A Vértes lábánál bányászott kitûnõ minõségû agyagot és tálföldet a XVIII. század óta formálják edénnyé a csákvári fazekasok. A mesterség fénykorában a Dunántúl legnagyobb fazekasközpontja volt; a ránk maradt adatok szerint 1833-ban 193, 1900-ban pedig 131 önálló mester forgatta mûhelyében a fazekaskorongot. A csákvári fazekas fõcéh alá tartozott az egész Vértes-vidék valamennyi fazekasmestere is. A fazekasmesterség több ágra oszlott, amelyeket szigorúan megkü- lönböztettek egymástól. A szó szoros értelmében fazekasnak csak azt nevezték, aki az erdõben bányászott tûzálló földbõl, az ún. fazékföldbõl dolgozott. A fazekas fõzõ-sütõ edényeket készített, fõleg fazekat, ezen kívül lábost, sütõt és tûzálló edényeket. A tálasok más agyagból, az ún. tálföldbõl dolgoztak, amely nem volt tûzálló, és nem is abból az agyagbányából eredt, mint a fazékföld. Termékeik a tálak, tányérok, köcsögök, bögrék és kancsók voltak. A korsósok, vagy más néven vörösedényesek, csak mázatlan parasztedényeket – korsót, kantát, csirkeitatót, virágcserepet – készítettek. Mellettük néhány kályhás mester dolgozott még a településen. A fazekasság tárgyi emlékeit a Vértes Helytörténeti Múzeumban és a Fazekas Emlékházban õrzi Csákvár lakossága.