A kezdetek

1968-ban Jimmy Page gitáros a Yardbirds feloszlása előtt néhány előre lekötött skandináviai fellépés teljesítésre megalakította a New Yardbirds együttest, Robert Plant énekessel, John Bonham dobossal és Chris Dreja basszusgitárossal (a Yardbirds egy korábbi tagjával). Dreja hamarosan otthagyta őket, hogy fényképész legyen, helyére Page régi barátja, John Paul Jones került. (Dreja készítette az első albumuk hátsó borítóján lévő fényképet.) Egyébként Plantet Terry Reid javasolta Page-nek, akit az először kért fel énekesnek; Bonham pedig Plant barátjaként kerülhetett az együttesbe. Nem tudni biztosan, hol találkozhattak először: egy walsalli pubban, Staffordshire-ban vagy egy londoni próbahelyiségben.

Első koncerjeiket még New Yardbirdsként adták, új nevüket a Who dobosának, Keith Moonnak egy megjegyzése után vették fel, aki ólom-zeppelinhez (lead Zeppelin) hasonlította a zenekart. (A hasonlatot a Who basszusgitárosának, John Entwistle-nek is tulajdonítják, vagy kettejük közös tréfájaként idézik.) Az 'ólom' jelentésű lead szót azért írták kiejtés szerint led-nek, hogy ne keverjék össze (különösen az amerikai angolt beszélők) a 'vezető'
jelentésű lead szóval.

Első koncertkörútjuk után rövidesen, 1969. január 12-én megjelent a blues és a rock stílusjegyeit ötvöző és torzított gitárhangzatokkal átszövő debütáló albumuk, mely a heavy metal fejlődésének egyik kulcsmozzanata. Az album robbanásszerű siker lett, különösen az Amerikai Egyesült Államokban, ahol a Beatles után ők adták el a legtöbb lemezt. Még ugyanabban az évben jelent meg a hasonló stílusú második nagylemez, a Led Zeppelin II.

Harmadik albumuk felvételei egy világtól elzárt walesi házban készültek, melynek neve Bron-Yr-Aur ('arany mell'). A környezet hatását tükrözi a dalok akusztikus hangvétele, valamint a kelta népzenéből merítő Bron-Yr-Aur Stomp című szám (mely a borítón tévesen Bron-Y-Aur Stomp-ként szerepel). 1970 novemberében kiadójuk, az Atlantic Records a zenekar kívánságát figyelmen kívül hagyva megjelentette az Immigrant Song kislemezt. (Ezen hallható egyetlen B-oldali számuk, a Hey Hey What Can I Do.) További kilenc kislemezük is a beleegyezésük nélkül jelent meg, ők ugyanis nem akarták megbontani albumaik egységét, valamint rádióban játszható hosszra lerövidíteni dalaikat. (Érdekes módon egyik legismertebb és rádiókban legtöbbet játszott daluk, a Stairway to Heaven nem jött ki kislemezen.) Televíziós fellépéseket sem vállaltak, mivel ezeknél sem megjelenésüket, sem a hangminőséget nem tudták a nekik tetsző módon alakítani; a rajongók így leginkább „személyesen” találkozhattak velük.

A Led Zeppelin koncertek akár három óránál is tovább tartottak: dalaikat improvizációkkal nyújtották hosszabbra, és számos feldolgozást is játszottak, különféle stílusokból válogatva: többek között James Brown, a Stax és a Motown lemezkiadók körül csoportosuló soul és funk előadók számait (ezeket Jones és Bonham kedvelte), amerikai rock and roll előadók, Fats Domino és Little Richard szerzeményeit, de Elvis Presley és Eddie Cochran néhány rockabilly-je is előkerült, és természetesen blues dalok (főként Page és Plant volt blues-rajongó). Howlin' Wolf Killing Floorja korai fellépéseik fontos eleme volt; Page azt mondta, „ahogy a Stones tagjai Chuck Berry fiai próbáltak lenni, úgy próbáltunk mi Howlin' Wolféi lenni” (idézi Robert Palmer a Boxed Set füzetében közölt írásában). Két ismertebb számuk az első két lemezről, a Whole Lotta Love és a You Shook Me nagyon hasonlít Willie Dixon korai szerzeményeire (ezzel kapcsolatban jogi problémáik is voltak, nevét ugyanis nem tüntették fel a szerzők között).


„The Biggest Band in the World”

A különféle stílushatások negyedik nagylemezükön érnek igazán össze. A lemez cím nélkül jelent meg (sőt az eredeti csomagoláson még az együttes neve sem szerepel); elterjedtebb elnevezései Four Symbols, Runes, Zoso (a borítóján lévő jelekről, lásd az album cikkét) vagy Led Zeppelin IV. Hallható rajta valódi hard rock szám (Black Dog), a tolkieni mitológia elemeit felhasználó The Battle of Evermore, és a kettő egyfajta ötvözetének tekinthető Stairway to Heaven, valamint egyik legjobban sikerült bluesuk, egy Memphis Minnie feldolgozás, a When the Levee Breaks.

Következő nagylemezük, az 1973-as Houses of the Holy a szintetizátor és a mellotron használatával kísérletezik, a dalok pedig még hosszabbá válnak (eddig sem követték a rockszámok hagyományos szerkezetét). Ebben az évben tartott turnéjukon a floridai Tampa Stadiumban a Beatles 1965-ös Shea Stadium-beli nézőszám-rekordját megdöntve 56 800 ember előtt játszanak. A New York-i Madison Square Gardenben adott három teltházas koncertjüket
fimre is rögzítették, de csak 1976-ban adták ki The Song Remains the Same címmel.

1974-ben megalapították saját lemezkiadójukat, a Swan Songot (ez egy kiadatlan daluk címe, mely Midnight Moonlight-ként Page későbbi zenekara, a Firm első albumán jelent meg). A következő évben jön ki ötödik, Physical Graffiti című dupla albumuk, mely az előző három nagylemez kiadatlan felvételei körül válogat, illetve néhány új dalt is tartalmaz.

A Physical Graffitivel hatlemezesre nőtt Led Zeppelin-oeuvre mindegyik albuma benne volt a legjobb kétszázban a slágerlistákon, addig példátlan módon. Újabb nézőszám-rekordokat döntő amerikai turné következett, az év igazi csúcspontja pedig az öt egymást követő teltházas koncert volt a londoni Earls Courtban. (Néhány felvétel a 2003-as Led Zeppelin DVD-n jelent meg.)

A Led Zeppelin nem csak zenei teljesítményével került a figyelem középpontjába: magánrepülőgépen („Starship” – Csillaghajó) utaztak, a szállodákban egész emeleteket béreltek ki, melyek gyakran elképesztő állapotban maradtak utánuk; számos történet keringett szexuális kicsapongásaikról, rendszeres drog- és alkoholfogyasztásukról. Bár az együtteshez közel álló forrásokból származó beszámolók nem alaptalanok, jó pár a valóságot felnagyító is lehet közöttük, némelyiket pedig a tagok határozottan cáfolták.


A kései évek

1976-ban turnéjuk szünetében leforgatták a Song Remains the Same című film fantázia-betétjeit. Később Robert Plant és felesége görögországi vakációjuk során autóbalesetet szenvedett, Plant bokája eltört. Mivel nem tudták folytatni a koncertkörutat, ismét stúdióba vonultak, és elkészítették hetedik, Presence című albumukat, mely több változást hozott stílusukban. A bonyolult szerveződésű dalok helyett közvetlenebb, jam-szerű számok kerültek rá, mint a Nobody's Fault but Mine; a legjobban sikerült, és a korábbiakra talán leginkább emlékeztető szám, az epikus jellegű Achilles Last Stand. A Presence mind a rajongók, mind a kritikusok részéről vegyes fogadtatásra talált; voltak, akik a váltás okának a zenészek szélsőséges életstílusát tartották – s tény, hogy Page 1976-ban kezdett el heroint használni, függősége utolsó éveik több fellépésébe és stúdiófelvételébe beleszólt.

Az év végén megjelent a Song Remains the Same és a hanganyagát tartalmazó dupla album. A következő húsz évben ezen 1973-as felvételeken kívül nem jelent meg videóanyag a Led Zeppelinről, és az 1997-es BBC Sessionsig hivatalos koncertfelvételt sem adtak ki.

1977-ben újabb amerikai turnéra indultak, melyen Chicagóban, Los Angelesben és New Yorkban öt-öt este léptek fel teltház előtt. (A rajongók körében a seattle-i és a clevelandi koncert nem hivatalos felvételei terjedtek el.) Az oaklandi „Day on the Green” fesztiválon adott műsoruk után kapták a hírt, hogy Robert Plant fia, Karac gyomorfertőzésben meghalt. A turné további részét lemondták.

1978 nyarán az ABBA együttes svédországi stúdiójában (Polar Studio) vették fel új albumukat, az In Through the Out Doort, olyan számokkal, mint a Carouselambra és a Fool in the Rain, melyekben John Bonham mutathatta meg tehetségét, valamint a Plant fiának emlékére készült All My Love. A szintetizátorok használata tanúskodik róla, hogy John Paul Jones zenei ízlése meghatározó volt a felvételek során. Szeptember 7-én újabb csapás érte a
zenekart, meghalt barátjuk, Keith Moon, a Who dobosa.

A hetvenes évek végén a diszkó került a zenei ízlés középpontjába, a kritika pedig leginkább a punk rockkal foglalkozott, az évtizedes múltra visszatekintő Led Zeppelin sokak szemében őskövületnek számított. Rajongótáboruk azonban nem csökkent jelentősen, az új lemez az USA-ban és az Egyesült Királyságban is listavezető lett.

1979 augusztusában, két koppenhágai felvezető koncert után az angliai Knebworth Fesztiválon 400 ezres nézősereg előtt tértek vissza a színpadra. Novemberben jelent meg az In Through the Out Door, mely után rövid európai, majd amerikai koncertkörutat terveztek. Utóbbi azonban nem valósulhatott meg: 1980. szeptember 25-én alkohol hatására bekövetkezett légzészavarban meghalt John Bonham.

A tagok úgy döntöttek, hogy Led Zeppelin név alatt nem folytatják a zenélést.

Két évvel Bonham halála után megjelent utolsó nagylemezük, a Coda, korábbi lemezeik felvételei közben készült kiadatlan dalokkal. Az 1990-es években több válogatáslemezük és gyűjteményes kiadásuk is megjelent.


Újraegyesülések, közös munkák

Plant és Page legközelebb a Honeydrippers Volume I EP-n zenélt együtt 1984-ben (Eric Claptonnal és Jeff Beckkel). 1985. július 13-án, a philadelphiai John F. Kennedy Stadionban tartott Live Aid koncerten a Led Zeppelin három tagja ismét együtt lépett színpadra (Zeppelin néven), a doboknál Tony Thompson, illetve Phil Collins ült. Három számot játszottak: Rock and Roll, Whole Lotta Love és Stairway to Heaven.

1986-ban, az angliai Bath-ban tartott próbák után felmerült, hogy Thompson részvételével ismét összeállnak, de a dobos súlyos autóbalesetet szenvedett, és fel kellett adnia a zenélést.

1988-ban John Bonham fiával, Jasonnel kiegészülve léptek fel az Atlantic Records megalakulásának 40. évfordulóján tartott koncerten, szintén Zeppelinként. Jasonnel együtt játszottak még Robert Plant lánya, Carmen 21. születésnapján, valamint Jason esküvőjén.

1990-ben Plant és Page a Knebworth Fesztiválon játszott néhány számot. Szintén Jones nélkül adtak egy MTV Unplugged (az ő elnevezésük szerint Unledded) koncertet, mely után világturnéra indultak egy közel-keleti kamarazenekarral. Az együttműködésből lemez is született, a No Quarter (1994).

1997-ben (tizenöt év szünet után) újabb Led Zeppelin album jelent meg, a BBC Sessions. A két lemezen majd' az összes, a BBC számára készített felvételüket kiadták (1969-ből és 1971-ből). Ugyanebben az évben az Atlantic kiadta a Whole Lotta Love-ot: ez az egyetlen CD-n megjelent kislemezük.

1998-ban Page és Plant elkészítette első kizárólag új dalokat tartalmazó lemezüket, a Walking into Clarksdale-t.

2002-ben a brit sajtó arról számolt be, hogy Plant és Jones között elsimultak régi nézeteltéréseik, és lehetséges, hogy ismét együtt játszanak, sőt turnéra indulnak. A híresztelések szerint a dobosuk Dave Grohl lett volna (Nirvana, Foo Fighters) – ezt az értesülést Page később cáfolta.

2003-ban jelent meg az 1972 nyarán Los Angelesben és Long Beach-en adott koncertjeik anyaga (How the West Was Won), illetve a több koncertről válogatott Led Zeppelin DVD. Utóbbi az év végéig 520 ezer példányban fogyott el.

2005-ben megkapták első Grammy-díjukat, egy életműdíjat.