volt, mely kérdésként azt vetette fel, hogy a kilencvenes évek elején az állam tudja-e törleszteni a felvett kölcsönök részleteit és kamatait. A másik probléma az időtényező volt, ugyanis a mikrogazdaság tarthatatlan helyzetbe került a technológiai, marketingmódszerbeli elmaradottsága, forgótőke hiánya miatt, ami gyors megoldást követelt. Mindkét problémakör a külföldi befektetők és hitelezők bizalmának kiépítésével volt legkönnyebben megoldható. Ez pedig a privatizációs utat is kijelölte.

Mielőtt azonban az Antall-kormány “Tulajdon és Privatizáció” címen 1990-ben írásba foglalta volna privatizációs elveit – illetve ezt megelőzően de ugyan ebben az évben felállt volna az ÁVÜ – a Németh kormány alatt zajló vita idején megkezdődött a spontán privatizáció. A nagyon különböző eseteket és egyedi megoldásokat sem nélkülöző magánosítás során sikerült felkelteni a külföldiek figyelmét. A kormány első nagyobb üzletét a jelentős piaci részesedéssel bíró Hungária Biztosító szakmai befektetőnek számító Allianz csoport számára való értékesítését a Tungsram követte, melyet viszont már osztrák közvetítőn át értékesített, a teljes, General Electric által fizetett vételár közel egy harmadát veszítve el. Az üzletből a vállalatvezetők is ki akarták venni részüket – saját döntési jogkörükben – a privatizációt olyan módon folytatva le, hogy pozíciójukat megőrizzék, netán tetemes személyes haszonra tegyenek szert. Ennek tipikus és nagy vihart kavart esete a HungarHotels értékesítése volt, ahol is a vezetés úgy kívánta eladni a vállalatot egy svéd alapnak, hogy abból az állam nem jutott volna bevételhez. Ezek között az esetek között bőven előfordult olyan is, amikor a tervgazdálkodási időszakban kormányzati pénzkihajtásban gyakorlatot szerzett ravasz vállalatvezetők gyanútlan külföldieket károsítottak meg. Szükségessé vált az állam tulajdonosi jogkörének helyreállítása és a Magyarországra áramló külföldi ügynökcsoportok és kalandorok visszaszorítása. Az elsőt az ÁVÜ (Állami Vagyon Ügynökség) létrehozása garantálta, a másodikat az Antall kormány által meghatározott első privatizációs körben (előprivatizáció) résztvevők kötelező devizabelföldi státusza, amellyel a hazai tulajdonosi réteg kialakítását tűzték ki célul. Ezt követően bevonásra került külföldi tőke is. Elsősorban tőkeemelés formájában való tulajdonszerzést preferálták, ami viszont nem járt jelentős állami bevételekkel. 1992-re lassan ismét a vállalatrészek eladásának gyakorlata került előtérbe, amiből származó bevételeket dedikáltan az adósságtörlesztésre fordították. Az eredeti stratégiától való eltérés felismerésekor a nagyobbik kormányzópárt vissza kívánt térni az eredeti elképzeléseihez. Az állami tulajdonú vállalatrészek piacán elsősorban a hazai tulajdonlás támogatása érdekében megjelentek az E-hitelek és a dolgozói részvény programok (MRP). Ezeknek az intézkedéseknek az volt a hatása, hogy a külföldi tőkebeáramlás mértéke jelentősen visszaesett. Nem sokkal később az ÁVÜ – átalakítása után – vagyonkezelői tevékenységbe is kezdett, ami mindaddig nem volt feladata, de számos jel szerint igencsak indokolt lett volna. Az állami vállalatok vezetői ugyanis továbbra is igen kényelmes és sajátságos szempontok szerint végezték munkájukat. 1994-ben a Horn kormány első évében pedig mindössze annyi változott, hogy a készpénzes fizetőket kezdték preferálni, ugyanakkor a külföldi befektetők többsége úgy gondolta, hogy a szakszervezeteket és alkalmazottakat maga mögött tudó politikai erő a privatizáció lassításában lesz érdekelt.

A privatizáció első szakaszának mérlegét megvonni rendkívül nehéz feladat lenne. Voltak sikertörténetek és melléfogások is. Azonban ez az első szakasz volt a legfontosabb a magántulajdonon alapuló piacgazdaság megteremtésében. A privatizáció másik, nem titkolt célként meghatározott előnye az idegen szervezeti kultúrák meghonosítása volt. Gyakran ma is központi témaként szerepel a vállalati kultúráról, illetve szervezetről szóló bírálat, mely szerint sok cég nem tudja, vagy nem akarja a magyar “viszonyokhoz” idomítani külföldön bevált modelljeit. Márpedig magyar vezetési modell mind a mai napig nem létezik, hacsaknem a szocialista vállalat valamilyen hierarchikus, vegyes képet mutató felépítését nem tekintjük annak, így a “viszonyok” legfeljebb a munkavállalói attitűddel és az azokat kialakító addigi tapasztalatokkal konfrontálnak. Ugyanakkor tagadhatatlan az is, hogy léteznie kellene preferált modellnek, felelősséget hatékonyan és értelemszerűen felosztó szisztémának, de ennek kialakítása sem megy tapasztalatgyűjtés nélkül. Ebből a hiányából komoly politikai következtetéseket kellene vagy kellett volna levonni.

A privatizálódó gazdaságból a piaci racionalitás még mindig hiányzott. A magas, 1991-ben 30%-ot is meghaladó inflációnak például sok oka lehetett, de az egyik legjelentősebb a bérek vállalati és állami gyakorlatban egyaránt az inflációs várakozásnak megfelelő indexálása volt. Az ár-bér spirál egészen az önkényesen megválasztott korszakhatárig, 1995-ig pörgette az inflációt. A munkanélküliség, habár 1993-as csúcspontján meghaladta a 13%-ot is, nem rúgott ettől nagyobb értékre. Ez azt jelentheti, hogy a taxisblokád-szerű jelenségektől és a szakszervezetek érdekérvényesítő erejétől tartó döntéshozók igyekeztek meggátolni a tömeges elbocsátásokat. 1992-ben e tekintetben mégis “megtört a jég” az új csődtörvény ugyanis kötelezővé tette a vállalatok számára az öncsőd jelentését, amennyiben 90 napon túl ki nem egyenlített követelésük keletkezett. Minderre azért volt szükség, mert az állam belátta, hogy képtelen finanszírozni veszteséget termelő vállaltait. A PM szerint április és szeptember között a csődöt jelentő vállalatok a GDP egynegyedét és az export 35%-át adták ki, továbbá a teljes munkaerő állomány 18%-át foglalkoztatták. Természetesen a csőd nem jelentett automatikus felszámolást, de mindössze 90 napos fizetési moratóriumot garantált abban az esetben, ha a vállalatvezetés által kidolgozott válságkezelő programot a hitelezők elfogadták. A forint árfolyama eközben reálfelértékelődésen esett keresztül, aminek oka az infláció elleni küzdelem eszközének tekintett árfolyampolitika volt. Egészen 1994-ig nem történt olyan mértékű nominális leértékelés, amely gátat szabott volna a reálfelértékelődésnek. A munkahelyüket megőrzők indexált bérének szinte alig csökkenő - különösen az importtermékek területén jellemző - vásárlóereje, a forint reálfelértékelődése és a csődtörvény hatására az 1992-ben még stagnáló exportágazatok kivitele egy évvel később már 13%-val esett vissza. A hazai termelésű fogyasztási javak, elsősorban a műszaki termékek esetén még mindig a szocializmus minőségileg elmaradott színvonalát képviselték a nyugatról, az importliberalizáció után gyakorlatilag szabadon érkező magas színvonalú árukkal szemben. Nem csoda tehát, hogy az import az export zsugorodásával szemben 1993-ban például 12%-val bővült. A fogyasztási cikkek a teljes import 27%-át tették ki ebben az évben, 1994 első hét hónapjában pedig az import bővülésének 43%-a eredt csak a fogyasztási cikkek forgalmának fellendüléséből.

Mindez a kereskedelmi mérleg hiányán kívül tovább rontotta a foglalkoztatás helyzetét. Az 1993-as csúcsértéknek számító márciusi adat 693 ezer munkanélküliről szólt (13,3%), ami a két évvel korábbi azonos időszak adatának több mint négyszeresét jelentette. A külkereskedelmi egyenleg romlásának abszolút adatait a 6. ábrán látható grafikon mutatja be. 1994-re a hiány elérte a GDP arányos 9,5%-ot, ami önmagában talán nem annyira rémisztő adat, de figyelembe véve a trendet és más egyéb makrogazdasági mutatókat, rendkívül kedvezőtlen folyamatok betetőzősét sejthetjük mögötte.

A fizetési mérleg hiányának növekedése hatására a nettó adósságállomány több évi csökkenés után ismét nőni kezdett. 1992-es 37,5%-os GDP arányos értéke 1993-ra 40,5%-ra, 1994-re pedig már 44,1%-ra növekedett. Ugyan a költségvetés kiadásait folyamatosan csökkentette, és 1993-ban már az 1989-es szinttől reálértékben mintegy 20%-val kevesebbet költött, az államháztartás hiánya az időszak végére mégis elérte a GDP arányos 8,4%-ot.

A szocialista rendszer jóléti politikájának eszköztárát az Antall-kormány gyakorlatilag teljes mértékben megőrizte, változtatásokat csak azok kibővítésével hajtott végre. Így az áttekintett korszakban a költségvetés jóléti kiadásokra vonatkozó számai nem csökkentek. Az OECD adatai alapján a 1990-es egy főre jutó magyarországi szociális kiadások GDP-hez mért aránya az OECD országok átlagánál 16-17%-val volt magasabb. 1992-ben ez még tovább nőtt, elérve a 36%-ot. Ezt a szintet csak Hollandia és Norvégia érte el, és csak Svédország haladta meg, miközben az egy főre jutó GDP-ben az OECD átlagán álltak, kivétel Svédországot aki 40%-val jobban teljesített. Magyarország ezzel szemben az OECD átlag 20%-át sem érte el. Egészen a korszak végéig tehát sikerült – legalábbis látszatban – megőrizni a kádári jóléti állam pozícióját.

A szociális intézkedések kibővítésének első fejezetét a munkanélküliek ellátásáról szóló 1991-es törvény jelentette. Ez biztosította, hogy az állam maximálisan egy évig átvállalja az egészség- és nyugdíjbiztosítási munkaadói járulékokat, azaz támogatásban részesítse a regisztrált munkanélkülieket alkalmazó vállalkozásokat, valamint rendelkezett a megváltozott munkaképességűek számára létesítendő munkahelyek ösztönzéséről. Új és jelentős elem volt a munkanélküli segélyezés bevezetése, amihez számos egyéb feltétel mellett minimum 200 nap munkaviszonyt kellett igazolni, valamint minimálisan bizonyítani a munkavállalási szándékot. Ez a törvény 3%-ot némileg meghaladó munkanélküliségi ráta mellett született, aminek meghozatala az 1990-es azonos időszakban 1%-ot elért értékhez képesti növekedés okán is szükségessé vált. A szociális juttatások területén nagyobb áttörést sikerült elérni az 1993. évi III. törvénnyel. A törvény által biztosított ellátások két nagy csoportba oszthatóak. Az első csoportba a szociális rászorultságtól függő pénzbeli juttatások kerültek. Ezek a következőekből álltak:

1. A munkanélküliek jövedelempótló támogatása, amely az önkormányzatok hatáskörébe tartozott, és ami a munkanélküli segélyre már nem jogosultak 24 havi ellátását volt hivatott megoldani. Jogosulttá az vált, akinek családjában egy főre jutó jövedelem nem haladhatta meg az öregségi nyugdíj legkisebb összegének 80%-át. Összege is ennek megfelelően, a minimál nyugdíjra való kiegészítés alapján került meghatározásra. Feltételként vállalni kellett a munkaügyi hivatallal való további együttműködést.
2. Rendszeres szociális segély, amely hasonlóan az (1) pontban ismertetett jövedelmi feltételekhez garantált kiegészítést 67%-ot elért meghaladó rokkantási szinten élőknek, illetve az egy főre jutó, nyugdíjminimum 70%-át el nem érő jövedelmi viszonyok között élő aktív korú nem foglalkoztatottak részére, ugyancsak önkormányzati forrásból.
3. Rendelkezett az időskorúak járadékáról, azok számára, akik betöltötték a nyugdíjkorhatárt, de saját jogukon nem kaphattak nyugdíjat, ugyanakkor házastársukkal együtt nem érték el a minimális nyugdíj 80%-át. Illetékes itt is az önkormányzat volt, de az állami költségvetés is hozzájárult, ugyanakkor hagyatéki teherként jelzálog bejegyzését tette szükségessé.
4. A lakásfenntartási támogatás, melynek kereteit és összegét az önkormányzat határozta meg, és amely a minimális lakásnagyság és annak fenntartásával való gondok esetén vált adhatóvá.
5. Az ugyancsak az önkormányzatok feladatkörébe tartozó ápolási díj azok számára volt megállapítható, akik tartós gondozásra szoruló hozzátartozójuk otthoni ápolását vállalták. Minimumösszege a legkisebb öregségi nyugdíj 80%-a.
6. Átmeneti segélyben részesülhettek azok a személyek, akik létfenntartásukat veszélyeztető átmeneti élethelyzetbe kerültek, például betegség vagy elemi kár sújtotta őket. Mértékéről az önkormányzat döntött, és az is finanszírozta.
7. A temetési segélyt azok vehették igénybe, akik meghalt hozzátartozójuk temetéséről gondoskodtak, de ez létfenntartásukat veszélyeztette.

A pénzügyi ellátásokkal szemben a természetben nyújtható szociális ellátások körének finanszírozásában az önkormányzati költségvetésen kívül az állami támogatás is kivette a részét, szociális normatíva formájában. Így pénzbeli ellátás helyett intézményi és közüzemi díjak átvállalása vált lehetővé a lakásfenntartási támogatás, az átmeneti segélyezés és a temetési segélyek megítélése esetén. A törvény két természetbeni ellátásról rendelkezet, így a köztemetésről és a közgyógyellátásról. Ez utóbbi esetén a jegyző által kiállított igazolvány segítségével térítésmentesen lehetett hozzájutni TB által támogatott gyógyszerekhez, segédeszközökhöz, gyógyfürdő- és fizioterápiás kezelésekhez. A jogosultság például rokkantak esetén lehetett alanyi, nyugdíjminimumon élők számára normatív, de megállapítása történhetett méltányossági alapon is, az önkormányzat által társfinanszírozva.

Mindezeken kívül a régebbi törvények által meghatározott támogatási formák kisebb módosításokkal továbbra is hatályban maradtak, így a rokkantsági járulék, az átmeneti járadék, a rendszeres szociális járadék, a vakok személyi járadéka, a házastársi pótlék, a házastárs utáni jövedelempótlék, a cukorbetegek támogatása, az egészségkárosodási járadék. A törvényen kívül, rendeletekben szabályozott új ellátási forma volt a mozgáskorlátozottak közlekedési támogatása és a sorkatonai családi segély. Mivel a kormány a családi pótlék, a szülési szabadság, a GYES, a GYED, továbbá a rendszeres nevelési segély rendszeréhez nem nyúlt, azok lassan korszerűtlenné és értéktelenné váltak. Az Antall-kormány a nyugdíjbiztosítás területén pedig egyrészt bevezetett egy új számítási rendszert, amiben az új nyugdíjátlag az előző alá került, másrészt az inflációt használta arra, hogy a bevételeket a kiadásokkal hozza egyensúlyba.

Habár az Antall-kormány nagyon erősen preferálta a német szociális piacgazdaság alapgondolatában szereplő egy keresős családmodellt, jelentős előrelépést ebben az irányban – legalábbis intézkedéseiben – nem tett. Az “örökölt” jóléti rendszer elemei vegyesen hordozták magukban a liberális és a szociáldemokrata jóléti intézkedések jellemzőit, azonban a szociális ellátásokról szóló új törvény rendelkezései egytől egyig a liberális jellemzőkkel bíró jövedelemigazolásos rendszer elemeire emlékeztetnek, különösen összegeiket tekintve. Azonban mindenképpen a jólét, vagy legalábbis a politikai és hatalmi stabilitást megőrzése végett, a tömegek helyzetének további romlását elkerülendő lettek megalkotva.

A rendszerváltozás kissé, azt követő lehetőségek és veszélyek hatása pedig sokkal erőteljesebben nyomta rá bélyegét a társadalmi folyamatokra. Ezt látszik igazolni az 1994-es parlamenti választások előtti Háztartás Panel vizsgálatok politikai preferenciamérésének azon tapasztalata, hogy csak igen kevesen, a megkérdezettek pár százaléka nevezte meg ugyan azt a pártot, amit 1990-ben is preferált.

De milyen irányú folyamatok zajlottak a társadalomban? A népesség száma gyakorlatilag a vizsgált időszak végéig csökkenő tendenciát mutatott, az 1989-es 10,421 millió főről egyenletesen 10,277 millióra csökkent, 1,4%-os zsugorodást elkönyvelve. A termékenység 1989 utáni rövid emelkedés és két év stabilitás után 1992-től ugyancsak csökkeni kezdett. 1995-ben Miközben a társadalomban az öregkort elérők aránya mindössze néhány tized százalékot nőtt, 25%-val kevesebb gyerek született annál, amennyi az egyszerű reprodukcióhoz szükséges lett volna, ami összességében a gyermekvállalási kedv csökkenésére utal. Azonban az Európai Termékenységi és Családvizsgálat 1993-ban végzett felméréséből az derült ki, hogy 18-41 éves nők átlagosan kívánt gyermekszáma 2,1, a férfiaknál pedig ugyanez az érték 2,0, bár a fiataloknál árnyalatnyilag kisebbet mértek. A riport szerint növekvő tendenciát mutatott az élettársi viszonyt – de gyermekvállalással – választók aránya, ugyanakkor csak a megkérdezettek nagyon kis hányada gondolta úgy, hogy a család elavult gondolat. Mindezekből arra lehet következtetni, hogy a magyar társadalomban sem gyermekellenesség, sem családellenesség nem volt tapasztalható. A gyermekvállalási kedv csökkenése mögött több tényező is állhatott. Ilyenek lehetnek a jövőre vonatkozó bizonytalan várakozások, a kedvezőtlen anyagi helyzetűvé vált családok arányának növekvése, a szociális jellegű családi juttatások értékvesztése, a nők gyermekvállalásának későbbre tolódása, esetleg ezek összessége. A belföldi vándorlásban ellentétes trendek zajlottak le, a városi lakosság aránya 1993-ig lassan nőtt, majd visszaesett. A fővárosból kifelé költözők állandó lakhelyüket helyezték vidékre, a befelé való ideiglenes vándorlás viszont nőtt. Ez esetleg a vidéki élet olcsóbb jellegével magyarázható, esetleg azzal, hogy a munkaidő rövidüléséből eredő szabadidőt sokan második munkahelyen való jövedelemszerzéssel, ezen belül is sokan “háztáji” mezőgazdasági munkával kezdték tölteni. Az aktív keresők aránya a férfiak körében végig magasabb volt, mint a nők között, de ezt nem annyira az eltartottak aránya – azaz nem politikai szándék – hanem az 5 évvel alacsonyabb nyugdíjkorhatár, és a nők idősek között mért amúgy is magasabb aránya okozta. A munkanélküliségi ráta az 1992-es évre magasra emelkedett és habár a korszak végén némi javulást mutatott, ezen a magas nagyságrendet képviselő szinten stabilizálódott. A teljes népességen belüli foglalkoztatottak aránya fokozatosan romlott, elsősorban a férfiak körében, ahol is az 1990-es szinthez képest 1995-ben 10%-os míg a nők körében 7%-os mértékben.

Egy 1988-ban végzett kutatás kimutatta, hogy a vállalkozói szféra vonzereje megugrott, de bizonyos valós vagy vélt politikai szelekciós szűk keresztmetszet miatt kevesen tudtak vagy akartak átlépni. Felépítésükben is inkább az egyéni, mint a társas vállalkozások domináltak. A rendszerváltáskor azonban az önálló magyar vállalkozóréteg kialakítása, kialakulása nem csak gazdasági célként lebegett a kormányzat előtt, de azt politikailag is az új gazdasági élet kulcsszereplőjévé kívánta emelni. Nem szabad elfelejteni, hogy a piacgazdaságban önállóság és egyéni döntési szabadság érvényesül, a szociális piacgazdaság pedig egyenesen – bár nem univerzális, de társadalmi szintű – felelősségtudatot feltételez. A kezdeti időszak sikeressé váló személyiségeinek példái tovább növelték a vonzódást a szektor iránt. Ugyancsak a vállalkozásban látták boldogulásuk kulcsát azok is, akik munkahelyüket vesztették el. Azonban sikeresnek mindezek közül csak az bizonyult, aki az átlagosnál jobb társadalmi, kapcsolati és kulturális tőkével rendelkezett. A korszak végére az illúzió szertefoszlott: míg 1990-ben a megkérdezettek 40%-a vált volna szívesen vállalkozóvá, 1993-ra ez az adat 20%-ra csökkent (1988-ban 25% volt). Ennek ellenére a rendszerváltás pillanatában megfigyelhető középkorú férfi vállalkozó típus hegemóniája megtört a nők és a fiatalabb korosztályok megjelenésével. Az előbbiek viszont nem kifejezetten tartoztak a konzervatív politika által preferált csoportba. A vállalkozástól visszalépők között elsősorban a szakképzetlenek csoportja és az értelmiség foglalt el előkelő helyet.

Az oktatásban résztvevők arányaiban kisebb változások következtek be. A rendszer elmozdult a magasabb iskolai végzettséget adó képzési formák szaporodásának, és abban résztvevők arányának növekvése irányába. Ebből ugyan nem a tudatos fejlesztés koncepciója bontakozik ki, inkább az, hogy a szakmunkásképzés eróziója indult el útján. Ennek oka a tanműhelyek állami vállalatokkal együtt történő felszámolása lehetett. Sokkal nagyobb politikai céltudatosság jellemzi a bölcsődék finanszírozásának megváltoztatását, amely tömeges bezárásokhoz vezetett. Ez az intézkedés illeszkedik a konzervatív családmodell felállításának elképzelésébe.

A művelődés tekintetében országosan jelentős visszaesés következett be. 1995-ig folyamatosan csökkent a kiadott könyvek száma és azok példányszáma, esett a színházlátogatás, és az 1994 évi rövid megtorpanástól eltekintve a mozi- és múzeumlátogatások is ritkultak. Növekvésnek indult viszont az olcsó művelődési lehetőségnek tekinthető televízió nézéssel töltött idő.

A deviáns viselkedési formák között számon tartott öngyilkosságok száma 1988-tól folyamatosan csökkent, de Magyarország még a csökkenés ellenére is megőrizte nemzetközi vezető helyét. Az alkoholizmus mérésére két adat áll rendelkezésre, a májzsugorodás okozta halálesetek száma, és az egy főre jutó alkoholfogyasztás. A két adat valamennyire ellentétes trendet vázol fel, de összesítve úgy tűnik, hogy az alkoholizmus terjedése megállt, azonban nemzetközi összehasonlításban magas értéket mutat. Egy lelkiállapot-vizsgálat (Kopp és Skrabski, 1996) szerint a depressziós betegségekben szenvedők aránya 1988 és 1994 között jelentősen növekedett. A bűnözés ugyancsak nehezen mérhető, mert megjelenik benne a bűnüldöző hatóságok működésének hatékonysága is, azonban a bűncselekmények száma tapinthatóan növekedett. A 10 ezer lakosra jutó jogerősen elítéltek száma az 1990 évi 76-ról 1995-ben 101-re emelkedett.

A rendszerváltásig már elterjedt szemlélet lehetett az állam kijátszása, a nem legális lehetőségek kiaknázása. Erre az állam és rendszerének rugalmatlansága szolgáltatott okot. Bizonyos tekintetben a GMK is ilyen rugalmatlanság kiaknázása volt, bár már legális keretek között. Nem volt azonban legalizálható a “láthatatlan jövedelemként” emlegetett, akkoriban még csak csúszópénz vagy hálapénz kategória. Ennek rendszere is gyakorlatilag arra épült, hogy az amúgy elkényelmesedett szervezeteket, vagy hosszú bürokratikus utat bejáró, kényelmetlenségekkel járó ügyintézést le lehessen rövidíteni, vagy “pult alatti” hiánycikknek számító javakhoz lehessen hozzájutni. A szemléletmód a rendszerváltás után teljesedett ki. Az számított “baleknak” aki mindent az előírás szerint tett, például valós jövedelmének megfelelően adózott. A Magyar Háztartáspanel szerint 1993-ban a felnőtt lakosság 77,9%-a gondolta teljesen vagy részben igaznak azt, hogy az “életben való boldoguláshoz szükséges szabályt szegni”. A magánembereken és magánvállalkozókon túl azonban a jogi személyiséggel rendelkező társaságokra is jellemzővé vált az adófizetés megkerülésének szándéka, sőt 1993-ban az APEH által végzett utólagos vizsgálatok során feltárt teljes nettó befizetendő adókülönbözetből több mint 80%-ban részesedtek, miközben az adóalanyok számában részesedésük összesen 10% körüli volt. 1995-re ennek a csoportnak azonban javultak adófizetési szokásai, pótlólagos adófizetési kötelezettségük aránya a teljeshez képest 60%-ra esett vissza. Ennek hátterében a tulajdonosi szerkezet megszilárdulása álhatott. A rejtett gazdaság mérésére felhasznált módszerek közül említést érdemel Sik Endre – Tóth István János szerzőpáros munkája, akik folyamatosan végeztek háztartási fogyasztáson alapuló vizsgálatokat. Tapasztalataikat a 4. sz. táblázat foglalja össze.

4. sz. táblázat

A nem regisztrált kiadások olyan tipikus eseteket jelentenek, amikor a vevő nem kap számlát, vagy borravalót ad. A kutatás 1995-ös adataiból egészen nehéz feladat a rejtett gazdaság abszolút méretére becslést adni, ám a változások mérésének tekintetében hasznos eszköz lehet. Az 1995-ös adatok a szerzőpáros szerint javuló tendenciát mutatnak, ha a 90-es évek elején, bár más módszerekkel mért, de a GDP egy harmadára rúgó adathoz hasonlítjuk. Empirikus kutatások – például Lackó készpénzkereseti modellje – ezzel ellentétben romló tendenciát jósolnak. Ha az előzőekben már említett Háztartáspanelben egy kicsit előre tekintünk, akkor azt láthatjuk, hogy minden évben egyre negatívabb a közvélemény hozzáállása, 1996-ra 2%-val 79,9%-ra nőtt azok aránya, akik szerint a boldoguláshoz szükséges a normaszegő magatartás.

Ezeknek a rejtett gazdaságra és normaszegő magatartás elfogadottságára utaló adatoknak magas értéke nem csak a rendszerváltást megelőző racionális viselkedés átöröklődéséből adódhat. További három lehetséges magyarázat közül az első kettő egymással komoly kapcsolatban áll. Így a kulturálisan “osztálynélkülivé” vált társadalomban önmeghatározásra vágyó rétegek “mentális igényei” között szereplő dacolás, vagyis az említett “balekokkal” szembeni meghatározódási kényszer, valamint a nyugat mintaadó hatása következtében elérni kívánt életszínvonal kedvéért felvállalt kockázat – ami a bíróságok 90-es évek eleji leterheltségét tekintve minimális volt. Gondoljunk csak a korszak vége felé megjelenő pitbull tulajdonosok sztereotípiájára. Egy másik magyarázat szerint az átalakuló gazdaságok ilyen jelenségei természetszerűek és elkerülhetetlenek.

Miközben a reálbérek folyamatosan bár nem megrázó mértékben csökkentek (lásd 5. sz. táblázat), a jövedelemeloszlás szerkezetében állt be nagyon jelentős változás. 1992-es 0,28-as értékéről - a Háztartáspanel számításai szerint - a Gini koefficiens 1995-ben 0,3-re nőtt, ami nemzetközi összehasonlításban is magas érték. A rendszerváltozásnak tehát mindenképpen voltak vesztesei és nyertesei. Amennyiben a felosztást úgy végezzük el, hogy nyertesnek azt tekintjük, akinek jövedelmi dinamikája eléri az átlag 30%-át, vesztesnek pedig azt, akinek jövedelme alulmúlja az átlagos személyes jövedelemdinamika 70%-át, úgy a vesztesek arány 21,3%, a nyerteseké pedig 17,2%. Társadalmi csoportokban kifejezve a “vesztesek” között magas részaránnyal a háztartásbeliek, munkanélküliek, családosok és özvegyi nyugdíjasok találhatóak, míg a nyertesek között a felső- és középvezetők, felsőfokú végzettségűek és irodai dolgozók, valamint szakmunkások fordulnak elő.

Az időintervallum megválasztásakor elsősorban az játszott szerepet, hogy a rendszerváltás vagy változás Magyarországon a környező országokkal ellentétben nem hirtelen bekövetkező esemény, hanem egy lassú és előkészített folyamat volt, amely gazdasági oldalról gyakorlatilag a forint konvertibilissé tétele, azaz a nyolcvanas évek eleje óta zajlott, legalábbis a gazdaság területén. Ugyancsak gazdasági oldalról, más tekintetben már nem volt ilyen megfontolt és lassan haladó folyamat a spontán privatizáció és a csődtörvény, amelyek gyakorlatában Kelet-Közép-Európában Magyarország egyedülállónak bizonyult, azokat egy környező ország sem követte.

A reálbérek változása a régióban nagy szórást mutatott, de Magyarországon kívül minden átalakuló gazdaságban tapintható, egyszeri, drasztikus reálbércsökkenés következett be, az alkalmazott makrogazdasági politika miatt (lásd 5. sz. táblázat). Ugyanakkor a jövedelemeloszlás tekintetében már 1995-ben szélsőségek között élt Magyarország: a kelet-németországi területen 0,19 volt a Gini index szemben a magyar 0,3-es adattal, ami még a fejlett volt nyugat-németországi 0,24-es értéket is meghaladja. Szembeötlő még az is, hogy az NSZK területén 1990-ben 0,25-öt, a keleti területen pedig 0,20-t mértek, azaz Magyarországon nőtt az amúgy is magasabb jövedelemkülönbség, míg Németországon az alacsonyabb is csökkent.

5. sz. táblázat

A szociális intézkedések, így az 1993-as törvények politikailag bevallottan is “szociális hálót” kívántak képezni az önmagukat, illetve családjukat ellátni képtelenné váló tömegek számára. Sokan beszéltek azonban a háló átszakadásáról, amit a vesztesek, a lakosság közel egy negyedét kitevők aránya is jól szemléltet.

Mi az, amiben sikerült elmozdulni a szociális piacgazdaság irányába, abban a korszakban amelyben a legtöbb parlamenti párt zászlóján szerepelt ez a két szó? Elsősorban a sokat kritizált csődtörvény és privatizáció voltak azok, amelyek segítettek a piacgazdaság feltételeinek megteremtésében. Egy rövid átmeneti időszak után 1992-ben ismét, politikailag is elfogadottá vált az érdekegyeztetés háromszereplős modellje, amelyet még 1988-ban iktattak törvénybe. A jólét tekintetében előrelépést nehéz is lett volna várni az állam finanszírozó képességének zsugorodása mellett.

A következő önkényesen megválasztott korszak a gazdasági stabilizáció 1995-től 1997-ig tartó időszaka, ami ugyan kormányzati intézkedésekben bővelkedő, de társadalmi változások tekintetében inkább csak az előző korszak trendjeinek folytatódása. Mint arra utaltam a rendszerváltó korszak feldolgozásakor, 1995-re két makrogazdasági mutató, a fizetési mérleg és a központi kormányzati mérleg hiánya kritikus értéket ért el. Gyakorlatilag az utolsó két év folyamatai vezettek a fiskális válság kialakulásához. Az ikerdeficit veszélyeit és negatív folyamatokat az MSZP-SZDSZ kormány közel egy évig nem akarta felismerni. Egyes vélemények szerint az első ciklusban ellenzéki szerepet játszó pártok és nem az Antall-kormány volt, aki megakadályozta a környező országokban végrehajtott sokkterápia alkalmazását, pontosan a szakszervezeti kapcsolataikkal élve, azaz az érdekképviseletek “bekeményítése” mögött politikai csoportok álltak. Vagy emlékezzünk a taxisblokádra, amely az SZDSZ politikai támogatásával találkozott. A makrogazdasági stabilitás megteremtésének feladata így pont azokra hullott vissza, akik 1995-ig máshogyan gondolkodtak. A helyzetet rontotta, és sürgős beavatkozást követelt, hogy a dráguló adósságszolgálat és a felfelé szaladó kamatok hatására az ország hitelképessége már 1994-ben erősen megingott, és a hitelválságot az 1995 elején bekövetkező mexikói válsággal járó általános bizalomvesztés fenyegető közelségbe hozta. A környező országok ebben a tekintetben szerencsésebbek voltak, hiszen hitelszerkezetükben nem a magánhitel, hanem kormányhitel dominált, aminek elengedéséről sikeres tárgyalásokat lehetett folytatni. A törlesztő részletek maradéktalan teljesítése hiányában az országnak rossz híre megy, ami hatására a további hitelektől, sőt a külföldi (direkt) tőkeberuházásoktól esik el. Tartalékai kimerülésével pedig a maradék hiteleit sem képes törleszteni. Az import visszaesésével a fejlődő ipari beruházások is visszaesnek, ami a termelést és az exportot is magával rántja. Több évig elhúzódó recesszió sújthatja a gazdaságot, ami magas munkanélküliséggel járhat. Olyan gazdaságpolitikai intézkedések meghozása vált szükségessé, amely segítségével ezt el lehetett kerülni.

Az 1995. március 12-én bejelentett gazdasági stabilizációs csomag tervezetéről a kormány sem az érdekképviseletekkel, sem egyéb társadalmi szervezetekkel, sőt saját pártjain belüli platformokkal sem tárgyalt előzetesen, kész helyzet elé állítva a támogatói körét. Főleg a latin-amerikai tapasztalatokból táplálkozva tudták, hogy a gazdasági reformer magányos személy vagy csoport, munkájában senki és semmi nem tudja segíteni. A kormány tehát a belső – állampolgárok által támasztott – és a külső – befektetők, hitelezők és tőkeexportőrök által megkívánt – elvárások közötti őrlődésében a “bevált” receptet választotta.

A csomag három fő elemből állt össze. Először is azonnali hatállyal és radikálisan leértékelték a forintot, meghatározva a további leértékelés menetét. E mellett vámpótlékot vetettek ki az importtermékekre. A második intézkedéssel a költségvetés kiadásait korlátozták. Számos előirányzat mellett elsősorban a jóléti kiadások megnyirbálására került sor. A harmadik intézkedés a nominális bérek növekedésének szabott gátat, az állami szektorban dolgozók szigorú bérpolitikájának meghatározásával.

A stabilizációs programot jobban szemügyre véve olyan elemek kombinációját találhatjuk meg benne, mint amilyen a protekcionista vámpótlék és a neoliberális felfogású kis állam. Ez által politikai pecsétet igen nehéz lenne rányomni, bár kétségtelen, hogy a neoliberálisnak tekintett elemek kerültek túlsúlyba. Bokros Lajos szigorúan technokrata felfogású programja ott “szorított”, ahol képes volt rá.

A “Bokros csomag” gazdasági intézkedésitől rövidtávon várta a kormányzat a makrogazdasági stabilitás helyrebillenését, és azok már rövidtávon jelentkeztek is. A csúszó árfolyam rezsim a rendszeres leértékelésekkel hosszútávon kiszámíthatóvá és hitelessé tette a kormány pénzügyi politikáját. A leértékelés önmagában is negatív hatást gyakorolt az importőrökre, az exportőrök malmára hajtva a vizet. Az importőrök tevékenységét a vámpótlékok is sújtották. A fizetési mérleg helyrebillenésében ezen kívül segítséget nyújtott a belső kereslet visszafogása is. Ez által egyrészt sikerült a lehetőségekhez képest túlzottan bővülő belföldi felhasználást visszafogni, másrészt a belföldi piacra termelő vállalkozásokat egyidejűleg exportra ösztönözni és kényszeríteni. A kereslet visszafogását a kormányzati és állami vállalati szektorban megállított nominálbér növekvéssel sikerült korlátozni, ami a nem titkolt szándéknak megfelelően átszivárgott a versenyszférába is. A Világbank adósságszerkezet-átalakító programjához, valamint a nagyon jól fizető “BBB” kategóriához annak az IMF ajánlásnak kellett eleget tenni, ami a maximális 4%-os GDP arányos költségvetési hiányt tűzte ki célul. Ezt sikerült megvalósítani, de főleg annak a “trükknek” segítségével, ami a hiány egyik jelentős forrását, a munkanélküli transzfereket a TB önkormányzatokra terhelte át, ugyanis a munkanélküli segélyek részbeni megszüntetésével az emberek a betegállományt kezdték előnyben részesíteni.

A külföldi közvetlen tőkeberuházások elnyerése érdekében a privatizációs stratégiában is eszközölt változtatásokat a szocialista-liberális koalíció. Egyrészt a készpénzes privatizációt részesítették előnyben, amiből származó bevételeket közvetlenül az államadósság csökkenthetésére lehetett fordítani, másrészt az e-hitel 50 millió forintos platformjának bevezetésével, illetve az MRP program elaltatásával háttérbe szorították a hazai, likvid eszközökkel nem rendelkező vállalkozói csoportokat. Az utóbbi intézkedés már gyakorlatilag tényleg csak a magas kockázattal járó elemeket próbálta kiszűrni, ugyanis 1995-ig a kis és közepes méretű vállalatok privatizációja lezárult, és a hazai körökben kialakultak azok a vállalkozó csoportok, akik készpénzzel rendelkeztek. A nagybankok esetében a tőkeerő megteremtése végett, és az informatikai valamint a modern szervezeti kultúra kialakítására nyugati szakmai befektetőket próbáltak találni. A privatizációs bevételek maximalizálása érdekében pedig monopolhelyzetű vagy nagy piaci részesedésű cégeket is értékesítettek.

Gyakorlatilag 1997-re sikerült kilábalni a fiskális válságból, ami 1995 elején sújtotta az országot. A gazdasági növekedés azonban a stabilizáció ideje alatt visszaesett, bár pozitív maradt. Ez elsősorban annak volt betudható, hogy a választott gazdaságpolitikai eszközök a beruházásokra is negatív hatással voltak. A stabilizációs politika egyik legésszerűbb kritikája tehát az volt, hogy a stabilitást önmagában kívánta megteremteni, mindeközben a gazdasági növekedéssel nem foglalkozott. A korai nyilatkozatokból az derült ki, hogy a problémafelvetés sorrendi feladatként úgy fogalmazódott meg, hogy előbb a stabilitás, azután a növekedés. Elképzelhető, hogy e két feladatot párhuzamosan is lehetett volna végezni. Az 1996-ban mért 1,3%-os GDP növekedést 1997-ben a már meglehetősen kedvező szerkezetű 4,6%-os növekedés követte, megélénkült a beruházási tevékenység, a gazdaság fellélegzett és növekvő pályára állt.

A szocialista-liberális kormány első két évében a szociális ellátások szűkítése volt jellemző, ami a Bokros csomag elemeiben jelent meg. Az intézkedések egy részével kapcsolatban a szakszervezetek és egyéb társadalmi csoportok az Alkotmánybíróságnál kerestek, és találtak is jogorvoslatot. A stabilizációs törvény intézkedései az alábbiak voltak:

1. A családi pótléknál és a gyermekgondozási segélynél bevezette a jövedelemigazoláson alapuló jogosultságot, és megszüntette a családi pótlék automatikus indexálását.
2. Megszüntette a gyermekgondozási díjat.
3. Csökkentette a terhességi-gyermekágyi segély összegét.
4. Megszüntette a gyermekek utáni adókedvezményt és bevezette a tandíjat.
5. Fedezetáthárítást végzett a táppénzellátás területén, és a fogászati ellátást térítéskötelessé tette.

A jóléti rendszer leépítése a számokban is tükröződik, az államháztartás lakossági célú GDP arányos kifizetései az 1992 és 1994 év közötti átlagos 36%-os értékről 1995-ben 32,4%-ra, 1996-ban pedig 28,3%-ra csökkentek. Jelentős mértékben a családi és gyermeknevelési támogatások valamint a munkanélküli ellátás csökkent. A társadalombiztosítási alrendszer részesedése a GDP-ből összességében az 1994-es 17,4%-os mértékről 1996-ra 13,4%-ra zsugorodott.

Az intézkedések minden társadalmi csoportot érintettek, így például körülbelül 120 ezer család esett el a családi pótléktól, amelyek a – másodjára – megállapított magas jövedelemhatár miatt valószínűleg a legmódosabb réteget képviselték. Ugyanakkor az automatikus indexálás megszüntetése egyformán sújtott mindenkit. A gyed megszüntetése azokat a nőket érintette, akik előtte kereső tevékenységet folytattak. A gyermekek utáni adókedvezmény megszűnése, valamint a felsőoktatási tandíj bevezetése főleg a közép- és a felső réteget sújtották, hiszen a kedvezményt csak a felső középréteg tudta igénybe venni, míg a felsőoktatási intézményben tanulók tandíja egyrészt nem volt összemérhető a hallgatók egyéb – magasabb – költségeivel, másrészt több intézményben az alapvető szociális támogatás rendszerének átalakításával sikerült kompenzálni. A táppénzzel kapcsolatos szigorítások, az 1997-ben a 0%-os adókulcs eltörlésére tett lépésekkel együtt minden egyéb intézkedéssel viszont a Bokros csomag a legszegényebbeket és az alsó, folyamatosan csúszó középrétegeket hozta rosszabb helyzetbe.

Két évvel később, a korszak végén hozott a Horn kormány szociális intézkedéseket, amelyek már a jóléti kategóriába voltak sorolhatóak. Az 1997. évi XXXI. törvény az alábbiakról rendelkezett:

1. Kiegészítő családi pótlék volt adható annak, akinek vagyoni és jövedelmi helyzete bizonyos szint alatt maradt. Folyósításáról az önkormányzat döntött, finanszírozása a központi és az önkormányzati költségvetésből történt.
2. Rendkívüli gyermekvédelmi támogatásra vált jogosulttá az a család, amelyik létfenntartással küzdött, vagy rendkívüli élethelyzetbe került. Önkormányzati felelősségi körben maradt.
3. Gyermektartási díj megelőlegezése vált lehetővé a gyermeket gondozó személy átmeneti nehézségei esetén, jövedelemhez kötötten. Gyámhivatal kérvényére bíróság döntési körébe tartozott, önkormányzati finanszírozással.
4. Az otthonteremtési támogatás esélyegyenlőséget kívánt biztosítani a nagykorúvá vált, nevelésbe vett vagyonnal nem, vagy csak minimálisan rendelkező fiataloknak. A gyámhivatal döntése alapján a központi költségvetés finanszírozta.
5. Természetben nyújtott ellátásnak számított rendkívüli gyermekvédelmi támogatás nem pénzbeli nyújtása, azaz tankönyvszámla, tandíj, étkeztetés vagy egészségügyi szolgáltatások költségeinek átvállalása.

Ezek a támogatási formák az esélyegyenlőséget kívánták növelni és a legszegényebbeket, valamint a krízishelyzetbe jutottak helyzetén próbáltak javítani. Több megállapítást lehet tenni mérleg megvonása gyanánt.

• A stabilizációs korszak elején meghozott intézkedések a liberális jóléti rendszerek szegregációs módszereit honosítják, azok abszolút értékű támogatása nélkül.
• A szociális ellátásban bekövetkezett visszalépés a kádári koraszülött jóléti állam rendszerváltáson is túlmutató növekvésének első fékjeként funkcionál.
• Az intézkedések mérlege kedvezőtlen a jóléti rendszer kiépítésének szempontjából és negatív a szociális piacgazdaság jóléti elveinek megközelítéséből.
• A törvénymódosítások célja gyaníthatóan egyben ugyan olyan eredményekre való törekvés is, mint amit egy lassú államháztartási reform véghezvitele jelentett volna.

A mindössze három évet felölelő időszakban kevés változás történt a társadalomban, inkább csak az 1995 előtt is megfigyelhető negatív tendenciák folytatódtak, erősödtek fel. A népességszám tovább csökkent, a halálozások száma meghaladta a születésekét, ugyanakkor a halandósági mutatók tekintetében mindhárom év során ingadozási határt alulról súroló, némi pozitív elmozdulás mutatkozott meg. A reprodukcióhoz szükséges gyermekszámban mért hiány 5%-kal, 30%-ra nőtt. A további zsugorodás oka a családtámogatási rendszer átalakításában is kereshető, főleg annak szelektív jellegében. A teljes népesség így az 1995-ben mért 10,246 millióról tovább csökkent 10,174 millióra.

Az oktatásban is folytatódtak az előzőleg megfigyelt folyamatok, a tandíj bevezetése ellenére tovább bővült a felsőoktatásban, nappali képzésen résztvevők aránya, és jelentősen megugrott a levelező és esti felsőoktatást választók száma. A munkaerőpiacon az aktív keresők népességen belüli aránya tovább csökkent, viszont az egy keresőre jutó eltartottak száma is visszaesett.

A státuscsoportok társadalmi miliőjéről Fábián Zoltán, Róbert Péter és Szívós Péter publikált tanulmányt 1998-ban. Ebben az 1997-ig kialakult anyagi-jóléti alapon megkülönböztetett társadalmi csoportokat kívánták bemutatni. Tanulmányukból azért emeltem ki az alábbi felosztást, hogy a folyamatokon kívül pillanatképet tudjak adni a kialakult rétegződésről is.

1. “Jómódú státuscsoport, nagyvárosias felső középosztály miliő.” Jövedelmük egy része “láthatatlan”, mert egészen az elmúlt időkig (a Magyar Hírlap kiadványának szereptisztázásáig) annak eltitkolására törekedtek. Egy főre jutó jövedelmük meghaladja az éves 500 ezer forintot, minden második közülük diplomás, ugyanennyi a fővárosi lakos, és az átlagnál háromszor gyakoribb közöttük a vállalkozó. Optimizmussal tekintenek a jövőbe, és egyharmaduk elégedett a vagyoni helyzetével. Legalábbis, az átlagot látva ezt állítják, miközben a nyugati országok azonos státusú fogyasztói csoportjához képest komoly lemaradást észlelnek.
2. “Fogyasztás centrikus státuscsoport, városias középosztályi miliő.” Jövedelmük a 400 ezer forintos egy főre jutó összeget közelíti, jellemzően vállalkozó családban élnek, ipari munkahellyel rendelkeznek. Minden második érettségizett, de csak minden ötödik rendelkezik diplomával, és elhanyagolható közöttük a falun élők száma. Egyharmad részük elégedett az életszínvonalával, de kétharmaduk szerint romlottak életkörülményeik. Sok baráttal rendelkeznek.
3. “Megtakarítás centrikus státuscsoport, jobb módú nyugdíjas miliő.” Átlag feletti, 300 ezer forinttól valamennyivel magasabb jövedelemből gazdálkodnak, nagy részét megtakarítják. Átlagéletkoruk 59 év. Barátaik száma átlag alatti.
4. “Vagyonos fogyasztó, alsó középosztályi, munkásosztályi miliő.” A megtakarítás rovására költekeznek éves 200 ezer forintos jövedelmükből, nehezen feladva megelőző vagyoni pozíciójukat. Az ország minden területén megtalálhatóak, az átlagosnál több baráttal rendelkeznek. Munkás és vállalkozó osztállyal azonosítják magukat, egyharmaduk érettségizett. Kétharmaduk szerint romlott anyagi helyzetük, de átlagnak megfelelően látják helyzetüket és jövőjüket.
5. “Vagyonfelélő státuscsoport, képzetlen nyugdíjas társadalmi miliő.” Átlagos, egy főre jutó 250 ezer forintos jövedelmükből megtakarításra nem jut. Korábbi vagyonfelhalmozásukat élik fel, de középosztálybelinek tartják magukat, talán a felhalmozás időszakának emlékei alapján. Nagyon magas a nyugdíjasok aránya és általában csak általános iskolai végzettséggel rendelkeznek. Megfigyelhető köreikben az erős idegenellenesség.
6. “Kis vagyonú, fogyasztó státuscsoport, alsó munkásosztályi miliő.” Hasonlóan alacsony jövedelemből élnek, de a tartós fogyasztási cikkek anyagi helyzetüktől függetlenül magas számban fordulnak elő háztartásaikban. A videomagnóknak például státusszerepe lehet. Magasan reprezentáltak köreikben a szakmunkások, és elsősorban vidéki településeken fordulnak elő, Budapesten nem jellemző jelenlétük. Barátaik száma átlagos, de nagy családokban élnek.
7. “Deprivált, falusias nyugdíjas miliő.” 250 ezer forint körüli jövedelemből élnek, nagyon kevés tartós fogyasztási cikk fordul elő háztartásaikban. Többségük nyugdíjas, a még aktívak pedig egészségügyben és oktatásban dolgoznak. Kevés barátjuk akad, és pesszimistán ítélik meg a jövőt. 80%-uk kedvezőtlennek tartja anyagi helyzetét.
8. “Szegény, képzetlen inaktív alsóosztályi miliő.” 130 ezer forint körüli jövedelemmel rendelkeznek. Kevesen végeztek el általános iskolát. Köreikben magasan reprezentáltak a munkanélküliek és a cigány családok. Minden második közülük falun él, életkoruk összességében átlagos. A társadalmi hierarchia legalján helyezkednek el. Kilencven százalékuk elégedetlen anyagi helyzetével, ami többségük szerint romlott és a továbbiakban is romlani fog.

A felosztás arányokat is megjelöl, ezt a 9. ábrán látható diagram mutatja be. Az anyagi jóléti státuscsoportok a baloldalon (számuk háztartásban kifejezve), a nekik megfelelő domináns társadalmi miliő pedig a jobb oldalon látható (százalékban kifejezve).

A makrogazdasági stabilizációs program jelentős visszalépést jelentett a jóléti állam építése szempontjából, ugyanakkor a program gazdasági szükségessége nehezen vitatható. Egyet nem értés valójában a populista megnyilvánulásokon túl, inkább abban mutatkozott, hogy szükséges volt-e olyan, érdemi megtakarítást valójában nem jelentő lépések megtétele, mint a tandíj bevezetése. Vagy gazdasági oldalról nézve nem lehetett volna-e a növekedési pályán való maradás mellett végrehajtani a stabilizációt? Az előbbire lehet válasz az is, hogy az ilyen, látszatra komoly, de valójában kis léptékű népszerűtlen intézkedések nagy visszhangja pontosan a nemzetközi hitelezői és befektetői bizalmat képes alacsony áron visszaállítani. Az alacsony ár persze relatív, hiszen ami a kormányzati költségvetésben kis tétel, az a lakosság bizonyos rétegei számára lehet jelentős is. A másik, gazdasági kérdés tekintetében pedig az idő ad választ, ami azt mutatja, hogy a konjunktúrára nem kellett éveket várni, azaz a gazdasági növekedés megtorpanása nem okozott szerkezeti károkat, hiszen 1997-től egyenletes növekedés volt megfigyelhető. Fel lehet tenni azt a kérdést, hogy egy 1995-96-os esetlegesen magasabb bázis nem hozott volna-e automatikusan nagyobb növekedést, különösen a beinduló külső konjunktúra környezetben.

Kritika illette a program bevezetésének körülményeit, az egyeztetés elmaradását, a sokkszerű bejelentést és a gyors hatálybalépést. Ez nem is annyira a kialakult fenyegető válsághelyzet gyors kezelésével, mint inkább a neoliberális reformerek sajátos működési feltételeivel magyarázható. Akár a “Chicago Fiúk” chilei tevékenységét, akár a “Berkeley Maffia” indonéziai reformjait, vagy “két-útleveles törökök” módszereit nézzük, ami közös bennük, az a nagyon szűk, esetleg diktatórikus módon biztosított támogatottság. Azaz nagy a reformer magányossága. A demokratikus országokban – például Chilével ellentétben – még szűkebb és erőtlenebb a támogatottság, ezért az elhúzódó érdekegyeztetés a program teljes felhígulása mellett, az eredeti céloktól való eltéréssel fenyegetett volna. Pontosan a program gyors végrehajtása, a szocialista párt szakszervezeti támogatottsága, szavazóbázisának összetétele és a liberális értelmiség el nem zárkózása garantálta azt, hogy a Horn-kormány végre tud hajtani egy ilyen mérvű korrekciót.

Habár a korrekció szót használom, sokan – beleértve Bokros Lajost is – ettől jóval árnyaltabban gondolkoztak. Már eleve a reform szó is arra utal, hogy hosszú távú változások kikényszerítéséről volt szó, nem pedig egyszeri, a stabilitás helyreállítása után felszámolandó intézkedésekről. Erre utal az 1997-es, új szociális ellátásokról szóló törvény is, ami egy kevés esélyegyenlőség teremtési szándék mellett, inkább a rászorultság elvére átalakított jóléti intézkedések eszköztárát próbálta bővíteni. A kikényszerített reformok pedig csak pénzügyi vonatkozásúak voltak, azaz a társadalombiztosítási alrendszerek feltehetően rossz, nem hatékony, esetleg pazarló gazdálkodásának okait nem szüntették meg. Ez pedig azzal járt, hogy azoknál – így például az egészségügyben – állandósult magas hiány alakult ki, azaz az ellehetetlenedés határára kerültek. Ezek a rendszerek valódi reformok nélkül képtelenek saját működésük racionalizálására.

A társadalombiztosításon túl az intézkedések azokat az állampolgárokat sújtották, akiktől könnyen lehetett jövedelmet elvonni, mert nem voltak képesek keresetüket eltitkolni, vagy vállalkozásukkal a rejtett gazdaságba vándorolni. Ezek az emberek elsősorban a bérből és fizetésből élő alkalmazotti rétegből kerültek ki. Amint az az előző korszak társadalmi áttekintésénél láthatóvá vált, valamint a bemutatott miliőkről szóló információból világosan tükröződik, a társadalom vagyonilag és jövedelmileg két részre szakadt szét, amely két rész közül az alsó jóval szélesebb. Ez a réteg már korábban kialakulóban volt, de 1995-ben a középső jövedelmi decilisek, a középrétegek csatlakoztak hozzájuk. A TÁRKI kutatásai szerint a gyes, a gyed és családi pótlék jelentősen csökkentették a jövedelemi különbségeket az amúgy jóval rosszabb anyagi helyzetben lévő családosak javára. Ugyanakkor az új, rászorultság alapján járó rendszerben a szürkegazdaságból – gyakran az átlagtól is jobban – élők is igénybe tudták venni az ellátásokat. A rejtett gazdaságra vonatkozó, előző korszakban tárgyalt becslések alapján pedig úgy tűnik, hogy a közteherviselés rendszere súlyos veszteséget szenvedett el. A szürkegazdaságban élők finanszírozásán túl már a gazdasági stabilizáció árát is azok fizették meg, akiknek a nemzetközi viszonylatban igen alacsonynak számító transzferek elmaradása vagy csökkenése jelentős jövedelem kiesést okozott.

Az államot finanszírozó személyi adóterhek és járulékok nagyságrendjének felmérését Kornai János az 1995-ös adatok alapján végezte el. Az első levonást a munkaadó által fizetett TB járulék, továbbá a szolidaritási, bérgarancia és szakképzési alapokba fizetett hozzájárulás képzi. Így a 100 forintnyi bérköltségből 66,7 forint marad meg. A második körben a munkavállaló által fizetett TB járulék és a szolidaritási alapba fizetett összeg jelenik meg, 59 forintra csökkentve a jövedelmet. Harmadikként a munkavállaló személyi jövedelemadóját vonta le, miután éves aránnyal számolva 44,40 forint maradt. Nem feledkezett meg a fogyasztási jellegű adókról és importvámokról sem, amelyeket a gyógyszertámogatás és a tömegközlekedés árában nyújtott támogatással összegzett. Legvégül így a 100 forintos bérköltségből 38,50 forint maradt, ami már tiszta vásárlóértékkel bír. Kornai szerint ez az elvonási szint a világon a legmagasabbak közül való, ha nem a legmagasabb. Ezen a korszak végéig nem történt jelentős változtatás, sőt, mint látni fogjuk, azon túl sem. Sajnálatos módon ennek a jóléti államokat is megszégyenítő jövedelem elvonási szintnek nem látszottak, nem látszanak előnyei az ellátás területén, ugyanis ez utóbbi csak szűkült, az előbbi szintje pedig a bérek növekedésével tovább növekedett.

A Horn-kormányt 1998-ban az Orbán kormány váltotta, ami sok új elemet hozott a magyar gazdaságpolitikába. A makrogazdasági helyzet stabilitásának helyreállása és a masszív 4% körüli gazdasági növekedés új távlatokat és lehetőségeket nyitott meg a GDP-vel egyenes arányban növekvő kormányzati bevételekből való gazdálkodás területén is. Így az új kormány 2000-ben a gazdaság további serkentése és növekedési irányának meghatározása érdekében, hozzálátott egy központi beruházási program kidolgozásához. A programot Széchenyi Tervnek keresztelték el, és a 2001-2002-es évekre előre 434 milliárd forintnyi finanszírozási keretet határoztak meg. Elemei alapján a terv aktív keynesi élénkítő csomag volt, amely az autópálya fejlesztésekre 120, innovációs programokra 45, lakásprogramra 200, turizmusfejlesztési programra 16, beszállítói programra 18, kis- és középvállalkozás fejlesztési programra 25, regionális gazdaságépítési programra 10 milliárd forintot irányzott elő. Természetesen a számok megvalósítás közben sokat változtattak, a kisebb szerephez jutó területek tíz-húsz milliárd forint összértékű beruházási projektjei például inkább reklámértékűek mintsem országos viszonylatban kimutatható eredményt produkáló programok. A turizmusfejlesztés például az eredeti 16 milliárdos támogatás helyett többszörösére dagadt. A program újszerű és szükségszerű volt, mert prioritásokat és jövőképet fogalmazott meg, bár a megfogalmazáson erősen túl is lépve néha spontán, igen érdekes formában öltött testet. Stratégiai elképzelésinek operatív programokkal való keveredése folytán megalkotásakor még Nemzeti Fejlesztési Tervnek is hívták, illetve annak is szánták, bár az Európai Unió formai követelményrendszerének nem felelt meg. A kormány politikai magatartásának megfelelően sok minden más is önerőből, saját elképzelés szerint épült, így az autópálya építésekbe sem vontak be külföldi tőkét, habár bizonyos keretek között, például közbeszerzési eljárások lefolytatása esetén Uniós támogatást lehetett volna igénybe venni. A Széchenyi Terv valószínűleg Uniós projektek kárára valósult meg, de ezt a kormány a hazai vállalkozások védelmével magyarázta. Nem is ok nélkül, hiszen a közbeszerzési eljárások során gyakran külföldi vállalkozók nyertek, így az informatika területén rendszeresen tengeren túli, az építőiparban pedig osztrák és lengyel cégekkel kellett versenyezni, akik technológiai (az amerikaiaknál) vagy éppen bérköltségben (a lengyeleknél) való előnyük az árban is megjelent. Magyarországon pedig igencsak szükségessé vált a fejlődni kívánó középvállalkozások lehetőségeinek biztosítása, ugyanis a banki hitelek feltételei továbbra sem voltak kedvezőek. Hozzátenném, hogy az előző kormány megpróbálkozott a bankrendszer erősítésével is, de a tőkepiacon a németországihoz hasonló szerepre nem sikerült rábírni a hazai piacon tevékenykedő bankokat. Sőt a tőkepiac egyéb, amerikai rendszernek megfelelő résztvevői, így a tőzsde és a magánnyugdíj-pénztári befektetések is gyermekbetegségeiket élték. Ezen utóbbiaknak ráadásul az Orbán kormány gyakorlatban minimális szerepet sem igazán szánt. A Széchenyi Terv beruházást támogató programjai a sikeresen pályázók számára a teljes beruházás 30%-át fedező, vissza nem térítendő támogatást nyújtott. Az önerő így továbbra is magas maradt, amit ugyan részben mikrohitelből lehetett volna finanszírozni, ám a plafon megemelése után sem aknázták ki a vállalkozók ezt a lehetőséget. Továbbra is elkerülhetetlen maradt a külföldi tőke bevonása a közepes vállalatok növekedése szempontjából, így a program valószínűleg inkább a közepesnél kisebb cégeket segíthette. A legkisebb vállalkozói réteg számára pedig létrehozták a Széchenyi Kártyát, ami először 1, majd 5 millió forintos forintos hitelkeretet biztosított a Visa és EC/MC kártyák megszokott rugalmasságának megfelelően. Az állam 73%-os garanciavállalásáért és a fogyasztói kártyák kamatlábainak körülbelül negyed részéért, a szokásos éves díj kétszeresét kellett fizetni.

A hazai vállalkozások ilyenformán való támogatása a cél szempontjából vegyes eredményhez vezetett. A tőkehiányon túl a középvállalkozások még 2002-ben is ugyan azokkal a menedzsment kultúra területén fellépő hiányosságokkal küzdöttek, mint az előző korszakban. A feltörekvő vállalatokat nem valódi menedzserek, hanem továbbra is vállalkozók vezették, akik egy bizonyos létszám és forgalom felett képtelenné váltak stratégiai célok meghatározására és megvalósítására. Ez szinte minden esetben a vállalkozás visszafejlődéséhez, válságához vetetett, és ez a tendencia saját tapasztalataim alapján továbbiakban is meghatározó. A Széchényi Tervből a hazai export 80%-át teljesítő multinacionális cégek is kaptak több száz millió forintos támogatást, bár ezek között némi szelekció érvényesült, így a kutatás-fejlesztési tevékenységeket Magyarországra telepítő amerikai GE csoport könyvelhetett el komoly támogatást. Ez talán a munkahelyteremtés szempontjából bizonyulhatott fontosnak, ami a Horn-kormány politikájának folytatása volt, kis módosítással. Az utóbbi ugyanis adókedvezmények nyújtását tette lehetővé termelő jellegű üzemek létesítésénél, a cégek közötti válogatás igénye nélkül, így abban az időszakban a betanított munkások iránti igény nőtt meg. Nem volt teljesen konzekvens és az eredeti kormányzati szándékoknak megfelelő több másik program megvalósítása sem. Így az autópálya építkezéseknél is “befurakodtak” a multinacionális cégek, az egyik egészen szélsőséges esetben például egy 9 (gyaníthatóan fiktív) alvállalkozóból álló lánc végére. A turisztikai program folyamatos bővítése pedig leszámítva egy tucatnyi fürdő felújítását, nem hogy bevételt nem hozott, de valójában csak a szektor túlélését biztosította 2002-ben, amikor is a 2001. évi szeptember 11.-i terrortámadás hatására a turizmus globálisan visszaesett. Ezt persze egyrészt nem lehetett előre látni, másrészt az ilyen befektetések csak hosszútávon képesek eredményt produkálni, megfelelő marketingtevékenység esetén. Mindezek ellenére Széchenyi Terv nagyon fontos volt, legfőképpen azért, mert a tudatos jövőtervezés eszközét vezette be a magyar gazdaságpolitikai életbe.

Az új kormány a monetáris politika területén is végrehajtotta a szükséges változtatásokat. 2001-ben végrehajtotta a devizaliberalizációt, így a devizahitelek és a külföldi bankokban való számlanyitási lehetőség is megnyílt a lakosság előtt. Megszüntették a forint csúszó leértékelését, a nemzeti fizetőeszközt az Euróhoz kötötték, lebegésének viszonylag széles, ±15%-os sávot kijelölve. A forint ugyan már a Bokros csomag idején a 2,25%-os sáv erős széléhez volt tapadva, azaz felértékelődési kényszere volt, de az új rezsimben jelentősen erősödni kezdett. Ez és a hatóságilag szabályozott árak emelkedésének megfékezése voltak annak az antiinflációs törekvéseknek alapelemei, amelyek meghozták eredményüket. 2001-ben még tíz, 2002-ben azonban már csak 5% körüli infláció volt mérhető, a foglalkoztatás jelentősebb szintű visszaesése nélkül. A Jegybank ugyanakkor nem tekintett el a verbális elemektől sem, az új elnök Járai Zsigmond, aki előzőleg, a miniszteri székéből még kissé másképpen vélekedett, szabályosan megfenyegette a munkaadókat, hogy amennyiben 2002-re 4%-nál magasabb indexálást hajtanak végre az inflációval kapcsolatos várakozások beépítésekor, saját nyereségük rovására cselekszenek. Ezt megelőzően pedig az országos érdekegyeztetés eddig megszokott gyakorlata tört meg az Érdekegyeztető Tanács szerepének tudatos csökkentésével.

Egészen 2002-ig – leszámítva például a mezőgazdasági termelőszövetkezetek értékesítését – a privatizáció gyakorlatilag leállt, és ugyan így csökkent a külföldi hitelfelvétel is, az IMF számlán lévő SDR tartalékból 1998 óta egyetlen fillér sem lett lehívva. A belföldi bruttó eladósodás viszont meredek ívben indult felfelé, bár GDP arányos értéke még a mai napon is fele-harmada az OECD átlagnak. Három év alatt háromszorozódott meg, ami rendkívüli gyorsulást mutat.

2001-ben a növekedés kicsit megingani látszott, Matolcsy György gazdasági miniszter véleménye ellenére a globális válság bekígyózott a magyar gazdaságba. 2002-re a GDP növekedésének szerkezetében szinte egyeduralkodóvá vált az állami beruházás, és az építőipari tevékenység, az egyéb iparágak, így feldolgozóipari tevékenység is egyenesen szűkülni látszott. A nyugati dekonjunktúra miatt Magyarország külföldi piacai leszűkültek, így az erősödő forinton 17-20%-os átlagos egy év alatt bekövetkező árbevétel visszaesés miatt az exportágazatok előremenekülésképpen elsősorban termelési volumenük növelésébe kezdtek. Ennek ellenére az exportnál érezhető volt némi visszaesés. Egészen 2002 végéig pedig az import azért nem bővült jelentősen, mert a forint erősödésével járó pozitív hatást a nyugati termelés szűkülése ellensúlyozta. A kormányzati kiadások választási év révén ismét elszaladtak, sőt a Medgyessy-kormány hivatalba lépésével sem mérséklődtek. A belső élénkítési program pedig reál deficit spending-be való fordulás veszélyével, valamint a gazdaság kifulladásával fenyegetett. Ebben a pillanatban véleményem szerint egyetlen hajszál határozta meg azt, hogy a folyamatok a jövőben milyen irányt vesznek.

A Horn-kormány végrehajtotta a nyugdíjbiztosítási rendszer reformját, ami már hosszú ideje nyomta az előző kormány vállát is. Meghallgatásra kerültek az IMF elképzelései, amelyeket az gyakorlatilag már 1992-ben letett az asztalra, csak éppen politikai támogatottságra nem volt képes szert tenni. A szocialista-liberális kormány nyugdíjreformját a már jelentősen elértéktelenedett nyugdíjak miatt, a felosztó-kirovó rendszerrel szemben kialakult általános bizalmatlanság tette lehetővé. A munkanélküliség elől rokkantsági nyugdíjba menekülők magas száma okán keletkező finanszírozási igény pedig sürgetően hatott.

Mint ahogyan a szociálpolitika meghatározásában általában, a nyugdíjreform kapcsán is a pénzügyminisztérium vált irányadóvá. A vitában vele szemben a Népjóléti Minisztérium, a Nyugdíjbiztosítási Pénztár és a szakszervezetek álltak. Az utóbbiak azt az álláspontot képviselték, hogy a reform egyéb intézkedései, így a nyugdíjkorhatár felemelése, a hozzájárulások és a kifizetések közötti kapcsolat megteremtése és a nyugdíjak indexálási mechanizmusa a rendszert önmagában is fenntarthatóvá teszi. A másik oldal vélekedése szerint azonban a magánnyugdíj-pénztárak működése a megtakarításokat növeli, ezáltal a befektetésekhez járul hozzá, ugyanakkor a tőkepillér kimaradása esetén a rendszer csak bizonyos ideig működtethető.

Többszöri kísérlet után egy olyan kidolgozott tervezet került az asztalra, amelyben a tőkefedezeti pillér aránya 30%-ra csökkent. Ezt a szakszervezetek még mindig nem akarták elfogadni, de végül a társadalombiztosítási önkormányzatok képviselőtestületébe való jutásuk megkönnyítése fejében, az Érdekegyeztető Tanácsban megszavazták a reformot. Az országgyűlés elé került és megszavazott törvényben a tőkefedezeti pillér súlya a befizetésekben kifejezve egynegyed részt képviselt, így az megőrizte felosztó-kirovó jellegét. Az utóbbi pedig átalakításra került: 62 évre emelkedett a nyugdíjkorhatár, a korkedvezményes nyugdíjazás feltételei pedig szigorodtak, hosszabb szolgálati idő került a követelmények közé. A nyugdíjak indexálásának képletét 2001-es hatállyal a bérek és az árak változásához kötötte. 1998. július 1.-től a munkaerőpiacra újonnan belépők számára kötelezővé tették a magánnyugdíj-rendszerbe való lépést, a többiek számára pedig szabad döntési lehetőséget biztosítottak abban a tekintetben, hogy maradnak a jelenlegi felosztó-kirovó rendszerben, vagy átlépnek a tőkefedezeti pillérrel működőbe. Az önkéntes pénztárakkal és az államilag, költségvetésből rászorultság elvén fizetett minimál nyugdíjjal, valamint a tőkefedezeti pillérbe áramló pénz miatt kialakult, kifizetések területén jelentkező hiány ugyancsak költségvetési forrásokból való pótlásával gyakorlatilag egy négy pilléren álló nyugdíjrendszer jött létre Magyarországon.

Az új kormány hivatalba lépése után nem sokkal hadat üzent az előzőleg elvégzett reformoknak. A magánnyugdíj-pénztárakba fizetett munkavállalói járulék részarányát az előzőleg kijelölt növekedési pályára lépés helyett befagyasztotta, megszüntette a pályakezdők kötelező tagságát, sőt olyan tervei voltak, hogy az állampolgárok a számláikon lévő pénzt közvetlenül ki tudják venni, egyben ki is tudjanak lépni. Alternatívát ugyanakkor nem javasolt, csak egyetlen egy, személyes felvetés hangzott el arról a lehetőségről, hogy a polgárok nyugdíjas korukban saját felnevelt gyermekeik személyi jövedelemadójából visszafizetett jövedelemben részesüljenek. Ez ugyan valószínűleg növelte volna a gyermekvállalási kedvet, sőt az igencsak mélységekben járó adózási hajlandóságra is pozitív hatást gyakorolhatott volna, azonban sem szolidaritási, sem szociális tekintetben nem lett volna elfogadható.

• Megszüntette a munkanélküliek jövedelempótló támogatását.

• A szociális segélyt 30 napos közhasznú munkához kötötte.
• A vakok személyi járadékának további megállapítását felfüggesztette.
• Megszüntette a cukorbetegek támogatását, amely még mindig az 1987-es törvényben meghatározott havi 100 forintot jelentett.
• Felszámolta a fogyatékossági támogatást és meghozta, majd kérészélet elteltével megszüntette a méltányossági alapon járó gyermeknevelési támogatást.

Ezekkel szemben törvényben rendelkezett a gyes helyreállításáról, majd később a jogosultságot bizonyos feltételek mellett a nagyszülőkre is kiterjesztette. A családi pótlék alanyi jogra való visszahelyezése után gyermeknevelési támogatásról is rendelkezett. A fogászati ellátások körében a megelőző kezelések – és csak azok – ingyenességét állította vissza és megszüntette a tandíjat. Két nem szigorúan ide tartozó intézkedése piaci körülmények között, és piacon működő intézmények segítségével bevezetett hitelkonstrukció páros, név szerint a diákhitel és az államilag támogatott lakáshitel volt. Adókedvezményben a gyermeket nevelők részesülhettek, gyermekszámtól függően, és visszahozták a szocpol rendszert is. Egészen a 2002-es választásokat megelőző időszakig az Orbán kormány halogatta az egészségügy reformját, majd az utolsó pillanatban kapkodva, de meglehetősen csendben kezdett hozzá.

Az 1997-től eltelt időszak pozitív eredménye egy elég széles, bár meglehetősen differenciált, 50-60%-ot kitevő középső csoport helyzetének viszonylagos stabilizálódása, bár a leszakadás veszélye továbbra sem áll távol. A felső 10% a multimilliárdosoktól a multimilliomosokig terjedő rendkívül szórt csoport. Az alsó, a lakosság körülbelül 30%-át kitevő szegénységi küszöbön élők között is nagy a különbség, mert van, aki a lakását még éppen képes fenntartani, és van olyan, akinek a társadalomba való visszailleszkedés minimális esélye sem adatott meg. Ez a csoport rendszerváltás veszteseként a Bokros csomagig lassan süllyedt lefelé, majd a megszorítások hatására életszínvonaluk valóságos zuhanásba kezdett. A Bokros csomag persze nem kedvezett azoknak sem, akik a középső deciliseket alkották, de az abszolút elvonás az ő jövedelmüknek kisebb hányadát jelentette, ráadásul a rászorultság küszöbe a családi pótléknál olyan magasan lett megállapítva, hogy a családok pár százaléka vesztette csak el. Ettől függetlenül ez a csoport is lejjebb csúszott. Egy ilyen jelentősen elszegényedő és elszegényedett környezetbe érkezett meg az Orbán kormány, aki a Bokros csomag által végzett jogosultsági elvonásokat állította helyre. A második intézkedéssorozat ugyanakkor egyértelműen a szegények és fogyatékkal élő helyzetét rontotta. A kedvezményes hitelek bevezetése az igénybe vevők számát tekintve valóságos sikertörténet, az igénybe vevők évekig élvezhetik előnyüket, bár az euroövezetbe való belépésünk után ezektől a hitelektől valószínűsíthetően olcsóbbak is rendelkezésre állnak majd. A lakáshitelek fenntarthatósága pedig a gazdasági növekedés mértékén múlhat, ami a dekonjunktúra mélyülése esetén kérdőjeleket támaszt. A jövedelem elvonás területén alig történt változás (kivétel a preferált családos csoportot), a jövedelemadó azon a rendkívül magas szinten maradt, amit Kornai már 1996-ban is sokallt. A GDP növekedésével is növekvő kormányzati bevételek valószínűleg a Széchenyi Tervben lettek felhasználva. A kormány hatósági árpolitikája az infláció leszorítását célozta meg, így az áremelések alacsony mértéke kedvező volt a lakosságra nézve. Ám a Bokros csomag néhány továbbra is fenntartott megszorítása, például a tömegközlekedés állami támogatásának elmaradása beruházásokat fogott vissza a közszolgálatok egy részénél.

Az Orbán kormány a Széchenyi Terv megalkotásakor felvetette az információs társadalom építésének szükségességét is, majd a rövid időre leállított sulinet programot újraindította. A kormány közvetlenül, soron kívül avatkozott be a felsőoktatási képzési struktúrába, megháromszorozva az informatikai jellegű képzések normatívájának kvótáját. A vitairatában közzétett gondolatot, a “minden második fiatal” diplomával való ellátását tapasztalhatóan komolyan is gondolta. Olyan társadalom kiépítést célozta meg, amelyik néhány elemében hasonlít a szociális piacgazdaság társadalmi szelleméhez, de nagyon sok pontban el is tér tőle. Azonosságot lehet felfedezni az öntudatosság, nemzeti értékek megbecslése és a kereszténység vallása területén, de igencsak távolítja a képet a szolidaritás és a szociális eszmék elutasítása. Ugyanakkor 2002-ben, Németországban Orbán Viktor személyesen vehetett át a “Szociális Piacgazdaság” támogatásáért járó díjat.

A szociális piacgazdaság jeleit próbáltam meglelni a rendszerváltás óta eltelt idő történetében. Ezek között van olyan, ami különösebb bizonyítás nélkül is hihetően kiépült, mint például a működő piacgazdaság. Rendelkezünk családi támogatásokkal is, amelyek azonban messze nem elegendőek az egy keresős modell kialakításához. Ennek szándéka nyilatkozatokban ugyan megvolt mindkét jobboldali kormány idején, de a globalizálódó fogyasztói társadalom női piaci szegmensének tudatos marketingkommunikációjával szembeszállni valószínűleg lehetetlen feladat. A németeknél is erősen lazul a 3 k nevelési rendszere, gyakorlatilag már csak a katolikus iskolákban dominál, pedig a német kultúrkörben nagyobb hagyománya van, főleg ha az un. női irodalmat tekintjük, ami a világon egyedülálló. Ennek hiánya azonban nem veszélyezteti a jóléti állam építését: a skandináv modellben például teljes egyenjogúság valósul meg. Súlyosabb kérdés a jóléti vagy szociális állam alapvető céljának, az elégedetlenség elterjedésének megakadályozására tehető lépések finanszírozása. Ennek lehetősége ugyanis nem teremtődött meg. A magyar gazdaságot a rendszerváltás óta folyamatosan sújtják különböző problémák. 2002-ben úgy tűnt, hogy az informatikai buborék kipukkanása által évekkel ezelőtt elindult gazdasági visszaesés igenis hatást gyakorol az egész világra. Sőt, bizonyos jelek arra utalnak, hogy a következő, az ingatlan buborék is készen áll a kidurranásra. Van egy olyan óriási pénztőke, ami nem talál magának megfelelő helyet, és aminek méretére az olajválság óta nem volt példa. Akkor viszont még voltak kommunista hiánygazdaságok, amelyek fel tudták szívni, napjainkban pedig már Kína is nettó tőkeexportőrré válik. A vita ezen felül arról folyik, hogy rövid, vagy hosszú hullámot élünk. Ez még koránt sem dőlt el.

Magyarországon 1997-től megindult a fellendülés, növekedtek az államháztartás bevételei is, egészen 2002-ig, amikorra a dekonjunktúra bekígyózása datálható. Ebben a rövid időszakban álltak források rendelkezésre, véleményem szerint ezt az időszakot arra kellett volna felhasználni, hogy a leszakadt 30%-ból felemelni annyit, amennyit csak lehet. Ez réteg túl széles ugyanis ahhoz, hogy ellátásukra a jelen körülmények között, vagy akár a várható jövőben lehetőség lenne. Úgy gondolom, hogy a szociális piacgazdaság, vagy egyszerűen csak jóléti állam megteremtésére soha nem volt kínálkozóbb lehetőség. Lehet, hogy ez sem lett volna megfelelő, hiszen az újabb dekonjunktúra gyorsan érkezett meg, de maga a szándék is hiányzott, mindkét kormányból. A Horn kormányt még mindig kísértette Bokros Lajos és neoliberális retorikája, de ebből nagyon sokat örökölt az Orbán kormány is, főleg a szegregációs gyakorlatot. Ráadásul ez utóbbi kifejezetten szociális ellátásokra vonatkozó, törvényben rögzített intézkedéseiről nehezen lenne megmagyarázható – és különösen igaz ez a családi pótlék alanyi jogra való visszaállítására – miképpen javított volna bárki helyzetén is. Azt lehetne gondolni, hogy ennek felismerése vezette a kormányt arra, hogy a visszaállítás után értékének elvesztését az indexálás elmaradására és az inflációra bízta. Viszont annak tudatában, hogy a következő két évben felszámolta a valóban elesettek támogatására létrehozott ellátási rendszert, illetve az, hogy politikai nyilatkozataiban megjelenő új “családpolitika” kifejezés a “szociálpolitikát” teljes mértékben kiszorította, arra utal, hogy a kormány nagyon is tudatosan mondott le a 30%-ot is kitevő szegény rétegről. Ehhez társult a tipikusan liberális rendszerekben támogatott szegregációs politika, a szociális és munkanélküli ellátások megalázó procedúrákhoz kötése. Az újraelosztás új szabályzása még torzabb képeket mutat: a nagycsaládosok gyakran képtelenek igénybe venni a magas adókedvezményeket, mert egyszerűen nem adóznak annyit. Az adójóváírás, ami valóban az alacsony jövedelműeket érinti, pedig egyenesen csökkenő mértékűvé vált. A lakáshitel rendszeréről pedig parázs politikai viták dúlnak, de az egyszerűen tagadhatatlan, hogy a részletek fizetésénél nem 4-5%-os kamatkülönbözet lehet a visszatartó erő, hanem a magas, nemzetgazdasági átlagjövedelem felét kitevő törlesztőrészlet. Ezen kívül az önerő sem elhanyagolandó, más ingatlanra való további jelzálogbejegyzés nélkül ugyanis minimálisan 40%-kal kell rendelkezni. Vannak olyan elméletek, amelyek azt mondják, hogy a módosak és a már biztosan megélők között elhelyezkedő csoportok fogyasztását kell ösztönözni, és akkor az azok által generált kereslet termet munkahelyet és megélhetést a szegények számára. Az elmélet hangoztatók az USA konzervatív közgazdászai, akik abban a fejlett országban élnek, amelyikben például az adóvisszatérítés (Bush csomagok) ezen eszme szerint a gazdagok és szegények közötti távolságot elképesztő mértékűvé tette.

A segélyezés romló és rendkívül alacsonnyá vált színvonala, a szegregációs gyakorlat, valamint az alanyi, “polgári” jogon járó, gazdagokat azonos összegben támogató transzferek mellett, mintha a politikai közhangulat is abba az irányba tolódott volna el, hogy egyre többen gondolják úgy, hogy a szegénységben élők önmaguk hibásak helyzetükért. Különösen igaz ez a cigányságra, akik negatív megkülönböztetése érezhetően erősödött, és akiket sokan azonosítanak a legalsó egyharmaddal, holott annak csak 30%-át képviselik, bár természetesen meghatározóan felülreprezentált aránnyal. Az azonosítás hatására pedig a szociálpolitikai intézkedések eltörlése a “kirekesztőknek” tartottak szemében nyomban legitimációt nyer. Ez és a hosszú idő óta először, bár közéletben nem tapasztalható etnikai csoportok ellenében fokozódó hangulat persze lehet a szocialista társadalomban felszámolt ön- és identitás meghatározási kényszer olyan formára való találása, amiben az egyén vagy csoport saját jellemzőit másokhoz viszonyítva, mások ellenében határozza meg. Ennek boncolgatása ugyan nem tartozik a dolgozat témakörébe, de azért fontos megemlíteni, mert a jelentős méretű szegényréteggel – illetve etnikai kisebbséggel – rendelkező Magyarországon a politikailag-ideológiailag legitimizálható szegregáció csak a leszakadt rétegek további nyomorodásához, a problémák további mélyüléséhez vezet. Az állampolgárok keresik annak okát is, hogy miért fizetnek ilyen magas adót. A potenciális “munkakerülő” és “spekuláns” csoportok azonosításának gondolatkísérlete mellet, az aktuális széljárásnak megfelelően egyszerűen annyival szokták elintézni, hogy a kormányzat lop. Pedig meglehetősen széles társadalmi konszenzus, cinkos összekacsintás jellemzi a közterhek alól való kibújás különböző szintjeit. Úgy tűnik, nehezen vagy egyáltalán nem tudatosul, hogy a terhek egyenlőtlen megoszlásának a társadalmi alrendszerek látják legnagyobb kárát, ami mindenkire negatív hatást gyakorol. A közterhek meg nem fizetése természetesen a jóléti állam finanszírozási lehetőségeit is csökkenti. A szociális piacgazdaság és a svéd jóléti modell is feltételezi a társadalomtudatos szemléletmódot, a szolidáris, morális felelősége tudatában élő állampolgárt. Ez Magyarországon pedig csak nyomokban lelhető fel. Mindazonáltal nehezen tudom elképzelni, hogy akár rendpolitika, akár ideológiai kényszer ezen változtatni tudna. Ennek oka azokban a struktúrákban keresendők, amelyeket kormányzati eszközökkel megváltoztatni teljes képtelenség, így például betanított, szűk összeszerelő munkát végzők nem élhetnek önállóságukkal, felelősségük csak a csavarok rögzítéséig terjed. Saját tapasztalatom azt mutatja, hogy a magyar vállalkozások vezetői valamilyen okból gyakran “rettegnek” a saját szakmájukon túl “fejlődő” munkatársak felvételétől. A legmeglepőbb az, hogy Magyarországon a vezető multinacionális cégek sem úgy működnek, mint külföldön. Bár idehaza a szolgáltatás és a szűk K+F szektor a nagyon jól képzett réteget szívja fel, nagy a munkatársak közötti rivalizálás, az önkényes szabályok gyártása, és azokhoz való ragaszkodás. Fontosnak tartom megemlíteni a szemetelés problémáját és a közvagyon folyamatos rongálását is. Ezen jelenségek alapján igencsak távolinak tartom azt az időpontot, amikor a polgárság valódi öntudatára ébredhet. Ez pedig a valódi szociális piacgazdaság egyik legalapvetőbb feltétele lenne.

Sokan nem csak a politikából, de a jóléti rendszerekből is ki vannak ábrándulva. Aki a svéd vagy a német rendszer válságát látja, azt állítja, hogy ez “nem működik” vagy legfeljebb “egy darabig működik”. Való igaz, hogy a kormányzati kiadások közül pontosan a jólétiek azok, amelyek a GDP csökkenésétől negatív előjellel függenek, azaz pont akkor kell mértéküket növelni, amikor arra egyre kevesebb pénz jut. Sőt, a jóléti rendszer önfenntartó jellegét ígérő választási fordulók és stabilan fennmaradó, állammal szemben kialakult elvárások mellett elképzelhetőnek tartom azt a forgatókönyvet is, hogy a jóléti állam jóléti intézkedéseinek fenntarthatatlansága esetén a középutas, mérsékelt pártok közösen vesztik el az általános bizalmat, utat adva valamilyen szélsőségnek, amelyik képes kijelölni azt a csoportot, amely “miatt” működésképtelenné vált a rendszer. Ezeknek a jóléti rendszerek jövőjét feszegető gondolatoknak viszont nem látom értelmét mindaddig, amíg Magyarországot nem érintik, azaz amíg itt nem épül ki. Márpedig feladata lenne, a jelenleg alsó 30%-ban tartózkodók felemelésén túl is, hiszen aki ma idehaza, a szakdolgozatom írása idején például munkanélkülivé válik, az maximálisan havi 28 ezer forintos munkanélküli járadékból gazdálkodhat, körülbelül egy évig.

Feladatként áll előttünk az Unióhoz való csatlakozás, amelyet sokan – főleg politikusok – előnyök és hátrányok kétes mérlege alapján értelmeznek. Pedig az igazi feladat a lehetőségek és kockázatok meghatározása, valamint azok kezelése. Sokáig úgy tűnt, hogy az amerikai NAFTA rendszeréhez hasonlóan itt is valamilyen centrum-periféria struktúra alakulhat ki, illetve a kelet-nyugat szembenállás megszűnése után az európai történelemnek megfelelő régi trend éled újra. Ez a veszély ma is fennáll, de amennyiben az Unió kibírja, úgy Lengyelország és később Törökország felvétele a szavazatok arányával képviselt “hatalmi viszonyokat” jelentősen megváltoztathatja. Amennyiben nem, úgy az egész kelet-közép-európai régió esélyei alacsonyak maradnak.

Az Unióval kapcsolatban vegyesek a hazai lakossági várakozások, különösen a népszavazás körül kialakult belpolitikai harc miatt. A szociálpolitika javulását nem várhatjuk a csatlakozástól, bár meglepő és biztató módon az elmúlt évben a biztonságpolitika mellett tartalommal kezdték el feltölteni az Unió “szociális alapjait”.

A jelen kormány az őt megelőző politikáját folytatja még 2003-ban is, legfeljebb amikor a nyugati hitelezők és tőkebefektetők elégedetlenné válnak, akkor a hazai elvárások rovására lép egyet abba irányba, gondolva, hogy túl sokat (vagy eleget) lépett az első 100 nap alatt a másikba. A kettős kényszer közötti őrlődés az egész régiót jellemzi – történelmileg.

Végezetül összefoglalásként, a feltett kérdésre a leírtak alapján véleményem szerint az a válasz, hogy távolodóban vagyunk, amíg az öntudatos és felelős polgárság meg nem jelenik, és mindaddig, amíg a szűkebb értelemben vett szegénységet fel nem számoljuk. Addig is, amikor a gazdaság megengedi, törekednünk kell legalább az utóbbi cél elérésére.

Varga Tamás mérnök szakközgazdász hallgató vagyok. 2003-ban készült szakdolgozatom választott témája annak vizsgálata, mekkora a “szociális piacgazdaság esélye a kelet-közép-európai régióban és Magyarországon 1989-2002” között. Feladatom meghatározni, hogy “közeledőben vagy távolodóban” vagyunk-e a rendszerváltáskor kitűzött céltól. A téma feldolgozásában konzulensem volt Dr. Borbély József egyetemi adjunktus, az egyetem Társadalomelméleti és Jogtudományi intézetének munkatársa.

A diplomamunka elején bemutattam azt a történelmi folyamatot, ami a jóléti államok, elsősorban a német modell kialakulásához vezettek, amely egyben azok létrehozásának szükségességét és szerepét is tisztázta. A következő részben bemutattam a jólét mérésére alkalmas mérőszámokat, amelyek között alternatív és tudományosan elfogadott makrogazdasági mutatók is szerepeltek. Ezt követően a jóléti államok típusait és azok jellegzetességeit vizsgáltam. A 4. fejezet a német szociális piacgazdaság XX. század végi működéséről szól, külön kiemelve a társadalombiztosítás alrendszereit. Bemutattam a rendszer működőképessége fenntartása okán történő megreformálásának főbb lépéseit. A fejezet végén ismertettem a szociális piacgazdaság jóléti eredményeit.

A szakdolgozat második részében a magyar átalakulás folyamatát vizsgáltam, három önkényesen megválasztott korszak alapján. Mindhárom korszakban három szempontot érvényesítettem a kutatás során. Először gazdasági oldalról vizsgáltam meg a lezajlott folyamatokat, majd a korszak szociális politikáját mutattam be, végül a társadalmi változásokkal foglalkoztam. Ez utóbbi a konjunktúra korszakában csak az összefoglaló részben szerepel, amely minden korszak három vizsgálati szempontja alapján próbál következtetéseket levonni. Az utolsó fejezetben a címben feltett kérdésre próbálok válaszolni: közeledőben vagy távolodóban? Végső konklúzióm szerint távolodóban, ami nem jelenti azt, hogy a közeljövőben ne kezdhetnénk meg a közeledés folyamatát. Ennek okát abban látom, hogy a rendszer finanszírozhatóságát nem lehet megteremteni az állampolgárok becsületes közteherviselési szándéka nélkül. Márpedig a rejtett gazdaságra utaló adatok és a mindennapi életben való tapasztalatok szerint ez nincs kialakulóban. Ameddig pedig ez nem alakul ki, addig a liberális típusú nem túl homogén és inkonzekvens elemekből álló ellátási rendszer finanszírozása is azok által történik, akik inkább pontosan rászorulnának. Erre utal a szegények aránya és életkörülményeik folyamatos, további romlása. Különösen rossznak tartom az elmúlt években kialakított rendszert, ami véleményem szerint igazságtalan újraelosztást valósít meg. A szegények túl széles rétege a finanszírozhatóság másik oldalát jelenti, hiszen az ország gazdasági teljesítőképessége elmarad a tipikus jóléti országokétól, sőt azok tört része, így ilyen magas számú szegényt nem tud eltartani.

A szociális rendszer kialakulásának tévútját egészen 1997-ig tudom gazdasági okokkal magyarázni. Ez a levezetés szerepel a gazdaságtörténeti leírásoknál. A politikai szándékok egészen boncolgatása 1997-ig valamennyire a háttérben marad, de ez után elkerülehetetlenné vált.

Másfél évtizeddel a rendszerváltás után nem volt olyan kormány, amely két cikluson keresztül tudott volna kormányozni, ami a szavazók elégedetlenségére utal. Nem volt feladatom a változó pártpreferenciák és a szavazók véleményének változását vizsgálata, de a szakdolgozat szempontjai szerint úgy ítélem meg, hogy annak magyarázata a jólét ígéretének keresésében rejlik. Mivel erre a politikusok is ráébredtek, napjainkban megjelenik beszédükben és retorikájukban. A gyakorlatban azonban olyan lépéseket tesznek, amelyek látványosak és esetenként drágák, de a felvázolt jóléti államok egyik típusához sem viszi közelebb az országot. Ez a felismerés a szakdolgozat készítése közben alakult ki, folyamatosan változtatta meg véleményemet. A témaválasztás aktualitását tehát nagyban megnövelte az, hogy lezárásakor a Szociális Szakmai Szövetség által publikált szegénységi mutatókkal miképpen vethető össze az elmúlt korszak (1998-2003) két kormányának optimizmusa és emelt fője. A dolgozat eredménye szerint sehogyan, a disszonáns kép tehát semmi esetre sem a saját szubjektív véleményem, a valóság azt mutatja, hogy a szociális piacgazdasághoz vezető társadalmi értelmű úton még el sem indultunk.

My name is Tamás Varga, I am an engineer economist student. In 2003 I have written my thesis regarding the “chance of social market economy in the east-central-region of Europe and Hungary between 1989 and 2002”. My task was to determine the direction of our development. “Is it approaching or bickering” from the objective given at the beginning of transformation times? My help and consultant was Dr. József Borbély assistant lecturer and journalist from the Social Economics Department of the University.

At the beginning I explained historical events and progression what has led to the conception of welfare states, especially to the German model, what describes necessity and roles also. In the next part, indexes of well-being measurement were being introduced along with some alternative and real economical indicators. Then I studied known types of welfare states and their properties. In chapter 4th demonstration of functioning state of German social market economy in the late 20th century followed, featuring the social subsystems. I introduced reform steps what were needful to sustain the functionality. Last section of this chapter shows results of the German social market economy.

The first three chapters explains that building of welfare is not just a question of legitimization of political power, but much more, instrument of keeping stability and peace. Even if someone is not interested in holding political parties other than his or her own in power, keeping peace is the interest of the whole society, or more, interest of the whole World itself. Welfare states of modern democracies are resulted in much more less conflict in the second part of the 20th century.

The second half of my thesis examines the Hungarian transformation process in three different period what has been selected with a high hand. Each three period has been examined from three point of view. First, economic changes, then social politics and then changes in society were examined. This last one was included in the final summary – held after each section – at the period of conjuncture. Summaries describes the whole period in overall facts.

During the last section I’ve reached my answer to the question of this thesis. This answer tells us that we are getting far from our objective of welfare, but this is not necessary for the process to continue in the near future. I see that the finance of the system cannot be established without the intention of commoner’s honorable mortgage pay. Now data on hidden and experience of kitchen economy shows that this is quite for away from us. As long as this won’t get near, liberal welfare bills are being paid by especially those who are in the very need of these social services. This is confirmed by the high rate of poor and that their situation is getting worse. I do not think too much about social system built in the last years, I am quite sure this archives unfair and wrongful redistribution.

On other hand, high rate of the poor determines the failure of financing the welfare, because Hungary is so far away from prosperity and performance of developed, typical welfare state countries. Leading social systems astray could be explained by economical notes till 1997. This is described in the thesis work. But after 1997 it is impossible to set aside the dissection of political motivations.

A decade and a half after the democratic transformation there was no government elected twice, what refers to dissatisfied electors. My tasks not included examination of elector’s political preference changes, but regarding the thesis, I think it resides in the quest of welfare feeling. Politicians seems to recognize this problem or possibility, because well-being has came up in their speech and rhetoric. However in practice I see spectacular and sometimes expensive majority of decisions, what are far not capable of bringing welfare closer. I recognized this during my thesis work, changing my opinion rapidly. The relevance of selecting this subject was raised by a recent study done by Social Association – what was published just before settling my work. The study informed about more than one million people living next to poor standards in Hungary, when two different governments between 1998 and 2003 kept telling that not just getting better, but they are in very good state. How is this possible, if the two picture are so far away from each other? It is not possible, my final consequence show that we are not even started walking on our way to social market economy in social mean.