Csákvár elsõsorban a fazekasságáról vált országosan ismertté. Csákváron a betelepülõ fazekasok a Vértes lábánál kitûnõ tûzálló agyagot és tálföldet a XVIII. század óta edénnyé formálták. A mai fogalmaink szerinti fazekasság az 1700-as években indult ipari fejlõdésnek, de amikor megjelent a fajansz, a porcelángyártás, a fazekas termékek egyre inkább a háttérbe szorultak. Csákvár a Dunántúl legnagyobb fazekas központja volt: a mesterség fénykorában, 1833-ban 193,1900-ban 131 önálló mester forgatta mûhelyében a fazekaskorongot. Csákváron a fazekasmesterség több ágra oszlott, amelyeket szigorúan megkülönböztettek egymástól. A szó szoros értelmében fazekasnak csak azt nevezték, aki tûzálló földbõl, ún. fazékföldbõl dolgozott, ún. bajtai földbõl, amelyet az erdõben bányásztak. A fazekas fõzõ-sütõ edényeket készített, fõleg fazekat, lábost, sütõt, tûzálló edényeket. A jó tûzálló edényrõl volt nevezetes Csákvár. A tálasok, a tál, tányér, köcsög, bögre, kancsó mesterei, más anyagokból dolgoztak, ún. tálföldbõl, sárgaföldbõl, amely nem volt tûzálló és nem is abból az agyagbányából eredt, mint a fazékföld. A fazekasok céhe már 1778-ban céhprivilégiumot kapott Csákváron a mesterség e két ága elkülönült felekezet szerint és település szerint, a céhen belül is két csoportot alkotott: a fazekasok fõleg reformátusok voltak és a Felsõvárosi Társulatban egyesültek, míg a katolikus tálasok a Alsóvárosi Társulathoz tartoznak. Voltak Csákváron korsósok, más szóval vörös-edényesek, itatósok, akik csak mázatlan parasztedényt készítettek, vászonmunkát, mázatlan vörös korsót, kantát, csirkeitatót, virágcserepet. Néhány kályhás is dolgozott Csákváron. A csákvári fazekas fõcéh alá tartozott az egész Vértes vidék valamennyi fazekasmestere, akik Száron, Válon, Lovasberényben, Zámolyon, Gánton, Móron, Magyaralmáson, Bodajkon, Csókakõn, és Pusztavámon dolgoztak. A fazék a szabad tûzön való fõzés edénye, a csákvári fazekasok fõ terméke volt. Az edénykereskedõk a fazekat vitték a legtávolabbra, a Dunántúlon a Dráváig, sõt Szlavóniába is, az Alföldön a Duna-Tisza közére. Minden fazék belül mázas volt, és felül a szájánál mázba mártották. A hegyes fenekû fazék lehetett mázas vagy mázatlan külsejû. Utóbbi a paraszt vagy vázonfazék.A mázas függõleges csíkokkal készült, ez volt a híres csákvári csíkos fazék. Legjellegzetesebbek a három színû mázzal csíkozottak: váltakozva zöld-,sárga-, és sötétbarna mázzal eresztettek függõleges csíkot a fehér alapú fazékra, majd színtelen mázzal öntötték le. A csíkok helyén tehát kétszeres a máz, ez megdrágította az edényt,de szebbé, mutatósabbá tette. Bár Csákvár elsõsorban a jó tûzálló edényeirõl volt híres, másik nevezetessége a bugyogakorsó volt. Ez egyfülû, kerekszájú vizeskorsó volt, a száján rostéllyal, fülén ivónyílással, belsejében csörgõkavicsokkal készült - ezek a kavicsok tartották tisztán a korsó belsejét és csörgésük jelezte, ha kiürült a korsó. A sárgás színû csákvári agyagot vörösfölddel kenték be, a korsó vállára feh@?r mintát festettek, a száját és fülét az ivónyílásig zöld mázzal vonták be. Csákváron sok feliratos edény készült, amely a Vértes vidékén a népi írásbeliség elõrehaladot állapotát jelzi. A bornak, pálinkának készült korsók majdnem mindig feliratosak. Csákvári különlegesség, hogy nem csak a boroskorsókra került ivásra buzdító szöveg, hanem a tálakra is étvágygerjesztõ feliratokat írtak. Ezt a mesterséget nem volt könnyû megtanulni, mûvész érzék, ügyesség és nagy fizikai erõnlét kellett hozzá, mire egy legény megtehette a "remekölést". A csákvári fazekas múlt emlékeit Kresz Mária néprajzos igen alaposan feldolgozta, a mesterség múzeumokban összegyûjtött legszebb edényeit 1976-ban a székesfehérvári múzeumban és a Néprajzi Múzeumban kiállításon bemutatták. Legutóbb 2002.februárjában a székesfehérvári Fekete-Sas Patikamúzeumban láthattuk a csákvári fazekasság munkáit. A csákvári fazekasság tárgyi emlékeit helyben a Vértes Múzeum és a Fazekas Emlékház kiállításain mutatják be. A Vértes Múzeum jelenlegi helyére, a tûzoltótorony tövébe 1972-ben került. A múzeum. alapítója Kovács László Pál nyugdíjas rektor-tanító, aki az általa létrehozott múzeumnak haláláig (1974) vezetõje, gondozója volt. A múzeum Csákvár néprajzi és helytörténeti emlékeit mutatja be. Iratokat, bútorokat, edényeket állítottak itt ki. Az udvaron a római kori ásatások néhány szép darabja látható, de itt állnak a régi tûzoltókocsik is. A hagyományok újjáélesztése Csákvár egykori hírnevét adó fazekasság azonban a ’90-es évekre már-már elfeledett iparág lett, ekkorra már az utolsó igazi fazekasmesterek is elhunytak. A mûvelõdési ház lelkes kis csapata azonban fantáziát látott benne, hogy a most felnövõ nemzedékkel is megismertessék e mûvészetet. Az Önkormányzat segítségével megkapták a Petõfi utcában lévõ régi parasztházat, ahol régebben egy fazekas bácsi lakott és dolgozott. Az üres nádfedeles házat és környékét rendbe tették, majd megkezdték a tájházzá alakítását. Berendezését a falu lakói adták össze, így került bele régi bútorzat, fényképek, használati tárgyak, és természetesen eredeti csákvári fazekas emlékek. Az emlékház 1997 tavaszára készült el. A ház gondnokságát környékbeliek vállalták, a kerítésre ki van írva, hova kell mennünk, hogy bejuthassunk az emlékházba. A látogatók érdeklõdéssel hallgatják az „idegenvezetést”, ami általában kellemes beszélgetésbe megy át. Az rendezett udvaron a felújított kerekes kút látványa fogad mindenkit. A három helyiségbõl álló ház mindenben a múlt század elejét idézi. Az udvarról belépve a régen konyhaként mûködõ kis helységbe lépünk. Itt mindenhol eredeti csákvári csanakokat láthatunk. Ebbõl nyílik a „tiszta szoba”, ahol két bevetett ágy, régi szekrény, fotók, képek vezetnek bennünket vissza a múltba. A Petõfi utcára nézõ helyiség a mûhely, ahol különbözõ eszközökön és szerszámokon mutatják be, hogyan dolgozhatott egy régi fazekas. De egy kihalt ipar - és mûvészeti ág újjáélesztéséhez nem lett volna elég egy múzeum berendezése. Az önkormányzat szükségét látta egy fazekas mûhely létrehozását, amit egy volt szolgálati lakásból alakítottak ki a Szabadság téren ,a falu központjában. Országos pályázatot hirdettek és ennek nyomán találták meg Kodolányi Borbála fazekast, aki már nagyjából ismerte a csákvári motívumokat és fogásokat. Miután elkészült az emlékház és a mûhely, megrendezhették az elsõ Fazekas-napot az emlékház udvarán. Már az elsõ évben sokan voltak kíváncsiak a rendezvényre. A programok között szerepelt az agyagos játszóház, korongos bemutató, ingyenes múzeumlátogatás. A helyi fazekason kívül még 1-2 kézmûves állított fel sátrat, ahol termékeiket meg lehetett vásárolni. A gyermekek érdeklõdését tapasztalva egy újabb ötlet vetõdött fel a szervezõkben. Ahhoz, hogy a község fiatalabb lakóit is megismertessék a régi mesterséggel, a helyi általános iskolában beépítették a tantervbe a fazekas foglalkozást, de felnõtt szakkört is indítottak. A következõ két évben már a Csákvári Floriana Napok keretén belül augusztusban rendezték meg a hagyománnyá váló napot. A programokat kerámia vásár és tarkedli-sütés (a fánknál kisebb, zsírban sütött kelt tészta, amit lekvárral kell fogyasztani) is színesítette. Kodolányi Borbála ,az ifjú mûvész kb.2 évig dolgozott az önkormányzati fazekas mûhelyben. Ekkor úgy döntött, magánvállalkozóként folytatja, s a falu másik részén önálló fazekas mûhelyt nyitott, ahol családjával ma is él és dolgozik. A falusi mûhely azonban nem maradt üresen. Szekeres Károly, a falu szülötte, még a ’70-es évektõl mûködõ szövetkezetben, Dezsõ Józseftõl tanulta a mesterséget. Késõbb, a szövetkezet megszûnése után eltávolodott a fazekasságtól, más megélhetést keresett. De nem tudott elszakadni a mûvészetektõl, hobbija mai napig a festés és a fafaragás. Õ vállalta, hogy a régen tanultakat újra feleleveníti, és a helyi hagyományok ápolását tovább folytatja. A 2000.évi Fazekas-napot a Milleniumi Kormánybiztos támogatásával már Fazekas találkozóvá bõvíthették. Korongos versenyt szerettek volna tartani, de az idõpont egybe esett volna a mohácsi versennyel. A programot egy augusztusi szombaton a falu fõterén rendezték meg. A következõ évben már falusi sétára és pusztakocsikázásra is lehetõségük nyílt az érdeklõdõ látogatóknak. Az idegenvezetést a falusi vendégvárók vállalták, a tarkedlit a helyi asszonyok sütötték. A kézmûves kirakodóvásár résztvevõit megpróbálták a legkörültekintõbben kiválasztani, hogy oda nem illõ és minõségileg nem megfelelõ áru ne kerüljön a rendezvényre. A szervezõk kitartó és szorgalmas munkájának köszönhetõ, hogy a résztvevõk nagyon jól érezték magukat és pozitív élménnyel távoztak.