Versek a Dunáról
Szalóki Sándor
Látomás
Nem tudom, talán a szellő volt,
Talán a víz tükre hozta át,
Elbűvölve néztem a vizet,
Hallgattam az éneklő Dunát.
A túlparton áll egy mulató,
Fénye tükröződik a vízen,
Képmása víz alatti kastély,
Ködfátyol úszik a felszínen.
Túlvilágról jövő üzenet?
Furcsa érzések kavarognak,
Emlékeket sodor a folyó,
Ezernyi titkát a haboknak.
Évezredeken kanyarog át,
Fekete erdőből jön ide,
Titkait sodorva hömpölyög,
Fekete-tengerbe megy vize.
Te titokzatos gyönyörűség,
Múltból, a jövőbe visz vized,
Elszavaltam ezt a kis strófát,
Remélem a jövőbe viszed.
Már nem tudom, hogyan is történt,
Hiszitek egy vén bolond szavát,
Elbűvölve nézem a vizet,
Hallgatom az éneklő Dunát.
Budapest, 2012. június 15.
József Attila
A Dunánál
1
A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivembõl folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.
És elkezdett az esõ cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esõt - néztem a határt:
egykedvü, örök esõ módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.
A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idõ árján úgy remegtek õk,
mint sírköves, dülöngõ temetõk.
2
Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idõ egésze,
mit száz ezer õs szemlélget velem.
Látom, mit õk nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S õk látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - õk fogják ceruzámat
s én érzem õket és emlékezem.
3
Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, õk ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebbõl vagyok. „Meglásd,
ha majd nem leszünk!...” - megszólítanak.
Megszólítanak, mert õk én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erõs,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az õssejtig vagyok minden õs -
az Õs vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!
A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók gyõznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbõczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövõvel - mai magyarok!
... Én dolgozni akarok. Elegendõ
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendõ,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet õseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.
1936. június