A XIX. században és a XX. század elsõ felében
Csákvár jelentõs kézmûvesipari központ:
elsõsorban fazekasságáról vált országosan
ismertté. Falucsúfolója is elárulja a területi
munkamegosztásban betöltött szerepét: Csanakos Csákvár,
csanakosok, köcsögösök. A Vértes lábánál
bányászott kitûnõ tûzálló agyagot
és a tálföldet a XVIII. század óta edénnyé
formálták. Csákvár a Dunántúl legnagyobb
fazekasközpontja volt: a mesterség fénykorában, 1833-ban
193, 1900-ban 131 önálló mester forgatta mûhelyében
a fazekaskorongot. A mesterség négy ágát így
jellemezte Kresz Mária (1919–1989) néprajzkutató
A csákvári fazekasság címû könyvében:
„Csákváron a fazekasmesterség több ágra
oszlott, amelyeket szigorúan megkülönböztettek egymástól.
A szó szoros értelmében fazekasnak csak azt nevezték,
aki tûzálló földbõl, ún. fazékföldbõl
dolgozott, ún. bajtati földbõl, amelyet az erdõben
bányásztak. A fazekas fõzõ-sütõ edényeket
készített, fõleg fazekat, ezenkívül lábost,
sütõt, tûzálló edényeket. A jó
tûzálló edényrõl volt nevezetes Csákvár.
A tálasok, a tál, tányér, köcsög, bögre,
kancsó mesterei (akiket közönségesen szintén
fazekasnak mondtak), más agyagból dolgoztak, ún. tálföldbõl,
sárgaföldbõl, amely nem volt tûzálló
és nem is abból az agyagbányából eredt, mint
a fazékföld. Csákváron a mesterség e két
ága elkülönült felekezet szerint és település
szerint, a céhen belül is két csoportot alkotott: a fazekasok
fõleg reformátusok voltak és a Felsõvárosi
Társulatban vagy kerületben egyesültek, míg a tálasok,
akik mind katolikusok voltak, az Alsóvárosi Társulathoz
tartoztak. Az elnevezéseknek megfelelõen a fazekasok többnyire
egy utcában laktak a református templom környékén,
a Vértes felé emelkedõ Felsõvárosban; míg
a katolikusok lejjebb laktak az Alsóvárosban… Voltak Csákváron
korsósok is más szóval vörös edényesek,
itatósok, akik csak mázatlan parasztedényt készítettek,
vászonmunkát, mázatlan vörös korsót, kantát,
csirkeitatót, virágcserepet… Végül néhány
kályhás is dolgozott Csákváron.” A csákvári
fazekas fõcéh alá tartozott az egész Vértes
vidék valamennyi fazekasmestere, akik Száron, Válon, Lovasberényben,
Zámolyon, Gánton, Magyaralmáson, Bodajkon, Csókakõn,
Móron és Pusztavámon dolgoztak. A szabad tûzön
fõzésre használt edény volt a fõ termékük.
Az edénykereskedõk ezeket a fazekakat vitték a legtávolabbra,
a Dunántúlon a Dráváig, sõt Szlavóniába
is, az Alföldön a Duna–Tisza közére. Belülrõl
mindegyik mázas volt, és felül, a szájánál
mázba mártották. A hegyes fenekû fazék lehetett
mázas vagy mázatlan külsejû. Utóbbi a paraszt-
vagy vászonfazék. A mázas függõleges csíkokkal
készült, ez volt a híres csákvári csíkos
fazék. Legjellegzetesebbek a háromszínû mázzal
csíkozottak: váltakozva zöld-, sárga- és sötétbarna
mázzal eresztettek függõleges csíkot a fehér
alapú fazékra, majd színtelen mázzal öntött@?k
le. A csíkok helyén tehát kétszeres a máz,
ez megdrágította az edényt, de szebbé, mutatósabbá
tette. Csákváron sok feliratos edény készült,
amely a népi írásbeliség elõrehaladott állapotát
jelzi. A bornak, pálinkának készült korsók
majdnem mindig feliratosak. Az egyik, 1849-ben készült korsón
ezt olvashatjuk: „Ha belém Jót Töltöl, Ugy jot
várhatz vissza, De osztán vigyázzonn a’ki mohón
Isza.” Vas Pál hosszú felirata a hegybírónak
ajánlja: „Éljen Jakap József Hégy Biró
uram Felesége és Gyermekeivel együtt. Aki iszik belõle
váljék Egéségére ez a jobor. Vas Pál
1890.” Fazekas Sándor számára készült
ugyanebben az évben egy bornak vagy pálinkának való
fehér mázas korsó, amely karcolt feliratával így
szólítja meg gazdáját: „Kedves Sándor
gazdám én csak aszt kivánnám üres elõtted
ne lennék ha szomjazol mindig tele lennék borral vagy pálinkával
s így kedvedre tennék.” Még a most elmúlt
század második felében készült, belül
sárga vagy fehér, kívül zöld mázas boroskorsókra
is felirat készült: „Éljenek a jó barátok,
Éljenek a szép leányok, Éljen minden hazafi, Aki
a jó bort szereti.” Csákvári különlegesség,
hogy nem csak a boroskorsókra került ivásra buzdító
szöveg, hanem a tálakra is étvágygerjesztõ
feliratokat írtak: „Tíz óra a toronyba, Tizenkettõ
a gyomromba.” „Jó ám a húsleves Juli.”
„De jó a pecsenye.” A legnagyobb csákvári tál
felirata a készítõ nevét és a készítés
évszámát is tartalmazza: „Csinálta Sebestyén
Lajos Csákvár 1889.” Jól sikerült remekmunkára
írta rá nevét a büszke tálas iparos, amelynek
átmérõje – a céh elõírásainak
megfelelõen – megközelíti az egy rõföt
(73 centiméter). Hét évvel ezután „medgyesi
István ifjú 19 éves Fazekas Segéd” ajánlott
fel egy hatalmas, 65 centiméter magas kétfülû fazekat
gróf Esterházy Miklósnak. Két késõbbi
feliratos, évszámos lakodalmas fazék is látható
Csákváron a Vértes Helytörténeti Múzeumban.
Faliratuk: „Medgyesi János csinálta: 1890-ben Csákváron”;
„Készítette Dezsõ József csákvárosi
1913. IX. hónap elsõ napján.” A csákvári
fazekasság tárgyi emlékeit a Vértes Helytörténeti
Múzeum (Kossuth u. 2.) és a Fazekas Emlékház (Petõfi
u. 10.) kiállításain mutatják be. Korábban
is rendeztek kiállításokat a csákvári fazekasságról:
1914-ben Székesfehérváron a megyeháza nagytermében,
1976-ban Székesfehérváron az István Király
Múzeumban és Budapesten a Néprajzi Múzeumban, 2002-ben
Székesfehérváron a Fejér Megyei Mûvelõdési
Központban és a Fekete Sas Patikamúzeumban. Az elsõ
világháború elõtt Csákvárról,
Zámolyról több, kocsival, lóval rendelkezõ
ember is kereskedett falunk fazekasainak termékeivel. Közülük
Bencze István cserépedénnyel megrakott kocsijával
a dunai réven Csepel-szigetre, sõt az Alföldre is átment.
Az edénykereskedõk távollétérõl Biczó
Pál is megemlékezett: „A gyülekezet tagjai október
végétõl tavaszig nagy számmal, dicséretes
buzgalommal keresik föl a templomot, tavasztól õszig kisebb
mérvben, minek oka jó részben az, hogy a… lakosság
egy része házi tûzhelyétõl folyvást
távol van ezen idõ alatt, cserépedény kereskedéssel
bejárván fél Magyarországot, mások –
a fiatalság – elszegõdnek aratáskor több idõre
távolabbi uradalmi pusztákra, vagy pedig a fõvárosba
mennek cselédnek.” Csákvár nem csak fazekasságáról,
hanem kolompkészítõ iparáról is híres
volt. „Lakosai közt sok kézmûves, harangcsináló
és kolompáros találtatik” – írta 1851-ben
Fényes Elek. A kolomp vastag bádoglemezbõl kétrét
összehajtott hosszúkás négyszög alakú,
felül két csücskû, alul tojásdad vagy kerek nyílású
csengõféle, amit az állat nyakára csatolt szíjhoz
erõsítenek. A kolomp nyelve az állatnak minden mozdulatára
a kolomp oldalához ütõdik, s jellegzetes hangot ad. Az alföldi
magyar nép a legnagyobb kolompot harangnak, dellengnek nevezi, a közepes
nagyságú a tulajdonképpeni kolomp, a legkisebb pedig a
pergõ. A kolompokat a kolompárok készítették,
a kolompnak való vaslemezt rézzel forrasztották össze.
Minél rezesebb a kolomp, annál kellemesebb a hangja. Csatáry
Ottó az Életképekben, 1846-ban megjelent útirajzában
említette: „A csákvári keresztnevû juhharangokról
az Alföldön is híres Csákvár.” A Hortobágy
északi részén, Polgáron kétfajta kolompot
használtak: egy alul szûkülõ típust, melyet
csákvári kolompnak neveztek, és egy nagyot, ezt dübögõnek
mondták. Hajdúböszörményben a szûk aljú,
öblös harangokat csákvári, a lapos, alul széleseket
pedig hámori pergõknek vagy harangoknak nevezték. A csákvári
kolompoknak jó hangzásuk lehetett, mert Pelkó Péter
Eredeti magyar közmondások és szójárások
címû, Rozsnyón 1864-ben megjelent könyvében
ezt olvashatjuk róluk: „Vág, összevág, mint
a jó csákvári.” Szerepel az ökörharang
egy régi csákvári népdalban, amit öreg Németh
János 83 éves földmûves énekelt 1947-ben a gyûjtõnek,
Gábor Évának: Kihajtom Virág ökröm a rétre,
/ Nyolc körmével a harmatot elverte, / Nem hallom a Virág
ökröm harangját, / Más öleli kisangyalom derekát.
A csákvári iparosok életérõl, küzdelmeirõl
képet alkothatunk magunknak Harangozó András bognár
életútjának megismerésével révén,
ahogy azt a szerzõnek 98 éves korában, 1978-ban elmesélte:
Tizen voltunk testvérek. Tíz pár lábbeli, az ennivalóra
is sok kellett. Édesapám földmûves volt, félhely,
12 magyar hold földön gazdálkodott. A testvérével
lakott egy házban, de mindkettõjüknek sok családja
volt. Bach Ferencnél voltam inas Fornapusztán és Csákváron,
a Pék közben volt a mûhelye. Kasznimunkás volt, hintókat
csinált. Összeveszett velem a májszter, ezért elmentem
tõle a Bócz Jánoshoz inasnak Csákvárra, itt
szabadultam fel. Itt megint kiütött a balhé, mert a mesterem
eltökélette magát, hogy elszegõdik Pátkára
uradalmi bognárnak. – Írt már szabadulót?
Hát írja meg! – bíztattam, aztán megkaptam
a könyvem karácsony elõtt egy héttel. Az Oszoli bognárral
nagyon jóba voltunk, a kománk volt, biztatott: – Koma, eridj
el Várpalotára, ott van harminckét bognármester,
csak lesz ott munka! Láttam a vacsoránál, pláne
ha jó rétesek voltak, olyan szomorúan nézik az én
testvéreim, hogy még mindig otthon vagyok, ezért elhatároztam:
elmegyek dolgozni. De csak harminc krajcár volt a háznál.
Ezt odaadta nekem édesanyám, sütött valami kis pogácsát
is. Vettem egy avétt kuffert, belepakoltam a kis vacakom, és útnak
indultam. – Nem ám, hogy ezt meg odaadod valami fekprúdernek,
kicsalja tõled. Mi lesz akkor veled? – figyelmeztettek a szüleim.
Mentem a Farkas-tanyánál, valaki megfogta a vállam: –
Há megy, barátom? Úgy látom, hogy maga még
nem járt vonaton sem. Van-e magánál pénz? –
Van harminc krajcár – feleltem. – Adja ide, majd én
váltok jegyet! – Tudok én olvasni. Megváltottam a
jegyet, pont harminc krajcár volt. Mi lesz, ha nem kapok munkát?
Se pénz, se ennivaló. Köröskörül jártam
minden utcát, nincs munka. Hun hálok én? Szûcs kovácsmester
volt az utolsó, odamentem, mondtam a helyzetemet. Összedolgozunk.
A könyvemet kérte. – Ebben nincs semmi! Itt van ez a Csapó
utca, ott van egy fiatal, most nõsült ember, mondja nekik, hogy
magát állítsa be dolgozni. – Hadd né’m
a könyvit! Hát még nincs benne semmi. Vót már
erre lejjebb? Itt lakik egy öregember, az ha nem állítja
be, akkor majd adok én munkát. Ott volt agynak való elég
fa. Jött az öreg mester. – Hadd lám a könyvit! Nincs
benn semmi! Hová való? – Csákvári. Erre szinte
megváltozott a szóval: – Él az Oszoli? Itt dolgozott
nálam. Jól megy neki? Kezdett már? Hol dolgozik? –
Az apjának a faragómûhelyében. – Na, énnálam
van munka! Hallom, hogy a mûhelyben már dolgoztak. – Te János,
fölfogadtam ezt az embert munkára, de nincs a könyvébe
semmi. Nem tudjuk, hogy dolgozik, de két hétig melletted dolgozik.
Új kerekeket csináltam. Lejárt egy hét. A káposztát
soha nem szerettem, de ott meg káposzta volt. Levettem róla a
húst, azt ettem csak meg. Letellett a két hét. Hófúvás
jött. Megvolt az ebéd. Nem szóltak semmit. Jött a mester
leánya: – Segéd úr, jöjjön be! Láttam,
hogy az asztalon ott van a penna, a naptár. – Üljön le!
Mit kér hetibért? – Én a mester úrra bízom.
Tudja, sok munkást fizet, ki mit érdemel. – A legidõsebb
emberem kap egy forint húsz krajcárt egy hétre. Én
úgy gondoltam, hogy adok hatvan krajcárt. Beírhatom? –
Be. – Ezt kifizessem, ezt az egy forint húsz krajcárt? –
Marad benne egy forint húsz krajcár. – A munkát a
Jézus nevibe végezze! Fújt a förmeteg, örültem,
hogy hajlék van a fejem fölött. Évekig ott dolgoztam.
Ha finomabb munkát láttam, leírtam a noteszba, és
megtanultam, mint a miatyánkot. Várpalotáról Válba
mentem, ahol Dobrádi Sándornál dolgoztam, onnan Solymárra.
Fehér Ferenccel elmentünk Komáromnak, Gyõrnek. Nem
értünk be Gyõrbe, Kisbérnél, Ászárnál
elért minket a napnyugta. – Ferenc, eredj be ehhez a házhoz,
csak az istállóban adjanak helyet, azzal is megelégszünk.
– Nincs szállás senkinek se! – Eridj be erre a másik
helyre! Ott sem adtak. Erre én is bementem az elsõ helyre. –
Nincsen. Ballagtunk kifelé, mondtam, hogy az én apám nem
ilyen ember, az adott mindenkinek szállást. Pedig ha odaértünk
volna Gyõrbe, ott a szállón lett volna tíznek is
hely. – Az én apám vagy az istállóba vagy
a pajtába adott szállást. Erre kaptunk szállást
az istállóban szalmára. – Fogj egy vellát,
segítsünk nekik! Kiganézunk. Segítettünk, ezek
meg látták. Elmesélték: – Az elõtte
valók elvitték a két ökör láncát,
ellopták. De ilyeneknek, mint maguk, adunk máskor is. A könyvet
és a kuffert bezárták a konyhába. Erre reggel még
egy stampedli pálinkát is adtak. Gyõrben dolgoztam a szigetben
Langmáhrnál, azután Komáromban, Hidegkúton
túl, a pilisvörösvári bányában. Elõzõleg
Pesten, Kecskeméten, Környén is. Tizennégy álló
esztendeig vándoroltam. Kiütött a háború, de
már addigra a Csallóközben voltam, Nemesócsán
a Holzernél. Nemesócsán uradalmi bognár, majd a
falu bognára lettem. A háború idején három
szomszédos falu kérte a felmentésemet, ne vigyenek el a
frontra, hogy legyen bognáruk. 1920-ban a csehek átdobtak a határon,
így jöttem haza Csákvárra. A Vértesben az uradalmak,
földmûvesek, iparosok, értelmiségiek (papok, tanítók,
jegyzõk) közül többen is méhészkedtek. Méhkaptáraikat
a veteményes- vagy gyümölcsöskertben, ritkábban
külön méheskertben tartották. Csákváron
a Vértes Helytörténeti Múzeum udvarán három
méhlakás: egy nagy Mayer-, egy kis Mayer-kaptár és
egy Mayer-féle anyanevelõ látható. Ezt a kaptártípust
Mayer Károly (1837–1925) csákvári esperesplébános
szerkesztette meg. Mayer méhészeti munkásságára
a legkorábbi adatot a Méhészeti Lapok V. (1884) évfolyamában
találjuk. Arról értesülünk, hogy a Vál-vidéki
gazdakör méhészeti kiállításán
a bírálóbizottság tagjává választották.
A méhészeti eszközök kiállításán
többek között gróf Esterházy Miklós Móric
majki méhészete és Mayer Károly tûntek ki.
Kiemelkedõen szerepelt Mayer a viasztermények és az élõméhek
kiállításán is. A kiállítók
közül aranyéremmel jutalmazták Esterházyt: „A
méhészet terén kifejtett buzgalmáért, tevékenységéért
és helyes irányáért, melyeket kiállított
tárgyaival igazolt.” Aranyérmet kapott „ugyanezen
alapon fõtisztelendõ Mayer Károly plébános
úr mint Fehér megye legszakavatottabb méhésze”.
Ezüstéremmel jutalmazták Gottfried Enderscht, Esterházy
méhészét, gyakorlati mûködéséért.
Mayer a Méhészeti Lapok VIII. (1887) évfolyamában
ismertette a maga tervezte készséget A szabadban álló
méhdúcok elõnyei a méhházakkal szemben címû
cikkében. Mint írja, az elsõt, még 1872-ben, maga
készítette. Azóta a helybeli Giesz asztalossal gyártatja
25 forintért talapzattal és fedéllel együtt, de keretek
és Hanemann-rács nélkül. Fekvõ kaptárak
ezek, két külsõ, szalmával bélelt ajtóval,
két belsõ üvegajtóval, egy Hanemann-féle rácsajtóval.
Ezekbõl a fekvõ ikerkaptárakból három alkot
egy hatlakásos, talapzaton álló és nyeregtetõ
alakú fedéllel takart piramist vagy dúcot. Kettõs
keretet használ, mivel a nagy keret a könnyû kezelésnek,
a nagyban való méhészkedésnek fontos feltétele.
Az egyöntetû, a méheknek jó telelést biztosító,
a költésfejlõdést nem akadályozó nagy
keretek és a Hanemann-rács (rekeszajtó) alkalmazásával
kaptárában költõfészket és tetszés
szerinti nagyságú méztárat rendezett be. 1886-ban
a Magyar Országos Méhészeti Egyesület tagjainak elsõ
kirándulása Csákvárra vezetett. Kriesch János
alelnök igen elismerõen nyilatkozott az itt látottakról:
„…a ki rendesen és okszerûen kezelt méhest akar
látni, az menjen el Csákvárra és tekintse meg a
plébános úr, és Endersch úr, az uradalmi
kertész méhesét. Valóban gyönyörûséges
méhesek azok, a kasok a szabadban állnak dúcokban és
mindenütt a legnagyobb rend, pontosság és tisztaság
uralkodik. Mayer kettõs fekvõ kaptárai kitûnõen
válnak be.” Kühne Ferenc kereskedelmi méhész
a kirándulás hatására elkezdte a Mayer-kaptár
gyártását és árusítását.
Budapesten 1889-ben a Méhészeti Egyesület estélyén
„egy hat családra berendezett Mayer-féle kaptárcsoport
lõn bemutatva, melyet Kühne tagtársunk külön e
célra készíttetett”. Kühne Ferenc Elsõ
Magyar Kereskedelmi Méhtelepe 1889. évi árjegyzékében
már szerepel a Mayer-kaptár. 1890-ben a bécsi Práterben
megrendezett gazdasági és erdészeti kiállításon
is kitüntették Mayer kaptárát. Ez év pünkösdjén
a Méhészeti Egyesület kirándulását újra
Csákvárra szervezték. Binder Iván, a Méhészeti
Lapok felelõs szerkesztõje a kirándulás nyomán
a Mayer-kaptár terjedésérõl ezt írta: „Veszedelmesebb
versenytársa a háromszakaszú Berlepsch-féle, illetve
a dél-magyarországi kaptárnak a Mayer-féle kaptárnál
alig lehet. Meg is hódoltak már neki sokan. Csak magában
Csákvárban rövid idõ alatt 600-nál több
ilyen kaptár készült, részint fehérmegyei,
részint más magyar méhész részére,
a többi pedig külföldre szállíttatott. De nem csak
a csákvári asztalosmûhelyt foglalkoztatja nagyban a Mayer-féle
kaptár terjedése, hanem másutt is ad a fûrésznek
és gyalunak dolgot. Kühne kereskedelmi méhész tagtársunk
éjjel-nappal dolgoztat, és mégis alig képes a Mayer-féle
kaptárakra szóló számos megrendelésnek megfelelni.”
A csákvári kiránduláson a kaptárakon kívül
Mayer méhészetében, az általa meghonosított
amerikai napviaszolvasztó, valamint Endersch saját készítésû
gipszmûlép-prése keltett feltûnést, amelyen
a mûlépöntést be is mutatta. Esterházy méhészetében
a dúcokban tartott olasz méhektõl kaptáronként
átlag 24 kilogrammot szüreteltek. A látottak alapján
a kirándulás résztvevõi méltán állapíthatták
meg, hogy a csákvári méhesek mintatelepek. Mayer pár
év alatt nagy sikert aratott kaptárával, méhészeti
szaktudásával. 1888-ban a Méhészeti Egyesület
választmányi tagjai közé került, az egyesületben
felolvasásokat tartott, a Méhészeti Lapokban szakcikkei
jelentek meg. Kaptárának közlésével, megismertetésével,
népszerûsítésével azonban elkésett.
Az eszköz fejlõdésének irányát ekkor
már a Grand Miklós által szerkesztett három keretsoros
állókaptár szabta meg. 1885–86-ban ezt minõsítette
hivatalosan is a Földmûvelésügyi Minisztérium.
A kicsiny térfogatú, apró keretû egyesületi
kaptár hibáit végérvényesen idõs Boczonádi
Szabó Imre nagy állókaptára küszöbölte
ki 1901-ben. Boczonádi az egész XX. századra meghatározta
a magyar kaptárfejlõdést. A Mayer-kaptárról
a legkésõbbi kereskedelmi híradás 1912-bõl
maradt ránk: a Meister Testvérek Faáru- és Méhkaptárgyára
(Budapest) katalógusában még hirdették. Varga József
méhész (szül. 1886) elmondta, hogy a csákvári
Esterházy-uradalomban az elsõ világháború
elõtt fõként Mayer-kaptárral dolgoztak. 1914 júliusában
Pozsonyban a háború kitörése miatt félbeszakadt
méhészeti kiállításon az uradalom két
Mayer- és egy Boczonádi-kaptárral szerepelt. Az 1914-es
év méhészeti leltárában a 173 méhcsalád
számára 81 Mayer-kaptárt, négy egyesületi kaptárt,
hét öreg méhkast fából és két
Boczonádi-kaptárt találunk. Az uradalom és a csákvári
méhészek egészen a második világháborúig
fõként a Mayer-kaptárt alkalmazták, néhány
csákvári méhész, kissé átalakított
formában, még az 1970-es, 1980-as évek fordulóján
is használt ilyet.
vissza a fooldalra