AZ ÍRÓNŐ

Agatha Mary Clarissa Miller 1890.szeptember 15-én született a délnyugat-angliai Torquay-ban. Édesanyja, Clara Boehmer angol, édesapja, Frederick Alvah Miller amerikai volt. Agatha bátyja, Monthy - a család fekete báránya - hamar elkerült otthonról. Nővére, Madge gazdag fantáziával volt megáldva, és sok történettel, főleg rémhistóriákkal szórakoztatta a környezetét. A boldog családi életnek 1901-ben vége szakadt, édesapjuk tüdőgyulladásban meghalt. Madge 1902-ben férjhez ment, így Agatha és a mama kettesben maradt Ashfieldben.

Az első regények

Agatha nem járt iskolába. Számtanra még az édesapja tanította, a humán tárgyakra az édesanyja. A házuk tele volt könyvvel, és ő szívesen olvasott. Még gyermek volt, amikor a család néhány hónapra Dél-Franciaországba költözött, ott gyógyíttatta magát a betegeskedő Frederick Miller. Agatha megtanult franciául. Jó pár évvel később egy párizsi lányintézetbe küldte az édesanyja, a "neveltetését befejezni". Agatha szeretett rajzolni, zongorázni és énekelni. Arra vágyott, hogy operaénekesnő legyen, mégpedig Wagner-énekesnő, ám félénk volt, és iszonyodott a nyilvános szerepléstől.
Miután a párizsi leányintézetből hazakerült, a kor szokásainak megfelelően be kellett vezetni őt a társaságba. Édesanyjának azonban nem volt pénze arra, hogy az egész báli szezont Londonban töltsék. Olcsóbb megoldást választottak. Három hónapra Egyiptomba utaztak, s bekapcsolódtak a kairói angol kolónia pezsgő társadalmi életébe.

Agatha első férjével, Archibald Christie-vel Angliában ismerkedett meg, s 1914 karácsonyán házasodtak össze. Archibald katona volt, Agatha pedig kórházi ápolónőként dolgozott az első világháborúban. A kórházban pontos ismereteket szerzett a mérgekről. Első krimijét - több irodalmi próbálkozás (vers, novella) után, amelyeket a szerkesztőségek rendre közölhetetlennek minősítettek - a háború alatt írta. A titokzatos stylesi eset (az első Poirot-történet) azonban csak 1920-ban jelent meg. A krimibeli család élete a megszokott mederben zajlik Stylesban, a háborúra csak bizonyos megjegyzések utalnak. A mérgeket a szerző olyan valósághűen írta le, hogy a krimiről recenzió jelent meg a londoni Gyógyszerészeti Szemlében, s a cikk szerzője megdicsérte az írónőt, hogy szakszerűen bánik a mérgekkel.
A titokzatos stylesi esetnek sikere lett. A Weekly Times folytatásokban közölte, Agatha mégsem gondolt újabb regény írására. Egyre nagyobb gondot okozott azonban Ashfield fenntartása, az eladásáról viszont hallani sem akart. Archie adta az ötletet: írjon újabb regényt, ezúttal Ashfield megmentéséért.

Christieből Mrs. Neele

Az átütő sikert az 1926-ban megjelent Az Ackroyd-gyilkosság című könyve hozta meg. Ez volt a hatodik krimije. Időközben egy novelláskötete is napvilágot látott, amelyben a népszerű Sketch magazinban megjelent, rendelésre írt Poirot-novelláit gyűjtötte egybe.
1926 egyébként is nevezetes dátum Agatha Christie életében. Az írónő rejtélyesen eltűnt. Újságcikkek jelentek meg róla, s jutalmat ígértek a nyomravezetőnek. Agatha közel két hétig volt távol, eközben az észak-yorkshire-i Harrogate termálszállodájában élt. Mrs. Neele-nek hitte magát, és nem tudta, hol van. Édesanyja halála és a férje hűtlensége, amely végül válásra vezetett, megviselte az idegrendszerét. Amikor hosszan tartó pszichiátriai kezelés után ismét talpra állt, belevetette magát a munkába. Mary Westmacott néven regényt is írt. (Az Óriás kenyere volt az első nem bűnügyi témájú regénye.)

1928-ban Bagdadba utazott pihenni. A nyugat-indiai szigetekre és Jamaicára készült, már a hajójegye is megvolt, de az indulás előtt két nappal meggondolta magát. Inkább a Simplon-Orient expresszel Isztambulig utazott, amire mindig is vágyott. Visszaváltotta hát a hajójegyét, ott átszállt az Aleppón át Damaszkuszba közlekedő Taunus expresszre. Damaszkuszból a sivatagon át busszal tette meg az utat Bagdadba, majd onnan ugyancsak busszal utazott Urba, a romvárosba. A Gyilkosság az Orient expresszen című krimije ebből az élményből született. A gyilkosságot, persze, csak kitalálta, de érezhető, hogy a szerző járt a helyszíneken.
Agatha Bagdadban ismerkedett meg Max Mallowan régésszel. Szerelem szövődött közöttük, és noha Max több mint tíz évvel fiatalabb volt nála, 1930-ban házasságot kötöttek. Abban az évben jelent meg az első Miss Marple-regény, a Gyilkosság a paplakban. A történet egy elképzelt falu, St. Mary Mead helyi erkölcseiről szól, de jól jellemzi az egész vidéki angol társadalmat. Meglepő, hogy Christie ebben a krimiben a halálbüntetés ellen érvvel, szerinte azt el kellene törölni. A bűnözést afféle "eltévelyedés"-nek, betegségnek tekinti, amelynek a "mirigykiválasztás" az oka.

Változások pedig vannak

A második világháború után sokan úgy érezték, hogy Anglia megváltozott. Agatha Christie-t is egyre jobban foglalkoztatta a régi világ eltűnése, az életmód változása. Két, háború utáni krimijének, a Paddington 16.50-nek és a Bertram szállónak is ez a meghatározó eleme.
A Paddington 16.50 1957-ben jelent meg. A főszereplő, Mrs. McGillicuddy a londoni Paddington pályaudvaron vonatra száll, s fülkéjéből egy gyilkosság szemtanúja lesz, amely a velük egy ideig párhuzamosan haladó vonaton történik. Persze a kalauz nem akar hinni neki, és ő maga is elbizonytalanodik: sok öregedő asszony akad az utasok között, "akiknek szent meggyőződése, hogy kommunista összeesküvést lepleznek le, vagy hogy veszélyben forog az életük, repülő csészealjakat, titokzatos űrhajókat vélnek látni", esetleg "orosz ügynököt a kölcsönkönyvtárban". 1957-ben járunk, mégis, ennyi évvel később is nagy teret kap a könyvben a háború. Például szó esik arról, hogy a háborús pilóták talajvesztetté váltak a békeidőben. Ezt az egyik szereplő tragikus sorsán keresztül be is mutatja.
Agatha Christie a Bertram Szállóban a hatvanas évek Angliáját szembesíti az 1900-as évek szigetországával, amikor még Viktória királynő fia, VII. Edward ült a trónon. Ekkor volt Agatha - és Miss Marple - fiatal. A Bertram egy letűnt világ jelképe. Ám megjelenik egy ifjú hölgy, aki ebbe a környezetbe sehogy sem illik bele. Repül, lovagol, autót vezet, sőt a kábítószert is kipróbálta. "Olyan életerő sugárzott belőle, hogy a Bertram Szálló mellette egyszeriben múzeumnak tűnt... Az embernek bele kell törődnie a változásokba." - állapítja meg Miss Marple, vagyis egy hetvenöt éves hölgy, Agatha Christie.

...ÉS A RÉGÉSZ

Agatha Christie 1929-ben az Orient-expresszel elindult keletre, hogy új élményeket szerezzen. Bagdadból utazott az ősi Urba. Randevú Bagdadban című krimijében Agatha Christie saját élményeit hősnőjével mondatja el: "beleszerettem Urba, a hatalmas zikkuratjába, örömömet leltem a feltáró munkacsoportok látványában. A lassanként feléledő múlt bája megigézett, a látvány pedig, amilyen gonddal leecsetelték a kutatók az előkerült tárgyakról a földet, s egyáltalán, az ott dolgozók egész életformája arra indított, hogy magam is régész legyek."

Mallowan vagy Elmott?

Agatha Urban mély barátságot kötött az akkor már világhírű régészkutatóval, Wooleyval (róla mintázta a Gyilkosság Mezopotámiában című regényének hősét). Wooley előbb Núbiában kutatott, részt vett a Sínai első feltárási munkálataiban, majd az 1854 óta ismert lelőhelyre, Urba utazott. Tizenkét éven át kutatta az ókori sumer városállamot a British Museum és a Pennsylvaniai Egyetem megbízásából. Munkatársai között volt Max Mallowan, vele Agatha Christie második uri tartózkodásakor, 1930-ban találkozott. Mallowan a kalauzául szegődött, végigkísérte Irakon a híres írónőt, s még abban az évben össze is házasodtak (ő lett a Gyilkosság Mezopotámiában Elmottja).

Mallowan 1930-ban az észak-iraki lelőhelyen, Ninivében ásató R. Campbell Thompsonprofesszor aszszisztense lett. 1932-ig dolgoztak együtt. Ez alatt az idő alatt Agatha Christie-vel végiglátogatták a környék lelőhelyeit, különösen a több mint négyezer éves Nimrúd keltette fel Mallowan érdeklődését, amit még Layard fedezett fel. "Pompás hely volt. A Tigris 1500 méternyire folyt onnan. Egyszerre volt romantikus és békés romváros, amely az egész történelmet magában rejtette" - írta Agatha Christie. A régészeten belül is akkoriban lett divatos a prehistorikus kor mind a kutatók, mind a közönség körében, pedig - amint Agatha Christie is megjegyezte - jóformán semmit sem tudtak még róla a kutatók.

Fedezte a költségeket

Miközben Nimrúd feltárásáról álmodoztak, folytatták a munkát Ninivében. Max Mallowan 1932-ben úgy vélte, hogy Ninive keleti részén, Tell-Arpachiyahban feltétlenül ásatni kell, de szerette volna most már egyedül, önállóan végezni a feltárást. Ez azonban már akkor sem volt olcsó dolog – felesége fedezte a költségeket. Christie maga is tevékenyen részt vállalt az ásatásból. Igyekezett rekonstruálni az előkerült leletmaradványokat, helyszíni rajzokat készített, miközben azért az írást sem hanyagolta el.

Mallowan ügyesen választotta ki a lelőhelyet: hamarosan egy fazekasműhelyre akadtak. "Az egész "butik" a lábunk alatt volt - írta Agatha Christie. - Több ezer éves vázák, poharak, színes edények, a napfényben feketén és narancsszínben tündöklő tárgyak. Ettől a pillanattól kezdve nem volt egy perc megállásunk sem. Nem tudtuk, hova kapjunk." A darabok egymás után kerültek elő a földből. A műhely teteje még a maga korában beszakadt, de a darabok összeilleszthetők voltak, s mivel a felmenő falak nagy része jó állapotban megmaradt, nagyon sok tárgyat hatezer éven át épségben megőriztek. Egy gyönyörű, hatalmas, részben megégett, többszínű, csodálatosan díszített tál hetvenhat darabban került elő, de sikerült helyreállítaniuk. Ma a Louvre féltett kincse.

Irakot nem lehetett elfeledni

A harmincas évek végén egyre barátságtalanabb lett a viszony Nagy-Britannia és Irak között. A régészek Szíriába tették át székhelyüket. Max Mallowan és Agatha Christie is egy észak-szíriai lelőhelyre, Haburba költözött át. Jártak és ásattak Észak-Szíria nagyon sok mesterséges dombján, az úgynevezett telleken, az Eufrátesz és mellékfolyói ezeregy ősi városában. Habur után Deir ez Zor, majd Busaira következett. Később Balikh lett a székhelyük, majd az Eufrátesz egy kis mellékfolyója mellett fekvő Jaghjagha vádi és Tell-Halaf. Számos könyv témája ez a hely, csakúgy, mint Chagar Bazar és Tell-Brack. Egyik művében Christie így ír a vidékről: "Mindenütt telleket látni. Innen, ahol most állok, egyetlen pillantásra éppen hatvanat számlálok meg. Hatvan ősi város vagy település... A terület ötezer éve virágzott. Ez a civilizáció bölcsője."

Mindeközben Mallowan nem tudta Irakot elfeledni. Nimrúdban, Aszszíria második legnagyobb városában és katonai erődítményében szeretett volna ásatni. A háború végén, 1948 körül úgy tűnt, hogy újra lehetőség nyílik az iraki ásatásra. Agatha Christie szerint minden, a térségben dolgozó régész azt tervezgette, hogy visszatér Irakba.

Max Mallowan, aki időközben a Londoni Egyetem Régészeti Intézetének professzora lett, mindenáron Nimrúdba akart menni. Szerinte száz éve, azóta, hogy Layard felfedezte, nem járt arra senki. Rajta kívül senki, még Layard sem tulajdonított nagy fontosságot a városnak, pedig Mallowan szerint ez Asszíria három legnagyobb ősi városának egyike.

A férfi 1949 és 1962 között tárta fel Asszíria második legnagyobb városát, az egykori akkád Kalhut, s ezzel világhírre tett szert. Expedíciójával együtt feltárt öt királyi palotát, két - Ninurtának és Ishtárnak szentelt - templomot, kereskedelmi központokat és a Tigris mellett kiépített rakpartot. Agatha Christie-hez minden addig előkerült tárgy közül az itt kiásott elefántcsont szobrocskák álltak a legközelebb. Különösen az egyik bűvölte el nagyon. Ezt a - mellesleg legnagyobb - szobrot saját kezűleg tisztította meg. "A női fej fekete haja csontszínű, finom arcot övezett, amelyen finom és titokzatos mosoly játszott" - írta róla. Az Iraki Régiségek Felügyelője Mona Lisának keresztelte el a szobrot, és a bagdadi múzeumba szállíttatta.

Nimrúd alszik. Itt állt egykoron Kalhu, a nagyváros. Aztán Kalhu elaludt... Jött Layard, s rövid időre megzavarta ezt a békét, majd Kalhu-Nimrúd újra elaludt. Jött Max Mallowan és a felesége. És most Kalhu újra éledezik...

Fel