|
1970-ben alakult angol együttes. Ki gondolná, hogy egy megerőltető gyalogtúráról
is el lehet nevezni egy bandát. A Supertramp 1970-es létrejötte
ezt bizonyította. A Roger Hodgson és Richard Davies által
alakított együttes eleinte igen megszokottnak számító
rhytm and bluest játszott. A saját szerzeményű de más
stílusában előadott számok nem keltettek feltűnést,
kedvenc feldolgozásuk, Muddy Waters: Hochie Coochie Man -je pedig
nem volt újdonság a hallgatóság számára.
A Supertramp első két lemezén nem tudta az ősök árnyékát átlépni, így nem hívták fel magukra a közönség figyelmét. Ez a sikertelenség 1972-ben az együttest válságba sodorta. Távozott a dobos és a gitáros, Hodgsonék azonban folytatták a zenélést. Megtalálták az utódokat, sőt öttagúvá bővültek John Helliwell szaxofon, ének; Dougie Tomson basszusgitár; és Bob Siebenberg csatlakozása révén. A harmadik album azonban csak 1974-re készült el. Az új tagok jó hatással voltak az együttesre. Így készült el a Crime of the century, ami meglepetésszerűen óriási lemezsiker lett. A zenészek egy olyan új, szokatlan stílust teremtettek, amit nem lehet csak úgy egyszerűen megnevezni. A zene lényegében arra épült, hogy egyszerre legyen bonyolult és dallamos. Ezt a többszólamúsággal, a hangszerek virtuóz játékával és a jól megválasztott, meglepő belépésekkel érték el. Mivel a zenekarban több jó hangú énekes is volt, a Supertramp megtehette, hogy a dalok hangulatához illő hangot válassza ki, míg a többiek csak a kíséretet adták. A lemez mindenki által dicsért felvétele a Dreamer című szám, amely a koncertek kedvelt darabja lett. A következő album a „Crisis? What crisis?” ismét profi munka. A Supertramp a zeneileg igényesebb rétegek kedveltjévé vált. A színpadon is maximálisan igyekeztek stúdióminőséget nyújtani. Az együttes az 1977-es lemezzel nem tért el a már kialakult iránytól. Az Even in the quietest moments a „Nagy Mű” előkészítésének tekinthető, de arra már Amerikában került sor. 1979-ben a Supertramp kiadta legnagyszerűbb, legismertebb alkotását, a Breakfast in America -t. Ez az album tartalmazza a Supertramp minden jellegzetességét és kvalitását. Meghatározó a zongora (szintetizátor) szerepe, a szaxofon érdekesen formálja a dallamot, a gitár teszi teljessé a hangzást, míg a ritmushangszerek keretbe foglalják, és irányban tartják a zenét. A lemezen az énekesek is kitettek magukért. A legismertebb, legkedveltebb számok a Goodby stranger, a Logical song és a Just another nervous wreck. A listákra felkerült még a Take long way home és természetesen a címadó dal, a Breakfast in America: Nézz a barátnőmre, ő az egyetlen, aki az enyém Ez nem sok egy barátnőtől és úgy tűnik nem is lesz több Nézd meg Amerikát, nézd meg a lányokat Kaliforniában Remélem, igaznak fogod találni, De én ott nem tudok sok mindent csinálni. Az együttes az amerikai kaland után Párizsba látogatott egy dupla élőlemez erejéig. Ez az album, a Paris, a legjobb koncertlemezek egyike, amely valaha készült. A Supertramp fellépéseinek egyik érdekessége volt, hogy ülő közönségnek játszottak, mintha színházban lenne az előadás, így a megnyugtató zene másképpen ragadta magával a közönséget, mint egy szédítő gitárszóló. A Breakfast In America sikerét a következő albumukkal már nem tudták megismételni, bár természetesen az is profi munka. A zenekar tagjai között azonban feszültség keletkezett. Nem tudták eldönteni, hogy mit is lenne jó csinálni. Ez alatt a vergődő időszak alatt nem is készült új korong. 1984-ben Roger Hodgson kivált az együttesből és szólókarriert kezdett. Első szólólemezén a divatnak hódolt, csupán a hang emlékezetett a régi szép időkre. Hodgson távozásával a megoldást egy nagyobb hírű, tapasztaltabb zenész, David Gilmour vendégszereplése jelentette egy időre. A PINK FLOYD vezetője nemcsak a gitárját hozta magával, de számtalan jó ötletével is hozzájárult ahhoz, hogy az együttes Brother Where You Bound című lemezét a rajongók még jobban élvezhessék. A lemez megjelenése után megszűnt a Supertramp. 1988-ban a nagy felállás tagjai újraalakították az együttest, és megjelentettek egy koncertalbumot. Ez a vállalkozás azonban csak önámítás volt, és a Supertramp másodszor is feloszlott. Minden kétséget kizáróan a 70-es és a 80-as években a Supertramp volt az egyik legjobb minőségű rockzenét játszó együttes. Ők uralták a rádiókat és olyan kitörölhetetlen dallamok repítették őket a világhírnév felé, amelyek a földkerekség egyetlen lemezgyűjteményéből sem hiányozhatnak. 1997-ben ismét összeálltak és egy frenetikus koncerten, Budapesten is bemutatkoztak. Ebben az évben jelent meg Some things never change című albumuk, majd 2002-ben a Slow motion. |
