Nyugati pályaudvar (1993)

 1.    Halaknak álma
 2.    Horda
 3.    Tímeának babája
 4.    Marilyn dala
 5.    Tevedal
 6.    Finálé



Halaknak álma

Jég alatt télen
halaknak álma
szétfolyó
téboly.
Lebegnek némán
smaragd vizekben,
jég alatt,
a szétfoly -

szétfolyik álmuk
a nagy vizekben,
ezüstös halaknak álma.

Aludj hát, drága,
jégpáncélt álmodj,
ezüst halaktól
tanulj el álmot,
nagy vizek mélyén
alvó halaktól
tanuld a nagy álmokat.

Vontatott élet
vontatott álom,
szétterül
fázva.
Jég a fedője,
szemhéj a szemre,
színezüst
zárja.

Tanuld el, drága,
halaknak álmát
a vontatott hófehér tébolyt,
Jég alatt, télen,
zöldes vizekben
halak lebegnek,
szenderegnek,
és az ő álmuk álmaidban
hangtalan szertefolyik.

Hangtalan élet,
hangtalan álmok,
jég alatt vízben
kopoltyú tátog
jég alatt, télen
halaknak álma
úszik a szemben,
mikor lezárva.

Álmodd hát, drága,
 halaknak álmát,
a vonatott hófehér álmot.

Semmi se mozdul,
kopoltyú tátog
elszenderednek
mind az átkok,
engedd magadba
halaknak álmát,
a vontatott nagy álmokat.

Kezdjem? Na jó. Én elkezdem. Hát jó... Kezdem... És akkor ugye ott, ahol szoktam. Hogy hol volt, hol nem volt. Tényleg már megint ezt akarod? Jó. Jó.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy, nagy, vagy kétszer volt, de az is lehet hogy háromszor, mert semmit se lehet tudni, de semmit, egyszer volt, kétszer, háromszor vagy soha, de soha nem volt, soha egy nagy birodalom és annak a népe. És arra népre valaki álmot bocsátott. Hogy kicsoda-micsoda bocsátotta azt az álmot arra a népre, az el van felejtve.
És akkor a nép hosszú-hosszú negyvenéves álomba merült. Nagy őrjöngés volt az egész univerzumban (én láttam, én ott voltam! Kell ezt nekem mondani? Jó, jó...), nagy őrjöngés volt csak ez a nép aludt.

És ezt a népet valaki, az a valaki, aki régen El Van Felejtve, hirtelen fölébresztette. Az a valaki. Gondolt egyet már megint, gondolt egyet vagy kettőt, hogy ő hányat gondolt, azt már ő maga sem tudja - és egy rántással letépte a szemekről az álmot, és minden el lett felejtve.
És a nép, a nép felébredt és ott akarta folytatni, ahol azt gondolta, hogy abbahagyta.
A rengeteg ébredő közül egyvalaki, egy valahol szintén felébredt. Felemelte álomittas arcát, és azt kérdezte, ami a legfontosabb.
-Ki vagyok? Hol vagyok?
Azt, hogy mi végre vagyok, azt nem kérdezte meg ez a valaki, csak azt, hogy mi vagyok, hol vagyok De erre nem tudta a választ, olyan sokáig tartott neki az ő alvása.
- Elvesztettem magam. Elvesztettem magamat az alvásban! Ki vagyok én?! -kiáltotta, és körülnézett. Egy konyhában találta magát.
És észrevett valakit, aki az asztalra borulva aludt. A kilétét kereső belemarkolt a hajába, felrántotta a fejet és az alvó arcába nézett.
-Ezt az embert ismerem. Osztálytársam volt. - És eszébe jutott egy osztály. Ecsédi - ez a név jutott eszébe a kilétét keresőnek, és rázni kezdte az alvót.

-Ecsédi, Ecsédi, felébredtünk! - kiabálta. -Ecsédi, emlékszel még?! 
Ecsédi lehunyt szemmel mondta, hogy: - Én mindenre emlékszem. 
-És mire emlékszel, Ecsédi? Mire?!
-Éltünk, aludtunk.
-Ecsédi, én nem emlékszem semmire. Ki vagyok én, Ecsédi? Mondd meg! 
Ecsédi lehunyt szemmel mondta: Your name is Vizi Miklós. Int' appele Miklós Vizi. Tuo nome Niccolo Vizi. Tebja zavut, Nyikoláj Vizi. Vizi. 
Vizi. Vizi. - mondta Ecsédi, és aludt tovább.

Álmában nagy halakat látott vizekben lebegve, álmot vonva magukkal, redőző árnyakat. Énekelgetett magában, csemcsegett, tiszta nyál csordult a szája szélén. Ringatta magát.
- Ez hát a nevem. Ez a név. Ez voltam én! - És az illető, aki most már Vizi, a tükörbe nézett. Jellegzetes kelet-európai arc repült felé a hófehér 
tükörből. Új korszak van, új világ, felébredtünk! -kiáltotta, és fejjel rohant az ajtónak, amely az utolsó pillanatban kinyílott, és Vizi (most már tudjuk a nevét: Vizi) egy szigorú nagykabátos társaságba rohant bele a gangon. A férfiak - lehettek vagy tízen - ujjlenyomatot vettek tőle.
Ekkor derült ki, hogy mind a tízen egyetlen nagykabátot viselnek, alatta szorulnak össze gúlában, mert ők egy Bizottság voltak, moly az elmúlt időszak bűneit és hőstetteit állapította meg tisztázó szigorúsággal.

- Tisztázó szigorúság - mondta a Bizottság vezetője, aki a télikabát gallérját viselte magán. Ritkáshajú, szép feje kócsaghoz hasonlóan koronázta meg az embergúla tetejét.
-Jellegzetes bolseviki ujjlenyomat! - kiáltotta egy szélsőséges a kabát ujjából.
- Neogótikus ujjbegybordázat, egyházi elmélyülésre valló! - zengte egy hang a válltömés alól, kimagasodva.
- Magának való költő - mondta egy szelídszemű tag a belső zsebből sugározva. 
-Az igazat megvallva, kevésre emlékszem a múltból - mondta Vizi, mert elhatározta, hogy becsületes lesz 
- Csak annyi biztos: a nevem Vizi Miklós.
Az embergúla tetején gallért koronázó kócsagrikoltást hallatott:
- Miklós! Miklós! Tegezhetlek, Miklós! - A mi emberünk! - süvöltötte a lenti tagoknak.
- A mi emberünk! Feddhetetlen hőse a 60.as 70-es, továbbá a 80-as etapnak, amikor legjobbjaink is megszűntek rózsaálmok viruló képeivel ámítani magukat. Emlékszem egy mondására: Meddig tarthat ez még - ezt mondta a Keleti pályaudvar nagy óráját nézve a kagylóba, miközben tizenketten hallgatták le a telefonját! A mi emberünk! Az új kor hőse! Szent! Szent Miklós! Szentet csinálunk belőle! Arra van most szükség! És a télikabátból karok csápjai nyúltak elő, megragadták Vizit, aki nagy, sötét alagútban repült ezután, míg végül meleg, ölelő, bendőszerű helyre érkezett. A jövőbe. 
Hagyjuk most Vizit e helyen, és vessünk egy fúró pillantást bele Ecsédibe, aki két karjába temetve arcát még mindig aludt, holott körülötte egy világ kelt új életre zengve.

Ecsédi alvása miatt kimaradt az újjáépítésből egy időre. Hogy mennyi időre, azt csak azt tudja, Aki El van Felejtve, telt, múlt az idő. Ecsédi csak aludt, ám egyszer csak mi történt? Egyszer csak: Csengőszó éle tépte fel a csendet, s a borotválatlan Ecsédi felriadt szintén. Rögtön mindenre emlékezvén támolygott az ajtóig. Feltárta. Egy olyan kékszemű férfi állt odakint, kinek az arca olyan volt, mint a lakat. 

- How do You do? - csatttant fel a hangja.
- How do You do? - mondotta Ecsédi, a kába.
- Nevem Thomas Edward Lawrence. -mutatkozott be a férfi és meglobogtatta az indigókék selyemburnuszt, amelyben ő volt. (Mert arabnak volt öltözve.) 
A szeme kék, mint az oxfordi college könytárának a legfelső polcán az Enciklopedia Britannica gerince a betűző, délutáni, krikettpályáról jövő napfényben szokott, oly kék. - Nevem Thomas Edward Lawrence. Napjaink első számú Kelet-Közép-Európa szakértője vagyok, titkos ügynök, szeretem az ön népét, mert az végletekig éli meg a rosszat és a jót.

És ekkor Ecsédit felkapták (mert a lakatarcú intésére burnuszos arabok lepték el a gangot), és vitték ki Ecsédit az utcára, káprázó napnak a fényére, Ecsédi a Margit híd pesti hídfőjének a torkában találta magát, ott egy teve púpjára lökték, s az állat ringva elindult. Ecsédi a lakatarcú acélderekát hátulról karolva tartott délkelet fele. (odébb a Duna, távolabb a Margitsziget, jobbra a Néphadsereg utca.) A cél ismeretlen.
És végre Ecsédi körül tudott nézni. Mit látott? Hunyorgó szemével mit vajon?

Egy romjaiból újjáéledő várost látott a tevén imbolyogva, az elmúlt évtizedek tizedelte füstölgő labirintust. Kietlen tájat, egyetlen nagy csillogó, szemmel verő színpadot. Ecsédi felsóhajtott volna, de a levegő mérgezett volt, még nem oszlott el az égről a korom, a házak vakolatát lemarta volt a méreg, a teve lukakba lépett, repedezett a kövezet. S a lakosság, a helybeli lakók sántító lovakat üldöztek, egymást ölelgették: Hát te még..:! Hogy éltétek túl?
-Íme, a hazája egy rablótámadást követőleg - szögezte le a Lakatarcú, hátravetve egy kék villanást a tevén.
- Szegény hazám - sóhajtott ki mérget Ecsédi.
- Nevem Arábiai Lawrence. - mutatkozott be megint a lakat. -Utunk célja..., de erről majd később. Megértem önt.
- Mit csinálunk? Mi lesz itt továbbá? - ismerte föl helyzetét Ecsédi ringva. - Nem tudom összeszedni magamat hirtelenjében!
- Itt műtét. Érti? Mű-tét. Felhalmozni, középosztályt csinálni, ennek lesznek áldozatai, de hát ez egy műtét. Eredeti felhalmozás. Megértem önt; Én anglo-amerikai figura és ügynök vagyok pacifikálni. Vizi Miklós küldött önért.
-Vizi? Hol van Vízi? Hol? - kiáltotta egy lobogva égő ház alatt teveháton pislogva Ecsédi, de a lakatarcú, csak mint egy gyarmatra, rámosolygott.
-A központban. Oda tartunk.

És arabjai felvijjogtak, puskáikat (mert azok is voltak nekik), sütögették az ólmos égbe, Budapesten,1989. június másodikán.
Budapesten. Ezek szerint a magyarok fővárosában vagyunk, a neve Budapest, de most már ne nézzünk körül. Nézzünk inkább a beteg égbe, miként Ecsédi ekkor, és onnan nézzen vissza ránk az, Aki El van Felejtve. Nézzen vissza, nézzen vissza ránk, de nem kell elárulnia semmit. Ezt nem akarjuk. 
Nem. Nem. Mi csak azt akarjuk... Nem akarunk mi semmit, csak... 

Hát mert mi az ember? Az ember gombásodás. Vörheny és kanyaró. A Földnek orcáján allergiafolt. 
Aztán megint csak ringott-ringott a tevekaraván, mígnem a Lawrence nevű kém szárazon megszólalt:
- Well, utunk céljához érkeztünk, my friend. A Központot látja maga előtt.
És Ecsédi kinézett az angol szikár burnuszos válla mögül, és megpillantotta a Nyugati pályaudvart.

Na most ezt úgy kell elképzelni, amit ugye Ecsédi látott, úgy kell elképzelni, mint egy háromosztatú tervrajzot. Egyelőre.

1. Legbelül emelkedett a Nyugati pályaudvar impozáns tömbje fellegvárszerűen az égre.

2. Körülötte a középső gyűrű; egy nagy embertömeg, amely be akart jutni, csak azért, mert a pályaudvar neve nyugati volt, de a kéksisakosok nem engedték őket, (erre a tragédiára még visszatérünk) kéksisakos katonák szorították vissza a tömeget.

3. A legkülső gyűrű pedig egy nagy-nagy bódételepülés volt, afféle vadkeleti piac. 

Piláfárusok, koldusok, zsebtolvajok, szerzetesek, korrupt rendőrök, szerb komitácsik, erőművészek, citerások, medvék, rengeteg szemét, lócitrom, mert lovak is voltak ottan, árusok kelepeltek, anyák siratták halott fiaikat, nőgyógyászok végeztek abortuszt a nap ellen kifeszített ponyvák alatt, értelmiségiek vitatkoztak a médiák műsortervéről, nagyon sok volt a rákos, infarktusos, de sok volt a vidám pofa is, satöbbi...
A legszélső gyűrűnek is a szélénél, közvetlenül a pénzváltók asztalkája mellett, a közös nagykabát alá bújt Igazoltató Bizottság szűrte meg az érkezőket, és a kiemelkedően nemes kócsagfej rájuk rikoltott:

-Igazoljátok magatokat, kutyák! Mit tettetek a szebb jövőért?
Tetvek, ganék, tökörészek, dögvész, fujj!

Ecsédinek az ijedtségtől egy fillér sem maradt a zsebében, őhelyette az oxfordi spion kattant egyet, mint a lakat: -Nem ismersz meg, testvér?
-Sir Thomas! - rikoltotta a kócsag, és hosszú nyakát mélyre hajtva a gallérból, csókolgatni kezdte Lawrence piros csizmáját. A Bizottság többi tagja is kikiabált a külső és a belső zsebekből, a kabátujjból meg a gombok mögül:

-Sir Thomas, Sir Thomas, Sir Thomas, Sir Thomas Lawrence, kezit csókolom! 
-Bemutatom Mr. Ecsédit, Mr. Vizi barátját. -jegyezte meg a hidegvérű angol. - I suppose, mond ez a név önöknek valamit. Vizi.

A Bizottság tagjai ugrándozni kezdtek a kabát alatt:

- Vizi, Vizi, Vizi! -A kócsagfej pedig már a földön fente a csőrét, úgy vijjogta:
-Ó, ó, ó, a fényesorcájú, bül-bül-szavú Mr. Vizi! Ő, ő, ő, ő az, aki már Bent van, nagyságod engedelmével bejutott, ugye, o, o, o, odabent van ő, ő, ő, ő már, boldog a Nyugati pályaudvaron. Oly jó neki, oly szerencsés, oly szép, rózsalugasban ringatják rettegett személyét dióköldökű hurik, ellenségei letépett fejével labdázik mélán, vessző, OMO mosóporban fürdetett mosolya fényesebben tündöklik a New York-i szabadságszobor fáklyájánál. Még az Európai eszme ragyogásánál is, neki már jó, Ó, ó, ó, neki már jó. És mi mikor juthatunk be, Sir Thomas?

- Vizi a pályaudvaron van, Mr. Lawrence? - kiáltott fel Ecsédi - Ezek szerint Vizi a pályaudvaron van? Bent van a Nyugati pályaudvaron? Azonnal látni akarom a barátomat! - Hahaha! - nevetett fel a kócsagfej - A pályaudvarra nem juthat be, gatyásparaszt, furkóházi, senkibunda, körmösindulatú keleti! Nyelvvizsga kell hozzá, alacsony vérmérséklet, magas IQ, szexvizsgálat, hűségnyilatkozat!

De Lawrence megsimogatta Ecsédi fejét: - Majd én elintézem.

- Az más, az más, az más, ha Mr. Lawrence elintézi - mondta a kócsagfej, és a kabátszárnyakat széttárva földig hajolt.

Lawrence hátravillantott egy kéket, mosolyogni akart, válaszolni, de hirtelen apokaliptikus dobogás, csatazaj, vak ügetés és fegyvervillogás történt, és a Bajcsy Zsilinszky út, a Váci út és mindkét körút felől, fergeteges támadás érte a piacot. Vijjogva és torokból ugatva irdatlan tatár lovascsapat zúdult elő, és vágta közben énekeltek, hogy:



Horda

Mink vagyunk a Horda 
Száll a puszta porja 
Bele patanyomba
Mink vagyunk a, mink vagyunk az 
erre járó szemenszedett horda, 
mink vagyunk a, mink vagyunk a 
szélkavarta fajta puszta porja 
Puszta fajta porja
Puszta fajta porja
Puszta fajta porja

Iga, kaloda, korda
nyűg, istráng, hám, csorda 
pányva, béklyó, szolga
Mink vagyunk a, mink vagyunk a 
belenyomva patanyomba porja
Mink vagyunk a, mink vagyunk a 
belenyomva patanyomba porja
Szolga csorda horda
Szolga csorda horda
Szolga csorda horda
Szolga csorda horda


Ecsédit lekapta egy tatár a tevéről, maga elé rántotta a nyeregbe, és fokhagymaszagú lehelettel borzasztotta.
Aztán karikák Ecsédinek, fényes gömbök a szem előtt, köhögés a porfelhőben, majd hirtelen csend lett. Ájult, puha némaság, mint a negyvenéves álomban hajdanán. 

Amikor Ecsédi ismételten felocsúdott, látta, hogy a tatárok már lemozdonyoztak, egyesek kardjukra dőlve bóbiskolnak, kápát igazítanak, jellegzetes ugató hangjukon jót nevetnek, és az a tatár, aki előtt Ecsédi ült a nyeregben (ez maga a kán volt), kezében egy költő zengő koponyája, néha kortyolt belőle egy kis velőt, és közben kamerába néz, aranyfogsorral nevet, és arról nyilatkozik a BBC-nek és egyéb nyugati újságíróknak, hogy az egész csak ijesztgetés volt, ők jó fiúk, ez egy népszokás, folklórbemutató, és késsel metszett szemével bele is kacsintott egy osztrák kamerába. Még azt is nyilatkozta a tatár kán, hogy mindenki azt mondja ugye, hogy mi tatárok így meg úgy, hogy bűnösök vagyunk (a tolmács az fordított), de hát ez ma már népi játék, és az mért baj az, hogy mi tatárok ugye nem ismerjük a keresztény bűntudatot.

És ekkor a kán háta mögül, a ló farától kihajolt egy kicsi szőke fej deréktájon, és odasziszegett Ecsédinek (aki ugye a ló nyakán ült, mint zsákmány); 
Bácsi kérem, bácsi kérem! A nevem Tímea, elrabolt keresztény hajadon vagyok, kilencedik hónapos terhes, mindenórás.

- Állj! - ordította Ecsédi a kamerába, olyan hangon, hogy a kán is abbahagyta a nyilatkozatot - Itt kérem - mondta Ecsédi hibátlan angolsággal hátramutatva - egy elrabolt lány is van!

Lawrence rúgtatott elő tevéjével a tömegből, a kán mellé léptetett, és mivel szívből kedvelte az elmaradott népeket, egyben kitűnően ismerte a TV médiumtermészetét hibátlan tatár nyelvjárásban a következőket súgta a kán szőrös fülébe:

- Idefigyelj, te kán. Ha most itt az egész világon megtudják, hogy te kislányokat izélgetsz, akkor itt békefenntartó-megtorló akciót lesz, és stande-pityere (ezt is mondta Lawrence, stande-pityere, ami tatárul úgy hangzik uhaliamma me), akkor gazdasági szankciókkal sújtja a művelt világ a tatárokat, úgy vigyázz, ezt a műsort itt most szenátorok is látják, és ha belőled 2 hét múlva bankigazgató lenne - márpedig az leszel, ha itt sikerül a szerkezetváltás - akkor majd mit kezdesz ezzel a folttal a múltadban. He?

A kán bólintott, hogy értette, a kamerák felé fordult, aranyfogsorral mosolygott, aztán maga elé rántotta Tímeát, a mellvértjére ölelte őt is meg Ecsédit is, és azt nyilatkozta a művelt világnak:

- Nem vagyok én komitácsi barbár, kommunista bitang, sem hegylakó párttitkár, ezt a két foglyot ezennel szabadon engedem. Éljen New York, éljen Rockefeller!

Óriási üdvrivalgás tört ki a piacon, a virágárusok virággal, konfetti-esővel és egyebekkel dobálták a kánt, egy angol tolmácsnő szájon csókolta nyelvesen, lerángatták a lováról és feldobálták a levegőbe. És miközben a művelt világ magába fogadta a megtért barbárt, helyette Tímea nyilatkozott az összes TV állomásnak, szatellitákon keresztül mondta el az ő történetét. Ez a történet, amely körülbelül másfél órán keresztül tartotta izgalomban a világ közvéleményét, így kezdődött:

-Kedves Világ? Benda Tímea vagyok, fogaim épek, és szűz voltam egészen tavalyig. Tanyasi lány vagyok, édesapámmal éltem a dél-magyar határvidéken...

- My God! - fordult a kamerák felé Lawrence: - Mint látják, terhes a picim!

- Kilenc hónappal ezelőtt - folytatta megrázó nyilatkozatát Tímea - édesapám elhalálozott. Ekkor én a holttest mellől felállván a kúthoz mentem, hogy vizében megnézzem arcomat. És megállapítottam, hogy szép vagyok, hölgyeim és uraim. Tanyánk a kereskedelmi utak kereszteződésénél épült a zöldhatáron...

-Na jó, de ki az apa? Goddam! - kiáltott fel Lawrence. És akkor az egész világ felszisszent. Emberek hajoltak előre New York-ban, Máltán és Grúziában a karosszékeken zsámolyokon és gyékényeken, afrikai putrikban, karóba húzottak biccentették előre a fejüket, hogy jobban lássák a képernyőt, (egy híresen nyugodt svéd ráordított a feleségére: Most ne pofázz, Tímea meg fogja mondani, ki az apa!), és másnap a világlapok így kommentálták az eseményt:



Tímeának babája

Tímeának babája nyáron fogant, 
ám hét férfi szabta meg a vérvonalt. 
Legelőször jött egy
középkorú jött-ment,
szerb, de tudni kicsi magyarul, 
mutatni engemből fényes kvarcórája, 
én, Dzsoko, tegnap börtön szabadul, 
Mér? hova viszel engemet?
Mér? a kút mögé engemet? 
Dzsoko volt az első

Tímeának kellő
férfi, aki jött s ment, 
még néha benézett 
kicsi kislány végett, 
vagy Belgrádból üzent. 
Tímeának babája nyáron fogant, 
ám hét férfi szabta meg a vérvonalt. 
Másodjára német
volt, aki benézett,
können Sie bitte mich ein puszika, 
övé lenni az autó, övé lenni minden, 
plusz még az övé lenni Tímea, 
Madchen, hát ez a demokácia,

te majd jönni velem el oda. 
Azután egy János
sármos vásáros, 
vattacukor és gyöngy,
jött a nyári úton,
be szép vagy te húgom, 
hajtsd fel a szoknyád s csönd. 

Tímea a kútba néz, nő lettem, nő, 
most talán rám visszanéz a teremtő. 
És jött negyediknek
kettő, akik ikrek,
így kettő közül egyik ötödik,
Szovátáról jöttek, 
erdélyinek tűntek,
utána azt mondták, hogy köszönik 
a pénzt és a kicsi reggelit,
a lyányka hogy lefeküdött őnekik, 
és mentek az ikrek,
magas póznát vittek 
oda, hol a pénz van,
mentek a vásárba, 
világ csudájára
hosszi, magas kalapokban.

Azon a nyáron Tímea határozott, 
nő leszek, mint kút vizén a csillagok. 
Hatodik egy Horváth
nevű magyar ember, 
leragadt zöldhatáron a busza, 
Tímea bár tudta,
hogy Horváth embercsempész, 
mégiscsak megnyílt neki a blúza, 
ámult Horváth, hogy mi van ott, 
az égbe rakétajel hasított, 
határőrök lőttek
égre riasztójelt 
sírtak, menekültek, 
perzsák és a kurdok 
csúsztak-másztak bokrok 
áldott védelmében.

Tímeának babája hát így fogant,
ki tudja, ki szabta meg a vérvonalt.
És jött hetediknek
buszról szökött herceg,
perzsa, a zöldhatárról menekült, 
alig ment el Horváth
Tímea kebléről,
a perzsa odajött és lefeküdt, 
én lenni neked szerelem, 
jöjj a világba énvelem, 
vagyok neked perzsa,
legyél nekem bármi, 
ő a hetedik volt. 
Gyere hetediknek, 
te valahonnan jött-ment 
zárjad le a, zárd a névsort.


Ámultak a világ népei: Hogy lehet ez? Hét apa egyszerre!
Ecsédi oda is sziszegte Tímeának a kán mellén: - Ezért a nyilatkozatért még számolunk! Arra nem gondolsz, hogy milyen fényt vetsz a szülőhazádra? Azt hiszik, hogy itt minden lány ilyen!
De Tímea visszasziszegte:- Én szabad vagyok és engem csak az érdekel, hogy a gyerekemnek egy apát szerezzek. Egy bárkit! Beee!

Ám ekkor egy másik irányból, kiabálás hallatszott a népek piacán, Ecsédi odakapta a fejét. Termetes csauszok lökdösték ott széjjel a sokaságot dárdanyelekkel:
- Utat az állomásparancsnok úrnak, utat kutyák, utat! És Ecsédi egy gyaloghintót látott elúszni lassan a fejek fölött, belőle aranypénzt szórt egy gyémántgyűrűs kéz a tömegbe. És Ecsédi felismerte a selyemruhás, piros öves nagyurat.

- Vizi! - kiáltotta - Vizi Miklós! Végre, végre! - és leugrott a lóról (Tímea utána), és a testek között verekedték előre magukat, de a csauszok visszalökték Ecsédit.

- Miklós! Én vagyok az, Ecsédi!
Az állomásparancsnok unottan fordította arra fényes tányérarcát.

- Nézz rám, Miklós! Na, Ecsédi! Negyven évig jóban-rosszban együtt!!
Az állomásparancsnok petyhüdten hunyorgott, majd ásított. (Superwhite fogkrémet használt.)

-Ecsédi? Ecsédi? - morogta, de nem emlékezett.
-Hát nem emlékszel, Miklós?! Ecsédi! Na, Ecsédi! Együtt szenvedtünk az elmúlt rendszer poklában! Hát ennyire elvesztetted az identitásodat?
Tímea közbekiabált: - Nem akar a gyerekem apja lenni? Maga olyan nagy meg erős. Valaki legyen az apa, lehetne éppen maga?

A kövér nagyúr álomittas arcát forgatta: Ecsédi... Ecsédi.,. Az állomásparancsnok nem emlékezett.
-Na! Na! Együtt voltunk félálomban Kádár apó ölebei, orosz akol ólmelege gyerekei. Vizi. Ecsédi szól hozzád! Helló!!
-Ecsédi? Ecsédi? - Az állomásparancsnok nem emlékezett.

A csauszok a piac szemetébe lökték a régi barátot (Ecsédi másodszor ájult el fél óra leforgása alatt!), Tímea zokogva borult a testére: - Bácsi kérem, bácsi kérem! Ki lesz a gyerekem apja, ha maga itt meghal nekem. Valaki legyen az apa! Lehetne éppen maga.
A gyaloghintó pedig lassú rabszolgáival, mint egy nagy rovar, felkúszott a Nyugati pályaudvar bársonyszőnyeges lépcsőin. Az őrszemélyzet, kéksisakos rendfenntartók tisztelegtek:

-How do You do, Mr. Vizi! Nice to see You. Happy to meet You. It's a nice day, isn't it, dear Miklós?
- How do You do! - szikráztatta meg gyűrűit az állomásparancsnok, miközben párnás kezével elkapott egy legyet, aztán a gyaloghintó már bent is volt a nemzetközileg őrzött és ellenőrzött fellegvárban. Itt olyan, de olyan illatfelhő fogadta őket, hogy Koko Sanell, miss és mistris Dior, lőr blő, Aqua Brava, Opium, C'est la vie az Yves Saint Lauranttól, Paloma Picasso, Rive Goushe, satöbbi, zárójel bezárva. És Cheese-burger, Ham-burger, Bam-burger, Burger King és Bourbon folyt patakokban, és az oldalfalakon szikrázó filmvetítések folytak, hogy Veszélyes viszonyok, Csupasz pisztoly, Farkasokkal táncoló, Twin Peaks, satöbbi, zárójel bezárva.
És gyönyörű meztelen nők futottak oda a gyaloghintóhoz, lágyan kiemelték és talpára állították az óriás testet, legyezték.

Vizi hunyorgott és nyögött: - Na, hogy állunk a bevagonírozással lányok?
Az állomásparancsnok kérdésére a legszebbik meztelen nő (egy olyan nagycombos, szőke, komoly dudákkal) lépett elő:
Vizi megcirógatta az arcát ennek a kedvencének - mert láthatólag a kedvence volt neki ez a kirúzsozott fülű, és mondta neki, hogy: - Na mondjad, Marilyn, honey baby, honey-kám.

- Minden vagon tele -jelentette Marilyn -, a helybeli lakosság kiválasztott példányai a helyükön, csak a 2-es vágányon tapasztalható némi nyugtalanság.

- Na lássuk azt a 2-es vágányt akkor - és az állomásparancsnok puha papucsain csoszogva megindult a 2-es vágányon várakozó szerelvény felé, mert a Nyugati pályaudvar üvegcsarnokában minden vágányon állt egy szerelvény, és az ablakokból emberfejfürtök lógtak ki: - Mr. Vizi! Mr. Vizi, mikor indulunk és hová?

Vizi megáldotta a vagonlakókat: - Nyugalom, emberek, nyugalom, magyarok - mondta sztentori hangon. - Mint tudjátok, fiaim, nálunk a történelem, a társadalom fejlődése vakvágányra futott, kiderült, hogy a sínek nem vezetnek tovább, mi most hátramenetben visszajöttünk, az új vágányok kiépítése folyamatban, ti vagytok a kiválasztottak, a Nyugati pályaudvar népe, akik mindjárt indulnak.

-Jó, de mikor?- kiáltották a 2-es vágány szerelvényéről.

- Mindjárt, fiaim - mondta az állomásparancsnok, azzal intett Marilynnek, és a combos szőke előrelépett, az egyik nyakát, nem, nem a nyakát, az egyik lábát vette a nyakába, na és a másikon, azon pörögni kezdett, a meztelen női sorfal mögé ugrott, ők is a nyakukba vették az egyik lábukat, de a másikon nem pörögtek, hanem azon csak ringatóztak és énekeltek:



Marilyn dala

Ha egyszer rám vetetted azt, amit úgy neveznek: a szem, 
fix az, hogy félrenézni nem fogsz már többé bébi, sosem. 
Csak egyszer nézz ide, és többé sohase
másra nézni nem tudsz bébi,
nézz ide, nézz ide, mutatom, na ugye 
másra nézni nem tudsz bébikém,

És még mit mutatok,
nézd meg, hogy mit tudok, 
ez itt a nagy tudomány, 
látod a mellemet,
itt meg a feneket, 
neked is adnám talán.

Még, még, még, még,
kaphatsz egy falatot, bébi, ha akarod, 
nézd, nézd, nézd, nézd,
amit most mutatok, tudd meg hogy világerő. 
Na még, még, még, még,
tuti, hogy akarod, valld be, a falatot, 
kérj, kérj, kérj, kérj,
mondd azt, hogy add ide, add ide, nesze a nő.

Kérsz, kérsz, kérsz, kérsz?
Tudd meg, hogy más nem hat, csakis az akarat, 
légy ádáz férfi,
mutass már, mutass már, mutass már akaratot. 
Végezd, mi férfi dolga, úgy vagy 
beprogramozva, kívánj,
akarnod kell csak győzni, a többi 
már mind női tudomány.

A vagonokban felnyögtek a férfiak, elámultak az anyák, csak a gyerekek maradtak nyugodtak, ők ugyanis természetesnek találták ezt a cirkuszt, hisz álma szerint minden gyermek nikkelfényű, tükrös labirintusra, folytonos élvezetre születik.
Meg is állapította az állomásparancsnok Marilyn rózsaszínű füléhez hajolva: - A nyelv, honey-baby. A nyelv a mi igazi szervünk. Attól nyugszunk le mi, és azon kell kielégítenünk őket. Enni, inni, irritálni, nyalni-falni, beszélni akármit. A nyelv útja visz a paradicsomba. A nyelv, honey. A nyelv a kulcs. Zsibbasztani. Zsibbasztani, honey!

Azzal az állomásparancsnok legyintett egy szikrázót, megfordult lábai oszlopán, és klaffogó papucsokkal elindult a révületben fetrengő platformon, vibráló filmeffektusok és a nyelvcsattogtató kiválasztottak mentén, be egy szupermarketbe, be, be be (a páncélajtószárnyak sziszegve csókolóztak össze mögötte), és Vizi csak ment a polcok, és az árukészlet iránt, míg végül egy hatalmas nylonpárnára lehanyatlott.
Miközben a Nyugati pályaudvar fogyasztói eseményei zajlottak ilyeténképp, Ecsédi odakint a bódévárosban arra ocsúdott, hogy ájult arcára valami meleg pereg nedvesen. Tímea könnyei voltak azok.

- Bácsi kérem - mondta a mindenórás. - Valaki legyen az apa. Lehetne éppen maga.
- Nahát! - ült fel Ecsédi, s a fényes karikákon keresztül, amit ugye maga előtt látott, nemcsak Tímea szív alakú arca hajolt be, ott volt az aranyfogsorú mosollyal a tatár kán is (mellvértjén most már ENSZ felirattal), plusz Lawrence acélkék lakatarca.

-Ön elájult, my friend.
-Hol vagyok?-kérdezte Ecsédi tompán.

-Itt vagyunk a magyarországi piacon, I suppose felismer megint, Lawrence vagyok, akit izgalomba borult területek szakértőjének tartanak, feladatom szürkeállománymentés, válságkezelés, pacifikálás... 

 Na és Vizi? - kérdezte Ecsédi. - Mintha láttam volna Vizit az imént!
-Nahát, ez a Vizi! -ordított fel tatárul a kán. -Ez tudja, mi kell a nyugatiaknak. Mer mér nem lehetek én az állomásparancsnok? Mitől lett itt ez a Vizi az, aki? Hogy mer különbözni? Ez nagyon félelmetes! Mer jó, hogy rosszul megy nekem, de akkor menjen rosszul a szomszédomnak is. Oszt jó. Ez megnyugtató. Volna. Az a TUDAT. Hogy a sorsunk egy. De ez a Vizi így, Vizi úgy, egy intésre bahcsiszeráji szökőkutak, hurik, galambok, nyelvzsibbasztás. AMERIKA-bérenc! Pfujj! Oszt jó.

-Megértem a fájdalmát, barátom - ölelte át a kán törzsökös nyakát az angol -, de feltételezhetően ön rövidesen bankigazgató lesz. Barátaim - folytatta-, most pedig bemegyünk a pályaudvarra így, ahogy vagyunk, az én égiszem alatt. - Azzal Sir Lawrence középsó és hüvelykujjával csettintett.

És ettől a csettintéstől meghasadtak a mérgezett egek, az Aki El Van Felejtve trónusáról idenézett, ahol én most állok ezen a neobarokk színpadon, a SZÍNHÁZ-ban, az ÖRÖK Színházban, ahol én itt vagyok, és ti is vagytok! 
(Banda!) Zihálva leül, papírzsebkendővel megtörli homlokát Ül. Sorsába néz Jó kutya. Ül. Mindenki jó kutya. Üljetek csak üljetek. Tetvek!

És az, Aki El Van Felejtve, ült a rettenetes autógázoktól önmérgezett egekben, ült a feloldhatatlan ellentétek között, amiket a földre bocsátott. 
Ült. Hát hogyne ült volna Ő. Hiszen mostanában már régóta tétova. Lelkiismeret-furdalása van. Látja Ő már, csak azt ne higgyétek, hogy nem látja, hogy mindig mindenben ellentmond önmagának, és így ti, emberek, olykor tündöklőbbek vagytok mint Ő. Szenvedés által.
A Nagy Hiú, a legnagyobb Hiú, amikor egyszer megmondtam neki, így a szemébe, hogy minden ellentmond a Teremtésben, de minden... láttátok volna akkor Őt. Hogyan sápadott.

És ezért kell nekem itt ülni. Itt kell nekem ülni a Földön, ezen a neobarokk színpadon és naponta elmondani, hogy mi van!
Mért ítélt erre, ha nem akarja hogy mondjam? És ha nem akarja, mért ítélt erre? Figyelitek, mekkora nagy ravasz?

Szóval ült. Ült a rettenetes mennyekben. Körülötte az angyalok szájukhoz emelték a trombitáikat, aranytrombitáikat, szemüket mind Őrá vetették és vártak, ismételten vártak a jelre, a felemelt mutatóujjra, hogy egyetlen fúvással porig romboljanak mindent. 
Régi móka volt ez. Már az angyalok is tudták még, hogy Ő mostanában már megint nem fog inteni, csak eszeveszett döfölődés, disznó rihonya visítozás, jugoszláviai csecsemő-legéppisztolyozás és a szokásos apróságok. Azok fognak folyni tovább, mert az ítéletidő lágyul, egyre lágyul. (És az Én bűnöm még mindig nem elegendő!!) Tehát lágyult, lágyult az ítéletidő, az, Aki El Van Felejtve, maga is tudta, hogy el van felejtve, de ezért Ő nem haragszik, dehogy haragszik, Isten őrizz. Csak Zárójel Bezárva.

Aztán az angyalok (nem egyszerre, hanem össze-vissza) levették a szájukról a trombitáikat, és összenéztek mert annak, Aki El Van Felejtve, négy arca volt. Nézett erre, nézett arra, emerre meg amarra, de hát még mindig nem volt haragvó.

- Na jó, akkor nem haragszik - mondták az angyalok, eldobták a trombitáikat, botokat fogtak meg köteleket, és magára hagyták a Négyarcút, mert elindultak mérni. Botokkal meg kötelekkel. Mert ők, amikor ítéletszünet van, mérni járnak.
Mérni, mert a mérték meg az érték az működik, működik.

Miközben ebben a neobarokk színházban, ezen a barokk oltárképen itt vagyok, és ti is itt vagytok, mérnek. Egyre mérnek. Mert az angyalok egyre mérnek.

- De térjünk magunkhoz! - Lawrence még sose tűnt ilyen izgatottnak. - Én itt szívesen megtagadnám a nyugati kultúrát, ha bárki tudna helyette valami jobbat. A magam részéről kijön a belem a fogyasztástól, satöbbi, de a feladatom adott: önöket fölemelni, a gyerekeket megvédeni, 
Seselj vajdától felháborodni, de hagyjuk. Tevére! Tehát Lawrence egy csettintésére tevékre szálltak hőseink a szedett-vedett piacon, azon a balkánin, ugye, ami nekik adatott. Egy-egy arab Lawrence kíséretéből maga mögé lökte Tímeát, a kilencedik hónapos gyönyörű terhest, Ecsédit, a híven emlékező kelet-európai értelmiségit és a tatár kánt, akiből rövidesen bankigazgató lesz. És ringott-ringott a tevekaraván, elhagyva az ócskapiacot. Anyák nyújtották fel csecsemőiket feléjük, hogy: - Vigyétek magatokkal, bele a másba!
Lawrence hátrasziszegett az él-tevéről: - Csak meg nem hatódni, majd egyszer visszajövünk mindenkiért! -Aztán a tevék felléptettek a Nyugati pályaudvar bársonyszőnyeges lépcsőin.

A harmadik tevéről Tímea leugrott: -Bácsi kérem, az én gyerekem apái miatt! - Azzal megfordult, és kartonruhás teste fejest ugrott a lent nyüzsgő szemétdombba. Burnuszokba és fejfedőkbe, kendőkbe és ázsiai nagymamákba. Karok kaszáló erdeje közé. Magányosan óbégató, galíciai zsidó ószeresek közé. Ott a helye.

Ecsédi utána akart ugrani, hisz valljuk be, magában szemérmes férfi módra beleszeretett, ő akart lenni az apa, mondjuk ki a szót, de Lawrence acélkarkötős, elarabosodott keze kinyúlt az indigókék burnusz alól, fölmarkolta az illetőt, szájához emelte, hogy hallhatóan: - Csak most meg nem hatódni, majd egyszer visszajövünk mindenkiért! Bent a pályaudvaron esélyt adnak. Esélyt. Vagy önök nem akarják az esélyt?! 
És végre a tevék is beléptek az üvegcsarnokba, ahol az összes vágányon, az összes szerelvény mély álomban volt továbbá. 
Ezután Ecsédi aztán jól meg volt ringva, dudorászott, énekelgetett magában a tevén.



Tevedal

Menj teve, menj teve, lássam a hasznodat,
te tétova, néma állat,
úgy megyek, úgy megyek, púpodon befele, 
úgy, mintha ringatnának,
menj teve, menj teve, menj teve, menj.

Csattog a, csattog a, csattog a peronon 
tétova, kényes lépted,
állati műremek, szép, kecses alakú 
hullámokon henyélek,
menj teve, menj teve, jó teve, szép teve, menj.

Menj teve, emberek mérik a hasznodat, 
kell teve vagy nem nékünk,
menj, mert még RÁD mondják végül az emberek: 
tevére nincs szükségünk.
menj teve, menj teve, jó teve, szép teve, menj.
menj teve, jó teve, szép teve, bölcs teve, menj.

Menj teve, menj csak, mert mérik az emberek: 
kell teve, vagy nem kéne,
menj teve, mert ha nem mész velük megadón, 
kiirtanak és vége,
menj teve, menj teve, jó teve, szép teve, menj.
menj teve, jó teve, szép teve, bölcs teve, menj.


Bent aludt mindenki a pályaudvaron. Aludt mindenki a pályaudvaron, elbűvölve a nyugati kultúrától.
Ecsédi megkérdezte körbeforgó golyófejjel, szeme itta az ismerősen ismeretlen látványt:
- Hát itt megint mindenki alszik?
A tatár kán, ez a termetére csúf, megjelenésében mocskos, modorában hitvány, természetében aljas férfiú aranyfogsoros vigyorával azt ordította:
- Na, én itt olyan bankigazgató leszek! Milliókat baszok a pofájukba!
Aztán megint csak a tevepaták monoton csattogása a platformi aszfalton, szunnyadó vagonok között, benne a tutiban.

Hirtelen ultrahangon szférák zenéje hallatszott be napirend szerint a pályaudvarra. 
Valami olyan áruházi zene, valami olyan rágógumi és Beethoven közötti, valami olyan állandó, amitől nem lehet szabadulni, van is meg nincs is, de borzasztó jó. A 4. és az 5. csigolya közötti idegekre hat, és elélvezés-közelbe sodor.

- Mi ez? - kérdezte Ecsédi kétszer elélvezvén a tevén. 

- Ez a vásárlási periódus zenéje, Mr. Vizi napirendje. - mondta az angol.

És lőn. A vagonlakók az ultrahangra felébredtek és kiáradtak a szerelvényekből vásárolni. Arcukon lázrózsák, szemükben szikék, szatyraikon éles fény. 
Az oldalcsarnok szupermarketjeinek páncélajtói erotikus sziszegéssel tárultak fel, tömjénfüst dőlt ki a nedvesen táguló réseken, és mindenki némán lihegve bevonaglott szortírozni.
A nagy vásárlást a gyerekek vezették. Remegő kézzel túrtak, kupacoltak. Az ő kezdeti impulzusuk az anyákon hullámzott át, és az apákban robbant. Nyüzsögtek, vettek. Bónok, satöbbi, kassza, bitte.

A kán leugrott a tevéről, be a polcok közé, mert állati módon, baromira megkívánt egy rózsaszín izraeli UZI géppisztolyt, annak is az amerikai mását, meghúzta a ravaszt - esetleg gyilkolhat - gondolta, de a megszólalásig hasonló csőből csak galambok tódultak elő, melyek a legfelső polcon trónolva hortyogó állomásparancsnok vállán kötöttek ki.

Vizi egy horkantással galamboktól lepve ébredt:
- Vásárlási periódus! - ugrott fel a nylonpárnákon. És lenézett a lent nyüzsgő emberbolyra. De abból senki vissza őrá. De aztán Vizi mégis csak észrevette azt a három arcot. Mert észrevette az aranyfogút, az acélszürke lakatot, meg a kelet-európai egészségtelen pufit.

- Ki ez a... ki ez a...? - az állomásparancsnok elővette a nyelvét, hogy megkérdezze:
- Ecsédi? Ecsédi. Ecsédi, édes haver! Ha szabad ezt az ásatag kifejezést használnom! - Azzal a polcról édes nyálat kieresztvén végtagjaival hadonászva alákalimpált egy fogyasztási likvidsugáron egyenest a teve nyakára. Lawrence leugrott onnan, hogy ne akadályozza a baráti találkozót.
Ecsédi megölelte az eleje zöttyenőt: -Tudtam, hogy felismersz, Miklós! Valamikor egyszer az eszedbe jutok! Gyere, menjünk ki a többiekért!
A továbbiakban elmondhatatlan, amit Ecsédi érzett.

Kapcsosan öleltek egymást, miközben a tevék popcornt legeltek a polcokról, és a lakosság a megtiszteltetéstől elfogódottan vásárolt. Bónok satöbbi, kassza, bitte, bitte, please. 
Nézte, nézte egymást a két barát elmerülten, mint egy swimming-poolban egymás arcában. Holott a tevén... Egyik oldalt a figyelő Lawrence kéken, másik oldalt az aranyfogsorú, rózsaszín géppisztolyos kán, mint tanúk.

- Látom az arcodon a szokásokat - mondta Vizi.
- A régi szokások. A szokásokról kell leszokni most. Majd felvarratjuk az arcodat- paskolta meg. 
- Felejtsd el máris az egészet. Most nem lesz idill. Német romantika, ázsiai zsírvéres álom. Kínálok neked, édes haver... Kifigyelted, mit kínálok? Ha megengeded, hogy ezzel az ásatag kifejezéssel éljek, ...hogy, mit is mondtam az előbb? Na mindegy... A legtöbbet kínálom.
Felejteni fogunk mindent. Lábjegyzet, zárójel bezárva, nem történt semmi. Nem történt semmi velünk mindeddig. 40 év szubróza. Az egész emberiség kollektíve el akarja felejteni azt, ami velünk volt és nem volt. És a felejtés útja a nyelv ingerlése.

- Odanézz - mutatott a szepegve vásárló emberbolyra, a fogyasztás templomában, a szupermarketben. 
-A nyelvüknek vásárolnak. Zsibbadni akarnak. A nyelvüket sikálni, izgatni, bizsergetni. 
A nyelv lesz most az ember győztes szerve. E jelben győzni fogsz. 
Most itt mindenki csecsemő lesz. Újból megszületünk. Szopni fogunk. Tisztába tesznek, ölbe vesznek édes haver!

Hogy honnan emlékszem én rád? Mért emlékszem én rád egyáltalán? Én már újjá vagyok születve, szoptatva, ölbe-véve. Zavarsz engem, édes haver. 
Olyan kósza lettem a pofádtól. Nekem itt rengeteg.., én itt felelős...
- Azzal az állomásparancsnok turbánját letekerve kifújta az orrát, halkan kehelt az illatos levegőbe.
- Olyan kósza lettem, olyan másképp zsibbadt. A fene tudja...

Aztán magához tért megint, kifújta magát, körülnézett:
- Operatív vagyok, kapcsolok, everything is under kontroll, tempójáték, éles megfigyelőképesség, csak az ütemérzék érvényesülhet. A többség itt gyalázatosan buta, csak annak megy jól, aki megtanult figyelni. De te elhasználódtál, édes haver. Dehogy varratom én föl a pofádat. Van itt elég másik.

- Na, mit válaszol ön erre, Ecsédi? -rángatta meg a lábát alulról Lawrence a kőarcú kelet-európainak. - Nagyon érdekelne, hogy mit válaszol, mert én ezt kifürkészni jöttem ide. Tudniillik én azon már rég túl vagyok, amit Mr. Vizi mond, az egy hülyeség. Az a nyugati világ alkonya. Maguk keletről kell hogy mondjanak valami alternatívát erre a szupermarket-challange-re. A magyarok számtalan tanácsot adhatnának az emberiségnek. Kell hogy tudjanak mondani valamit ennyi átváltozás után. Halljuk Mr. Ecsédi! Halljuk! Vázolja a vízióját! Mi a víziója?

A tatár kán közben pedig megint levetette magát a tevéről, mert meglátott tizenkét rózsaszín tankot, amelyek Walt Disney zenére bolha-mozdulatokat végeztek. A kán röhögve ugrott közéjük, de a rózsaszín bolhák szanaszét ugrottak, mint Ecsédi fejében az ásatag ütőkártyák.

- Halljuk a vízióját! - ordította Lawrence.
Ecsédi pedig már megint azt hitte, hogy álmodik. Megcsípte a saját karját, és mivel nem ébredt fel, megszólalt:
-El vagyunk felejtve? Én el vagyok felejtve? Tímea el van felejtve? 40 év lábjegyzet? Zárójel bezárva? Tévedésből éltünk? Na jó, aláírom. De akkor...
-Na mi van akkor? Jöjjön az originális kelet-európai vízió! -ordította Lawrence, Ecsédi lábát rángatva közben.
-Akkor...-folytatta Ecsédi.
- Na mi van akkor? - Lawrence totál ki volt készülve. - Na mi van akkor, te százas égő? De ne hazudj, mint a szél! Mi van akkor?
-Akkor- folytatta Ecsédi a vízióját-, nekem az a véleményem, hogy akkor már mindenki, de mindenki el van felejtve.
- Én is? - kérdezte megjelenésében mocskosan a tatár kán, termetében csúfan, kezében géppisztollyal. 
- Én is? - kérdezte Arábiai Lawrence.
- Te is - mondotta a tevéről lemutatva Ecsédi. -És te is - mutatott a kánra. 
És én is - mutatott önmagára a tevén, aztán rámutatott az állomásparancsnokra: - És te is, Vizi. - Legvégül felmutatott a szupermarket egére, és ezeket mondotta:
- És ő is el van felejtve. Mostantól akkor az egész mindenség el van felejtve. Még az is el van felejtve, Aki El Van Felejtve.

És a tevéről az égbemutató ujjtól az angyalok megdermedtek röptükben a világmindenségben:
- Miért mérjenek akkor ők? Ők akkor miért mérjenek botokkal, kötelekkel erkölcsöt, mértéket? Akkor itt nem lesz mérés - gondolták az angyalok, és visszasandítottak az égi trónján ülő Négyarcúra, hogy vajon mit mond Ecsédi érveire az, Aki El Van Felejtve?
Ebben a kozmikus pillanatban már csak arra volt idő, hogy Lawrence sebtében közbevesse a magáét:

-De hát én ezt mindig tudtam!
Akkor én minek jöttem ide, erre a tetű helyre? Mit keresek itt a világ végén már megint? 
Tudok én satnyulni Oxfordban is! Odahaza. Megyek is haza, megyek is haza - És az eltorzult lakatarcú burnusszal suhogva hanyatt-homlok elfordult az egész istenverte kelet-európai vircsafttól, meg a szupermarkettől is egyben, és sebbel-lobbal ment ki a polcok között Oxfordba satnyulni.

No de itt bevillant a tatár kánnak, hogy:
- Thomas! Tomikám! Itt ne hagyjál! Hogy lesz belőlem bankigazgató, az anyád jóistenit, Thomas! - Azzal ráugrott egy polcról, a teflonpadlóra döntötte az indigókék alakot és röfögve föléhajolt: - Te kék szemét! Elmész? Elmennél? Szarban hagyni azokat, akik jóban-rosszban megélik a végleteket?

Lawrence pedig még életében nem volt olyan, még a saját angol édesanyja se látta olyannak, amilyen más volt ott, a padlóra szorítva, mint bármikor. 
Azt mondta: 
Összeomlott a matematika, megette önmagát az ideológia. A kollapszus egyik napról a másikra él. Nagy jövőt jósolok a művészeteknek, mint a hazugság szemfedőjének. Homlokzat. Ornamentika. Csak az van már. Ízlés, divat, hellenizmus. Nagyon lagymatag idők jönnek.

- Hagyjál, te fokhagymaszagú disznó. You pig!
A kán azonban belenézett. Sárga a kékbe, és mondta, hogy:
- Ez már az elején el volt rontva, Tomikám. Hibával kezdődött.

Az angyalok pedig az égi trón felé néztek, hogy most akkor? Evolúció? Revolúció? Vagy csak egy stáció? Vagy tényleg az elején el volt rontva? És csak megy? Az pedig, Aki El Van Felejtve, eltakarta mind a négy arcát, és halkan mondott valamit.

- Mi van? Mi van? Mi van? - kérdezték a szerencsés vásárlók a szupermarketben. (Satöbbi, kassza, bitte, bónok)
-Mi van? Mi van? -kérdezték a dzsumbujpiacon a szerencsétlenek, miközben a nacionalisták tovább nyomultak Jugoszláviába.

Mit mondott? Mit mondott? Ki hallotta?

Egyedül Benda Tímea, aki egy hatalmas nylonzacskó-halmon ült a rothadó balkáni piacon, egyedül ő nézett úgy, olyan, olyan, olyan mongúz-pofácskával, olyan tükrös-üresen maga elé, el is fordult, hogy ne lássa senki, az arcát beletemette a nylon-bevásárlózacskókba, és azokba mondta bele, hogy:
-Jól hallottalak? Ismételd meg. Nem mintha nem bíznék benned, de azért ismételd meg.

Senki más nem értette, hogy az, Aki El Van Felejtve, mit ismételt meg négy ajakkal, lassan szűrve a szavakat.
Tímea azonban bele a nylonzacskókba:

- Jaj, értem. Miért nem mondtad előbb? 
Én szívesen segítek neked, ha emberré akarsz változni. Én jó kislány vagyok. Na jó, mondjuk egy kicsit cafat, kicsit pimasz, egy kicsit szabad, meg elmaradott, de hát, ha mondod, én szívesen. Te csacsi.

És Tímea két karjával magához ölelt vagy 70 nylonzacskót és még beljebb-még beljebb fúrta magát, elindult a magzatvize, tíz lengyel zsibárus (híres börtöntöltelékek cowbolynadrágban) rögtön oda is mentek - gondolták valami eldugott csempészáru után kutat ez a Tímea a nylonban -, de ahogy odaléptek, és meglátták a magzatvíztócsát, átfutott rajtuk a szándék, és énekelni kezdtek. Maguk sem tudták, hogy mit és miért, mert marha nagy szándék hullámzott át rajtuk, a tíz lengyel zsibárusokon.

Meg aztán én is kezdek fáradni ezen a neobarokk színpadon, van ez a verejték itt nekem ezen a felsőhúsos ajakrészen, letörlöm, letörlöm, se jó, se rossz a kedvem, nem is értem, hogy hogy kerülök én ide, ki vagyok, mi vagyok, hogy mi végre vagyok, azt aztán végleg nem fogom megkérdezni most már soha, de soha.

Én a magam részéről, ugye vagyok. Ti is vagytok. Jók vagyunk. Jó kutya. Csönd van, a Zárójel bezárult, a lábjegyzetbe beletörölte irdatlan bakancsát a Teremtő is, ugye. Megtörlöm én is a kezemet a combomba, jó? Nagy dolgokban vagyunk, az biztos. 
Hogy miért olyan kicsi, az valószínűleg azért van, mert a kicsiben is ott van. Na de hagyjuk.

De azért Tímeára még érdemes lenne egy kicsit, mielőtt megvacsorálnánk. 
Lehetnék én azért, mért ne lehetnék én azért egy olyan, aki hozza-viszi a híreket, ugye... 
Mondjuk, jövök én a piacról, arról a rohadt dzsumbujból be, mondjuk a pályaudvarra. Tevén nézik egymást, tatár szorít angol torkot, bevásárolnak, meg izgulnak a villanyszámla miatt...

Lehetnék én a befutó, azzal, hogy hozom a hírt. Berontok a pályaudvarra, ahol mindenki vásárol, és azt hiszik, hogy baromi jó. Kifutok a piacra a legyek közé, a harmadik világba. Lihegek, a karomat lóbálva ordítok. Mindenki rám néz? Mi van, mi van? Vizi és Ecsédi is a tevéről, Lawrence is a tatár kán alól, hogy mi van, mi van? 

Én pedig - a hírnök - üvöltve közlöm mindenkivel, hogy: 



Finálé

Valami délutánban, 
valami Tímeának,
amikor szél van és délután van, 
valami szélütött délutánban, 
nejlonzacskók havában,
tíz lengyel kórusában
valami Tímeának,
valami délutánban,
valami megkevert nagyvilágban,
ahol is népeket megvizsgálnak,
gyereke lett Tímeának,
gyereke lett - én láttam.

Guggolva rá szemétre,
sóhaj és hangok nélkül,
tíz lengyel széltoló kórusában, 
valami szélütött nagyvilágban, 
nejlonzacskók havával 
keverve vére, vére.
Na végre, végre, végre, 
új ember néz az égre,
oda, hol végzi majd, az égre,
na végre, végre, végre.
Na végre, végre, végre, 
újszülött néz az égre,
nejlonzacskók havára
leesett véres pára.

Leesett véres pára 
nejlonzacskók havára,
ez vagy te, gyermeke Tímeának, 
tíz lengyel széltoló kórusában, 
valami Tímeának,
valami délutánban.
Valami Tímeától, 
valami délutánból,
valami szélütött mindenségben
új ember lett és én nézve néztem, 
oda, hol ott a végzet,
a gyermek égre nézett.

Na végre, végre, végre, 
új ember néz az égre,
oda, hol végzi majd, az égre, 
na végre, végre, végre!
Na végre, végre, végre, 
új ember néz az égre,
föl, föl az égre, égre, égre, 
az égre, égre, égre.


Ezt éneklem nekik. Ez a hír.
Arábiai Lawrence azt mondja nekem erre fel, miközben a tatár kán a torkát szorongatja:
-Well, maga ezzel azt akarja mondani, hogy itt van ez a helyzet, a kelet-európai helyzet, és abból lesz valami. Nagy felfedezés, mondhatom. Hát persze, hogy lesz valami.

Én, a Hírnök: - Igen. Lesz valami. Legalább egy gyerek.
-Well, egy gyerek - Lawrence legyint a tatár alól. - Gyerekek mindig voltak. 
-Valami biztos lesz! - üvöltök én. - Ebből ki fog jönni valami. Akár egy korcs. Egy KORCS!

Erre azt mondja nekem Ecsédi a szupermarketban: 
- Te nagy marha vagy, Hírnök. Mi lesz Velünk? MIVELÜNK? Un minket az egész világ. Hát nem látod?
De én máris a piacon vagyok, fogom a gyereket, merő vér meg víz, meg minden, és megszakad a torka, úgy vonyít, de én megyek föl s föl, a Négyarcúhoz, és mondom neki:
- Uram! Én vagyok a Hírnök. A Bartók Béla úton lakok. Tudok az egészről. Itt a gyerek. Akkor ez most mi dolog, Uram? Mi végre, Uram? Mi végre?

Az angyalok összenéznek: ki ez, mi ez?
Az pedig, Aki El Van Felejtve, felüti négyarcú fejét, int, hogy a végítélet legalább holnapig elmarad és mondja:
-Na jó, most menjetek haza.
Hát akkor: menjünk már megint haza. Barátaim, bajtársak, az Isten áldjon meg minket, már megint nem.


Vissza a kezdőoldalra