Utóirat

Utóirat (1987)
1. Váróterem 2. Egy képre gondolok, tudod 3. Vasárnapi nép 4. Ding-dong-dong I. 5. Ding-dong-dong II. 6. Hajdútánc 7. Gyertyák vagyunk... 8. Benke és Pierre 9. Népdal 10. Bányalég 11. Szeptember elején 12. Szőke volt 13. Tépj rá a régi lányokra 14. Vera 15. Szőke barátném 16. Ballada 17. Batthány tér 18. Jaj mit mondok majd	19. Suhannak, visszaszállnak 20. Janus Pannonius 21. Balassi 22. Csokonai Vitéz második... 23. Thomas Mann-nak 24. Vízöntő jegyében 25. Tanár úr 26. Pridem XVI. századi... 27. Branyiszkó 28. Kéne egy dal 29. Harminc asszonyt 30. Széttört a poharam 31. Feljelentés 32. Telente vasárnap 33. Életem utolsó gesztusa 34. Karácsony 35. Utóirat

Váróterem

Hangszórón bemondták: a vonatunknak késése van.
Pályaudvar, olajszag, néptelen váróterem.
Fejed az ölemben, arcod eltakarva alszol.
Neonfény serceg, várjuk a csatlakozást.

Fejemből nem megy ki az az éjféli váróterem.
Te aludtál, én ültem, így vártuk a csatlakozást.
Nincs semmi ebben, mégis sokat jár eszemben:
hogyan ragadtunk le egy éjféli pályaudvaron.

Mi szépet álmodtál, kérdezem, mikor felülsz.
Nincs válasz, ásítasz, nyújtózkodsz, nevetsz valamin.
Én a kabátom leveszem, majd megint felhúzom.
Valamit mondok, aztán te alszol megint.

Fejemből nem megy ki az az éjféli váróterem.
Te aludtál, én ültem, így vártuk a csatlakozást.
Nincs semmi ebben, mégis sokat jár eszemben,
hogyan is vártunk egy távoli csatlakozásra.

Nincs semmi ebben, mégis csak ez jár eszemben,
Nincs semmi ebben, mégis csak ez jár eszemben.
Nincs semmi ebben, mégis csak ez jár eszemben,
Nincs semmi ebben, mégis csak ez jár eszemben.

Egy képre gondolok, tudod

Egy képre gondolok, tudod,
hol végre zöldágra jutok,
a napon, meztelen, fesd meg ezt,
átlátszó víz legyen, patakok...
Egy képet fess, de olyat,
hol színes patakban fürdünk!
Egy képre gondolok, tudod,
hol végre zöldágra jutok,
a napon, meztelen, fesd meg ezt,
átlátszó víz legyen, patakok...

Vasárnapi nép

Hát igen, ez az élet, vasárnapi ebéd!
Meglelte asztal mellett mindenki a helyét.
Mindenki eszik, és a szomszédjával cseveg.
Megsúgja, mi fáj neki, és hogy mi fáj neked.
Mindenkinek emésztése gyönge kicsit,
és pontosan nem is tudja, mit is eszik.
Lassan-lassan neve sincs már, úgy forog a világ,
mindenki ősi rutinból azért csak rág, rág, rág, rág...

Mától már tudom mi az; élet helyett halál,
mostantól tudom, mi az, ha valaki csinál de nem csinál.
Mától már enni fogok, mert minden csak eszik,
és, ha már érte jöttek, lehajtja a fejit.
És mindenki emésztése gyönge kicsit,
és pontosan nem is tudja, hova viszik.
Lassan-lassan neve sincs már, úgy forog a világ,
ám öröklött rutin miatt mindenki rág.

Mától már ez az élet, vasárnapi ebéd,
mindenki szalvétával takarja a sebét.
Mindenki minden tálból merít, amíg szabad,
fogdosódás, rugdalózás folyik asztal alatt,
s ha valaki tósztot mond, az tapsot arat,
és mindenki mindenkivel rokon marad.
Néha-néha folynak még az örökségi viták,
ám öröklött rutin miatt mindenki rág.

Jaj-jaj, ez az élet, vasárnapi halál,
mindenki a táljában talál, amit talál.
Mindenki kapja, amit ma még kapni lehet,
és talál emberfejet, s mindig munka helyett.
Mától e nép neve vasárnapi,
és mától saját nevét meg is eszi.
Mától e nép neve vasárnapi nép,
Mától már ez az élet: úgy van, ebéd!

Ding-dong-dong I.

- Azt mondd meg, Antoine,
mi az hogy változás?

- Várjál csak, Desiré,
egyfajta tyúktojás.

- Azt mondd meg, mit jelent
az, hogy történelem?

- Valami tantárgy lesz,
ha jól emlékezem.

- Úristen, Antoine,
mi bizonyos szavakat...

- Nem tudunk, Desiré.

- És ez már így marad!

- Azt mondd meg, Antoine,
mi az hogy változás?

- Mondtam már, Desiré,
egyfajta tyúktojás.

Ding-dong-dong II.

Azt kérded, Desiré, mi az, hogy "változás",
örökös szó, amit szám egyre hajtogat.
változás, változás, változás, változás,
változás, változás, változás, változás,
korszakok válása, mikor az istenek
pontos és világos jeleket küldenek.
Mikoron eljőnek más miatt cselekvő
és másként cselekvő sosevolt emberek.
Kiket is minálunk inkább vagy kevésbé
inkább vagy kevésbé kedvelnek az istenek.
Helyettünk eljőnek (hát ez a változás)
másként és más miatt cselekvő emberek,
kiket is kevésbé, vagy jobban kedvelnek,
miközben világos jeleket küldenek.

Hajdútánc

Zsoldba álltam én,
vén hajdú legény;
holtom hogy legyen
fázva, meztelen,
sárga réteken,
hóban, részegen, haj!

Elszegődtem én
tolvaj vén legény;
falni, hogy legyen,
élni, hogy legyen,
vígságom legyen,
hóban, részegen, haj!

Volt egy szép legény,
hát leszúrtam én,
már csakis azért;
rongyos ingiért,
bújj csak, bújj ide
rongyos ingire, haj!

Volt egy szép leány,
tűzben táncol ám,
már csakis azért;
vászon rékliért,
lám, a réklije
bújj csak, bújj bele, haj!

Elszegődtem én
kényes, szép legény,
lennék bujdosó,
másra úgyse jó,
szűkös élete,
bújj csak, bújj bele, haj!

Pénz csak bőr alatt,
nyúzd meg hát magad,
üsd magad, csak üsd,
bőröd két ezüst
lám, az élete
bújj csak, bújj bele, haj!

Gyertyák vagyunk az éjszakában

Ablaknál állva bámultuk az esőt,
az egyenes szálban, lágyan permetezőt,
s én kezed megfogva azt mondtam akkor: "eső".
Te bólintottál és azt mondtad halkan: "aha".

Lala...

Idebent gyertya, odakint éjszaka,
arcunkba simít, mint egy kísértet haja,
én kezed szorítva azt mondtam halkan: "aha".
te bólintasz gyorsan, s azt mondod erre: "eső".
Idebent gyertya, odakint éjszaka,

Isten megmentsen, hogy megtudd, mire gondolok én,
és isten mentsen, hogy tudjam, mire gondolsz te,
isten megmentsen, hogy tudják, mire gondolunk mi,
ha már az isten sem gondol semmire.

Hát kezed megfogva azt mondom halkan: "aha".
Te bólintasz: "aha", mert te is érted, aha,
ez bizony eső, lágyan permetező,
kínosan elnyújtott lágy ítéletidő,
mikor az isten sem gondol semmire.

Benke és Pierre

Hajnalban félháromkor - szokás szerint -
álmomban megjelentek Benke és Pierre.
Azt mondtam: "hát itt vagytok megint"
és feljebb húztam a takarót.
"Mondd, honnan bújtunk elő?" -
kérdeztem Pierre-t.
"Mondd, honnan bújtunk elő?" -
utánzott Benke,
s mellém bebújtak ők.

Ezután azt álmodtam, hogy Pierre köhög,
erre azt mondtam: "Benke, nyúlj ki csak,
a hamutartó és a könyvek között,
a széken találsz egy pohár vizet.
Igyunk mind a hárman
egy kortyot, azután
tegyük el magunkat holnapra,
Benke,
Pierre, meg én."

Népdal

Tisza medre nem hord vizet
szép a babám, de nem szeret,
halott páva - emlékezet,
hogyan is volt, mi nem lehet.

A szentképen bárány feje,
oltsunk gyertyát, jó idebe,
huszár bujkál a faluba,
nem jössz rózsám hozzánk soha.

Este, este, késő este,
hideg szél fúj kint a kertbe,
a jóisten kalapjának
bárány feje a búbánat.

Bányalég

Ott lenn a bánya mélyén, hol él a bányaló,
Ott végre révbe jutnánk, ott lenne élni jó.
Ott senkit sem zavarnánk, s a jótékony sötétben
csak azt figyelnénk, mit súg a bányalég.

Mondd, mit súg a bányalég,
Hogy bújj hát még-még közelébb.
Enyém vagy, és én a tied,
Míg halk dalt dúdol a bányalég.
Bambodoro-bambodoro-bambodoro-bom
Bambodoro-bambodoro-bo-bom-bom.

Ott lenn a bánya mélyén, hol él a bányaló,
Csak ennénk és ürülnénk és azt mondanánk: hahó.
Most biztosan szeretnek, kik élnek odafönt,
És mosolyognak rajtunk, s az életük öröm.

S ha hozzánk lejönnének, lenne kézfogás,
Hisz végre révbeértünk, révbe - nem vitás.
Itt senkit sem zavarunk, s a jótékony sötét-
ben csak azt figyeljük, mit súg a bányalég.

Mondd, mit súg a bányalég,
Hogy bújj hát még-még közelébb.
Enyém vagy, és én a tied,
Míg halk dalt dúdol a bányalég.
Bambodoro-bambodoro-bambodoro-bom
Bambodoro-bambodoro-bo-bom-bom.

Szeptember elején

Nem nyílnak a völgyben a kerti virágok,
hóban akadt el a szárnyas idő,
és látod emitten a téli világot,
kicsorbult a ködtől a bérci tető.

Kőbe lopódzott a lángsugarú nyár,
benne virít az egész kikelet,
és íme, sötét hajunk kő között fű már,
vérünk a kőnek ad meleget.

Elhull a virág, szirmot bonthat a szégyen,
ülj hitvesem, ülj az ölembe ide.
Elhull a virág, szirmot bonthat a szégyen,
ülj hitvesem, ülj az ölembe ide.

Hasztalan dobjuk az özvegyi fátyolt,
ott csattog, akár a sötét lobogó,
mint csapdosó szárnyak a síri világból,
a szárnyas idő, mit lekötöz a hó.

Szőke volt

Szőke volt, aztán barna lett,
a haja megsötétedett
964 legelején
pontosan tíz évvel mielőtt megismertem én.

64 történelmi év:
ő elveszti szüzességét,
aztán adminisztrátor lesz,
s Kovács B. Istvánnal egy rövid viszonyba kezd.

Még tíz év, míg hozzám eljutott,
s mellettem szépen lehorgonyozott.
Még tíz év, míg hozzám elkeveredett,
s mellettem szépen horgonyt vethetett.

66 váltságos év:
ő titokban megszüli gyermekét,
az apa Gál Ferenc volt,
disszidált akkortájt, s a szülésről nem is tudott.

67 végzetes év:
temetnie kell gyermekét,
a sírnál mellette áll
a legelső férje, jó férfi, magyar tanár.

Még tíz év, míg hozzám eljutott,
s mellettem szépen lehorgonyozott.
Még tíz év, míg hozzám elkeveredett,
s mellettem szépen horgonyt vethetett.

68 talányos év:
ő hűtlen lesz, ki tudja miképp,
egy este sokat ivott,
és szegény férje rosszkor benyitott.

S eljött a 70-es év,
mely évben ő elveszti fejét,
az élet sós ízű lesz,
ő egyedül él, s angol órákat vesz.

Még tíz év, míg hozzám eljutott,
s mellettem szépen lehorgonyozott.
Még tíz év, míg hozzám elkeveredett,
s mellettem szépen horgonyt vethetett.

Álmos, hosszú év 71,
ez évben nyugatra megy,
egy ideig úgy van, hogy kint marad,
de rosszat álmodik, hazajön, s itt órákat ad.

A 74-es évben jöttem én,
ő szép volt még, de már szerény,
mögöttem is volt már ez, az,
több vagyunk egymásnak, nem csak vigasz.

Szőke volt, aztán barna lett,
és 74-ben hozzám keveredett,
a haja megsötétedett,
míg mellettem ő horgonyt vethetett.

Élünk hát csendeskén, s megvagyunk,
s azt mondjuk egymásnak:
"révben vagyunk."
Élünk hát csendeskén, s megvagyunk,
s azt mondjuk egymásnak:
"révben vagyunk."

Tépj rá a régi lányokra

Tépj rá a lányokra,
kikkel a biginszóra
bedobtad a rongyláb-figurát,
nézd meg jól csak őket,
régi szabad nőket,
de vigyázz, el ne szomorodj,
csak vigyázz, közben el ne szomorodj,

Hívd el őket újra,
s blúzuk alá nyúlva
kutasd ki, hogy múlik az idő,
játszd meg azt a kártyát,
hogy már mind belátják:
boldogtalanok,
hogy boldogtalanok.

Legyél te végső szalmaszál,
életük másból sem áll
csak visszasírásból,
mind régiből guberál.
Legyél te rohadt szalmaszál,
ha már ez mind guberál,
emlék-szemétdombon
légy te megtalált szalmaszál.

Hidd el érdemes lesz
újra megjelenned,
bedobni a rongyláb-figurát.
Ők is hívnak újra,
tépj a régi húsra,
de vigyázz, el ne szomorodj,
csak vigyázz, közben el ne szomorodj,

Tépj a régi nőkre,
útjuk nincs előre,
hát utaztasd meg mind visszafelé,
játssz a biginszóra
végső fordulóra,
de el ne szomorodj,
csak közben el ne szomorodj,

Lehetsz te még visszaút,
bukkanj fel régen megunt,
rég megunt életük-
ben most te bukkanj elő.
Dobd be a rongyláb-figurát.
vidd őket múltjukba át,
te emlék-szemétdombról
kiguberált szalmaszál.

Tépj rá a lányokra,
kikkel a biginszóra
bedobtad a rongyláb-figurát.
Játszd meg azt a kártyát,
hogy már mind belátják:
boldogtalanok,
boldogtalanok,
boldogtalanok,

de vigyázz, el ne szomorodj,
csak vigyázz, közben el ne szomorodj,
hogy boldogtalanok,
mert boldogtalanok...

Vera

Emlékszel még, mit mondtál, Vera,
egy étteremben mondtál néhány mondatot:
hogy "mások vagyunk mi, más kor ez,
mint a többi korszakok."
Jó hogy túléltem ezt. Jó hogy túléltem ezt.
Jó hogy túléltem ezt.

S folytattad, Vera: "ha várunk, elszalad
a korszakunk, a saját korszakunk,
egyetlen tett kell, valami jel kell,
hogy vagyunk."
Jó hogy túléltem ezt. Jó hogy túléltem ezt.
Jó hogy túléltem ezt.

Aztán felálltál, és falhoz vágtál egy hét decis,
vagy literes fehéret.
Pincérek jöttek, örültem, hogy vége, fizethetek.
Jó hogy túléltem ezt. Jó hogy túléltem ezt.
Jó hogy túléltem ezt.
Jó hogy túléltem ezt.

Szőke barátném

Szőke barátném,
a pitypangot leszedtem,
pompás mozdulat,
már illant a délután,
szép szőke kert alatt,
szép szőke délután.
Barátném,
nem is tudom,
hogy mit is
írhatnék,
e levélbe
most neked,
folytatom.
Kedves barátném,
tegnap légy volt a levesben,
aztán meggybefőtt,
végül torta volt vacsoránk,
bűbájos pillanat,
virradat, virradat.
Leírnám
pár gondolatom
e levélbe,
ha nem félnék,
hogy kinevet,
barátném,
folyatatom.
Most jut eszembe:
ahogy megállt és nevetett,
pompás mozdulat,
úgy érzem többet ér,
többet ér mindennél,
mindennél, mindennél.
A barátság,
kedveseim,
visszafojtott
sírás,
és ezzel
zárom is
soraim.
Végül annyit még:
a pitypangra ráfújtam,
annyit mondhatok,
így múlik az életünk,
egy rohadt kert alatt,
szép szőke életünk.
Végül egy
utóirat:
a barátság,
a szeretet,
a pihenés
fontosabb
mindennél.

Ballada

Kivel állok éles szélben?
Kivel állok házam közepében?
Kivel folyik éppen a beszéd?
Mért mondom azt: édes feleség?

Mért mondom azt: ölelj engemet?
S ki az, aki erre megölelt?
Mért mondja azt: édes uram nékem?
És miért mondom: édes feleségem?

Kinek mondom: én édesanyám?
És ha mondom, mért néz ez itt rám?
Mért ölelget egyre engemet?
S ki az, aki mostan megölelt?
Hát kik ezek, hát kik ezek?

S ki rejti ezt mostan fejében?
Róla szólok, s mért mondom azt: éngem?
Ki áll itten mostan éles szélben?
Ki ez itten talpig feketében?
Hát kik ezek, hát kik ezek?

Ki az, akit mostan ölelgetnek?
Kit szólítok mindig - "engemet"-nek?
Ki az, aki elszáll most belőlem?
Ki az, aki elmegy mostan tőlem?

Mért jár ottan éjjel kert alatt?
Ki az, aki vízbe csalogat?
Ki jajgat ki csizmapatkóm alól,
ha könyöklök, ki sír könyék alól?

Kit szólítok mindig - "engemet"-nek?
Ha kérdezek, kinek felelgetnek?
Ki jajgat ki csizmapatkóm alól,
ha könyöklök, ki sír könyék alól?
Hát kik ezek, hát kik ezek?
Hát kik ezek, hát kik ezek?

Batthány tér

Aztán a HÉV megállt,
Tudtam a régi szabályt,
Búcsúhoz inni kell,
Hagytam, hogy menjen el.

Ittam, ne féltsetek!
Szemét nő elmehet.
Másszon a HÉV-re fel.

Dobjad az üveget el!
Dobjad az üveget el!
Dobjad az üveget el!

Az üveg eltörött,
Kövön hátam mögött,
A nő a HÉV-re fel.

Viszi a gyereket el,
Viszi a gyereket el,
Viszi a gyereket el!

Aztán a HÉV kiment.
Ők vele, én meg lent,
Nagyon is, nagyon is lent.
Valami rég kiment.

Valami rég kiment,
Ők fenn, én valahol lent.
A HÉV-ben lámpa ég
Az állomás sötét.

Csend lett és rohadt sötét.
Az asszonyt és gyerekét,
Elvitte valami hév.

Nincs pénzed, hogy igyak még,
Nincs pénzed, hogy igyak még,
Nincs pénzed, hogy igyak még!

Te piszok fényes HÉV!
Elnyelt a rohadt sötét.

Hideg van, pénzem sincs,
Egy pici pénzke nincs.
Nézz rám, hát fázom, fiú!
Az üveg eltörött.

Állj meg, állj meg, megőrülök!
Állj meg, állj meg, megőrülök!
Pénzt adj, az üveg eltörött!
Szétment a hátam mögött.

Pénzt adj új üvegre, fiú!
Dúú-dúú-dúú-dúú-dúú-dúú-dúú!
Állj meg, a régi eltörött!
Állj meg, állj meg, megőrülök!

Aztán a HÉV megállt,
Tudjuk a jogszabályt,
A srácot viszi a nő.
Üveged szét... a kő.

Miként üveg kövön,
Szétmegyek, esküszöm.
Hideg van, pénzem nincs,
Egy pici pénzke nincs.

Nézz rám, nézz tükörbe, fiú!
Mondjuk, hogy dúú-dúú-dúú-dúú!
Az üveg eltörött,

Állj meg, állj meg, megőrülök!
Állj meg, állj meg, megőrülök!
Pénzt adj, az üveg eltörött!
Szétment a hátam mögött.

Pénzt adj új üvegre, fiú!
Dúú-dúú-dúú-dúú-dúú-dúú-dúú!
Állj meg, a régi eltörött!
Állj meg, állj meg, megőrülök!

Jaj mit mondok majd

Jaj, mit mondok majd a gyerekemnek én?
Jaj, hogy fogok elszámolni én neki?
Félek, amikor arra gondolok, beszélni kezd,
és talán kimondja azt, amit én nem tudok.

Jaj, előre is utálom a fiam,
jaj, félek, hogy valami titka lesz,
éppen, éppen az a titka lesz, ami az enyém,
s megfejti, amit már meg nem fejtek én.

Suhannak, visszaszállnak

Suhannak, visszaszállnak
a legendák most a földre,
látod, azt mondtad pedig,
hogy elenyésznek örökre.

Suhannak, visszaszállnak
lovasok most a vízre,
panasztalan idő jön
csúfos fejeinkre.

Bársonyos mancsokon jön,
nesz nélkül közeledik
hajlékony ragadozónk,
bujkálásból most érkezik.

Állj ki a házad elé,
próbáknak ideje ez itt,
megméretsz: életben vagy-e még,
vagy halott voltál ez ideig.

Ezúttal nesztelen jön,
szépen behúzva körmeit,
bársonyos mancsokon jön,
Ezúttal behúzva körmeit,
szép selymes ragadozónk.
Próbáknak ideje ez itt.
Ha nem hallod, akkor is jön,
Ha nem jönne, akkor is jön.

Janus Pannonius

Íme, virágzik már,
rügyeit bujtogatja
szép mandulafácska,
lám, télben virágzik,
ám csodaszép rügyeit
zúzmara fogja be majd.

Vasból való az ég
fejed és tested fölött,
lásd, köböl a madár,
lásd, vassal jönnek eléd,
hát öltözz most vasba
és kővé meredj.

Csupán vas véd meg itt,
itt már csak köbe bújhatsz,
lásd, urad futását,
lásd, a véred elillan.
Bőrünk kövek közé,
fűhajunk kövek közé,
lágy, meleg test vagyunk,
hús, folyékony vér vagyunk,
hát öltözzünk, jaj, vasba,
és kővé legyünk.

Kőből való madár,
emléked csak ez őrzi,
a tett s a bőr elrohad,
a vér, a mozdulat elillan,
hát vas legyél s egy kő légy
a kövek közül.

Balassi

Ó, nagy kerek, szépséges kék ég,
szabadulás, égi dicsőség,
vezéreljétek rontott szívem,
adjatok majdan teret nekem.
Híján forgolódom.

Ó, nagy fénylő, sejlő selymesség,
vízből derengő erős keménység,
kovácsolgassátok rontott szívem,
látszatom ígyen legyen nekem.
Híján forgolódom.

Ugyan mi lehet
e széles föld felett,
szebb most mi lehet,
ugyan mi lehet,
mi lehet vitézek, szebb dolog az végeknél,
holott forgolódunk, kivel ugyan ember él,
sok vad, s madár gyomra halott koposója
vitéz holttestünknek csukott koporsója.
Ott a végeken
tág réteken
koporsónk legyen
végül.

Egy nagy, tágas, széles mezőség,
fejét hajlító, zúgó erdőség,
végtelen, kerek, megtisztult ég,
s mindazon búvó, bújó erősség,
minek híján forgolódtunk.

Csokonai Vitéz második éneke

Leányecskám, verágecskám,
szépen ráillő csezmácskám.

Verágecskám, csezmácskám,
szépen hajlongó úrficskám.

Hermatok, reggelek,
szinte megföstött estelek.

Négy pandúr házatok előtt,
nem intesz utánam többet keszkenőt.

Kiállnék házatok elé,
még inkább beállnék katonák közé.

Láttyátuk feleim,
csinosan kifeslő kertjeim.
Szümtükkel, mik vogymuk,
isa ölbeesett kéz vogymuk.

Bátyáim, húgecskáim,
csinosan szétfeslő kertjeim.

Csupán csak a munkás méhecskék zsibongnak,
Széjjel az illatos rétek közt dongnak.
Csupán csak az apró bokrocskák tövében
zeng a zörgő prücsök a Nap ellenében.
A rezzent gyíkocska a gaz közt cserreg,
megáll, liheg, száraz torokkal sziszereg.
Alosznak magok is a híves szellők is,
eltikkadtak a Nap hevétől tán ők is.

Láttyátuk feleim,
csinosan kifeslő kertjeim.
Szümtükkel, mik vogymuk,
isa ölbeesett kéz vogymuk.

Bátyáim, húgecskáim,
csinosan szétfeslő kertjeim.

Thomas Mann-nak

Volt egy tartalmas délután,
midőn egy dús ebéd után,
- kigombolva nyakán az ing -
így szólott doktor Kopfelkringl:

"Ön által ismert nő Aliz,
ki nekem régi, méla íz,
számomra neve fájdalom,
e nőt én ma is fájlalom."

Előre dőltem székemen,
hallgattam, mint gyűl székletem,
szólottam: "Kedves doktorom,
mért mereng régi dolgokon?"

"Nono" - emelte fel kezét -
"Hadd mondom még egyszer nevét.
"Nos, engedelmével, Aliz!
Ne vágjon közbe most - Aliz."

Esőben ballagtam haza,
Fülemben Kopfelkringl szava,
Ott zúgott ez a név, Aliz,
s kísért egy régi, méla íz.

Vázámban hervad lombos ág,
Igen, mondom, az ifjúság
emlékem tengerén ott ring,
köszönet doktor Kopfelkringl.

Vízöntő jegyében

Kezem is van, és lábam is van,
és úgy forgok, ahogy forogni kell,
fülem a hangra, szemem látásra,
és úgy hajlok, mint aki vízbe mer.
Vízből merítek, úgy mint az okos asszonyok,
futásra születtem, futni, mint prémes állatok.
Havas tarlókon futni,
loholni, mint csak róka tud,
akárki van nyomában,
a róka nem miatta fut.
Vörösrozsdájú prém lobogása,
horgas inakkal végig a tarlón,
képek a szemben,
porzik a tarlón a dér...
róka futása.
Havas tarlókon, sanda futással,
ahogy a róka fut,
én olyan futásra születtem,
ahogy a róka tud,
vízből merítenék, úgy mint az okos asszonyok,
futásra születtem, futni, mint a prémes állatok.
Inaknak páros tánca,
inakban ezer év,
az irha ezer ránca,
havas tarló és szürke ég.
Vörösrozsdájú prém lobogása,
horgas inakkal végig a tarlón,
képek a szemben,
porzik a tarlón a dér...
róka futása.
Kezem is van, és lábam is van,
és úgy hajlok, mint aki vízbe mer,
inakból hálót hordok testemben,
és izmot, ha futni kell,
futásra születtem, s a tűzre vizet hozok,
forogni, mint a róka, futni, mint prémes állatok.

Tanár úr

Tegye a kezét a vállamra
még egyszer, tanár úr.
Szemüvegén a fény szemembe hogy szúr.
Mondja az életemről, hogy ez nem élet,
hogy visszaordítsam, akkor se félek.

Rémüljön meg még egyszer tőlem, tanár úr,
vállamat rázva, hogy mi lesz ezentúl.
Szeretném sziszegve, sziszegve mondani azt megint,
hogy akkor sem érdekel, ha tudom, hogy igaza van.

Csak futna a vér ki még egyszer az arcából, tanár úr,
hogy ne érezzem mindig, hogy ezentúl
igaza lesz, igaza volt önnek, tanár úr.
Szemüvegén a fény szemembe hogy szúr.

Csak álljon elém, ha mer, fehér köpenyben,
hogy szabja meg, milyennek kéne lennem.
Vállamat rázva féljen tőlem újra.
Én visszanéznék megint a tanár úrra.

Akkor sem fogja tőlem megtudni, hogy
minden éjszaka magával beszélgetek
sohasem tudja meg, sohasem értheti, tanár úr.
Én élek, élek csak, úgy élek, ahogy lehet.

Pridem XVI. századi énekekből

Terád kiáltok,
szegény kapások,
szomjú halászok,
futó vadászok.

Átkozott légyen
csordád, nem ad hasznot.
Hívséggel, aszállyal
süket magyarokhoz.

Itt zúg immár
tereád kiáltok,
feneketlen zsákok,
nagy, bölcs hazugságok.

Haj, haj, haj, haj pridem,
megvakultam,
minden rontott háznál
ott én házsárkodtam.

Volt is és nincs is,
én így kiáltottam.
Hadd el és vidd el,
meg nem hallottam.

Bálvány imádását
vitézlő uraim.
Hamis fogadással
és gonosz ellenség.

Sok hamis mérték,
sok hamis mérték,
sok hamis mérték,
sok hamis mérték.

Haj, haj, haj, haj pridem,
megvakultam...

Branyiszkó

Fuss Branyiszkóig!
Fuss Branyiszkóig!

Zuhogott a hó vasárnap délelőtt,
sohasem láttam még ilyen időt,
a házat belepi,
az utcát belepi,
a csizmát belepi,
mindent eltemet a hó,
bent húzd ki ezt,
vacogd át ezt az időt,
bent Branyiszkónál.

Te fuss csak katonám,
csak most juss el Branyiszkóig,
és egy gyönyörű kézitusán
közelharcban halhatsz meg Branyiszkónál.

Csak fuss a hóban el,
s ha közben a golyó nem ér el,
majd egy gyönyörű kézitusán
közelharcban halhatsz meg fent a hóban.

Derékig ér a hó,
és ropog, míg fel a hegyre,
Branyiszkóig nem ér a golyó,
közelharcban halunk meg fent a hóban.

Hej, Szűzmáriám!
Hej, Szűzmáriám!

Hallgasd, hogy ropog,
hallgasd csak, hogy zizeg,
milyen, milyen puha,
végül lecsukod a szemed,
bent húzd ki ezt,
vacogd át ezt az időt,
bent Branyiszkónál.

Te fuss csak katonám..

Kéne egy dal

Kéne egy dal, miben egy ház szerepel,
Érzelmes dalban egy szülői ház.
Ám mit csináljak, ha e ház nem létezett.
Éneklek másról e ház helyett.

Kéne egy dal már, hogy hív a szülőföld,
Hon vágyott táj, mely az én hazám.
De úgy alakult, hogy nem hívott soha.
Hát éneklek másról, ha nem hí a haza.

Jól tudom, kéne anyámról is egy dal,
Ősz hajú asszony lenne benne anyám.
Ám az én anyám nem drága anyu.
Úgy vélem, sajnos, nem dalba való.

És dal kéne arról, hogy énekelni jó,
Számos baráttal, nagy asztalok körül.
Ám nincs egy este, ami mindenható.
Így hát az ének nem dalba való.

Lám lett egy ember, aki már nem is énekel,
Jól tudja: nincs ház, nem hívja haza.
És itt egy dal, ami nem dúdolható,
Mert nem dalba való, nem dalba való.

Harminc asszonyt

Harminc asszonyt, hét pár csizmát,
harminc kucsmát, ördög útját,
hej!
elnyűttem én már.

Ha a fogam belevásik,
eldőlök és jön majd másik,
hej!
elfutok innen.

Én vagyok a messzemenő,
nyakanyakát tekergető,
hej!
hej, de kényes.

Én vagyok a szemefényes,
kardköszörűs, késeéles
hej!
hej, de kényes.

Sötét felhő kerekedik,
ha maradnék, észreveszik,
hej!
elfutok innen.

Álldogálva menekülő,
kurvaannyát emlegető
hej!
nincs vége úgysem.

Úgy elmegyek, bottal nyomom,
visszajövök az ablakon,
hej!
elmegy a másik.

Nem állít meg bokor, árok,
kancsalságok, szabadságok,
hej!
nincs vége úgysem.

Én magam csak elbukásig,
eldőlök és jön majd másik,
hej!
Bassza az isten.

Széttört a poharam

Levertem én
az asztalról
a kőre egy poharat, s széttörött,

szabálytalan
tócsa maradt
szűk konyhánk kövén a borom.

Oly érdekes volt
ujjammal elvezetni, rajzolgatni ezt meg azt
borból, kövön.

Először is
Ida néném
elgörbült alakját rajzoltam meg,

hátába kést,
mit férje szúr,
ki ormótlan csizmát visel.

Majd Ida néném
lassacskán madárrá alakult
és elrepült.

Sírjak vagy nevessek én
oly csúfak voltak konyhánk kövén,
úgy, ahogy rajzoltam én,
vén Ida néném, szegény, szegény:

A nénikém
az férjét följelenti
mint volt nyilast,

ki alázatos
ábrázattal
védekezik a kövön.

Ezt az ügyet
egy bíró akasztással zárja le,
persze a kötél - borból.

Egyre fogyott
vörösborom,
de azért lerajzoltam még magamat,

rút figura,
aki vihog,
és kőre csak rajzol, rajzol.

Már attól tart
a kőre, kit rajzoltam, az a figura,
ki én vagyok, hogy ott marad.

Sírjak vagy nevessek én
oly ronda voltam konyhánk kövén,
úgy, ahogy rajzoltam én,
csúf magamat, szegény, szegény.

Sírjak vagy nevessek én
oly ronda voltam konyhánk kövén,
úgy, ahogy rajzoltam én,
csúf magamat, szegény, szegény.

Feljelentés

Szabó Kálmán szombat este
berúgott, és felkereste Ica nevű szeretőjét.
Előzőleg több személynek
azt mondta, hogy meg nem férhet
a bőrében, ameddig az Ica él.
Mutogatta, hogy keze feje véres,
számos tanú mondja, hogy egy téves adatot
az igazolványába cinikusan, ceruzával
belevezetett.

Rajta viharkabát, a kezében bot,
rég volt ilyen sötét, eső zuhogott...

Szabó Kálmán szombat éjjel
közölte még több személlyel, hogy előtte
semmi se szent.
Állítólag dülöngélve, ráadásul nevetgélve
megemlített egy hivatalos személyt.
A presszóban az orrát piszkálta,
öt személy is állítja, hogy látta:
beletúrt a sűrű szöghajába, s kiderült,
hogy az paróka volt.

Rajta viharkabát, a kezében bot,
rég volt ilyen sötét, eső zuhogott...

Szabó Kálmán nem is Szabó Kálmán,
tanúk szerint a strand körül járván
ügynökféle személyeket ölelt át.
Kiejtése akkor, szombat este
angolos volt, s hosszasan kereste
az odaillő magyaros kifejezést.

Rajta viharkabát, a kezében bot,
rég volt ilyen sötét, eső zuhogott...

Telente vasárnap

Telente vasárnap az összes albérlet ragyog,
ülnek a szobában a lakók,
hozzájuk felszökött lányokkal isszák a teát,
kinéznek, s azt mondják: "tél van most, tehát."

Telente vasárnap az összes főbérlő ragyog,
s azt mondja: "főbérlő vagyok."
Az összes OTP és posta vasárnap bezár,
mindegyik számlánk befizetve már.

Az összes részeges vasárnap egy percre megáll,
s azt mondja: "tél van most, tehát."
Apám is megáll a tükörnél, s azt mondja megint:
"Na tessék, elkoptak fehér ingeink."

Telente vasárnap én az ágyban maradok,
fel nem kelek, fel nem kelek,
csak vagyok, vagyok,
és ki nem néznék a téli utcára.

Fekszem az ágyamban, s visszafelé számolom
az éveket, az éveket,
s minden pereg,
oda megy vissza, ahonnan előjött.

Minden megy vissza egy távoli falrepedésbe,
húzódik régi helyére,
mennek az albérlők, teával forró vizükben,
főbérlők, főbérletükben.

Telente vasárnap a városban valami meghal,
nemcsak, hogy meghal, de: "meghal,"
hallom, hogy elmegy, a hó ropog,
s nem veszik észre,
elsétál hózáporba és halálos télbe.

Telente vasárnap a város egy perc alatt meghal,
és mindent felfal egy nagy fal.
Ágyamnál megáll egy férfi és azt mondja megint:
"Na tessék, elkoptak fehér ingeink."

Életem utolsó gesztusa

Még ma este én a hídon,
Vízbe dobom a kalapom,
Azazhogy: kalap nélkül megyek majd haza,
Legyen ez életem utolsó gesztusa,

Otthon majd kinyitom a gázt...
S ha átszólnak, hogy mit csinálsz...
Hogy értsenek, tagolva majd így szólok át...
Épp tovább rontom az öngyilkos statisztikát...

S mert napközis épp a gyerek...
Csöpp kis ágyán elheverek...
És ott idézem fel majd apát és anyát...
Kik szintén rontották az öngyilkos statisztikát...

S mert - mint tudjuk - büdös a gáz...
S ételszagtól büdös a ház...
Majd elhagyott szerelmem parfümjét szívom...
És arra gondolok, hogy milyen jó volt a hídon...

Mert: még ma este én a hídon...
Lesz egy remek mozdulatom...
Azazhogy: vízbe dobom a kalapomat...
Mindig imádtam az ilyen gesztusokat...

Karácsony

Reméljük,
Mary,
fehér karácsonyunk lesz,
szép gombos cipőm,
Mary,
készítsd elő.

Ez lesz majd,
Mary,
ez lesz az ünnep,
nem is volt első,
és nem lesz majd
következő.

A tükreink,
Mary,
bölcsen mind elkoptak
és rozsda, rozsdafoltokkal
pettyes,
pettyezve mind.

Ideje,
Mary,
tiszta, vadonatúj
fényre kicserélni
a tükreink,
Mary, Mary.

Ne süss
kalácsot,
figyelj csak, Mary,
a szép gombos cipőm,
Mary,
készítsd elő.

Ideje,
Mary,
tiszta, vadonatúj
fényre kicserélni
a tükreink,
Mary, Mary.

Reméljük,
Mary,
fehér karácsonyunk lesz,
Ne süss kalácsot,
figyelj csak,
jaj, figyelj, Mary.

Utóirat

Sorok fehér papíron,
egymás alá kiírom,
régi betűvető,
csak eddig üzengető.

Utolsó kéziratként
rád bízom, hogy mi történt,
még egy utóirat,
a pontosság miatt.

Csak még egy utóirat,
csupán a pontosság miatt,
és máris zárom én
az összes levelem, Irén.

Csak még egy utóirat,
amiben közlöm, hogy mindenki szétszaladt,
hogy próbáljunk most szerteszét,
ki-ki magának szerencsét.

Micsoda egy utóirat,
amiben mindenki szétszalad,
tintánk egyre fogy,
betűink dülöngélnek, Irén.

De a pontosság miatt
közlöm, hogy szétszakadt
az egynek tűnt egész, és most minden
résznek hátra arc.

Itt hagyjuk egymást, Irén,
mitőlünk búcsúzom én,
ha voltunk együtt valaha,
akkor ez az együtt utóirata.

És ha már ez utóirat,
hát legyünk csak pontosak:
egymásnak hátra arc következik,
valami pontos terv szerint.

Hát ennyi az utóirat,
pusztán a pontosság miatt,
és máris zárom én,
az összes levelem, Irén.