Itt par
Örkény Egypercest talalhatsz, majd lesz mas is!
Addig is yo olvasgatást!
Örkény István: A Vidám Parkban
Örkény István: Egy jól sikerült temetés
Örkény István: Egy meghasonlott tulipán
Örkény István: Matematika
Beültek az Apostolokba. A kiváló fizikus egy pohár vermutra vágyott.
Szilágyinak sörre volt gusztusa. Aztán mégis másképp alakultak a dolgok.
Persze, a kiváló fizikus megmaradt a vermutjánál, mert a tudomány nem fér össze
szeszélyes rögtönzésekkel, kósza ötletekkel: Szilágyi viszont, ez a haspók, ha
ételt látott maga előtt, nem ismert megállást.
Előbb csak öt pogácsát evett, álmodozva, oda se figyelve. Aztán észrevett egy
tálcán egy diókrémtortát. A torta után még egy sört ivott, s közben felötlött
benne - ami pedig elég valószínűtlenül hangzott -, hogy hátha van a konyhán
marinírozott ponty. Ettől, mondta, miután megeddegélte a pontyot, ő már
úgyszólván jóllakott. Rendelt ugyan még egy húslevest finommetélttel és egy
adag lencsét, némi füstölt hússal a tetején, de azt már csak majszolgatta,
szemelgette. Utána nem evett semmit a világon; otthon, mondta, várja a meleg
vacsora. Fizessünk, mondta a kiváló fizikusnak, mert a mama olyan, mint az
óramű, s ha ő csak öt percet késik a vacsoránál, már lesi a csengőt, ideges.
Amit evett s ivott, Szilágyi mondta be a fizetőpincérnek; öt évre
visszamenően minden falat ételre emlékezett. A pincér, miután összeadta a
számokat, letett egy cédulát az asztal sarkára. És azt mondta:
- Tizenegy-húsz.
A nagy fizikus már a zsebébe nyúlt, de útközben megállt a keze.
- Nem akarom önt megbántani - mondta egy mentegetőző mosollyal. - De azt
hiszem, ez csak tizenegy-tíz.
A pincér gyorsan eltüntette a cédulát, el is pirult egy kicsit, s egy új
számolócédulán újra összeszámlálta a számoszlopot. Aztán ránézett a nagy
fizikusra, és így szólt:
- Bocsánat. Ez bizony tizenegy-húsz.
És letette az asztalra ezt a cédulát is.
A kiváló fizikus persze oda se nézett. Kellett is őneki papír, ceruza!
Naprendszerek, tejutak, kozmoszok úsztak az agyvelejében, de éppen ezért,
szerényen és halkan, csak annyit mondott, a véleménye szerint a kedves főúr
összeadása téves. A helyes végösszeg: tizenegy-tíz... És hozzátette, az ő finom
mosolyával:
- Bocsásson meg, hogy vitatkozom. Én Albert Einstein vagyok.
A főpincér rámeredt.
- Istenem - mondta alig hallhatóan. Ó, hogy ő erre nem jött rá magától!
Hiszen ez egy világhírű, jellegzetes arc! Hajlongva elhátrált a szomszéd
asztalhoz, reszkető kézzel meghegyezte a ceruzát, aztán elővett egy nagyobb
papirost, és szépen, kalligrafikusan újra egymás alá írta a számokat.
Összeadta. Újra összeadta. Harmadszor is összeadta. Homlokát verejték lepte el.
Aztán fölkelt, és rogyadozó térdekkel elment a söröző hátsó részébe. odahívott
még egy pincért és Fröhlich urat, a söröző tulajdonosát. Hatalmas kockákra
osztott ívpapirosokat hoztak, és külön-külön elvégezték az összeadásokat. Utána
összehajoltak, susogtak.
- Mélyen tisztelt professzor úr - lépett oda Fröhlich úr. - Meg se merem
mondani, ami a szívemet nyomja. A mi gyarló képességeink szerint a számla
végösszege tizenegy-húsz. Ne tekintsék ezt részünkről kicsinyességnek, mi akkor
lennénk a legboldogabbak, ha fizetés nélkül vendégül láthatnánk egy ilyen
világnagyságot... A mi főpincérünk azonban harminc éve működik a pályán, és
mellesleg négygyermekes családapa. Ő ebből a tíz fillérből presztízskérdést
csinál.
Einstein professzor megértően bólintott. Egy szempillantásra behunyta a
szemét, gondolatban végigfutott a számsoron, a vermuttól kezdve a
lencsefőzelékig. Aztán sóhajtott.
- Kedves barátaim - mondta. - Úgy ülök itt, mint egykor Galilei az egyházi
bíróság előtt. De mit tehetnénk? A tudomány nem ismer presztízskérdést, és én -
bár nincsenek gyermekeim - ugyanúgy szégyellném a tévedésemet, mint az igen
tisztelt főpincér úr az övét... Vagyis, ezt a vitás kérdést el kell dönteni.
Fröhlich úr bólintott.
- A söröző személyzetének is ez a véleménye.
- Talán az itt a baj - folytatta tűnődését a kiváló fizikus -, hogy
mindnyájan túl vagyunk terhelve számokkal, és a feladat kicsi nekünk... Nincs
véletlenül egy ember a közelben, aki nem végzett egyetemet, nem érettségizett,
és épp csak, hogy el tud végezni egy összeadást? Ilyen apró vitát csak törpék
dönthetnek el.
És minő szerencse! Van az Apostoloknál egy süketnéma csapos. Odahívták.
Leültették. A vermuttól a lencsefőzelékig elébe tették a számoszlopot.
Szuszogott. Nyögött. Sóhajtozott. Izzadt. Húsz percig tartott, amíg elvégezte
az összeadást. Átadta az eredményt Fröhlich úrnak.
Fröhlich úr nem szólt semmit. Egy pillantást vetett az eredményre, és átadta
az első fizetőpincérnek, aki továbbította a másodiknak, aki némán letette a
nagy fizikus elé.
Albert Einstein felállt, leszámolta a pénzt, bőséges borravalóval megtetézve.
És így szólt, a világ legszerényebb mosolyával:
- Uraim! Albert Einstein tévedett. Isten velük.
A személyzet sorfalat állt, és mélyen meghajolt a modern fizika úttörője
előtt. Némán kisétáltak az étteremből. Kint az utcán Albert Einstein - aki már
nem mosolygott, sőt, nagyon gondterhelt arcot vágott - megkérdezte Szilágyitól:
- Mi a véleményed erről a dologról, barátom?
- Nekem haza kell sietnem vacsorázni - mondta Szilágyi. - De azt hiszem, ezen
a világon nem lehet segíteni.
(1940)
fel
Örkény István: A Vidám Parkban
Harsány zene hallatszik. Az ember leül egy zsiráfra, melynek közepe
kétszemélyes ülőhely. Csöngetnek, s az ember zsiráfostól egyre gyorsabban körbe
kezd forogni.
A környező világ összemosódik, s az utast az a jóleső érzés fogja el, hogy ő
forog, míg a többi ember egyhelyben áll, azonkívül ő, bár meglehetősen szédül,
mégse hány.
Miután ilyen jól kiállta a próbát, a körhinta megáll, a szédülés elmúlik, és
minden marad a régiben.
*
Szabályos futballkapu, benne szabályos kapussal, aki a látogatóknak a 11-es
vonalról leadott lövéseit játszi könnyedséggel védi, jeléül annak, hogy
végeredményben minden lövés védhető.
De néha-néha, ha arra téved egy válogatott csatár (mint egyszer Jaka II. az
öccse esküvője után), hirtelen csönd lesz a futballkapu körül. Hiszen
köztudomású, hogy egy válogatott csatár védhetetlen tizenegyest is tud rúgni,
másfelől viszont egy ilyen kivételes képességű kapus a védhetetlen lövést is
védeni tudja. Ők tehát már nem emberi szinten fognak összecsapni, hanem odébb,
képességeink határán túl.
És mi történik most? A lövés (mint annak idején Jaka II. süvítő ballábasa is)
mindig erős, és jól irányzott, de az a valami, az a kis plusz, a végtelenség
akarása mégiscsak hiányzik belőle. A kapus pedig ugyanolyan könnyedén, mint
máskor, ezt a nagy lövést is vetődve kivédi.
Utána, alig észrevehető mosollyal, odabiccentenek egymásnak.
*
Öt lövést lehet leadni.
Festett nyuszik, bádog őzek, vízsugáron táncoló pingponglabdák jelképezik a
célpontot.
Akinek mind az öt lövése talál: legény a talpán.
Akinek kettő-három: bölcs, hiszen tud győzni, de veszíteni is.
Aki folyton mellé lő: vérbeli humanista, a légynek se tudna véteni.
Nincsenek miközöttünk bűnösök.
*
F. N. bútorkárpitos (ő volt tavaly tavasszal a Szellemvasút 500 000.
látogatója) hányatott, nehéz életet élt. Apját szeme láttára kivégezte egy
fasiszta különítmény, ő maga megsebesült egy szőnyegbombázásnál, s aztán még be
is börtönözték, színártatlanul. (Egy rekamiét csíkos bútorvászonnal húzott be,
márpedig az USA zászlaja is csíkos. A kínzások hatására beismerte, hogy ez nem
véletlen.) Összes megpróbáltatásait férfiasan viselte.
Vélnéd, hogy amikor a Szellemvasút bekanyarodik vele az alagútba, és huhogni
kezdenek a kitömött baglyok, föl-le csapódni a koporsófödelek, himbálózni az
akasztott viaszbábuk, mindez F. N.-nek meg se kottyan, csak mosolyog rajta
elnézően.
De nem! És ha nem, akkor a bútorkárpitos nyilván azért szeret ide járni, hogy
mint a többiek, rémüldözzék, és végre-valahára alaposan kisikoltozhassa magát.
Csakhogy ez sem igaz. Ha őt magát megkérdezzük, kiderül, hogy se nem
rémüldözik, se nem mosolyog. Egyszerűen azért szokott fölülni a Szellemvasútra,
mert itt egy csomó régi dolog ötlik elő, s azokon ő elgondolkozik. Eszébe
jutnak a vágyak, a remények, az elmúlt szerelmek, az elmúlt ifjúság, s hogy
miért is választotta a csíkos huzatot, mikor a virágmintás ugyanolyan szép.
fel
Örkény
István: Egy jól sikerült temetés
Odafele menet mindnyájan fáztunk, mert a kocsiban - melyet az Operaház
kölcsönzött erre az útra - nem működött a fűtés. Mégis megállás nélkül mentünk
Miskolcig, és onnan mindjárt tovább, abba bükkalji faluba, ahol szegény
Bonivárt a nyugdíjaztatása óta élt. Még egy kávét sem ittunk; valami sürgetett,
zaklatott, hajszolt.
Én ültem a sofőr mellett, s hátul a két testesebb utas, Besztercei, a
zenekritikus, és Mahr Gitta szopránénekesnő. A kocsi tele volt rakva csokrokkal
és koszorúkkal; a legnagyobbat csak a tetőre tudtuk felkötözni.
Piros-fehér-zöld szalagja lobogott utánunk a szélben.
Gitta bírta legrosszabbul a dolgot. Ahogy távolodtunk Pesttől, egyre
idegesebb lett.
- Minek is jöttem! - hajtogatta. - Én, aki egy csirke vérét sem bírom látni!
- Nyugodj meg, Gitta - csitította a zenekritikus. - Nem lesz semmi baj.
Ő aztán bírta. Először is, ez a százhetvenedik temetés, melyre kiküldték. S
emellett a "minden idők legcinikusabb újságírója" címmel ő ajándékozta meg
saját magát.
- Csak Mariska jár az eszemben - sóhajtott föl Gitta. - Mit érezhetett,
amikor belépett abba a szobába.
- Ne gondolj rá - mondta Besztercei.
- Nem bírok másra gondolni.
- Akkor legalább ne beszélj róla.
Gitta elhallgatott, de a dolog ott maradt a levegőben. Szegény Bonivárt még
bejárónőt se tűrt meg maga mellett. A felesége - egy depresszióra hajlamos
asszony, aki éppen szanatóriumi kezelésről tért haza - a szomszédokkal törette
föl az ajtót. Akkor Bonivárt már hetednap feküdt holtan az ágyában.
E kimondatlan látvány hatására mindnyájan megborzongtunk. Az autót betöltötte
a koszorúk mohaszaga, a piros-fehér-zöld szalag időnként az üveghez verődött.
- És mi lesz, ha Mariska rohamot kap? - kérdezte Gitta.
- Miért nem hagyod abba - szólt rá a kritikus.
- Valakinek azt írta, hogy utána akar ugrani a sírba.
- Ne is válaszolj neki - szólt oda nekem minden idők legcinikusabb
újságírója. A visszapillantó tükörben láttam, hogy idegesen rágcsálja üres
szipkáját.
Gitta csendben maradt. Amikor Miskolcot elhagytuk, megszólalt a sofőr.
- Hány éves volt a művész úr?
- Hatvankettő - mondtam.
Láttam, hogy Besztercei elfordítja a fejét. Ő is annyi volt.
- És igaz, hogy egyszer már tetszhalott volt?
- Igaz - mondtam. - Visszahozták a klinikai halálból.
- Angina pectoris - jegyezte meg Gitta.
- Milyen betegség az? - kérdezte a sofőr.
- Aranyér - mondta kurtán Besztercei, akinek szintén anginás tünetei voltak.
- Miért megyünk ilyen lassan.
- Rossz az út - mondta a sofőr.
- Ha dörömbölni kezd a koporsóban - mondta Gitta -, abban a szempillantásba
elájulok.
- Csendet kérek! - szólt rá Besztercei.
Láttam a tükörben, hogy falfehér az arca. Jó ideig hallgattunk. Kopasz
akácok, zörgő kukoricaszárak suhantak el mellettünk, csupa növényi csontváz. A
sofőr kivételével mindnyájan ezeket a kóróalakzatokat néztük.
- Ki tudja - jegyezte meg Gitta megborzongva. - Talán mindegyik egy halott.
- Nem bírsz nyugton maradni? - förmedt rá Besztercei, akinek híres
cinizmusából már egy mákszemnyi sem maradt.
Mahr Gitta hisztérikus zokogásban tört ki, és zokogott, míg célhoz nem
értünk. Csontig fagyva léptünk be a halottasházba; de később, amikor
átvonultunk a temetőbe, elállt a szél, kibújt a nap, amitől valamicskét
átmelegedtünk. Hazafelé is hideg volt az autóban, de már nem vacogott a fogunk,
mert a temetés után megittunk egy-egy féldeci rumot a szövetkezeti boltban. Más
röviditalt nem tartottak.
- Mariska nagyon strammul tartotta magát - mondta elismerően Gitta.
- A lelkész is szépen beszélt - jegyezte meg a sofőr.
- Mindenki jól viselkedett - állapította meg Besztercei, akinek cinizmusa
újra ágaskodni kezdett. - Mariska nem ugrott a sírba, Gitta nem ájult el, és
Bonivárt se dörömbölt a koporsóban.
- Ezen muszáj volt nevetni. A miskolci szállodában ebédeltünk, aztán
átmentünk a cukrászdába.
- Nagyon sietős az útjuk? - kérdezte a sofőr, amikor már az országúton
jártunk. - Különben azt mondanám, nézzünk be egy percre Egerbe.
Elvitt egy pincébe, ahol gyertyavilágnál pompás medocot ittunk. A vincellér
fölajánlotta, hogy a kisfiát átküldi a cigányokért.
- Köszönöm, nem - mondta Gitta. - Tudniillik, temetésről jövünk.
Hatvanban megálltunk egy büfé előtt. Tormás virslit rendeltünk, de a sofőr
kiszimatolta, hogy murcit is lehet kapni. Négyen megittunk több mint másfél
litert.
Amikor továbbmentünk, már sötétedett. Eszembe jutottak a köves hegyoldalon
sorakozó sírok, a széltépte fák s a gomolygó felhők az égen.
- Milyen szép egy ilyen hegyi temető - jegyeztem meg.
- A legszebb hegyi temetők Olaszországban vannak - mondta a zenekritikus.
- Ó, Olaszország! - sóhajtott föl Gitta. - Nem tudsz nekem egy kis dollárt
szerezni, Besztercei?
- 'O, sole mio' - énekelte. A sofőr - aki azelőtt férfikarban dolgozott -
kitűnő hallással tercelt. Gitta azonban az első strófa után elhallgatott, és
behunyta a szemét.
Mi is hallgattunk, mert úrrá lett rajtunk a fáradtság. Jóleső, zsongó
fáradtság volt ez, az idegek fellazulása, amit olyankor érez az ember, amikor
egy nagyon veszélyes kalandból, például egy vasúti szerencsétlenségből, teljes
épségben hazatér. Az Operaház művészkapujában váltunk el egymástól, miután
nagyon sokáig és nagyon melegen búcsúzkodtunk.
- Milyen volt a temetés? - érdeklődött a feleségem.
- Szép - mondtam.
- Nem volt semmi baj?
- Dehogy - mondtam. - Kitűnően sikerült minden.
fel
Örkény István: Egy
meghasonlott tulipán
Ki hitte volna?
Sohase panaszkodott, jó egészségnek örvendett, hagymája immár hetedik éve
hajtott virágot a nyugdíjas tanítóék ablakában. Épp teljes virágzásban volt,
előző este még jól beporozta a bibéjét, utána békésen átaludta az éjszakát. S
reggel ötkor - a virágok korán kelők - a IV. emeleti ablakból levetette magát
az utcára.
A rendőrség először abból a föltevésből indult ki, hogy valaki gyilkos
szándékkal letaszította. Kihallgatták a tanítóékat, akik tagadták a vádat. Sőt,
elmondták, ők öntözték, szerették, és keservesen megsiratták virágjukat. Az
alattuk lakó alezredes megerősítette vallomásukat. Néhány nap múlva
megszüntették a nyomozást.
Az öngyilkos tulipán bíborvörös színű volt, zárkózott természetű, a
környékbeliek szerint csak magának élt, csalódás, megrázkódtatás tehát nem
érhette. Miért akart hát megválni az élettől?
Ez csak egy hét múlva derült ki, amikor az alezredesné nagytakarítást
csinált, s az erkélyükön megtalálta a tulipán búcsúlevelét. Fölvitte a IV.
emeletre, ahol a tanító fölolvasta a kusza betűkkel rótt sorokat.
"Mikor e levelet olvasni tetszik, már nem leszek az élők sorában. Tanító úr,
kedves Irma néni, bocsássanak meg. Nincs más választásom. Nem akarok tovább
tulipán lenni."
- Hát mi akart volna lenni szegényke? - kérdezte Irma néni.
- Azt nem írta meg - mondta a nyugdíjas tanító.
- Egy tulipán! - csóválta a fejét Irma néni. - Ilyet még nem is hallottam.