Kovács Marika és Liliane Fraysse

1956. MAGYAR OKTÓBER

A MUNKÁSTANÁCSOK FORRADALMA

Visszaemlékezések

(Fordítás franciából – Fordította Somi Judit)

                            Marika Kovács et Liliane Fraysse

                            L’OCTOBRE HONGROIS DE 1956, LA REVOLUTION DES CONSEILS

                            Récits et souvenirs de Marika

                            les cahiers du C.E.R.M.T.R.I.

                            28, rue des Petites Ecuries -75010 Paris – France – 01 44 83 00 00

                            N°123-124, déc.2006 –ISSN 0292-4943)

Ajánlás

Kovács Marikát sokan ismerik Magyarországon, főképpen persze a rendszerkritikai-antikapitalista baloldalon, mivel egész tudatos élete összefonódott a kapitalizmus elleni politikai osztályharc történéseivel, a munkásérdek-védelem tradíciójával. Az ő története tulajdonképpen nem 1956-ban kezdődik, de ott ér fordulóponthoz, majd Párizsban bontakozik ki igazán és folytatódik mind a mai napig. A memoár, amelyet az olvasó a kezében tart, mindenekelőtt azzal tartja fenn az érdeklődést az első laptól az utolsóig, hogy ez az írás egy szocialista forradalmár őszinte szembenézése a hivatalos történelemmel és benne a saját életpályával, amelyet megingathatatlan hit tart össze. Mi ad Magyarországon e memoárnak különös jelentőséget ?  Az, hogy valami olyasmit reprezentál, ami hiányzik 1956 hivatalos történetéből : a «trockista narratívát ». Azt a szocialista-kommunista gondolatot és törekvést, hogy az államszocializmus, az egypárti rendszer nemcsak kapitalista irányba alakítható át, hanem a munkásönigazgatás, a társadalmi önkormányzás irányába is. Kovács Marika a személyes élményekkel, egy életút tapasztalataival erősíti e történelmi alternatíva realitását és cáfolja meg a mai vezető rétegek hazugságait, elhallgatásait.

Vagyis nem szabad persze elfelejtenünk, hogy miközben 1956 történetét állami és magánpénzeken szinte már percről percre feldolgozták (külön intézmény szakosodott e munka elvégzésére !!) – a munkástanácsi alternatíva kikerült az új hatalmi elit gondolkodásából, emlékeiből, pedig a rendszerváltó politikai csoportok a maguknak berendezett új köztársaság legitimációs kiindulópontjává éppen az 1956-os felkelést tették meg. Az elit hivatalos ünnepségein, az évfordulós megemlékezéseken 1956 kizárólag a nemzeti függetlenség (NATO-tagsággal !), a kapitalista piacgazdaság (a szegények kirekesztésével !) és a politikai többpártrendszer (az elitek szabad versengésével !) létrejötte szempontjából fontos, hiszen törekvéseik előtörténeteként szemlélik, míg a mai szélsőjobboldal igyekszik, no, nem a munkástanácsokat, hanem a szélsőjobboldali attrocitásokat, antikommunista mészárlásokat « forradalmi hagyományként » ünnepelni és ápolni.  De nem véletlen hazudozásról van itt szó. Kovács Marika is pontosan tudja, hogy a Történetet nemcsak a régi, államszocialista rendszerben sajátította ki a hatalmi elit, mint kizárólagosan ellenforradalmit, amely hatalom elől Marika Nyugatra emigrált, hanem ‘56 kisajátítása megkezdődött mindjárt a rendszerváltás pillanatában : az új kapitalista rezsim első parlementjének első törvénye deklarálta, hogy – ellentétben a régi államszocialista rendszerrel, ahol csak ellenforradalomnak nevezték hivatalosan – 1956  forradalomnak nevezendő.Vagyis a polgári demokrácia nézőpontjából paradox módon törvény rendelkezett arról, hogy miképpen nevezzük a felkelést. De ez a törvény csak elfedte a lényeget. Miközben az új polgári köztársaság ezt az eseményt tette meg legitimációjának kiindulópontjává, a felkelés szocialisztikus-közösségi, antikapitalista dimenzióját kitörölte a hivatalos történetből. Nem illett és nem illik bele az új rendszer privatizációs, a Marika generációja által is létrehozott állami tulajdont kisajátító törekvéseibe a munkástanácsi hagyomány.

Fogadja az olvasó úgy ezt a kis könyvet, mint amely emléket kíván állítani azoknak, akik sem 1956-ban, sem később nem adták fel szocialista meggyőződésüket, azt, hogy a dolgozó emberek saját maguk - tőkés és bürokratikus « közvetítés », elnyomás nélkül - képesek saját életüket irányítani. Hogy azután Kovács Marika és szerzőtársa az ellenerők szerepét, erejét, a politikai és osztályerőviszonyok mindenkori állását pontosan látták-e, azt az olvasónak kell eldöntenie, de a könyvet ajánló, méltató kritikus a posztmodern világ zűrzavarában arra hívja fel a figyelmet, hogy ‘56 hiányzó szociális-közösségi «narratívája », « paradigmája « búvópatakként Magyarországon is jelen van.

                                      Krausz Tamás

Előszó gyanánt

A magyar október, a Munkástanácsok forradalma 50. évfordulójára francia barátaim, elvtársaim ösztönzésére  – Franciaországban élek 1956. decembere óta – elhatároztam, hogy papírra vetem élményeimet, tapasztalataimat, egy fiatal egyetemista tapasztalatait, aki sokezer fiatallal együtt résztvett az 56-os történelemformáló eseményekben. Amit akkor átéltem, az a legerősebb, a legmegrázóbb és legfájdalmasabb mozzanata volt életemnek, mely nagyon sok szempontból meghatározta amivé lettem.

Szeretném határozottan aláhúzni, hogy részvételem a forradalomban egy egyszerű aktivista részvétele volt, egyike a százezreknek, akik egy más társadalmat, valódi szocializmust akartak építeni. Politikai felelősségérzetem diktálta tetteimet, azzal az érzéssel, hogy a XX. századi Európa legjelentősebb mozzanatát élem át.

A néhány hét, néhány hónap alatt, amikor munkások, egyetemisták, értelmiségiek, parasztok, fiatalok mind ugyanazt akartuk : megszabadulni a sztálinizmus rákjától, visszanyerni nemzeti szuverenitásunkat, helyreállítani a demokráciát, kézbevenni a politikai hatalmat. És meg is kezdtük ezek megvalósítását.

A tanulság, amit tapasztalatainkból levonhatunk, ma is érvényes a harcban, amit a kapitalizmus, a barbárság ellen vívunk a szocializmusért, a demokráciáért, a vívmányok megtartásáért, a népek önrendelkezési jogáért, az emberiség civilizációja védelmében a világ minden táján.

Ez a gondolatmenet vezetett írásomban abban a reményben, hogy a fiatalság föl tudja használni.

Véleményem szerint az 56-os munkástanácsok bizonyos elemeinek forrását megtaláljuk Magyarország történelmének eseményeiben. Hiszen az 56-os forradalom nem a semmiből jött, komoly felhalmozott múlttal rendelkezik. Éppen ezért ezt a francia kiadásban hangsúlyoztam, történelmi tényekkel, folyamatokkal részleteiben bemutatván a magyarokat és Magyarországot, felvázolván Magyarország helyét a történelemben, mivel Franciaországban mindez jóformán ismeretlen. Nem lévén történész, egy elvtársnőm, Lilian Fraysse történelemtanár segítségét vettem igénybe e fejezet kidolgozásához.

Természetesen, ahogy ezt Krausz Tamás is kifejezte, ez a rész Magyarországon így nem megfelelő. És ez igaz is. Viszont szeretnék rávilágítani néhány történelmi eseményre a magyar kiadásban is, azokra, melyek felfogásom logikájához tartoznak. Az iskolai történelemórákon tanultak segítségével igyekeztem az eseményeket értelmezni. Mint szegényparaszti leszármazott, a föld- és a nemzetiségi kérdés igen érzékenyen hatottak rám és nagy szerepet játszottak öntudatom kiformálódásában.

Eljutottam addig a felismerésig az 56-os forradalom kirobbanásának megítélésében, hogy mi nem csak a sztálinizmus ellen, az akkori politikai, gazdasági, társadalmi állapot ellen a szocializmusért harcoltunk, hanem történelmünk folyamán fölmerült és meg nem oldott problémák megoldásáért is.

Tehát, a magyar olvasónak nem történelmi tanulmányt szeretnék átnyùjtani – erre nem is lennék képes –, hanem visszapillantást a múltra, a megoldatlan problémákra, főleg a XVI. századi parasztlázadásokra,  az 1793-as, 1848-as, 1919-es és 1945-ös eseményekre, s ezeken keresztül rámutatni arra is, hogy Magyarország, Európa egyik legrégibb nemzeti állama hogyan vett részt a haladó forradalmi hagyományokban és milyen visszhangra talált külföldön.

Az idézetek és a bemutatott események kiválasztása természetesen saját álláspontomat tükrözik, ebből a szempontból tehát szubjektívek.   

8 éves voltam a világháború kezdetén, amit eleinte a gyermek gondtalanságával éltem át. De egy háborút viselő ország nehézségei, a szegénység, az igazságtalanság hamarosan lázadáshoz vezetett, majd pedig politikai elkötelezettséghez.

A háború után a társadalom megváltoztatásának igénye vitt a DISZ-be, majd pedig a kommunista pártba a nagyüzemek államosítása idején (1948-49). Elkötelezettségem teljes volt, meg voltam győződve a párt igazáról, forradalmi voltáról és politikai tisztaságáról. Részvételem az 56-os forradalomban, mint ahogy mondtam, életem legmegrázóbb, legfájdalmasabb időszaka lett, mert kénytelen voltam arra a következtetésre jutni, hogy a párt elárult bennünket. Valóságos tortúrát jelentett éveken keresztül. Képtelen voltam politikailag tájékozódni, teljesen kiábrándultam és ugyanakkor kérdések zuhataga zúdult rám. Ilyen állapotban hagytam el az országot, Franciaországba menekültem átmeneti megoldásként, mint sokan mások. Azt képzeltük, erőt gyűjtünk, újjászerveződünk és kapcsolatokat teremtünk a francia munkásokkal, főleg a CGT-vel (nagy szakszervezeti szövetség). Meggyőztük magunkat, hogy „márciusban újrakezdjük” (MUK)!

A száműzetés évei igen keservesek voltak, a szüleimtől, barátaimtól, hazámtól való elszakadás rettentően fájdalmas volt, annál is inkább, mert a magyar kormány 7 évig statáriális rendeletben tiltotta hazautazásunkat. A jövő bizonytalansága, az ismeretlenség, a nyelvi nehézségek és a kérdés, mely belülről őrölt: miért árult el bennünket a párt? Budapesten is, Párizsban is, azok, akik kommunistáknak mondták magukat, lefasisztáztak minket. 1971-ben a toulouse-i egyetem egyik tanára, személyes ismerősöm, meggyőzött, hogy olvassam el Trockij Az elárult forradalom c. munkáját. Ez az olvasmány és az azt követő viták mindent megváltoztattak számomra. Ez volt az első eset, hogy egy elkötelezett, meggyőző tanulmány, egy tudományos analízis felelt kérdéseimre. Választ kaptam arra, „miért árult el minket a párt” és Trockij elárult forradalma tette lehetővé, hogy megmaradjak annak, aki 16 éves koromban lettem: kommunistának.

Személyes élményeim alapján írtam ezt a kis könyvet 56-ról, mégis kollektív munka eredménye. Nem csak a szakember Liliane-tól, környezetemtől is megkaptam minden technikai és morális segítséget. 

Itt köszönöm meg a budapesti Politikatörténeti Intézetnek is, amely rendelkezésemre bocsátotta az 56-os archívumi anyagokat, hogy tanulmányozhattam a munkástanácsok dokumentumait, jegyzőkönyveit, a száz meg száz felhívást, nyilatkozatot az ország valamennyi üzeméből, megyei és városi tanácsaitól, a fiatalok és munkások plakátjait... és a bürokrácia hazugságait.

A forradalmi plakátok, felhívások olvasása igen megható volt számomra, néhány plakát szélén még ott volt a ragasztópapír is, általuk átélhettem ismét az eseményeket. Valamennyi dokumentum egyről szól: „Földet, gyárat vissza nem adunk!”, „Éljen a tanácsok forradalma!”, „Minden hatalmat a munkástanácsoknak!”.

I. FEJEZET

TÖRTÉNELMI VISSZAPILLANTÁS

Magyar vagyok és mint ahogy jeleztem, öntudatomat a IX. századtól a Kárpátok-medencében változatos életkörülmények között élő, különböző népeket, népcsoportokat egybeforrasztó nemzetem történelme kovácsolta.

Visszapillantásomban azokat az eseményeket, tényeket szeretném földidézni, amelyek a legmélyebben hatottak rám és amelyek bizonyos fokig rányomták bélyegüket 1956-ra.

Szerintem három alapvető tény jellemzi országom történelmét :

- A korai államalapítás és a nemzeti kérdés állandó jelenléte;

- A társadalom feudális és nemesi dominációja a XX. sz. közepéig a megoldatlan agrárkérdéssel ;

- Magyarország részvétele minden európai forradalmi mozgalomban, különösképpen 1948-ban, 1919-ben, a nép tanácsokban való szervezkedése, úgyszintén 1945-ben és kiváltképpen 1956-ban.

A többnemzetiségű Magyarország

István király, a magyar állam létrehozója, elégtelennek tartván a Kárpát-medence népsűrűségét még az itt talált és beolvasztott népekkel együtt is, szomszéd népeket hívott és telepített le, így aztán az úgynevezett Árpád-házi Magyarország nagyon különböző eredetű népeknek adott otthont. A különféle népcsoportok betelepedése, beleértve az ellenséges erők támadása és előrenyomulása elől menekülőket is, egészen a XIX.sz-ig tartott. Az iparosítás elejéig letelepített német (szász, sváb) mesterek az Osztrák-Magyar Monarchiában nagy mértékben járultak hozzá a munkásöntudat kifejlődéséhez és az osztályszerveződés kiépüléséhez.

Magyarország, lakóival a történelem folyamán a Nyugat védőbástyájává lett szemben a Keletről érkező újabb és újabb inváziós hullámokkal.

A középkori Magyarország gazdaságilag és politikailag erős hatalommá vált. A Magyar Királyság fénykorában Mátyás személye és uralkodása mély benyomást tett rám, hiszen az elemi iskolában tanultakon kívül számtalan népmese, legenda mutatta be az igazságot és a nép jogait elismerő uralkodónak. Politikája elősegítette a humanizmus és a reform eszméinek terjedését, s ő volt az, aki 1472-ben, 20 évvel azután, hogy Gutenberg feltalálta, fel is állíttatta az első nyomdát Budán!

A XVI. sz-tól Magyarországon véget ért a béke és stabilitás. Az ottomán birodalmi terjeszkedés egyre fenyegetőbb jelleget öltött, hiszen Ausztria meghódítására és Bécs bevételére az út Magyarországon keresztül vezetett.

Viharsarok és Mohács

A török veszéllyel szemben az udvar és az egyház szükségesnek tartotta keresztesháború céljából felfegyverezni a magyar parasztságot. Az osztályérdeke védelmével túlzottan elfoglalt nemesség, félve a fegyveres jobbágyságtól (volt is miért!) viszont ellenállt és mindent elkövetett, hogy lefegyverezze a török ellen, hazája védelmére elszánt paraszti tömegeket. A keresztes háború vezetésével megbízott Dózsa György határőrvidéki kapitány a lázadó fegyveres parasztokhoz csatlakozott és élükre állt. A keresztes háborúra szánt jobbágyhadsereg  uraik ellen fordult, társadalmi háború bontakozott ki. A felkelést 1514-ben leverték, kegyetlenül megtorolták, de az esemény emléke még fiatal koromban is élő volt a magyar nép tudatában. A Viharsarok, az összeütközések helyszíne, a parasztok számára jelképet jelentett az agrármozgalomban.

A nemesség megerősödve került ki az összecsapásból, jogaik újabb kiszélesítését érte el. Az eseményeknek azonban lett egy másik, igen súlyos következménye: a törökkel szembeni védekezést szétzilálta és 12 évvel később, 1526-ban Nagy Szulejmán Mohácsnál legyőzte a magyar királyi sereget, majd az ország három részre szakadt. A nyugati részek a Habsburgok fennhatósága, a középső pedig a török 150 éves megszállása alá került, csak a keleti részek őrizték meg viszonylagos függetlenségüket.

Az ötvenes években Magyarországon is, mint a többi népi demokráciában, sok csípős vicc járt szájról szájra. Egyik közülük: a Kreml politikai komisszárt küld Törökországba tanulmányútra annak kiderítésere, hogyan is lehet 150 évig Magyarországon maradni...

Többször is hallottam néprajzos kollégáimtól, hogy a magyar népi hímzés fejlődése folyamán tudatosan soha nem vett át, nem magyarosított egyetlen, a töröktől közvetlenül érkező motívumot sem, holott ez utóbbi hímzésvilága igen gazdag volt.

Erdélynek óriási szerep jutott a Magyarország egyesítéséért és függetlenségéért vívott, a török és osztrák birodalmak elleni harcban. Több fejedelme állt élére az ellenállási és újraegyesítési kűzdelmeknek. Ezek az államférfiak harcba szólították a lakosságot, a szabadkatona hajdúkat is. Később a fiatal Thököly Imre vezette kurucmozgalom jellemzi a két birodalom között rángatott Magyarországot. Mint II. Rákózci, Thököly is jelen van a magyarok emlékezetében.

Magyarország Habsburg-uralom alatt

A törökök elleni végső győzelem 1687-ben a «nem érdektelen» Ausztria segítségével köszöntött be. Ez a nehezen megszerzett győzelem a 150 éves állandó háborúskodás végére tett pontot. Magyarország feldúlva, kivérezve került ki belőle. Az osztrák „felszabadítás” a politikai függetlenség teljes elvesztését jelentette. Elkezdődött a Habsburgokkal való hosszú együttélés, mely egészen az első világháború végéig tartott.

Ebben az időben Magyarország lakossága  – sokféleségével együtt – akkora volt mint Angliáé, a Habsburg Birodalom népességének 45 %-t képviselte, ami magyarázatot ad  a magyar politika jelentős súlyára. Ettől az időszaktól a XX. sz. közepéig a magyarországi népessség szociális összetételében alapjában falusi társadalom. A következőképpen oszlott meg:

- Nagybirtokos nemesség: hatalmas földbirtokkal rendelkező mintegy 200, kastélyokban élő leggazdagabb család, a magyar arisztokráciába beolvadt külföldi családokat (német, román,stb.) is ideértve.

- 400 ezer közép- és kisnemes.

- 7-8 millió földnélküli paraszt és jobbágy.

Magyarország a bécsi kormánynak köszönhetően „gyarmati” állapotban maradt, lovakat és szarvasmarhákat szállított a birodalom többi részébe. Búzatermesztése és gyengén fejlett ipara ideális piaci terepet nyújtott a csehországi iparosoknak és a bécsi közvetítőknek.

A magyar nemesség hatalma is eléggé paradox módon alakult: gazdasági és társadalmi privilégiumát mentve különösen retrogád magatartást tanusított, ugyanakkor hordozta a magyar identitás-tudatot és őrizte a nemzeti tradíciókat.

Még gyerekkoromban mesélték nekem az anekdotát: amikor Mária Terézia megjelent a pozsonyi diétán, hogy adóhozzájárulást kérjen, a képviselők szenvedéllyel kiáltották: ”Életünket és vérünket a királynőért!”, csendesen hozzátéve: ”De a búzánkat nem”.

Az egyház és a nemesség, míg előjogaikat az uralkodó biztosította, folytatta Bécs hőséges kiszolgálását.

A francia forradalom hatása

A magyar társadalom lassacskán ébredezett a felvilágosodás eszméi hatására és a XVIII. századvégi forradalmi eseményei visszhangjára.

Az 1789-es nagy francia forradalom idején a magyar értelmiség Párizsra figyelt. Batsányi János, a magyar irodalom klasszikusa ekkor írta :

«A franciaországi változásokra

                               Nemzetek, országok! kik rút kelepcében
                               Nyögtök a rabságnak kínos kötelében,
                               S gyászos koporsóba döntő vas-igátok
                               Nyakatokról eddig le nem rázhatátok;
                               Ti is, kiknek vérét a természet kéri,
                               Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri!
                               Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek,
                               Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!»

A francia forradalom 1791-ben létrehozta az alkotmányos monarchiát, majd 1792-ben a köztársaságot. A jakobinus forradalmi mozgalom feltűnik a magyar a városokban is Martinovics Ignác egyetemi tanár a forradalom alatt Párizsban időzött, és a szabadság eszméit magával hozva, terjesztette azokat. Nemzetek közötti szolidarításról van itt szó, ugyanakkor példamutató, cselekvésre ösztönző mozgalomról? A magyar jakobinusok titkos társasága a nemzeti függetlenséget és a társadalmi változásokat tűzte ki céljául.

1789. febr. 20-án a diétán már Csanádi Sándor 248 hajduböszörményi honpolgár nevében interpellálta a magyar miniszterelnököt, hogy kötelezze el magát a kormány « Franciaország Poroszország általi  feldarabolásának megakadályozása» mellett. Ezután 5 képviselő nyújtott be petíciót több mint 1000 aláírással ugyanebből a célból. Márc. 30-án Hajdú Ignác képviselő tett az országgyűlés asztalára 167 petíciót 18 ezer aláírással a forradalmi Franciaország támogatására.

De a jakobinus összeesküvők sorsa mégis beteljesedett. Felségárulás vádjával letartóztatták, halálra ítélték őket. 1795. május 20-án a Vérmezőre kordén szállított elítélteket lefejezték. Egyikük a Marseillaise-t énekelte, mindnyájan azzal a kiáltással búcsúztak el, hogy «a szabadság fái virágoznak majd még!»

A nyelvi kérdésben kristályosodnak ki jól a feltörekvő nemzeti aspirációk. A XIX. sz. folyamán a nyelvi hovatartozás mint a nemzeti öntudat szimbóluma egyre nagyobb fontosságot nyer az antifeudalista törekvések kinyílásával együtt. A magyar, ami mindig a nép nyelve volt, 1792-ben az oktatás nyelve lett, 1830-ban a helyi igazgatásé, 1840-ben az állami polgári és 1844-ben a központi igazgatás hivatalos nyelve. Ragyogó romantikus irodalom kifejlődéséhez és a nemzeti eszmék fellendüléséhez vezetett.

A politikai és nemzeti kikelet gazdasági megújulással ötvöződött. A forrongó Magyarország és a bécsi hatalom közötti összeütközés feltételei találkoztak. Reform vagy forradalom ?

1848. Népek tavasza: a nemzeti kérdés előtérbe kerül

Robbanás, mely egész Európát érinti

1848-ban Európa még mindig az 1845-ös Bécsi szerződés kijelölte keretekben élt: az Osztrák Birodalom és a cári Oroszország «Szent Szövetsége» garantálta az ellenforradalmi rend fennmaradását. Az 1846-48-as gazdasági válság viszont olyan forradalmi hullámot indított, mely egész Európán végigvonult. Az első forradalmi események Szicíliában kezdődtek január 12-én, amit a párizsi követett. A forradalom szélsebesen terjedt az európai népek között: az ellenforradalmi rend megdőlt a párizsi, bécsi, budapesti és a német városok felkelései nyomán.

Marx 1848-ban remélte, hogy forradalmi háború kezdődik Oroszország, az ellenforradalom bástyája ellen. Állástfoglalva a népek függetlensége mellett (Lengyelország, Magyarország) erős gyanakvását fejezte ki a közép-európai szlávok «pánszlávizmusa», az összes szlávot orosz vezetés alatt tömöríteni kívánó doktrína ellen, mely szerinte a cári Oroszország érdeke volt. Marx a nemzeti programot, nemcsak abban határozta meg, hogy a népeknek joguk van sajàt maguknak dönteni sorsukról, hanem abban is, hogy a nemzeti felszabadító mozgalmak az európai forradalom érdekeit szolgálják, így hozzájárulnak az orosz önkényuralom szétzúzásához. Marx és Engels gondoltak arra is, hogy a nemzeti mozgalmat forradalmi társadalmi programnak kell kísérnie.

A bécsi forradalom megerősíti nézőpontjukat: 1848. márc.13-án egyetemi hallgatók, polgárok és proletárok tüntettek Metternich osztrák kancellár, a cári Oroszországgal kötött ellenforradalmi Szent Szövetség megrögzött hívének politikája ellen. A városból a kancellár megfutamodni kényszerült és Ferdinánd császár beleegyezését adta a sajtószabadság és nemzeti gárda felállításának engedélyezésére. Az engedmények korántsem csitították, inkább erősítették a háborgást és az uralkodónak meg kellett ígérnie az alkotmányt. A magyarok előtt rés nyílt…

Forradalom és szabadságharc Magyarországon

Az 1848-as forradalom alapvető történelmi tény a magyar kollektív tudatban, hosszantartó törekvéseket és a szabadság utáni állandó vágyat alapozta meg. Szorosan kötődik Kossuth Lajos személyéhez, akit 1847-ben Pest képviselőjévé választották. A forradalom előtti helyzetben politikai iránya radikalizálódott, mihelyt a párizsi februári forradalom eseményeinek híre megérkezett, belevetette magát a kűzdelembe. Az ugyanakkor Bécsben kifejlődő forradalom újabb impulzust adott a magyar célkitűzéseknek.

1848. márc. 3-án mondta el híres beszédét a királynak címezve, melyben Magyarország számára parlamentáris rendszert követelt, Ausztriának alkotmányt. A Pilvax kávéházban összegyűlő ifjúság is megfogalmazta a maga 12 pontos követelését: sajtószabadságot, felelős magyar kormány felállítását, évenkénti országgyűlést, vallásszabadságot, a feudális rendszer lebontását, nemzetőrség felállítását, a politikai foglyok szabadonbocsátását, Magyarország egyesülését Erdéllyel.

A nemzeti követelések és a politikai szabadságjogok szorosan kapcsolódtak egymáshoz. A egyre növekvő tömegtől kísért fiatalság ezt a szöveget nyomtatta ki a cenzúra mellőzésével 1848. márc.15-én Petőfi híres versével, a Nemzeti dallal együtt :

                                                                               Talpra magyar, hí a haza!
                                                                               Itt az idő, most vagy soha!
                                                                               Rabok legyünk vagy szabadok?
                                                                               Ez a kérdés, válasszatok!

Erre az epizódra utalt Tardos Tibor is 1956-ban a Petőfi-kör összejövetelének egyik vitáján.

1848. áprilisában a legfontosabb nemzeti követeléseket teljesítette az udvar. A bécsi monarchiát magát is forradalom tartotta fogva, így kénytelen volt engedni. Nem tiltja meg a Battyhány Lajos vezette első független magyar kormány felállítását. A diéta birodalomhoz fűződő intézménye helyébe a nemzeti országgyűlés kerül, melyet közvetlenül a nemesség, a gazdagparasztság és a polgárság választott. Magyarország alkotmányos monarchia lett. Más alapvető követelések is kielégülést nyertek, mint a feudalizmus megszüntetése, az összes magyarországi nemzetiséghez tartozó jobbágy felszabadítása, csakúgy, mint a Magyar Királyság egyesülése Erdéllyel.

A magyar nép a feudalizmus megszüntetésével és nemzeti függetlenségének biztosításával meghatározó történelmi szakaszon lépett át. A polgári forradalom alapvető feladatai teljesültek, mégha a szavazás kiszélesítése (1,5 %-ról 9 %-ra) csak az értelmiséget és a leggazdagabb paraszti rétegeket érintette is.

A magyar forradalom híre Franciaországban élénk szimpátiát váltott ki. Lamartine, a külügyminiszter a Városházán magyar küldöttséget fogadott, és így búcsúzott tőlük: «Mikor visszatérnek szép hazájukba, mondják meg neki, hogy számíthat Franciaországra, a francia állampolgárok barátságára!»

Kossuth hiába kért Franciaországtól és Angliától segítséget, csak Lengyelország küldte el maga jószántából legjobb tábornokait és önkénteseit.

Két kérdés azonban valódi megoldás nélkül maradt: az agrár és a nemzeti. Ezek a megoldatlan kérdések később minden forradalmi helyzetben újból felmerülnek, 1919-ben, 1845-ben, 1956-ban.

– A parasztkérdés: a helyzet súlyosságát jelzi, hogy a jobbágyság egésze csak személyileg szabadult fel. Csak 2/5-öd részük kezébe kerül föld,  s mindössze a megművelt földterület 20 %-a, ugyanakkor a földesúri birtokon lévő paraszti terhek változatlanok maradtak. A paraszti tömegek csalódottsága hatalmas… A feszültség nő, némely földnélküli paraszt a földosztást tűzi napirendre.  Ez a követelés végigkíséri a magyar vidék összes agrármozgalmát a XX. század közepéig.

– A másik függőben maradt kérdés, lehet, még fontosabb, a nemzeti kisebbségeké. A forradalom alatt még volt valami fejlődés, meghallgatták követeléseiket, de azok nem teljesültek.

Bécsben, amint az abszolút hatalom restaurálása megtörtént és a fiatal Ferenc József trónralépett, az események sokkal erőszakosabb jelleget öltöttek. Az osztrák kormány vissza akart lépni az engedményektől és bátorítani kezdte a horvát szeparatizmust. Háború tört ki a birodalmi hatalmasságok és a forradalmárok között.

Bizonyos sikerek után a szerencse a magyarok mellé állt. 1849. április 14-én Kossuth kihirdette Magyarország függetlenné válását és a Habsburg-ház trónfosztását. Az egyház és a nemesség által erősen kritizált lépést a kisebbségek is kevéssé támogatták.

Kossuth 1848 júliusában az első magyar kormány pénzügyminisztere lett. A horvát seregek ellen létrehozta a magyar nemzeti hadsereget, a Honvédséget.

De az osztrákok és az oroszok között aláírt szövetség az osztrák császár számára lehetővé tette 370 ezer katona állítását a 150 ezer fővel rendelkező magyarokkal szemben, ami csak az 1849-es kapitulációhoz vezethetett az osztrák-orosz-horvát fegyveres hármas előtt.

Kollektív emlékezetünkben a fegyverletétel nem az osztrák hadsereg előtt történt, hanem az orosz csapatok előtt. Kossuth Törökországba, majd Angliába menekült, ahol folytatta harcát országa függetlenségéért. Ebben a szabadságharcban, Erdélyben halt meg a fiatal költő, Petőfi Sándor. Egészen fiatalon, a csatamezőn érte a belőle nemzeti hőst faragó halál. Emléke él, jelen volt a forradalmak előkészületeiben, mint pl. az 1956-os Petőfi-kör vitáiban, az októberi tüntetések minden mozzanatában.

Féktelen megtorlás következett, minden vezetőt, aki nem tudott elmenekülni, kivégeztek, mint a 13 magyar és lengyel tábornokot október 6-án Aradon, sokezer patriótát pedig bebörtönöztek. A Habsburgok korlátlan hatalma Magyarországot osztrák tartományi szintre degradálta. A Bécs által bevezetett «Bach-rendszer» politikai és gazdasági elnyomást kényszerített az országra, a hatalmas adók tönkretették a kistulajdonosokat, a nemzeti jelleg bármiféle kifejezésének (eszmék, nyelv, népviselet és még a dalok is!) tiltása pedig az akaratot szándékozta megtörni. A Birodalom minden népe elnyomott, magyarok is, mások is. De egyre inkább teljessé vált a magyar nacionalisták és a Magyar Királyság nemzeti kisebbségei közötti egyetnemértés.

A magyar forradalmat az egész forradalmi Európa (Franciaország, Poroszország, Itália, Ausztria, Lengyelország…) szenvedélyes figyelemmel kísérte.

 Engels az Új Rajnai Újságban szólt róla a «permanens forradalom» apropóján 1849. május 19-én:

«A magyarok háborúja csakhamar elvesztette a kezdetére jellemző nemzeti jellegét, hogy végleg felvegye az európait, éppen azáltal, hogy látszólagosan nemzetibb megjelenést öltött Magyarország függetlenségének kikiáltásával. Európaivá válva a magyar háború kölcsönös akcióba lép az európai mozgalom összes tényezőjével. Lépésének hatása nem csak Németországban, hanem Franciaországban és Angliában is érezhető…»

Engels európai forradalmi reménye nem vált valóra, de az európai proletariátus számára lényegbeli leckét nyújtott, mint ahogyan Lassalle 1849. okt. 4-i levele Marxhoz tanúsítja:

«Magyarországnak nagyobb esélye volt másoknál, hogy harcát győzelemre vigye, mégpedig – többek között - azért, mivel a forradalom nagyon széleskörűvé vált és nemzeti felszabadító háború formáját vette fel. (…) Az 1848-49-es németországi események és történések engem ahhoz vezettek, hogy leszűrjem a tanulságot: egyetlen harc sem lehet ezután sikeres Európában, ha ugyanakkor nem tisztán szocialista …»

1850. márciusában a Kommunisták Szövetsége központi irodája körlevele utal «egy független proletár párt szervezetének» szükségességére, mely harci kiáltásának «permanens forradalmat!» kell lennie.

Később Trockij felelevenítve a fentieket, azt írja a Mérleg és pespektívában :

«Ami kétségtelen, a XIX. század közepétől kezdve a politikai egyenlőség problémája nem oldódhat meg az egész nép nyomásának összehangolt és egységes taktikájával. Egyedül a proletariátus osztályhelyzetében fellelhető független taktika és csakis osztályhelyzetének a harchoz szükséges ereje tudja biztosítani a forradalom győzelmét.»

1848-tól kezdve a permanens forradalom szükséglete árad a «Népek tavasza» tapasztalataiból. Egy másik szükséglet is világossá válik: a proletariátus független pártjának szervezése.

A kompromisszum után: az 1867-es dualizmus, a munkásmozgalom születése

Ausztria veresége Itáliában III. Napóleonnal, «a nemzeti kisebbségek nagy védelmezőjével» és Königgrätznél a bismarcki Poroszországgal szemben Ferenc József császárt engedményekre késztette. 1867-ben az osztrák-magyar kiegyezés megteremtette a dualizmus intézményét, mely fenn is maradt 1918-ig. A kiegyezés semmit nem oldott meg a korábbi kérdésekből, ellenkezőleg. Az 1868-as «nemzetiségi törvény» Magyarországot egységes államként és lakosságát az «egységes magyar politikai nemzet tagjaiként» határozta meg. Így a nem magyar népek létezését, a soknemzetőséget nem ismerte el.

1910-ben a történelmi Magyarország mindössze 48,1 % magyart, 9,8 % németet, 9,4 % szlovákot, 14,1 % románt, 8,8 % horvátot számlált, ehhez hozzáadva még a ruszinokat, szerbeket. A magyar, mint államnyelv használata mindenütt kötelező volt, a Balkán térségének fejlődésével a kisebbségek nemzeti ötudatra ébredése is megindult. A kettős monarchiához szorosan kötődő Magyarország nem kerülhette el sorsát, az I.világháború bekövetkeztével a monarchia bukása magával rántotta.

A magyar munkásmozgalom a világszintű összeütközés idején már elég jól szervezett. A XIX. sz. második felében munkások, értelmiségiek a proletariátus védelmére a szervezeti alapokat létrehozták. A Párizsi Kommün kikiáltása pl. nagy visszhangra talált Budán és a magyar Frankel Leó részvétele a kommün vezetésében roppant lelkesedést támasztott. Budán az Általános Munkásegylet az I. Internacionálé segítségével jött létre és a kommün eltiprása után hazatért Frankel széleskörben terjesztette Marx tanításait és valódi munkáspártot állított talpra.

De a versailles-i osztálygyűlölet egész Európán át üldözte őt, mint arról a 1875.dec.19-i budapesti munkásújság cikke tanuskodik:

«A párizsi Kommün volt közmunkaügyi és közlekedési miniszterét, Frankel Leó elvtársunkat a francia kormány kérésére a rendőrség Bécsben letartóztatta.

Frankel Leó Budán született, ma is magyar állampolgárságú, fővárosi szocialista, mint apja, Dr Frankel Albert orvos és képviselő, aki Emmer Kornél ügyvéd, parlamenti képviselő energikus közbeavatkozásával együtt azonnal megtette a szükséges lépéseket, hogy elvtársunk polgári jogai érvényre jussanak.

Elégedetten tudatjuk, hogy a megtett lépések következtében Frankel Leót nem az őt 1873-ban halálra ítélő francia kormánynak szolgáltatják ki, hanem Magyarországnak. Így magyar bíróság ítélkezik és dönt arról, vajon politikai ügyről van-e szó, avagy elvtársunk, a párizsi forradalmi kormány volt tagjának besározásáról.

Látván a magyar bíróság ilyen természetű ítéleteit a közelmúltban, reméljük, hogy elvtársunk, Frankel Leó személyes szabadságát azonnal vissza fogja nyerni.»

1878-ban Frankel megalapította a «Nemválasztók pártját» – más nevet nem engedélyeztek. A mozgalom akciószabadságát és befolyását a megtorlás erősen korlátozta, mégis ő bábáskodott a munkáserők összefogásának születésénél, az első titkos 1880-as kongresszusnál. Itt fogalmazódott meg az általános választójog követelése, szocialista program megvalósítása, beleértve a termelőeszközök és a föld államosítását.

1890-től a magyar szociáldemokrata párt alakulása szerepelt napirenden, osztrák homológja előző évben elfogadott hainfeldi programja alapján. A párt teljes egészében a választójogi harcokra összpontosított, de két fő problémával nem foglalkozott: a parasztság földhöz jutásával és a nemzetiségi küzdelmek támogatásával.

A társadalmi realitás és a parasztság harcai 1894-ben agrárprogram elfogadására késztették. A program, ahogyan a II. Internacionàlé minden szekciójáé, nem a földosztást hirdette meg, hanem a földesúri nagybirtokok közös megművelését. A magyar munkásmozgalomban hamarosan ellentétes vélemény alakult a kérdésben, támaszkodva az 1897. évi nagy küzdelmekre, az aratósztrájkokra.

Várkonyi István vezetésével agrármozgalom született, független szocialista pártot hozott létre, programja középpontjába az állami, egyházi birtokok nemzeti tulajdonbavételét helyezte és annak felosztását a földdel nem rendelkező parasztság számára. A szegényparaszti vágyakozás a földtulajdon iránt nagyon erősnek bizonyult.

A szociáldemokrata párt kitartóan retrográd tendenciát látott a földosztásban, valamilyen «kispolgáriságot». Tisztánlátása a nemzeti kérdésben és Magyarország függetlensége ügyében is hiányzott, ezt nacionalista követelésnek minősítette… A szociáldemokrata vezetők szerint a nemzetiségi elnyomás és a magyar nép elnyomása azonos volt. A nemzetiségi kérdés háttérbe szorult az osztályharc egy aspektusaként: megoldódik mechanikusan, mihelyt a gazdasági, demokratikus és társadalmi fejlődés meghozza gyümölcseit. Ezek az álláspontok távol tartották a szociáldemokráciától a paraszti tömegeket és a nemzeti kisebbségeket.

A II. Internacionáléban megvitatásra kerültek mindezen kérdések.

A balkáni és török szocialisták nyilatkozata rávilágít a Szocialista Internacionálé álláspontjára az 1912-es balkáni háború idején:

«A Balkán proletárjai semmit nem nyernek ezzel a kalanddal, hiszen győztesek és legyőzöttek meglátják majd, a hullahalmokon és romokon feltámad a még erősebb és arrogánsabb militarizmus, bürokrácia, politikai reakció és pénzügyi spekuláció szokásos kísérőivel, a súlyos adókkal, az élet drágulásával, kizsákmányolással és mély nyomorral… Az a nap, melyen a hatalmasságok karmai kihullanak, a balkáni államok nemzeti függetlenségének napja lesz (…)…a nacionalizmus csak a gazda nevét változtatja meg és az elnyomás mértékét. Mi elismerjük, hogy csak a népeknek – és csakis a népeknek – van joguk sorsukról dönteni. A háborút, mint a politikai és társadalmi problémák megoldását teljes erőnkből visszautasítjuk, szembeállítva vele az öntudatos és szervezett tömegek akcióját.

Arra, hogy háborúval döntsenek a népek sorsáról, kereskedjenek jogaikkal és területeikkel, mi azt válaszoljuk, hogy égetően szükséges az 1909-es belgrádi balkáni szocialista konferencia által kimondottak megerősítése, a Balkán és a Közel-Kelet népeinek szoros egyesítése faji és vallási megkülönböztetés nélkül  a legdemokratikusabb alapokon.

Nincs lehetséges és tartós nemzeti egység a kelet-európai népek számára ezen a föderáción kívül…»

Az orosz Szociáldemokrata Munkáspárt Központi Bizottsága felhívásában még világosabban fogalmaz.

”A balkáni válság láncszem az események sorozatában, mely a XX. század elejétől kezdve az osztályellentétek és a nemzetiségek megerősödéséhez, háborúkhoz és forradalmakhoz vezetett… A kapitalizmus, mely dolgozók ezreit fűzi láncra, borzalmakkal kísért háborúkat szül. Kiélezi a népek közötti versenyt, a tőke rabszolgáit ágyútöltelékké formálja. Csak a forradalmi proletariátus szocialista hadserege vethet véget ennek a rabszolgaságnak és gyilkosságsorozatnak, mely a rabszolgatulajdonosok kizárólagos érdekét szolgálja (...) Balkáni Föderatív Köztársaságot! Szocialista elvtársaink a balkáni országokból ezt kiáltják, ezt a célt követve védik a nemzetek önrendelkezési jogát csakúgy, mint teljes felszabadításukat avégett, hogy felkészülhessenek az osztályharcra, a szocializmus kivívására.”

1912-ben a balkáni háborúk idején született a fenti írás. Szerintem a felvetett kérdések nem veszítették el aktualitásukat.

Az első világháború

Az Osztrák-Magyar Birodalom összeomlása

1914. augusztusában a szarajevói merénylet után Magyarország Németország oldalán háborúba lépett az Antant-hatalmak (Oroszország, Franciaország, Nagy-Britannia) ellen. Az osztrák-szerb konfliktus hamarosan kiszélesedett a szövetségi rendszer játéka szerint egész Európára. A merénylet ürügyként szolgált, Németország Bethmann-Hollweg kancellár szavaival élve «napos helyet» akart Európában és a gyarmatokon, az Antant-hatalmak pedig szintén imperialista célokat követtek (a német gazdasági hatalom meggyengítése szándékával, mely Nagy-Britannia veszélyes konkurrenciájává nőtte ki magát).

Csak a II. Internacionáléba tömörült szervezett munkásmozgalom tudta volna Európa népeit a háború ellen fordítani úgy, ahogy azt az I. Internacionálé meghatározta. 1868-tól az I. Internacionálé definiálta, mit kell a munkásosztálynak tennie háború esetén:

«a kongresszus felkéri a dolgozókat, hogy szüntessenek be minden munkát abban az esetben, ha országuk részvételével háború törne ki.»

A kellő általános sztrájkfelhívást a II. Internacionálé állandóan megismételte minden kogresszusán, de annak mikéntje meghatározásáig sosem jutott el.

1914. augusztusában a háborús deklaráció pillanatában, mikor a II. Internacionálé, úgy tűnik, befolyása és hatalma csúcsán áll, passzivitás és elképesztő reakcióhiány sújtja, semmi nemzetközi szélességű tiltakozást nem javasol. Ez a passzivitás egyenesen vezetett az Union Sacrée-hoz («felszentelt szövetség», francia politika, mely az összes politikai és vallási tendenciát összeforrasztotta). Az összecsapások első hetétől kezdve az Internacionálé fő szekciói nemzetük védelme jegyében megszavazták a hadihiteleket.

1914-ben a Magyarországi Szociáldemokrata Párt szintén saját burzsoáziája támogatása mellett sorakozott fel. A hiteleket nem szavazta meg, mivel ekkor egyetlen képviselője sem volt, de a szociáldemokrata sajtó erőfeszítéseket tett a «barbár cárizmus» elleni harc progresszív vonásainak kimutatására.

4 évig tartott az abszurd és kilátástalan öldöklés, éhség, hideg, halál a lövészárkokban, a vállalatok militarizálása, a demokratikus szabadságjogok felfüggesztése. Németország már 1915-ben megismerte a «kenyeret és a férjük hazatértét» követelő háziasszonyok felkelését, a proletáröntudat kereste újraszerveződése útját. A nélkülözések és a szükségtelen ütközetek táplálták a mélyülő elégedetlenséget.

Még a Trianoni szerződés aláírása előtt a periferikus területek kikerültek a magyar kormány hatásköréből. Magyarország súlyos általános válságba került, melyben három ellenzéki párt: a radikális, a szociáldemokrata és a gróf Károlyi Mihály vezette függetlenségi párt fog vállalkozni a kormányalakításra (Magyar Nemzeti Tanács).

Kialakuló forradalmi válság

A katonai válsághoz hozzáadódott a példa nélküli társadalmi válság. Tüntetések, az 1917-es sztrájhullám a hadiigazgatású ország nagy részén, miután Németország meghirdette a «korlátlan tengeralattjáró-háborút» és megjelentek az első német katonatanácsok.  1917 májusában Bécset is ‘találat éri’ a hatalmas sztrájkokkal, minden tüntetésen összekötve a munkás- és békeköveteléseket. 1917.  május elsején Budapesten százezer ember vonult fel békét, általános választójogot és az orosz forradalom támogatását követelve.

Az 1917. okt. 25-i iparcsarnokbeli hatalmas nagygyűlésen a munkások kérték az általános sztrájk meghirdetését és munkástanácsok szervezését.

A forradalmi hullám emelkésében alapvető volt az Oroszországból hazatért magyar hadifoglyok befolyása, akik a forradalmi események tanui és gyakran részvevői voltak. Magyarország helyzete megint eléggé eredeti: kapcsolatai az orosz munkásmozgalommal és az 1917-es forradalommal szorosak. Ténylegesen 1915 és 1917 között öt katonából egy esett fogságba az orosz fronton, 734 ezren kerültek szibériai, közép-ázsiai és belorussziai fogolytáborokba. A szerencsétlen életkörülményeken túl, az orosz szocialistáknak köszönhetően, sztrájk- és tábori tiltakozási mozgalmuk révén, összeköttetés jött létre a magyar foglyok és az orosz munkásmozgalom között.  Sokan átélték a lövészárkokban folyó barátkozást a hazatért foglyok közül, mások földosztásban vettek részt az orosz vidéken vagy az üzemi munkásellenőrzés megszervezésében segédkeztek.

Magyar szocialisták az orosz helyi szovjetek tagjaiként is szereztek forradalmi tapasztalatot: Kun Béla, az erdélyi Kolozsvár betegsegélyező pénztár alkalmazottja néhány tiszttel együtt a ny-szibériai tomszki szervezethez tartozott, mely csatlakozott a bolsevik párthoz 1917-ben.

Az elkerülhetetlen katonai katasztrófa óriási pánikot keltett Magyarországon. Az ország vezetői, Károly királyt is beleértve, mind a gondviselés megszemélyesítőjének tekintett Károlyi Mihály felé fordultak. A Nemzeti Tanács programja 12 pontot fogalmazott meg: függetlenség, különbéke, általános választójog, agrárreform, az új államok (cseh, lengyel, jugoszláv) elismerése, a magyarországi nmzetiségek önrendelkezési jogának elismerése, azzal a reménnyel, hogy « a legbiztosabb alapokat garantálva, ezek az elvek nem fenyegetik Magyarország területi integritását,». Az ígéretek ellenére a Nemzeti Tanács akciójának semmi hatása nem lett az Antant-hatalmak politikájára.

Az Osztrák-Magyar Monarchia 1918 tavaszán felbomlott.

1918. januárjában Bécsben a Daimler-üzem munkásai beszüntették a munkát. Több volt ez egy közönséges sztrájknál, mert szerszámaikat nem csak a lisztfejadag emeléséért tették le, hanem általános követelésekért: véget vetni a háborúnak, békét, szabadságot a monarchia ellenében, köztársaságot. A mozgalom növekedésnek indult, tanácsok jöttek létre. A szakadék megnyílt. Az osztrák tengerészek is fellázadtak, ötezren vettek részt a mozgalomban, legradikálisabb kikötéseik: békét, teljes leszerelést, a népeknek önrendelkezési jogot, demokratikus átalakulást.

A felkelés leverése és megtorlása sem támasztotta fel a halódó monarchiát.

Ezek az események Budapesten hatalmas érdeklődésre leltek. Minden nap katona- és diáktüntetők vonultak el a Nemzeti Tanács és a Károlyi-párt helyiségeinek ablakai előtt.

A polgári demokratikus – őszirózsás –  forradalom

1918. október 30-án népi támogatással koalíciós kormány alakult. Intézkedéseket hozott az ország demokratizálására és enyhítette a munkás- és paraszti életkörülményeket (két szocialista tagja is volt). Október 31-én a tömeg őszirózsát tűzött ki a forradalom győzelmének kifejezésére, innen a név.

Nov. 16-án  a Nemzeti Tanács kikiáltotta a Magyar Köztársaságot.

A forradalmi válság azonban mélyült. A Szabó Ervin-körbe tömörültek a  legradikálisabb frakciók nov. 17-én. Az Oroszországból frissen hazatért Kun Béla a Kommunisták Magyarországi Pártját hozta létre (nov.24).

Az új párt programja tartalmazta a hatalomnak a munkás- és katonatanácsok kezében való összpontosítását, a jobboldali szociáldemokrácia elleni küzdelmet, az ellenforradalom lefegyverzését, s forradalmi szövetséget Szovjet-Oroszországgal. A népi mozgalom radikalizálódása miatt nyugtalankodó Károlyi-kormány a növekvő forradalmi hullám megfékezésére a sztrájkokat elfojtotta, sőt még az is felmerült benne, hogy az ország egy részét már megszálló győztes Antanttól kér segítséget. A szociáldemokrata párt ilyen körülmények között elfogadta – eleinte – a kemény kéz politikáját, soraiból ki is zárt bizonyos baloldali tagokat. Kun Bélát letartóztatták, börtönbe vetették, cellájából irányította az agitációt, mely növelte a kommunista párt létszámát és befolyását: a latifundiumok felosztására türelmetlenül várakozó parasztokkal, nyomorban tengődő munkanélküli munkásokkal.

A nemzetiségi és katonai helyzet alakulása robbantotta ki a fordulatot.

Emlékezzünk, hogy a nemzetközi és a katonai helyzet Magyarország számára igen kedvezőtlenül alakult. Wilson, az Egyesült Államok elnöke 1918. május végén a megfogalmazott 14 pont végrehajtását tűzte ki célul és az Antant katonai tanácsa megkezdte a háború utáni helyzet „rendezését”. A beteg amerikai elnök, a francia kormányra, Clémenceaura bízta a magyar „béke” megszervezésének felelősségét. A magyarok értetlenséggel és bizonyos csalódottsággal ütköztek a Vyx ezredest és Franchet d”Esperey tábornokot jellemző arroganciába. Francia hadsereg és francia katonák fogják végrehajtani ezt az alantas művet! A magyarok nem értették, hogy Fanciaország, a Forradalom és a Kommün hazája hogyan tud erre vállalkozni, országuk szétrombolására!

Thomas Schreiber, a francia Le Monde újságírója (aki az ’56-os eseményeket is feltárta) 2000-ben körüljárta ezt a problémát a „Tiranoni sokk” című cikkében: „Az első világháború alatt franciák és magyarok egymással ellentétes táborban találták magukat. A Trianoni szerződés versailles-i tárgyalásai és 1920-as aláírása – alapjában Clémenceau műve – érzékenyen súlyosbította a dunai nemzetek ellentéteit. A térség francia kezdeményezései (nevezetesen a Kisantant létrehozása Jugoszlávia, Csehszlovákia és Románia részvételével) nem volt különösebben szerencsés lépés. A „trianoni sokk” a két világháború között Magyarország politikájának elkeseredett revizionista jelleget adott, a Horthy admirális uralma alatti tekintélyelvű rezsim az elvesztett területek visszaszerzését minden egyéb meggondolás fölé helyezte."

November 13-án, Belgrádban zajlott le a fegyverszüneti aláírás Franchet d’Espérey az antant szövetségesek képviselője és a Károlyi-kormány között. A tábornok első szava Károlyihoz:

„Na, maguk jól lecsúsztak, ellenségeik a csehek, a szlovákok, a románok, a jugoszlávok. Csak jelt kell adnom és maguk megsemmisülnek.”

Az egyezmény a demarkációs vonalat délen meghúzva lehetővé tette a román, szerb, és cseh csapatok magyarországi behatolását.

Magyarország szétdarabolásának programja elvégeztetett. Katonailag már elvesztette területe 32 %-át, lakossága 41 %-át mielőtt még a Trianoni szerződés aláírására sor került volna.

A soknemzetiségű történelmi Magyarország szétesett.

Az USA elnöke, Wilson nyilatkozatai ellenére a népek önrendelkezési joga egyáltalán nem valósult meg. Nincs kegyelem a legyőzött népek számára! A Trianoni egyezmény azt állította, hogy a nemzetiségi törekvéseket valósítja meg. Valójában a kisebbségek helyett döntve törekvéseik tartalmáról, a békeszerződés jelentős, csak magyarok által lakott területeket adott át (3 és fél millió magyarral) Romániának, Csehszlovákiának, Jugoszláviának és Ukrajnának... Az új államok meg is hálálták a drága szolgálatot a magyar társadalmi forradalomtól tartó európai nagyhatalmaknak – a Tanàcsköztársaság leverésével.

Mint a többi vesztes ország, Magyarország is súlyos jóvátételt kellett fizessen 1921-től. A kormány Horthyval az élén, anélkül, hogy tekintetbe vették volna kéréseit, aláírta a trianoni szerződést, az ellenforradalmi rend garanciájaként. A történelmi Magyarország elvesztette területe 2/3-àt.

1919. március 21– augusztus 1. Tanácsköztársaság: proletárforradalom

Ahogyan már korábban jeleztem, a forrongás középpontjában a föld- és a nemzetiségi kérdés állt.

1914-ben Magyarország lakosságának még 64 %-a mezőgazdasági, ebből kisparaszt (33 %) és óriási többsége földnélküli agrárpoletár (65 %). A latifundiumokon különösen nagy volt a nyomor. A föld felosztása iránti vágyakozás széles alapokon nyugvó agrármozgalom kialakulását táplálta.

Az 1848-as forradalomtól kezdve, a feudális rendszer megszüntetésétől és a jobbágyfelszabadítástól a modern kor összes forradalmi mozgalma középpontjában állt a földkérdés. Az Osztrák-Magyar Birodalom kereteiben nem talált megoldásra, és mint számos félfeudális európai országban, sok szegényparasztnak egyetlen kiút maradt, a kivándorlás. Egymillió földnélküli paraszt hagyta el az országot és ment Amerikába a XIX. sz. végén, hogy csak bizonyos számban a XX. sz. elején térjen haza.

1918-ban a probléma teljes nagyságában jelentkezett: az őszirózsás forradalomban, a Károlyi-kormány alatt, a szegényparasztság véget akart vetni a nagybirtokrendszernek, spontán földfoglalási mozgalmak kezdődtek a megszervezettés paraszti bizottságok segítségével.

A forradalmi hullám erősödésében más tényezők is közrejátszottak. A magyar hadifoglyok voltak az elsők, akik 1918. márc. 24-én létrehozták az orosz kommunista párt magyar szekcióját. A katonák különösen fel voltak készítve a hazatérésre, de Kun Béla kissé sematikusan mutatta be a helyzetet:

«Magyarországon igen mély a dualista monarchia válsága és az állam felbomlása előrehaladottabb, mint a többi európai államban (nemzetiségi törekvések, zendülések, sztrájkok és munkástanácsok létrejötte). A proletariátus számára lehetséges, hogy meghaladja a polgári demokratikus törekvéseket és ezeket a célkitűzéseket szocialista forradalomban valósítsa meg. Magyarország elkerülhetetlen láncszem az orosz forradalom és a nyugati forradalmak között.» (Idézet D.Gros : Proletárforradalom Magyarországon, 1919. március-augusztus)

November 24-én a Kommunisták Magyarországi Pártja megtartotta alakuló ülését, de eredményében nem volt a helyzet magaslatán. Kun Béla nem tudta feloldani az ellentmondást, ami saját akarata, a kommunista szervezet gyors kiépítése és a szocialistáknak a munkásmozgalom egységéhez való ragaszkodása között létezett. 1919-ben a Tanácsköztársaság központi kérdése egy független munkáspárt megszervezése Magyarországon.

De még nem tartunk ott. A Károlyi-kormány tehát nehéz helyzetbe került. Az antant szövetség soraiban felsorakozott cseh, szerb és román csapatok  igyekeztek a magyar területekre minél gyorsabban és minél tovább behatolni a kisebbségek felszabadításának ürügyén.

Február 19-én a Romániát képviselő Bartianu megpróbált egyezséget elérni a békeszerződési tárgyalások elnökénél az erdélyi határ vonaláról. Febr. 8-án kelt levelében azt kérte, hogy engedélyezzék a román hadsereg késedelem nélküli előretörését magyar földön, ahol szerinte a Károlyi-kormány bátorítja a bolsevik propagandát.

Márc. 20-án Vyx francia ezredes jegyzéket nyújt át a kormánynak, újabb területek átadását követelve 24 órán belül.  A kormány úgy vélte, nem fogadhatja el az ultimátumot és lemondott.

A probléma a hatalom azonnali megoldása volt. Ki fog kormányozni? Szociáldemokrata kormány? Végülis a szociáldemokraták beleegyeztek, hogy elhagyják Károlyi nyugatbarát orientációját, melyet eddig támogattak. A kommunistákhoz közeledtek, akik által elnyerhetik a fiatal forradalmi Oroszország támogatását.

A magyar szociáldemokata vezetők fölkeresték a börtönben Kun Bélát és  más munkásvezetőket, hogy kivezető utat  találjanak a március első fele alatt megsokszorozódott sztrájk- és tüntetéshullámból.

A katasztrofàlis gazdasági és társadalmi helyzet, de ugyanakkor a megalázott magyar hazafias érzelmek is hozzájárultak a kommunista párt hatalom átvételéhez. Egyébként párhuzamot lehet vonni a Párizsi Kommün népével, mely az 1870-es poroszok előtti kapitulációtól megalázva kelt fel és hozta létre saját hatalmát.

Kun Béla közös platform létrehozását javasolta kormánykoalíció bázisául, s a szociáldemokrata párt egyetértett. 

Március 21-én a megalakult a Forradalmi Kormányzótanács, szociáldemokraták és kommunisták részvételével egyenlő arányban osztoztak a miniszteriális posztokon. Márc. 22-én kihirdették a kormányprogramot:

- szakítás a burzsoá koalícióval „népi kormányzás” keretében;

- a területi integritás politikájának elhagyása;

- „tanácsok központosított köztársasága” bevezetése;

- a hadsereg, rendőrség, csendőrség eltörlése, a proletariátus felfegyverzése;

- munkásellenőrzés a termelés, a közös tulajdonba vett föld felett, utóbbi «rövid átmenetre szóló ideiglenes intézkedés»  a későbbi termelőszövetkezetek létesítéséig;

- a bankok, az ipar és szállítás-közlekedés államosítása;

- bel- és külkereskedelmi monopólium;

- fegyelmezett munka védelme;

- az állam és egyház szétválasztása.

A két párt egyesült ezen a platformon előző napon, 21-én Magyarországi Szocialista Párt néven, a fúziót azonban a kommunista párt berkeiben semmiféle vita, szavazás nem előzte meg, Kun Béla egyedül döntött. A hazatért hadifoglyok az egyesülést nehezen fogadták el, mert a tanultak szerint lenini elvekre épülő szervezet likvidálásaként fogták fel. Ténylegesen a kommunisták belefulladtak a 700 ezer tagot számláló szociáldemokráciába.

1919. ápr. 7-én a helyi választások euforikus hangulatban zajlottak és a tanácshatalom győzelmét hozták, még a franciák megszállta Szegeden is.

Anekdoták keringtek a forradalmi hullám erejéről, így pl. arról, hogyan sikerült a kormány által elküldött öt magyar katonának a Vyx-garnizont lefegyverezni Budapesten. Érdekes, hogy ez a helyőrség zömmel afrikai gyarmati katonákból állt, kevés hajlammal a katonai főnökség imperialista céljainak védelmére, így semmiféle ellenállást nem tanusított.

Országszerte katona-, munkás- és paraszttanácsok alakultak.

A Kommunisták Magyaroszági Pártja a tanácsok szervezésének munkáját a fővárosi üzemekben és a hadseregben kezdte meg. A hadiüzemeket és vállalatokat a munkásság lefoglalta Budepesten és a vidéki ipari központokban. A munkástanácsok elmenesztették a tulajdonosokat, a termelésirányítást és -ellenőrzést saját kezükbe vették.

A Tanácsköztársaságnak össze kellett szednie minden erejét, mivel – az 1917-es forradalom tapasztalatai alapján is nyilvánvaló –, hogy az összes reakciós erő tisztában van azzal, hogy meg kell semmisíteni a forradalmi ragályt. Temperly, külföldi megfigyelő így írja le az eseményeket: „Semmi nem befolyásolta eltökéltebb módon a magyar határok sorsát, mint az 1919. márciusán kitört szocialista forradalom, mely Kun Béla diktátort emelte trónra (...) Hallani lehet azt is, hogy Magyarország szomszédai egész jó kis hasznot húztak a bolsevizmus elleni félelemből.”

Foch marsall is nyugtalanul konstatálta a bolsevizmus közép-európai, budapesti, bécsi, müncheni előretörését...

1919. jún. 20-án az Antant tudatta Ausztriával, hogy Burgenland, a magyar nyugati őrvidék ezután egyszerűen Ausztriához csatoltatik, holott a béketárgyalások 1919. jún. 2-én megszövegezett döntései ezt nem tartalmazták. Június 16-án az osztrák küdöttség jelezte, hogy igényt tart a területre azzal az indokkal, hogy egyébként Bécs a magyar határhoz túl közel lenne.

Azt gondolom, hogy inkább szükségszerű volt Wilson és francia képviselet számára Magyarországot Ausztria ellen fordítani a Tanácsköztársaság és a bécsi forradalom közötti szolidarítás kialakulása megakadályozására. Így a legyőzött Ausztria-Magyarország számlája elrendezésének ürügyén létrehozott Trianoni szerződés ténylegesen Ausztria pozícióit erősitette, hogy Magyarországot büntesse  a Tanácsköztársaság miatt.

.

A Tanácsköztársaság 133 nap után elbukott. Augusztus elején a cseh és főleg a román fegyverek árnyékában a fehérterror közeledett.

Bukása oka nem csak a katonai túlerő és az antant-szövetségesek politikája. Hozzájárult, hogy nem tudta a remélt választ megadni a két régóta függőben lévő kérdésre, a föld és a nemzetiségi problémára. Ekkor kétségtelenül a paraszti elvárásoknak megfelelő agrárpolitika hiánya volt súlyosabb.

Az 1919-es forradalom programjában a föld kollektivizálása szerepelt.  Kommunisták és szociáldemokraták úgy ítélték meg, hogy a magyar viszonyok  a földosztásnál jobban indokolják ezt a célkitűzést. Magyarországon, az európai államok egyikeként (Írországgal és Romániával), a szegény- és földnélküli parasztok aránya a legmagasabb volt, s Kun Béla úgy vélte, hogy a nagybirtokok mérete és szerkezete miatt inkább közös gazdaságokat kell kialakítani.

A parasztság különben nem várta meg Kun Bélát a föld elfoglalásával, maga kezdett földosztásba. 1919. ápr. 3-án a kormány elrendelte a földek teljes, ingyenes és kártérítés nélküli nacionalizálását. Állami tulajdon lett az összes latifundium, a nagy- és középbirtok, de a földosztást tiltotta, rendeletében a szövetkezeti megoldást jelölte ki. A nemzetközi helyzet alakulásához kötődő nehézségek szolgálnak magyarázatként ahhoz, hogy programja nem valósult meg : a törvényi kisajátítás csak az összes föld 50 %-át érintette. De a kudarc mélyebb oka nyilvánvalóan a falusi lakosság elégedetlensége volt, nem jutott földhöz. Bizonyítékul idézzük a tényt, hogy a Direktórium, a kormányszerv bizalmas rendeletében az legelégedetlenebb vidékeken a földosztást engedélyezte.

A szövetkezeti mozgalmat szervező és annak impulzust adó munkásszervezetek hiánya vidéken és főként a kis- és szegényparasztság hatalmas várakozása a földhosztást indokolttá tették ahhoz, hogy ezek a rétegek szilárdan ragaszkodjanak a forradalomhoz (mint Lenin alkalmazta Oroszországban).

A Kommunista Internacionálé elemzésében Lenin hozzátett egy másik magyarázatot is a bukás okaihoz. Elítélte a Kun Béla-képviselte „forradalmi offenzíva” teóriáját, a kommunistákat a munkásoktól elszigetelő «lázadó» sztrájkok szisztematikus kultuszát. Lenin tehát a magyar forradalom mérlegét a kisebbségi akciók elítélésével vonta meg. Megerősítette annak abszolút szükségességét, hogy a kommunisták a munkásosztály többségét megnyerjék és javasolta, hogy a kommunista pártok vessék be magukat a tömegek meghódításáért folyó harcba „a munkáspártok egységes frontjának hatalmas politikájáért”.

Az agrárküzdelmek emlékei így aztán még inkább élők maradtak.

A nemzeti kisebbségek kérdése iránti érdektelenség egy másik alapvető gyengeség volt, olyan súlyos, hogy egyetlen nemzetiség sem áll a Tanácsköztársaság védelmére. A román előretörést nem tudták megakadályozni, ennek nyomán pedig Horthy tengernagy 1919. őszén megérkezett a nyugati hatalmaktól támogatva Budapestre és a 20-as évekre jellemző diktatúrája kiépítéséhez fogott.

A Trianoni szerződés végül 1920. jún. 4-én került aláírásra. Magyarország ténylegesen elvesztette területe és lakossága 2/3-át (a 20,8 millióból 7,6 millió maradt). Több mint 3 millió magyar, aki ezt soha nem kérte, a határokon kívül találta magát. A legyőzött, szétdarabolt Magyarország a revizionista táborba kerülve az első világháborút lezáró békeszerződések állandó felülvizsgálatát követelte, mint Németország és Olaszország.

A kifosztott nemzet területén Horthy fasisztabarát rendszere bontakozott ki. A Tanácsköztársaságot eltipró ellenforradalmi kormány, fő feladatának az elvesztett területek visszaszerzését tekintette, ehhez minden eszközt felhasznált, az oktatást, a kultúrát, a propagandát a nacionalizmus ébrentartása és szítása alá rendelte. 

Emlékszem, az iskolában minden reggel kórusban mondtuk az imát: „Hiszek egy istenben, hiszek egy hazában, hiszek az örök igazságban és Magyarország feltámadásában”.  Az osztályteremben a falon kifüggesztve és a tankönyvekre nyomtatva: „Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarország menyország!”

De az anekdotikus jellegen túl alá kell, húzzam az antant-hatalmak elsöprő felelősségét Magyarország 1920-1945 közötti fejlődése alakulásában.

Magyarország történelmében szomorú évek köszöntöttek be. A fiatal költő, József Attila, akit a munkásosztály mindennapjai inspiráltak, saját személyében testesítette meg. Az én generációm nagyra értékelte a kommunista költőt, akinek a kommunista párt nem nyújtott semmi perspektívát. 1937-ben lett öngyilkos tisztázatlan körülmények között, de művei harcunkat irányították.

Ilyen történelmi előzmények következtében az akkori politikai-társadalmi problémák megoldásáért vettem részt minden ingadozás nélkül én, a falusi szegényparaszti sorból jövő fiatal egyetemista az 1956-os tanácsforradalomban.

II. FEJEZET : FALUSI GYERMEKKOR

Az én falum

Alapvetően mezőgazdasági település

1932-ben Döbröközön születtem, Magyarország nyugati felén, egy dunántúli községben. A falum eléggé jelentős (körülbelül 5 ezer lakossal) a Duna és a Balaton között, egy kisváros, Dombóvár szomszédságában. Tipikus vidéki társadalom.

A Dunántúl Magyarország egyik leggazdagabb térsége. A fizetések még ma is itt a legkevésbé alacsonyak Budapesten kívül. Dombokkal tarkított síkság mezőgazdasági tevékenységgel, ahol a kézműipar korán kifejlődött. Az én falum jellegzetes településnek számított. Egyszerre hagyományőrző és dinamikus, nyitott a fejlődés és a modernitás irányába.  Társadalmi összetétele is, ahogyan erre emlékszem, megfelelt a hagyományos magyar társadalomnak :

– Egy tucat nagybirtokos (100, legfeljebb 150 hektár). A gazdagparasztok búzát, kukoricát, burgonyát, cukorrépát termesztettek és szénát a lovaknak…

– A középparasztoknak kb. 40 hektáruk volt : a lakosság 10-15 %-át tették ki. Találékony emberek voltak, az állattartásban valódi innovációs kultúrával rendelkeztek, gyakran utazgattak az országon belül, összejövetelekre jártak, érdekelte őket a fejlődés.

– A lakosság zöme mezőgazdasági munkás vagy szegényparaszt volt, 2-3 holdas talpalatnyi földdel. Ebből a család nem tudott megélni, ki kellett tehát egészíteni a földművelődésadta keresetet – főleg a téli hónapokban – más tevékenységgel.  Legtöbb esetben kézművességgel, mint a szövés, cipészet - a « suszter », mondták nálunk.  Családom – apai ágról és anyairól is – ehhez a szegényparaszti réteghez tartozott.

– A lakosok között megtalálhatjuk a szatócsokat, hentes-mészárosokat, kocsmárosokat és pékeket is. Elemi iskolai tanítók, tanítónők, egy orvos, egy patikus, kupecek, kertészek (akiket bolgároknak hívtunk) egészítették ki a létszámot, s úgyszintén a községi elöljáróságok emberei. Természetesen, a falu életéből nem hiányozhattak a bognárok, kovácsok – mint az apám –, asztalosok, borbélyok, kéményseprők ...

– Néhány munkáscsalád is élt a faluban. Vagy a malomban dolgoztak, vagy a 12 km-re fekvő Dombóváron a vasútnál, a konzervgyárban és az útfenntartásnál.

Egy tucatnyi zsidó család is lakott a faluban, leginkább textilkereskedelemmel foglalkoztak, utóbbi a hagyományos népviselet szempontjából volt rendkívül fontos.  Ezen kívül a falu végén, két helyen is, cigány családok telepedtek le : muzsikusok, vályogvetők, teknővájók, üstverők.

Földrajzilag a falut jól láthatóan kétfelé vágja a vasút és a Kapos folyócska : egyik oldalról a templom, az iskola, a községháza az elöljárósággal, a Hősök szobra ; körülöttük az úgymond «gazdag» falu, a másik oldalról pedig «dombok» a közép- és szegényparasztok szőleivel. Minden szőlőben egy kis présház, pince.  Ennek a bortermelő népességnek is volt egy kis négyosztàlyos iskolája. A «szőlősdombok» gyerekei itt kezdték iskoláztatásukat, 10 éves koruk után átmentek a falu másik, fő iskolájába.

A mezőgazdasági tevékenység látható volt a módos paraszti lakóhelyek építészetében és az udvart övező különböző épületek elrendezésében is. A lakóház orma az utcára nézett. Az udvarról látható hosszú homlokzatot egy, faragott faoszlopok tartotta fedett tornác kísérte, ahol nyáron fel lehetett frissülni a felfutó szőlők árnyékában. A lakóház folytatásában állt a jószágistálló (lovaknak, teheneknek), majd a disznóól, és a legvégén a trágyadomb. Az épület e – gazdasági – része felett húzódó padláson tárolták a szénát, kukoricát, zabot, míg a lakórész feletti részén a család egész évi szükségletét búzából, lisztből, mákot a sütemények elkészítéséhez, diót, hagymát, fokhagymát, néha gyümölcsöt, almát, birset és persze a füstölt szalonnát, sonkát, kolbászt, stb.

A bejárattal szemben az udvar mélyén, az épületekre merőlegesen található a fészer, ahol a földművesszerszámok, gépek és a kocsi kaptak helyet az állatok etetéséhez szükséges edényekkel. Szemben a lakóházzal a nyárikonyhát találjuk és a nálunk oly sajátos pincelejáratot, majd a baromfiólat. A lányos házaknál a libatartás feltétlenül szükséges volt a jövendő fiatalasszony hozományához, ő vitte a házasságba a tollal tömött párnákat, dunyhákat…

A falumban, vidékies jellege ellenére, ahogy már mondtam, a középparasztok nyitott észjárása sarkallta a kutatást, a kíváncsiságot, amit már kicsi koromban felfedeztem. Ennek a nyitottságnak bizonyítéka az olvasókör és a könyvtár. Ott olvashattam a nagy francia klasszikusokat: Balzacot, Hugot, Zolát, Stendhalt, stb. Falusi könyvtár volt és parasztok kezelték. Emlékszem, ahogy olvastam a házunk előtt, a pici veteményeskertben. 10 éves koromtól fogtam a kis sámlimat és egész délutánokat töltöttem ott. Az olvasottakról gondolkodva néztem az eget és a felhőket. Elképzeltem Párizst, s képzeletemnek nem volt határa, annál is inkább, mert bizonyos voltam abban, hogy a valósággal soha nem fogom tudni összehasonlítani! Meg voltam győződve arról, hogy soha nem lesz lehetőségem Párizsba eljutni. 

Létezett egy valódi népi kultúra is. Valójában, amikor a nagy festészeti, szobrászati, építészeti irányzatok kibontakoztak Bécsben, Párizsban, Münchenben majd Budapesten, a falusi parasztok, iparosok, pásztorok a helyi ízlésnek megfelelően egy különleges művészi világot hoztak létre. A paraszti életmód szolgált e művészet keretéül, egyszersmind éltető eleméül.  Miután a parasztság gazdasági lehetőségei miatt kívül találta magát a gazdag tulajdonosi réteg, városi polgárság számára fenntartott művészi irányzatokon, kifejlesztett egy kivételesen virágzó népi művészetet. A XVIII. század végétől a XX.sz. közepéig feltűnnek ennek a művészetnek a képviselői, a  falujuk saját szükségleteit kielégítő szövő-, hímzőasszonyok, a hímzések rajzolói (az « íróasszonyok »), fazekasok, varróasszonyok.

Minden tájegység hagyományos öltözete különlegesen gazdag és változatos volt, akkor is, ha nem volt módos, aki hordta.  Bizonyos ruhadarabok, színük, díszítőelemeik, viselési módjuk utaltak az azokat viselő személyre, családi állapotára, társadalmi rangjára, korára, életmódjára…

A ruházat elkészítéséhez szükséges cikkek kereslete dinamikus kereskedelmet hívott életre. Szalagokat hozattak a szoknyák, pruszlikok, kötények díszítésére Saint-Etienne-ből, Csehszlovákiából. Eleinte házalók árusították, aztán a nagyobb zsidó textilüzletek is. Gyakran hamisították őket. Soha sem tudtam meg, hogy a parasztasszonyok sugalmazták-e ezeket a magyar népviseletre annyira jellemző és változatos szalagmintákat és  színeket, vagy egyszerűen csak az árus készletéből vàlasztották ki a francia saint-étienne-i szalagszövők motívumait.  Később, mint néprajzosnak alkalmam volt találkozni Saint-Etienne egyik utolsó szalagszövője tulajdonosával. Találtam olyan szalag árumintát, amilyent Magyarországon is használtak.  Az illető azt állította, állandóan harcolni kellett az utánzások ellen és, hogy Saint-Etienne monopóliumàt megőrizhessék, szünet nélkül pereskedtek, így a csehekkel is.

Az én falumnak is voltak hagyományai, népviselete, de anyám, a kovács felesége nem hordott parasztruhát, mi úgy öltözködtünk, mint a városi kisemberek. Mint a kovács lánya, én sem hordtam a falu hagyományos viseletét. A parasztasszonyok népviseletében fontos szerepe van a köténynek, különleges társadalmi és erkölcsi jelentőséggel bír. Vasárnap az összes kis parasztlányka barátnőm szép kötényben ment a misére. Egy vasárnap, misére öltözködve, valószínűleg irígységből, elhatároztam, hogy hímzett kötényemet magam elé kötöm. Büszkén lépkedve mentem a tejcsarnokba – ami útba esett –, ahol édesanyám dolgozott. Elképedve nézett kötényemre és visszaküldött, hogy vegyem le és hagyjam otthon.  Nem értettem, hogy én, a kovács lánya nem viselhetek kötényt vasárnap és különböznöm kell parasztlányka barátnőimtől !

Családom : kézművesek és szegényparasztok

Szüleim, ahogy mondtam, szegényparaszti származásúak : apám részéről 3 holdnak kellett eltartania egy öttagú családot (nagyszüleimnek 3 fia volt), anyám nagyszámú családja pedig földnélküli (8 gyerekkel, de csak 4 maradt életben). Anyai nagyapám télen szövéssel foglalkozott, hogy megélhessenek.

Apám, Kovács András, a 3 fiú közül a legidősebb, nem szándékozott földművelő lenni. 12 éves korában az elemi iskola végeztével beállt kovácsinasnak. Inasévei után faluról falura bejárta az országot, és mint kovács dolgozott.

Nagy lendülettel mesélte később, hogy hogyan választotta ki országjárása alkalmával a kovácsműhelyt, ahová fölvételre jelentkezett. Mielőtt bement volna egy faluba, figyelmesen hallgatta a munka adta zajokat. Követvén a neki tetsző kalapácsütés adta hang ritmusát és skáláját – ami szaktudásra utalt –, abba a műhelybe ment, ahonnan ezek eredtek.

Rettenetesen büszke volt, hogy ismerte a patkókészítés « francia » technikáját, mely szaktudás elég ritka volt, átértékelt és finomított eljárás, ahol a mester ütéseivel adta a ritmust csengés kíséretében az inasnak.

1930-ban úgy gondolta, eleget tanult és hazajött a falujába, hogy saját kontójára dolgozzék.

Nem volt se műhelye, se pénze. Hogy banki kölcsönhöz jusson, kezest kellett találnia, mivel nagyapám nem volt fizetőképes.  Végül az egyik nagygazda a faluból vállalkozott arra, hogy letegye a kauciót a hitelfelvételre, ami a műhely felépítésére és berendezésére kellett. Természetesen, ez egyrészt bizonyítéka volt annak, hogy megbíztak benne, másrészt azonban társadalmi függőséget is jelentett.

Dacára, hogy volt már 5-6 kovács a faluban, édesapám hamarosan a legmegbecsültebb patkolókovács lett, még az állatorvos is gyakran számított segítségére. Sőt, azok is, akik nem tartoztak kuncsaftjai közé, nehézség esetén hozzá fordultak tanácsért és vele kezeltették, vasaltatták lovaik beteg patáját.

Munkanapját tavasszal és ősszel az ekevasak élezésével nagyon korán kezdte, mielőtt még a parasztok kimentek a földekre.  Ez a munka elsőbbséget élvezett minden mással szemben. Az árakat a gazdaság nagysága határozta meg, az élezés gyakoriságától függetlenül. A fizetség búzában történt évente egyszer. A mennyiséget egy szalmafonatú szakajtóban mérték ki. Édesapámnak volt egy füzete, abban írta, hogy hány holdja volt az illetőnek és eszerint mennyi az egész évi élezés ára.

Apám született játékos volt, valószínűleg csak így tudott elmenekülni a mindennapok gondjai elől. Vasárnaponként délután a falu egyik kocsmájában kártyázott vagy billiárdozott. Pénzben játszott. Nyugtalankodó anyám engem küldött megkeresni, hogy hívjam haza. ő maga nem mehetett, a falusi szokások nem engedték, hogy egy férfi meghajoljon egy asszony akarata elôtt. Büszkeségén esett volna csorba, így aztán 2–3 éves korom óta én mentem érte. Gyakran elaludtam mellette a padon, miközben vártam, hogy befejezze a partit. Máig őrzöm magamban az érzést, majdnem szégyent, mikor be kell lépnem egy kocsmába vagy akár egy étterembe is.

Anyám, Apáti Etel nincstelen paraszti családban született. A nyolc gyermek közül ő volt a legfiatalabb, a nélkülözés egész életére rányomta bélyegét. A szegénység ellenére rendkívüli képességgel tudta a mindennapokat elviselhetőbbé, kellemessebbé tenni. A használt ruhákból elképesztő ügyességgel varázsolt «újat», nagy tehetséggel főzött, házunk és asztalunk mindig készen állt a vendégfogadásra.

Később, mikor magamnak is nagy anyagi nehézségekkel kellett szembenéznem, nagyon hasznosnak bizonyult, amit anyámtól tanultam e téren.

Mint sokan környezetéből és korosztályából, ő sem tudott olvasni és csak a nevét tudta aláírni. Analfabéta volt, de nem műveletlen, mihelyt megértette, hogy én tovább tudnék tanulni, mindent megtett, hogy ez megvalósuljon. Nem volt könnyű, hiszen, hogy leérettségizhessek, 10 éves koromtól a szomszédos Dombóvárra kellett járnom középiskolába. Negyed hatkor keltem, hogy a «munkásvonatot» elérjem és késő délután értem vissza.

Nagyon szépnek találtam az anyámat és biztos vagyok abban, hogy csakugyan az volt. Anyai szeretete határtalan volt irántam. Tőle tanultam a hűséget, átadta nekem a találékonyságot és azt a képességet, hogyan lehet főzni alig valamiből. A végletekig megbízott bennem.

A faluban rendszeresen hozzá fordultak lakodalmi sütemények elkészítéséért. Természetesen én is elkísértem a lakodalmas házba, hogy segítsek neki. Egy bizonyos idő után szerepünk megváltozott : engem hívtak és Édesanyám kísért el.

Anyai nagyanyámat sosem ismertem, 52 éves korában, szívbetegségben meghalt. Abban az időben, bizonyos családokban végzetszerűnek tartották ezt a betegséget, normálisnak, hogy valakinek «megáll» a szíve 50 éves korában.  Anyám is 52 éves korában halt meg hosszú vesebetegség következtében. Én már franciaországi számkivetésben voltam, nem tudtam viszontlátni a Kádár-kormány 1956-ban 7 évre kihirdetett statariális törvénye miatt.

Anyám családjában megismertem a béresek életkörülményeit is, mivel anyám fivére az Esterházy herceg nagybirtokán dolgozott 50 km-re a falunktól. Nem is a legnyomorúságosabbak közé tartozott, mert «vajmester» volt, ami valódi rangot és szaktudást jelentett. Évente legalább egyszer meglátogattuk, még ma sem értem, hogyan tudtunk aludni annyian szűkös kis szállásán. Pedig ő és családja még kiváltságos helyzetben volt, mert a lakószobán kívül volt egy kis konyhájuk is, míg a többi béres közös konyhán osztozott. Konyhájában őrizte a vaj készítéséhez szükséges eszközöket.

Ezeknek a nincsteleneknek valódi rabszolgasors jutott éjjel–nappal. Egyedül az élelmezésük volt többé–kevésbé elfogadható, mert bérük egy részét természetben kapták meg. A tulajdonos érdeke is ezt kívánta, hiszen alultáplált munkerőből kevesebbet tudott volna profitálni.

A házunk a temető közelében volt. Szabadidőm jórészében ebben a nagy kertben egyedül vagy barátnőimmel játszottam. Nézegettem az elhunytak fényképét és a kép alapján megpróbáltam kitalálni életük történetét.

A társadalom hagyományai igen erősen beágyazódtak, senki nem gondolt azok megszüntetésére. Ezek a hagyományok foglalták rendszerbe a falu életét, melyben az egyháznak uralkodó szerep jutott. A mindennapi életet a vallási ünnepek keretezték: a legfontosabb a Húsvét–vasárnap volt. A nagy körmenet alkalmával mindenki megmutathatta az erre alkalomra készített új ünnepi ruháját. Az egyház határozta meg az erkölcsöt, a fiúknak sokkal több szabadságot engedélyezve, mint a lányoknak. Az egész falu többé-kevésbé hívő volt. Apám évente egyszer-kétszer, karácsonykor és húsvétkor ment templomba, anyám minden vasárnap, de egy évben csak egyszer áldozott, «húsvétolt». A vallás valóban «a nép mákonya» volt, abban az értelemben is, hogy segített elviselni a nehézségeket, az élet keménységét.

6 éves koromig tegeztem szüleimet, de apai nagyanyám ezt tiszteletlenségnek minősítette és megjegyzést tett apámnak. ő aztán kötelezett, hogy magázzam őket. Eleinte lehetetlennek tűnt. Emlékszem, egy nap ebéd után vissza kellett mennem az iskolába, iskolatáskámat szokás szerint a konyhában a szekrény tetején tartottuk. Az asztal körül 4 szék állt és két hokkedli, mert nagyanyám is velünk étkezett. Sehogysem sikerült kinyögnöm : «legyenek szívesek ideadni a táskámat!». Ott álltam szorongva, vártam, hogy mindenki befejezze az ebédet és felállhassak egy hokkedlire a táskát magamhoz venni.

Játékainkban gyakran újrajátszottuk, ami a faluban valóságosan megtörtént. Többnyire mi, lányok együtt maradtunk, néha egy-egy fiút is magunk közé fogadtunk, különösen, ha eljegyzést, esküvőt rendeztünk a saját magunk készítette babáinknak. Néha egyedül maradtunk vasárnap délután a házban, szüleink «lakodalmi» vacsorát hagytak számunkra. Mindent kitaláltunk, hogy utánozzuk a felnőtteket !

Anyám otthon dolgozott, segített apámnak a kovácsműhelyben, vagy a fújtatót kezelte vagy a vasat ütötte, ha nem volt inas. Reggel 5 órától 8-ig pedig a tejcsarnokban dolgozott.

Szeretnék néhány szót szólni a népviseleti fejkendő szerepéről is, talán azért, mert ez a kérdés manapság vita tárgyát képezi Franciaországban. A falusi szokás szerint csak a férjezetlen fiatal lányok mutatkozhattak fedetlen fejjel. Ezt még a nyelv is kodifikàlja, a fiatal lány, aki nem visel kendôt : «hajadon». A férjezett asszonyok menyegzőjük napján éjféltől részben vagy teljesen eltakarták a hajukat. A fejkendő színe és megkötésének módja jelezte, hogy munka- vagy ünnepnap van, van-e gyerekük vagy nincs, gyászolnak-e, stb. Minél idősebb volt egy asszony, annál kevésbé mutatta a haját, amit kontyba tűzött. Ez hagyomány volt, teljesen független a vallástól.

A második világháború

Falum a háború alatt

A háború kitörésekor, 1941-ben még kicsi voltam, csak 9 éves, de sok emléket őrzök. Magyarország Horthy kormányzó totális rendszere alatt nyögött, az 1919-es Tanácsköztársaságot leverő diktatúra 1945-ig tartott. A rendszer a fasiszta hatalmak szövetségeseként a «történelmi Magyarország» visszaszerzésében reménykedett. Mint az  «irredenta» területeihez ragaszkodó fasiszta Olaszország, ugyanúgy Horthy is fokozatosan elkötelezte magát a náci Németország mellett 1931-től, hogy azután 1941. júniusában belesodorja Magyarországot a Szovjetunió elleni II. világháborúba. De az 1942-es év végén a nemzetközi helyzet megváltozott, a sztálingrádi győzelem első és meghatározó csapást mért a náci «új rendre». Szerintem, ennek a győzelemnek kettős következménye lett, először is tanuskodott a szovjet nép óriási mozgósítási lehetőségéről a haza védelme érdekében, mintegy valódi felhívásként a fasiszta barbárokkal szembeni ellenállásra és tettekre. A nemzetközi erők viszonyában pedig változást eredményezett, a szövetségesek ettől fogva keresték európai befolyási szférájuk kiterjesztését. Ez vezetett a cinikus 1944-es Sztálin–Churchill megegyezéshez : a szovjet befolyás 70-80 %-os elismeréséhez Románia, Bulgária, Magyarország esetében, Nagy-Britannia és a Szovjetunió egyenlő arányban osztozkodásához Jugoszláviát illetően, és Görögország egyedüli brit érdekövezethez tartozásához. A népek önrendelkezési joga nem foglalkoztatta jobban Sztálint, mint Churchillt vagy Rooseveltet. A kérdés eldőlt a jaltai és potsdami egyezményekben anélkül, hogy a népek egy szót is szólhattak volna.

Az 1943-as év elején a magyar hadsereg súlyos emberi veszteségeket szenvedett el Oroszországban a Don-kanyarban és Voronyezsnél, ami azt eredményezte, hogy  Horthy megpróbált a náci német szövetségtől megszabadulni, de ekkor már túl késő volt. 1944. márciusában a német jelenlét az ország teljes megszállásába fordult és a Szálasi irányította nyilaskeresztes náci párt került hatalomra egyedüli engedélyezett politikai erőként. Horthy 1944. októberében lemondott, ezután a nácik irányították közvetlenül a magyarországi igazgatást és megszállást.

Azonnali lépésként letartóztattak 3 ezer embert és a magyar csendőrség hathatós együttműködésével deportáltak 435 ezer gettókba zárt zsidót 1944. május 15. és június 8. között.  A magyar zsidók kontingense volt az utolsó nagy deportálás a náci koncentrációs táborokba. A Vörös Hadsereg előrenyomulásával Magyarország valódi hadszíntérré vált, a náci Németország mindenképpen késleltetni akarta a végső vereséget és a Vörös Hadseregnek a legnagyobb veszteséget okozni. Budapestet szüntelen intenzív bombázások érték és a két hadsereg különösen véres és elkeseredett utcai harcokban csapott össze a fővárosban.

Mindennapos életünkben mi is szenvedtünk a háború következményeitől. Nálunk, vidéken az volt a legszembetűnőbb, hogy a többi térséggel megszakadt minden kapcsolatunk, a frontvonal gyakorlatilag elzárt bennünket az ország többi részétől. Sok dolog hiánycikk lett, a textilnemű, a só, cukor, húsból pedig túl sok is volt. Minthogy a falu állattartásssal is foglalkozott, valósággal megundorodtunk tőle.  Füstölt húst, süteményt viszont nem tudtunk só és cukor híján készíteni, amit nehezen viseltünk el, mert mindkettőnek jelentős szerepe volt élelmezésünkben.

Ebben az időben Budapestről egész családok érkeztek a bombázások elől menekülve. Már említettem, hogy egészen kicsi házunk volt, apám kovácsműhelyével és egy nyárikonyhával az udvarunkban. Ez utóbbi szintén kicsi volt, de jó időben a család egész élete itt zajlott. Ebben a kis nyárikonyhában szállásoltunk el egy házaspárt a gyerekükkel hónapokig. Húst és disznózsírt cseréltünk velük ruhaanyagért, párnahuzatért!

Apámat nem hívták be katonának, mert szolgálatra alkalmatlannak minősítette a vizsgálóbizottság, ezért maradhatott velünk a háború alatt.

Hogy beszerezhessük a legszükségesebbet, a háború alatt sok kilométert kellett megtennie. Egy nem túl messze eső kisvárosban, Kaposvárott volt egy cukorgyár, oda járt apám – nem cukorért, mert azt a kormány elrekvirálta, hanem: melaszért, amit cukorként használtunk. 50 km-t biciklizett vagy kocsizott. Az élelmezés nálunk is állandó problémaként szerepelt, de helyzetünk persze jóval kevésbé volt súlyos, mint a városban.

Nekünk, gyerekeknek az első háborús évek nem voltak túl súlyosak, azon kívül, hogy a férfiakat katonának vitték, a lovakat begyűjtötték, és az asszonyoknak kellett az összes mezőgazdasági munkát ellátni.  1944-től viszont a háború konkrétan megjelent életünkben, igen nehéz lett az élet, különösen persze a zsidók számára.  Egy kis zsidó lánykával barátkoztam, nagyon szegények voltak. Az apja tartotta rendben a szerény zsinagógát. Nem emlékszem semmilyen szenvedélyes antiszemitizmusra, csak arra, hogy nagyanyám fiatal korában egy gazdag zsidó családnál szolgált és megmagyarázhatatlan félelmet táplált magában, mivel «ezek az emberek nem olyanok, mint mi». Nem tudom, feljelentették-e a falunkban található zsidókat, de egyszercsak eltűntek, deportálták őket és csak egy család jött vissza.  Pedig nagyon jól beilleszkedtek, gyerekeik is a falu egyetlen, katolikus iskolájába jártak.

A falut érzékenyen érintette, hogy a lovakat elrekvirálták, hosszú ideje hagyományosan félvér- és igavonó lovakat tenyésztettek itt. Állati segédlet nélkül a munkák az asszonyokra maradtak, s a határ kiterjedését nézve ez még inkább megnehezítette az egyébként is fárasztó munkát.

A háború alatt a textiltermelés és -kereskedelem leállt. Emiatt falunkban a takácsok (szövők) elkezdték a gyapjút szőni (a háború előtt nem szőttek gyapjút Döbröközön), amit a parasztasszonyok és –lányok fontak, hogy ruházkodni tudjunk.  Ugyanakkor néhányan specializálták magukat a kötésben : pulóvert, szoknyát, kardigánt, kabátot kötöttek.

A háború előtt kendert szőttek nálunk, amit mi magunk termesztettünk, hogy belőle lepedôt, törölközőt, szalvétát, asztalterítőt, az «eladó» lányok hozományát készítsék el a szülők.

A kendernek nagy jelentősége volt a paraszti háztartásokban, még a legszegényebbeknek is volt egy talpalatnyi területük a termesztéséhez. Az öszes munka, ami ehhez fűződött – kivéve a szántás-vetést – az asszonyoké volt.  Szüleim egy kis parcellát béreltek közel a folyócská-hoz, (a kendertermesztésnek mindig vízhez közel kellett lenni az áztatás miatt). Az én tájegységem területén nem volt lentermesztés. A háború alatt a nagyapám is szőtte a gyapjút, így nekem is volt miből ruhát készítenem. 10 éves koromtól magam is gyapjúból kötöttem, horgoltam.

A háború utolsó éve volt a legnehezebb : ősztől a Vörös Hadsereg már magyar földön járt, a szovjetek elfoglalták Kelet- és Észak-Kelet– Magyarországot.  A német hadsereg minden stratégiai pontot kezében tartott és a nyilaskeresztes Szálasi vált az ország urává. A magyarok a menekülő német hadsereg harci zónájában találták magukat gyilkos öldöklés közepette, a körülvett és bombázott Budapest hallatlan emberi veszeteséget szenvedett el. Legalább 25 ezer civil pusztult el a bombáktól, az épületek egynegyede megsemmisült, a lakosság éhezett.  Nem tudtuk, hogy a fővárosban utcai harcok folynak, az orosz katonáktól bevett utcákat a németek visszaveszik. Csak részletek érkeztek el hozzánk. Apám elbeszéléséből például, aki nem is egyszer felment Budapestre, hogy nagybátyámnak vigyen élelmet.

Viszont nagyon kemény megszállást kellett elszenvednünk; a férfiaknak kényszermunkát, nőknek és lányoknak erőszakot.  12 éves voltam, és mint a többi lány, én is egy kendőbe rejtettem az arcom, hogy védjem magam egy esetleges támadástól.

A családi szeretetnek, a szüleim leleményességének és a falusi szolidarításnak köszönhetően «növekedhettem» ebben a nehéz időszakban. 1945. január közepetáján a Dunától balra fekvő terület szabadult fel, február közepetáján a Budavárba bemenekült SS-eket számolták fel. Az ország teljes felszabadítása ápr. 4-én fejeződött be.  Később ezt a napot ünepeltük új nemzeti ünnepként márc. 15. mellett (az 1948-as forradalom kezdetének évfordulója).

1945. újév napján kezdtünk fellélegezni. A családdal együtt köszöntöttük az új esztendőt az iskolában, ahol anyám idősebbik nővére lakott, Volt egy gramofonunk, egy-két  orosz katona is csatlakozott hozzánk. Még egy orosz tiszttel is táncoltam! Nagyon szerettem táncolni már 12 éves koromban is.

Az oroszok jelenléte nem csak kellemes emléket hagyott. A férfiakat, akik még a faluban voltak, közmunkára vitték árkot ásni, mi lányok pedig folytattuk a rejtőzködést. Arra is emlékszem, mesélték,  hogy voltak olyan katonák, akik az iskolai szertárban üvegtartályokban őrzött alkoholt is megitták. Fokozatosan, aztán az oroszok külvárosi kaszárnyákba kerültek elszállásolásra, ott is maradtak a 80-as évekig.

Falusi életem

Sokáig nem értettem, miért volt olyan dédelgetett gyermekkorom. Nagyon gyakran kaptam a parasztoktól gyümölcsöt, gombát, amit imádtam. Én voltam az egyik első lány a faluból, aki folytatta tanulmányait, hogy tanítónő legyen, holott a szüleim szegények voltak.  Úgy éreztem, hogy az egész faluért helyt kell állnom! Bizonyos módon egy jobb világ minden reményét hordtam magamban. Azt hiszem, apai nagyapám 1919-es szerepe, úgyszintén kovács Édesapám elismert szaktudása is hozzájárult «kiváltságos» helyzetemhez..

Nagyapámat, mint sokmillió férfit behívták az első világháborúban. Az 1914-1918-as időszakot az olasz fronton töltötte. Gyalog jött haza Olaszországból és egy szomszédos Somogy megyei faluban megtalálta egyik bajtársát. Kölcsönösen megmentették egymás életét. Sokat beszélgettek egymással és ez az ember, aki kommunista volt, meggyőzte nagyapámat. Az 1919-es Tanácsköztársaság alatt nagyapám a községi tanács tagja lett, így aztán egyik elvtársával elkezdte az Esterházy-család a falu határában található birtokának felosztását.

A Tanácsköztársaság bukása után, a fehérterror idején bujkálnia kellett. Sikerült túlélnie, mert a szőlősdombok pincéiben a falusiak elrejtették. A tetteit nem felejtették el. A határnak azt a részét, melyet a földnélkülieknek kiosztott a Tanácsköztársaság alatt, ma is proletárdűlőnek hívják. 1944-ben Budapesten voltam kórházban, mikor nagyapám meghalt, ekkor már kevés kapcsolatom maradt vele, mert az alkoholba menekült.

Ma már jobban megértem, ami vele történt, azt, hogyan hatott rá a megtorlás, hogyan demoralizálódott. Apám legfiatalabb öccse (csak 12 évvel volt idősebb nálam) is részesült a falusi közösség elismeréséből, ő lett a legelső fiatalember, aki egyetemi tanulmányokat folytatott, hála a pap közbenjárásának. Ösztöndíjat járt ki neki, persze azért, hogy ő is pap legyen. Dombóváron érettségizett, aztán Budapestre ment egyetemre. Jól emlékezem, mert gyakran volt nálunk, készült a vizsgáira. Volt egy nagyon jól világító petróleumlámpánk, villany nem volt akkor még nyilvánvalóan, jobb volt neki nálunk tanulni, mint nagyanyámnál, ahol csak kislámpa volt. A háború alatt a budapesti egyetemistának apám biztosította szükségleteit, rendszeresen húst és egyéb élelmet vitt neki.

Apám ahányszor Pesten járt, mindig elment moziba. Hazaérkezése után elmesélte a filmet nekünk, ami engem különösen lelkesített. Emlékszem egy filmre, ami arról szólt, hogy egy zsidó származású falusi kisfiút deportáltak. Annyira belém vésődött és mélyen érintett, hogy majdnem drágán fizettem érte! A Tanítóképzőben én voltam a középiskolások szervezetének felelőse és már kiválasztottak arra, hogy Budapestre megyek politikai képzésre. Az ország különböző részéből összejött vagy száz résztvevő közül a legígéretesebb elemek közé soroltak, mikor egy összejövetelen azt kérték, meséljünk egy nagyon kifejező eseményt.  Természetesen el akartam mesélni a filmet, megadva a címét. Azonnali reagálásképpen kiközösítettek, nem beszéltek velem, a megbízatásaimat is visszavonták. Hirtelen veszélyessé váltam anélkül, hogy tudtam volna, és fogalmam nincs még ma sem, hogy miért, a filmet sohasem láttam.

Ezidőben lett alkalmam megismerni Kodály Zoltánt, a zeneszerzőt.  Dombóvárhoz szoros szálak kötötték, mert zsidó származású feleségét itt bújtatta a háború alatt egy pedagógus házaspár.  Eredeti zenetanítási technikája volt : az elemi iskolában minden reggel 5 perces szolmizálással kezdődött az oktatás. Minden hangjegynek megfelelt egy kéztartás, amit a tanító mutatott a gyerekeknek. Később a magyar kormány betiltotta, mert a módszer ismeretlen volt a Szovjetunióban. 

Gyermekkoromban és eszmélésem idején az iskolának nagy szerepe volt.  Elemi iskolában, ahogy meg tanultam olvasni, megesküdtem, hogy mindent megteszek, hogy én is tanítónő legyek, hogy ne maradjon egyetlen gyerek se az országban, aki nem tud olvasni.

Magyarországon az oktatás a magyar politikai élet forgandóságát követte. A dualizmus korában, 1867-ben Eötvös József világi alapokon szervezte meg, ami többször módosult az idők folyamán. 1945. augusztusában átszervezték az iskolaügy pluralizmusa jegyében. 1867-től az iskolai tankönyveket nem csak magyarul, hanem kisebbségi nyelveken is kiadták. Az alapfokú oktatás minden 6-12 éves korú gyermek számára ingyenes, kötelező, nemre, vallásra, nemzetiségre való tekintet nélkül. A ciklus két utolsó éve, heti egy alkalommal a 12-14 évesek számára, egyféle ismeret-megszilárdításra szolgált.

Az én időmben az elemi iskola tehát 6 osztályos volt : 6 évtől 12-ig. Utána nem kötelezően még két évig lehetett járni ún. ismétlőbe hetente egyszer. A negyedik osztály elvégzése után, tehát 10 éves korban jogunk volt a középiskola alsó tagozatába iratkozni : polgáriba vagy gimnázium 1. osztályába, ahol a nyolcadik év után érettségizni lehetett. Viszont a polgári iskola csak 4 évig tartott, nem volt felső tagozata.  Az érettségi megszerzéséhez el kellett végezni a «lyceum» 4 osztályát. A felsőoktatási tanulmányok elkezdéséhez felvételi vizsgát kellett tenni.  

A mi falusi iskolánk nagy és szép épülete az egyház tulajdonában volt. Minden reggel állva a padok előtt hangos imádsággal kezdődött. Legfőképpen az olvasástanulás maradt meg emlékezetemben, mindegyik betűhöz egy megkapó történet tartozott. A tanítóknak a katekizmust is kívülről meg kellett tanítaniuk velünk, így hát katekizmusismétlések is szerepeltek a tantervben.

A falu igen erős társadalmi keretet jelentett.  A gyerekek nevelése kevésbé függött a szülőktől, mint a falu szociális, hagyományos keretétől. Egyik legelső szociális igazságtalanságot is így éltem meg. Az osztály legjobb tanulója voltam, ha tanfelügyelő érkezett, a tanítónőm mindig előre állított, amire rettentően büszke voltam. Egyszer anyák napján többekkel kiválasztottak, egy verset kellett volna elszavalnom az összes szülő előtt. Nem értettem, egyszerűen elfelejtettek. Az osztályom már lement a műsorban, a többi osztályokból is eljátszották a gyerekek a szerepüket, engem pedig még mindig nem szólítottak. Ott voltak a szüleim is a teremben, várták ők is a szavalásomat. Könnyekkel a szememben vártam a soromat – 8 évesen egy világ omlott össze bennem –, mikor az igazgató végül észrevette a «feledékenységet». Később hallottam a felvilágosító megjegyzést : az én szüleim nem küldtek tojást, tyúkot sem az iskolaigazgatónak, sem a tanítónőnek. Még a falumban sem örvendhettek megbecsülésnek a szegények, tudniuk kellett hol a helyük.

10 éves koromtól azon ritka kislányok közé tartoztam, akik középiskolában folytathatták a tanulást, a legtöbben maradtak az elemi iskolában. Jó eredményeimnek köszönhetően nyílott lehetőség arra, hogy a dombóvári Orsolyitákhoz kerülhettem, a gimnázium a fiúk számára volt fenntartva. Mindennap fél 7 felé megérkeztem a dombóvári állomásra, a városban kószáltam, ha esett, ha fújt, addig, míg ¾ 8-kor beléphettünk az iskolába. Az iskola elég messze esett az állomástól, a hosszú utat gyalog kellett megtenni. Kemény telek voltak, az arcom néha teljesen elfagyott. Egy este hazatérvén, anyám citromkarikákat tett a járomcsontokra éjszakára, azt hitte, a C-vitamin  jót tesz majd. De másnapra az arcomon mintegy égési sebekként piroslottak a karikák…

Néha olyan hideg volt, hogy védekezésképpen apám nadrágját vettem fel. Lányok sosem hordtak akkor még nadrágot ! Különösen, hogy apám 1 m 80 cm magas volt, el lehet képzelni hogyan néztem ki!

Első találkozásom az Orsolyitákkal igen fájdalmasan zajlott le. Az iskolakezdés napján a főnővér ott állt az ajtóban, elkapott a karomnál és kijelentette : «Ha a szüleid nem tudnak megfelelően öltöztetni, inkább maradj otthon!». A szoknyám hossza nem felelt meg az apácáknak.

1945-ben a téli szünetben vettük észre, hogy vitustánc nevű betegségben szenvedek.  Az apácák, nem ismervén betegségem természetét, kontrollálatlan gesztusaim miatt rendbontó elemnek minősítettek. Végül azonban a betegség lebénított, így kezelni kellett. 1945-ben a háború miatt mifelénk szinte nem is volt orvos, nagyrészük zsidó volt és elhurcolták őket. Szerencsére a nagybátyám Pesten volt egyetemi hallgató, így kijárta, hogy kórházba kerülhessek.  Először jutottam el Budapestre… és csak a kórház falait láttam.

Betegségem és nagyapám halála miatt elmaradtam az iskolában. Nagybátyám segített pótolni a mulasztottakat és a megfelelő időben megjelenhettem a pótvizsgán. A szóbelin azonban majdnem megbuktam, mert a katekizmust nem ismételtem át.

Az apácáknál természetesen kötelező volt a vasárnapi misére járás, az iskola kápolnájában. A bejárók azonban engedélyt kaptak, hogy a falujukban mehessenek misére, de a részvétel igazoltatása végett annak kezdetén le kellett egy könyvecskét adni, hogy a végén a tisztelendő azt aláírhassa.

Jóval később Párizsban éppen röplapokat osztogattam V. kerületi elvtársaimmal, mikor a Luxemburgi metró kijáratánál észrevettem az Orsolyiták öltözetében egy volt tanáromat…

A háború vége

Az ország felszabadítása 

Az 1944. márciusa óta német csapatok által megszállt ország felszabadítása tehát egy legyőzött ország felszabadítása volt. A Vörös Hadsereg előretörése, összecsapásai a nácikkal a civil népességre rendkívüli, gyilkos hatással járt. Még ha Sztálin számára Magyarország elfoglalása símán lehetővé is tette integrálását az ún. «védőpajzsba», az imperialistákkal kiagyalt Jalta-Potsdami szerződések keretében, a magyarországi parasztok, dolgozók egészen máshogy látták a dolgokat.

A Vörös Hadsereg ténylegesen reményt is adott annak, amit a Szovjetunió, az első munkásállam irányában táplált sok ezer munkás és paraszt. Az első szovjet csapategységek megérkezésétől a parasztok spontán földfoglalásba kezdtek az elhagyott vagy gazdátlan földeken. A megszállást kísérte a demokrácia már kipróbált formájának újjászületése : a tanácsoké. 

A Vörös Hadsereg előretörése és győzelmei visszahozták «teherautókon» a háború alatt Moszkvába menekült sztálinista magyarokat is, akik a németellenes és antifasiszta Nemzeti Függetlenségi Front  megalakulásáért kűzdöttek.

Céljuk nem az volt, hogy a Tanácsokban kifejeződő törekvéseknek megfeleljenek, hanem éppen ellenkezőleg, a nemzeti egység államapparátusát akarták létrehozni. Ez a politika az imperializmus érdekeinek megfelelő behódolás, amit Sztálin «népfront» néven vezetett be.

Emlékszem az egyik «moszkvaira», Farkas Mihályra, a népesség külösen gyűlölte elkövetett bűneiért, brutális magatartásáért, Ennek kapcsán szeretném idézni Kopácsi Sándort, Nagy-Budapest rendőrfőnökét, aki 1956-ban az első naptól a forradalom mellé állt :

«Rákosi fejét és szekundánsát, az aszkétikus és éhenkórász külsejű Gerőt, a spanyol polgárháború volt GPU-komisszárját, a szovjet biztonsági szervek 1. számú budapesti ügynökét ezentúl minden nap láthattam. Irodáik az Akadémia öreg épületének ún. elnöki szárnyát foglalták el egész közel a másik két politikai bizottsági tenorhoz : a szadista, pocakos, hebegő Farkas Mihály, az ország összes fegyveres erejének parancsnokló vezetőjéhez és a diszkréten elbűvölő Révai József, a párt ideológiai vezetőjéhez, aki szép szemeit hatalmas tudóskinézetű szemüveg mögé rejtette. Ezek az emberek (a «négyesfogat»), mindnyájan volt szovjetunióbeli emigránsok, gyakorlatilag ők egyedül biztosították az ország irányítását». 

A szerveződni készülődő forradalmi hullámmal, a földosztó parasztsággal szemben, a «moszkvaiak» napirendre tűzték a parlamentális állam rekonstrukcióját. Létrehoztak tehát egy «ideiglenes országgyűlést». Baloldali személyiségek támogatták és a magyar földön előretörő szovjet csapatokkal párhuzamosan a német szövetségből dezertált tábornokok. Debrecenben alakult meg az Ideiglenes Kormány, Moszkvában elhatározott lista alapján, egy tábornok elnökletével, kommunista, szociáldemokrata, kisgazda, parasztpárti és liberális demokrata részvétellel. A kormány 1945. január 20-án a –szovjet katonai ellenőrzés alá helyezett– szövetségesekkel aláírta a fegyverszünetet és hadat üzent Németországnak.

A kormány elhagyta Debrecent és a fővárosban rendezkedett be. Beindította az adminisztrációs gépezetet, eltörölte a fasiszta és nyilaskeresztes törvényeket. Ugyanakkor földreformot hirdett.

Ebben a koalíciós kormányban, amit «nemzeti egyesülésnek» lehet nevezni, a kommunisták ellenőrizték a belügyminiszteri tárcát Nagy Imre, majd Rajk László révén, ami lehetővé tette számukra a politikai élet bekeretezését szovjet támogatással, egészen az 1947. február 10-i békeszerződés aláírásáig. A Párizsi békeszerződés a trianoni határokat csak részlegesen módosította, kivéve, hogy a Szovjetunióval közös határ keletkezett (ami 1956-ban fontos szerepet játszott, megkönnyítette a szovjet csapatok bevonulását).

Meg kell mondani, hogy a Potsdami szerződéstől kezdve (1947. július-augusztus) egész Európában a népesség tömeges cseréje zajlott. A konfliktus végétől Benes, a «nagy republikánus demokrata», Csehszlovákia elnöke 3 millió németet űzött ki a Szudéta-vidékről, és ami kevésbé ismert, Szlovákia déli részéről 400 ezer magyart. Mindezt a nyugati hatalmak és Sztálin tudtával és beleegyezésével. Valódi etnikai tisztogatásról van szó, Benes ezt mondta 1945.február 16-án a rádióban : «Elő kell készíteni a végleges megoldást a németjeink és magyarjaink számára, mert az új Csehszlovákia tiszta nemzeti állam lesz!». Aug.2-án nyilvánosságra hozták a 33.sz. elnöki rendeletet, mely megfosztotta állampolgárságuktól és állampolgári jogaiktól a németeket és magyarokat : a magyar iskolákat bezárták, gyülekezési tilalmat rendeltek el…  A helyi hatóságok saját hatáskörükben – és ahogyan nekik tetszett – intézkedhettek házaiktól, javaiktól, stb való megfosztásukban.

A csehszlovàk kommunista vezetők, Klement Gottwald, Jan Serma, Rydolf Slansky még Moszkvában deklarálták :

«A német kérdést radikálisan megoldhatjuk és ehhez a német vereség történelmi lehetőséget kínál… Ugyanezt alkalmazhatjuk a magyarokkal is, különösen, hogy velük ki tudjuk cserélni a magyarországi szlovák lakosságot is, ami megkönnyíti feladatunkat».

Az ügy olyan súlyosnak bizonyult, hogy szovjet katonai vezetők is tiltakoztak a csehszlovák vezetés túlzásai ellen. A II. Ukrán front parancsnoka ilyen értelmű jelentést is küldött a Vörös Hadsereg legfelsőbb vezetésének.

Halvány emlékeim vannak ezekről a Szlovákiából egyszem batyuval a kezükben előzött magyar menetoszlopokról. De a sváb családokról is, akiket tízezerszámra hasonló körülmények között üldöztek el Magyarországról. Falumban, mint némely más család, az enyém is befogadott 3 napra egy németországi menetoszlopra váró sváb családot. Lányuk, Lizike alig volt idősebb nálam, együtt játszottunk.

A környéken, Csibrákon, Kurdon, Dúzson vegyes lakosság élt, magyarok és svábok. Utábbiak házait könnyen fel lehetett ismerni, módosabbak, gazdagabbak voltak. A sváb családokkal kitöltettek egy papírt, melyen feltették a kérdést, magyarnak vagy svábnak tartják-e magukat. A magukat svábnak vallók azonnal el kellett hagyják a falujukat, házukat, javaikat. Képzeljük el a romániai magyarok, a Kárpátok keleti részéről előzöttek (csángók) zűrzavaros érzéseit, fájdalmát, elveszítvén mindenüket, elhajtván mindenhonnan, be kellett költözniük végül ezekbe a módos házakba, melyeket előző nap még mások laktak! Mindezt Potsdamban ötlötték ki!

Később foglalkozásomból kifolyólag alkalmam volt találkozni szlovákiai magyarokkal, akik azt próbálták megértetni, hogy kisebbségi helyzetük sokkal nehezebb, mint másutt, rosszabb, mint az erdélyi magyaroké. Értjük miért!

Az Ideiglenes kormánynak szembe kellett nézni a vészes belső helyzettel : az ország infrastruktúrája (hidak, vasutak) lerombolva, a háborús pusztítások öt év békeidő nemzeti termékének feleltek meg ; a mezőgazdasági károk az összes háborús veszteség 53 %-át jelentették.   Hozzá kell adni a szovjet megszállás súlyos költségeit, az elfoglalt országnak kellett gondoskodni a megszálló hadsereg élelmezéséről és a szövetséges ellenőrző bizottságok ellátásáról. A háborúban Magyarország 700 ezer halottat veszített, közöttük 125 ezer frontkatonát és 450 ezer náci koncentrációs táborban elpusztított vagy a nyilasok által megölt áldozatot.

Jegyezzük meg, hogy a sztálini Oroszország nem kezelte Magyarországot másképpen, mint a többi elfoglalt országot, hozzáfogott bizonyos nagyfontosságú üzemek leszereléséhez, még a kommunista vezetők tiltakozása ellenére is. Jóvátétel fejében 200 millió dollár fizetésére kötelezték az országot. Az oroszok a békeszerződésben elérték maguk számára számos német érdekeltségnek minősülő bánya és üzem tulajdonjogát is.

Az állam újjáépítése : még mindig a földkérdés

Emlékszem, hogy az agrárreform bevezetése egy rendelettel kezdődött, a hivatalos újságban jelent meg 1945. márc. 15-én, a 48-as magyar forradalom évfordulóján: a 100 holdnál (57,5 hektár) nagyobb birtokokat elkobozták és kiosztották a mezőgazdasági munkások és a szegényparasztok között. Végrehajtását is magára a parasztságra bízták, a nincstelen parasztoknak és a kistulajdonosoknak minden faluban földigénylő bizottságot kellett létrehozniuk, mely elvégezte a nagybirtok kisajátítását és a földosztást. Ez az első reform a földbirtok egyharmadát érintette és földhöz juttatott 642 ezer családot közel 3 millió hektár nagyságú területen. A 100 holdnál nagyobb birtokok mind eltűntek.

A felosztott földbirtok megoszlása :

- Kisbirtokosok 5,1 %

- Béresek, nagybirtokon alkalmazott cselédek 17,1%

- Törpebirtokosok 30,3 %

- Mezőgazdasági munkások 40,6 %

- Egyéb 3,9 %

A parasztsàg ság ezzel a reformmal csak egy csipetnyi földdel rendelkezett. Vajon életképes lett volna ?

E reform végrehajtása érdekében a tanácsok az 1919-eshez hasonlóan nagymértékben fejlődtek. Donáth Ferenc, Naggyal együtt az agrárreform híve, világosan kimutatja a kapcsolatot a tanácsokon keresztüli demokrácia keresése és megvalósulása, azaz az agrárreform között :

«1945-ben mi volt a kérdés, mely uralta a polgári demokrácia fejlődését? A földreform gyors és sikeres végrehajtása bizonyítja, hogy 1945-ben egy ilyen átalakítás nem elméleti doktrína volt, távol ettől.  A földreform a szegényparasztok, a sokezer földosztó bizottsági tag műve volt, melyhez a törvényhozás csak az általános kereteket adta meg».

A magyar kommunista párttagok álláspontja a Tanácsok tekintetében legalábbis kétértelmű volt: hogy az 1919-es Tanácsköztársasággal minden félreérthető analógiát elkerüljenek, a «tanácsok» elnevezést hivatalosan törvényen kívül helyezték és «nemzeti bizottságokká» keresztelték át. Ezek a bizottságok népi hatalmi és közigazgatási szervekként jöttek létre és hatásosan léptek az összeomlott korábbi rendszer helyébe. A debreceni kormány megállapította jogállásukat, melyet aztán többször módosított, később fokozatosan a sztálini nyomás alatt csökkent illetékességük. A Kommunista Párt erős és központosított államot akart létrehozni Thorez jelszavának magyar változatával : «egy állam, egy hadsereg, egy rendőrség», s 1947. őszétől a hivatalos szakszervezetek veszik kezükbe a még létező üzemi bizottságok irányítását is, hogy azok forradalmi jellegét megszüntessék.

1945. nov. 4-én a választók új nemzetgyűlés választására urnákhoz járultak. A győzelmet a Tildy Zoltán vezette Kisgazdapárt szerezte meg 57 %-kal. Ebben a pártban is, de főleg a Parasztpártban sokan a szocialista eszméket védelmezték, e szervezetek sikerei jelezték, hogy a földosztás iránti törekvés még mindig nagyon erősnek bizonyult.

A törvényhozási választásokon a Kommunista Párt mindössze 17 %-ot ért el, összetétele az a marék illegális párttag, akit a « négyes fogat » vezet, közöttük az 1944. novemberében hazatérő Rákosi és Gerő. A nyugatra menekült kommunistákat rossz szemmel nézték a «moszkvaiak», Szász Béla 1949-ben a Rajk-perben megerősíti:

« Párhuzamosan, a hatalom kulcsposztjairól minden politikailag kevésbé biztos elemet ki kellett vonni. Ilyen bizonytalan elemeknek számítottak, akik Nyugaton voltak és a demokratikus játékszabályok hívei. Mi, akik Nyugatról jöttünk haza, a szocializmus potenciális ellenségei lettünk. (…) Érdekes megjegyezni, hogy még azok is, akik Spanyolországban harcoltak, a nyugatiak kategóriájába kerültek. Meg lettek fertőzve, már amit Moszkvában gondoltak róluk, a Nyugat által ».

A Kommunista Párt gyakorlatilag nulláról indult, de szovjet támogatással gyorsan felépült. 1946-ban kb. 12 ezer taggal és szimpatizánssal számol, de fejlődése ellenére kisebbségi párt marad.

1946. februárjában a Nemzetgyűlés kikiáltja a Köztársaságot és elnökéül Tildy Zoltán kisgazda párti lelkipásztort választják.

A sztálini politika legfôbb magyar mestere a Magyar Kommunista Párt főtitkàra, Rákosi Mátyás lett. Fejtő Ferenc így írja le:

«Rákosi Mátyás – ez a köpcös, massziv, tarfejű, ragadozó állkapcsú, nyaknélküli férfi – 10 évet fordított arra, hogy pártja emlékezetébe vésse azt a legfőbb igazságot, a kommunizmus a sztàlinizmussal azonos. Neki egyedül a sztálini volt az igaz út. Azon kívül minden csak eretnekség, árulás, kudarc…».

ő alkalmazza a «szalámitaktikát», ami azt jelentette, hogy fokozatosan leszeletelte a többi pártot, a pártfrakciók harcában belülről megyengítve provokációkkal, s nem riadva vissza a rágalmazástól az erőszakig semmitől. Az 1947-es év elején a kommunista pártbefolyású Politikai Rendőrség «feltárt» egy összeesküvést és követelte a kisgazdapárti főtitkár, Kovács Béla fejét. Ez a pártvezető az én falumból való, eszméi, programja alapján igen népszerű volt nálunk és az ország többi részében is. A parasztság szemében radikálisabbnak számított a szociáldemokratáknál és kommunistáknál is.

1947. februárjában Kovács Bélát letartóztatták, nem a magyar rendőrség (a parlament visszautasította kiadatását, nem szüntette meg országgyűlési mentességét), hanem közvetlenül a szovjet megszálló hatóságok. A Szovjetunióban 10 évet töltött letartóztatásban és csak 1956 előestéjén tért haza.  A kormányfő, Nagy Ferenc pedig svájci tartózkodása idején kapott egy telefonhívást Rákositól, rögtön megértve, hogy « súlyos erkölcsi felelősség» terheli, inkább vissza sem tért az országba!

Aztán következtek a szocáldemokraták, legdinamikusabb elemeiktől különbözô manőverek és megfélemlítés után megtisztogatva elfogadták az egyesülést a kommnunista párttal 1948. júniusában. Megszületik a Magyar Dolgozók Pártja, élén természetesen Rákosi Mátyással.

Az eredmény nem váratott magára : az 1947. aug. 13-i előrehozott választásokon a KP a megosztott ellenfelekhez viszonyítva, megerősödve 21 %-ot ér el, úgy tűnik, egyetlen cselekvőképes erőként egyedül gyakorolja a hatalmat 1948-tól.

Új nemzetközi helyzet

Nemzetközi téren is alakulnak a dolgok: az 1947-es év meghozta az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió közötti második világháborús «nagyszövetség» felbomlását. Konfliktusok osztják meg a régi szövetségeseket Görögországban, Iránban és Törökországban. 1947. márciusában az USA elnöke, Truman beszédet mond amerikai diákok előtt a «feltartóztatás » vagy gátak közé szorítás elméletéről. Új korszak nyílott, a « hidegháború » korszaka, ami két táborra osztotta a világot. Ezután jött a Marshall-terv, aminek világos célja, hogy erős amerikai befolyás alatt építse újjá Európát, mintegy védőbástyaként a népek forradalmi tevékenysége ellen. A terv felszólította az európai országokat arra, hogy fogadják el az amerikai gazdasági segítséget az úgymond «éhség, szegénység, reménytelenség és káosz ellen», valódi célját is megerősítve «az Egyesült Államok minden lehetséges segítséget megad a világgazdaság egészségének biztosítására, mely nélkül nincs politikai stabilitás és tartós béke».

Erre az amerikai offenzívára válaszolt a «Zsdanov-doktrína» és a Kominform megalakítása (a kommunista információs iroda, hathatós dominációs eszköz az európai kommunista pártok felett, a Sztálin döntésével 1943-ban felszámolt Komintern /III.Internacionálé/ utódja).

Egy titkos konferencia összehívására került sor Lengyelországban 9 kommunista párt képviselőinek részvételével (Szovjetunió, Lengyelország, Magyarország, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Bulgária, Románia, Franciaország, Olaszország), mely meghatározta az új sztálini politika stratégiáját. A «népfront» vonalát, a szövetséget a szociáldemokráciával, a nem kommunista baloldallal, sőt nemzeti burzsoáziával teljesen elhagyta. Napirendre került a «támadás a végsőkig», «az opportunizmus felszámolása» és ez az új irány fogalmazódott meg a Zsdanov-formulában : «a kommunisták számára jelenleg az alapvető veszély saját erejük alábecslése és az imperialista erők túlértékelése».

A jugoszláv küldöttek védték legerélyesebben ezt az orientációt, saját stratégiájuk elismerését szerették volna látni a Kreml politikájának megkeményítésében, vagyis azt, ahogyan a partizánhadsereg vezetője, Tito megszerezte a hatalmat.  A Kominform székhelye opportunista módon Belgrádban lett kijelölve.

1947. őszén a jugoszláv Kommunista Párt presztizse tetőpontjára hágott. Végülis Tito volt, aki megvalósította az ország egységét kiűzve a nácikat Jugoszláviából. A kommunista pártok küldöttségei mind a jugoszláv fővárosban tolongtak.

Váratlanul a szovjetek felszólították a jugoszlávokat – hivatkozva a Kominform szabályzatára –, hogy jelenjenek meg a Kommunista Információs Iroda előtt önkritikát gyakorolni. Csak 1948. június 28-án tárta fel a Kominform azt az elméleti és gyakorlati elhajlást, amit eddig mindenki elkendőzött. Eszerint : «korábban rejtőzködve létező nacionalista elemek az utóbbi 5-6 hónap alatt a Jugoszláv Kommunista Párt vezetésében felülkerekedtek.» Valójában azt történt, hogy Tito visszautasította a jugoszláv állam, a rendőrség, a hadsereg, bel- és külpolitikája alávetését a Szovjetuniónak. Ez a független politikai aspiráció lett elviselhetetlen, s a konfliktus a szomszédos Magyarországra is befolyást gyakorolt.

6 hónappal később, 1949. január 25-én megalakult a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa, mely szentesítette és rendszerré avatta a Szovjetunió gazdasági hegemóniáját az összes «népi demokrácia» fölött. Blokkpolitika a világforradalom ellen.

III.FEJEZET : ELKÖTELEZETTSÉGEM (1948-53)

Magyarország «népi demokratikus» állammá válik

Az 1948-as fordulat

Politikai eszmélésem 1948-49 –re tehető. Az egész országban jelentős népi mozgalom kezdődött a nagyvállalatok államosításáért.  Még most is a fejemben járnak a nagy tüntetéseket bemutató képek az újságokból.  Igaz, nagyon fiatal voltam még, de hívó szót láttam bennük, hogy én is részt vegyek az új társadalom építésében.

1947. augusztusától kezdve a hároméves terv keretében az állam már kezébe vette a gazdaság kulcsfontosságú területeinek ellenőrzését és 1948. márciusában a 100 alkalmazottnál többet foglalkoztató üzemeket államosítottàk, majd 1949-ben azokat is, melyek 10-nél többet foglalkoztattak.

1949-ben a Népfront jelöltjei – az elnevezést furcsa módon megtartották – a voksok több mint 96 %-t kapták azon az egyetlen listán, melyet a Kommunista Párt vezetői állítottak fel. Aug. 18-án az Országgyőlés elfogadta az új Alkotmányt – a Szovjetunió 1936-os alkotmánya másolatát –, amely Magyarországból « népi demokráciát » faragott.  Emlékszem, hogy ezek a választások kötelezőek lettek, teherautók járták az utakat, hogy az embereket szavazni vigyék. Ha pedig szükséges volt, az urnákat vitték ki a vàlasztókhoz. Az olyan aktivisták, mint én is, kísértük a szavazóurnát, hogy meggyőzzük a választókat…

A «népi demokrácia» hivatalos megfogalmazása ekkortájt megváltozik. Lassacskán belekerül, hogy «a népi demokrácia a proletárdiktatúra speciális formája», mely  «különleges körülmények között»  valósult meg, a Szovjetunió támogatásának köszönhetően. 1948. decemberében – Dimitrov, a Kominform egyik felelőse szerint – fő feladata «a szocializmus felé való átmenet biztosítása». Hozzátette : «a népi demokrácia a Szovjetunióval való barátsági együttműködés alapján jött létre».

Az állítólagos «proletárdiktatúra» Magyarországon bekerült az alkotmányos keretekbe is.  Az új Alkotmány kihirdeti, hogy «az uralkodó osztály… a munkásosztály, melyet élcsapata vezet és az egész nép demokratikus egysége támogat». Az Alkotmányban rögzített, a « proletariátus élcsapatának» vezető szerepe a Kommunista Pártot illeti egyedül. Fejtő Ferenc így mutatja be :

« Az új alkotmány olyan lett, mint egy valódi demokratikus és liberális elvek gyűjteménye, kiegészítve és kijavítva szocialista elvekkel. Garantálta az egyéni szabadságot, a szólás-, lelkiismereti, vallásszabadságot, kimondta a munkához való jogot, az oktatáshoz való jogot, a nők teljes egyenjogúságát… »

Ezek természetesen rendkívül haladó elvek, ámde ő is hozzáteszi :

«Az idézett elvek az emberiség és az igazságügy összes gondját és problémáját felölelték, ugyanakkor ezen nemes jogok alkalmazása a hatóságokra lett bízva, a lakosság semmiféle ellenőrzést nem tudott gyakorolni fölöttük.»

A valóságban a 48-as fordulat megerősítette a terrort és az elnyomást: a politikai pluralizmus és a szólásszabadság a múlté lett. Ezrek és ezrek tűntek el nyom nélkül. Az önkényesség tömegessé vàlt. A 9 és fél millió lakosú országban  közel 1 millió 300 ezer személyt idéztek bíróság elé és vádoltak meg! Felét súlyos ítélettel sújtották : 500 politikai fogoly halálbüntetést kapott vagy a börtönben halt meg, másokat pedig a 95 tábor egyikében ill. internálófaluban tartottak. 1953-ban, Nagy Imre hatalomrajutásakor még mindig 150 ezer börtön- és internálótábori fogollyal számolhatunk: kommunisták, titoisták, szakszervezetiek, ellenzéki párttagok, állásukból elmozdított régi hivatalnokok. Fejtő F. ezt mondja :

«Létezett ebben a magyar népi demokráciában a leghaladóbb alkotmány és bűnvádi perrendtartás leple alatt valami mélységesen ártó. Az országban általában « csengőfrásznak» hívták. Azt jelentette, ha valakinél kora reggel csengettek, nem tudta, hogy a tejet hozzák vagy az ÁVÓ-tól jöttek.»

Az ország életében a Rajk-per az egyik legjelentősebb esemény, fontos szerepet játszott a magyar politikai fejlődésben csakúgy, mint a nemzetköziben. Ez lett a „népi demokráciák” sztálini eljárásainak nyitánya. A Rajk-perrel Sztálin célja Tito és „bandája” megvádolása, a „moszkovita” Rákosi számára pedig kiváló alkalom kínálkozott, hogy esetleges riválisától, a nemzetközi brigád tagjától, a belső illegális kommunistától, az 1949-ben megszüntetett Nékosz (népi kollégiumi mozgalom) tisztelt és népszerű szervezőjétől megszabaduljon.

Rajk Lászlót 1949. jún. 19-én tartóztatták le, néhány hónap eltéréssel a többieket, Pálffy-Österreicher tábornokot, a hadsereg főfelügyelőjét, Szőnyi Tibort, a párt káderosztálya főnökét, Szalai Andrást, a kommunista ifjúsági mozgalom vezetőjét, Justus Pál képviselő baloldali szociáldemokrata vezetőt és Branko Lázár disszidens jugoszláv diplomatát. A vád szerint «olyan szervezkedést valósítottak meg, mely célja az alkotmányos jogokban garantált magyar demokrácia felforgatása, Magyarország függetlenségének megszüntetése és külföldi országoknak való kiszolgáltatása ».

Ugyanúgy, mint a moszkvai 1936-38-as perekben, a vádak itt is szemenszedett durva rágalmak:

«Vissza akarták adni a nagybirtokosoknak a parasztoknak kiosztott földet, vissza akarták adni a bányákat és üzemeket a kapitalistáknak, a munkás nép kezére vasat akartak verni és a hatalmat átadni a magyar nép Nyugatra futott ellenségeinek. Az összeesküvők Magyarországot addig a pontig akarták tönkretenni, míg Jugoszlávia gyarmata lett volna, annak a Titonak és bandájának gyarmata, aki dezertált a szocializmus és demokrácia táborából, aki átpártolt a külföldi tőke és reakció mellé, és így Jugoszláviából imperialista csatlóst fabrikált...»

Ahogyan a moszkvai perekben Trockij lett a legfőbb vádlott, a Rajk-perben Tito. Egy Budapesthez címzett jegyzékében Tito tiltakozott az eljárás ellen  «háborús izgatásnak» minősítve. A Kominform példát statuált, megvonta a jugoszláv párttól a kommunista jelzőt. 

Megmozdult a pártapparátus az egész országban, üzemekben, hivatalokban gyűléseket tartottak az «imperialistabérenc gyilkosokat» megbélyegezve. Rajkot 1949. október 19-én kivégezték.

Vidéki fiatal aktivistaként nem értettem a pert, s nem volt senki, akinek kérdéseket tehettem volna fel. Lassan terjeszkedő belső fájdalmat éreztem…

A föld erőltetett kollektivizálása

A lakosság túlnyomó része számára a földkérdés – mint életkérdés – központi gond maradt. Nagyon tisztán emlékszem, a falumban  – mint egyébként az egész országban –, a lakosok  54 %-a még mindig a földből élt.

Az 1945. márc.15-i határozat a földosztást valósította meg. A kommunista vezetők elhárították, mint «reakciós aljas rágalmakat» azokat a pletykákat, melyek arról suttogtak, hogy a forradalom második szakaszában szovjet típusú szövetkezetek jönnek létre. 1947. május 11-én Pécsett Rákosi kijelenti:

«Amíg a kommunisták kormányban maradnak, a világon semmiféle erő nem tudja a reform 700 ezer kedvezményezettjétől a kiosztott földet visszavenni.»

De a szovjet nemzetközi politika követelményei a Kominformban másként döntöttek. Jugoszláviában Titonak szemére hányták, hogy «az osztályharc és a vidéki kapitalista elemek korlátozásának kérdését lekicsinyli…».  Magyarországon a kulákok, a gazdagparasztok üldözése elkezdődött.

Gyors tempóban a magyar kormány felsorakozott a Kreml mögött, mindenáron keresve a szövetkezetek szervezésének – akár erőszakos – útját és üldözve mindenkit, akit kuláknak minősített.  Bebörtönözték őket, elkergették földjeikről, megtiltották, hogy belépjenek a szövetkezetekbe. Midőn 1948-ban a föld kollektivizálásának gondolata felmerült, vidéken a felháborodás súlyos incidenseket idézett elő. A Kominform hívei kénytelenek voltak meghátrálni, tehát a kormány ezen túl nem beszél kollektivizálásról és nem erőlteti a szövetkezetek alakítását. Elvben a szövetkezés 4 fajtáját javasolták a parasztságnak, de a belépés mindenképpen azt jelentette, hogy földjük és állatállományuk véglegesen közös tulajdonná vált.

Kezdetben a legszegényebbek, a nyomorgók és az egészen kis földdel rendelkezők, akik nem tudtak talpalatnyi földjükbôl megélni, a jobb lét reményében léptek be a szövetkezetbe. Az állam rendelkezésükre bocsátotta a szükséges mennyiségű, tulajdonába tartozó területet és a csatlakozás is önkéntes alapon történt.

Az 1950-es, 51-es évek folyamán azonban kényszerítéssel folytatódott a kollektivizálás, a módosabb parasztok akaratának megtörésével. Minden nap, különösen vasárnap, városi brigádok érkeztek, zaklatták a parasztokat, hogy kicsikarják beleegyezésüket. Ez pedig erőszakos reagálást váltott ki, pl. a közös istállók visszautasítására levágták jószágaikat. Ennek az lett az eredménye, hogy az állatállomány évekre jelentősen visszaesett. Az én falumban, ahol a ló volt a «király», a parasztok vérző szívvel  inkább maguk ütötték agyon a lovukat.

Később ugyanezekkel a jelenségekkel találtam magam szembe Trockij Az elárult forradalom című munkájában a szovjet mezőgazdaság kollektivizálásának leírásánál.

«A kollektivizálásból a paraszt számára először is komplett kisajátítás lett. Nem csak a lovakat, teheneket, juhokat, sertéseket vették közös tulajdonba, hanem még a csirkéket is. A kulákoktól elvitték – egy szemtanu megírta külföldre – még a kisgyerekek nemezcsizmáját is. Mindennek csak annyi eredménye lett, hogy a parasztok tömegesen adták el alacsony áron állataikat, vagy leölték a húsáért, bőréért.»

«Még súlyosabb következmény, azon kívül, hogy az állatállomány több mint fele megsemmisült : a kolhoztagok teljes közömbössége a közös tulajdon és saját munkájuk eredménye iránt.»

Pontosan felismertem, nálunk is így zajlott le !

1948. óta Nagyot tartották a párt legjobb agrárpolitikusának. Ellenezte az erőszakos kollektivizálást, ezért eltávolították a Politikai Bizottságból, ahová csak 1951-ben tért vissza. Kopácsi feleleveníti Nagy Imre személyiségét:

«A felszabadulàs óta változatlanul vagy a mezőgazdasági miniszter posztját foglalta el, vagy a sokkal kevésbé népszerű begyűjtési miniszterét (a begyűjtés valójában természetbeni adó volt vidéken, bizonyos időszakban a kifosztással határos, fegyveres kíséretet kellett biztosítani végrehajtásához).

A magasrangú vezetők közt egyedül ő volt, aki a rájuk jellemző egyházi és zsurnalista keverék aspektusával nem rendelkezett : Nagy egy magyar földművesre hasonlított (az is volt), de olyan földművesre, aki életét a tanulásnak szentelte. Így is volt. Zömök teste, lekonyuló bajsza, egyenes stílusa, tájszólása: ez volt népies oldala. Szemüvegviselete és hosszú moszkvai kutatóintézeti múltja (Nyikolaj Buharin, a híres bolsevik teoretikus, Lenin fegyvertársa odaadó híveinek egyike volt) hasonlóvá tette egy tanárhoz, egy nyugodt apához.»

1951. tavaszán a szövetkezeti mozgalom felerősödött. Még a Kommunista Pártnak is ki kellett jelentenie:

« a mezőgazdaság elmaradott állapotának felszámolását, ezt a folyamatot csak a meggyőzés és megyőződés eszközével tudjuk felgyorsítani».

A falvakban plasztikus kifejezést használtak : «már megint kisöpörték a padlást», amivel arra céloztak, hogy mindent elrekviráltak. Nagyanyám nagyon haragudott a fiára (apám öccsére), az Oktatási Minisztérium tisztviselőjére, aki szerinte a vidéki helyzetet nem ismerte. «Olyan lett, mint a többiek» mondta és ki akarta nyitni fia szemét. Egy nyári napon aratásidőben – a nagybátyám szabadságon volt otthon – hajnali ötkor felébresztette és magával vitte a bolt elé sorba állni kenyérért. A falunkban az asszonyok hagyományosan maguk dagasztották a kenyeret, hogy aztán a megkelt tésztàt elvigyék a pékhez. A pék semmi mást nem csinált, csak megsütötte. Az erőltetett közössel és a begyűjtéssel nem maradt a parasztoknak lisztje, búzája, az üzletek városból hozott, ipari módon előállított kenyeret árusítottak, holott a lakosság termelte a búzát. A városi kenyeret nem nagyon szerették. De még kevésbé fogadták el a falusiak, hogy sorba kellett állni, hogy megvehessék! Aratáskor ez több mint időveszteség. Hiszen mindenki tudta, hogy a kaszával aratott búzát még a hőség beállta előtt kell elvégezni, nehogy a Nap kipergesse a szemet a kalászból veszteséget okozva.  Hát, ez volt az a felháborító helyzet, amit nagyanyám meg akart mutatni a fiának, aki elismerte a helyzetet.

1953-ban, mikor Nagy Imre felváltotta Rákosit a kormány élén, különösen nehéz helyzetben lévő mezőgazdasággal találta magát szemben.

Első társadalmi tapasztalatatok

Iskolaéveim

14 éves koromban befejeztem a tanulmányi ciklust az Orsolyitáknál, az évkezdés éppen egybeesett az iskolák államosításával (1949. június 18-i törvény). Az egyházi iskola után beiratkoztam a ruhaipari technikum első osztályába, ahol hagyományos hímzést és népi díszítő elemeket is tanítottak. Édesanyám betegsége iskoláztatásomat újból felbolygatta, egy évet ki kellett hagynom, hogy a családnak gondját viseljem. Azonkívül, az első évem után a technikumot bezárták.

Úgy döntöttem, Tanítóképzőbe iratkozom, hogy megvalósítsam álmomat és tanítónő legyek. 4 év múlva letettem az érettségit, de ahelyett, hogy a diploma megszerzéséhez gyakorlatra mentem volna egy általános iskolába, elhatároztam, hogy folytatom a tanulást egyetemen, filozófia szakon. Ez a tudomány, amiről mi nem tudtunk semmit, akkor vált számomra vonzóvá, mikor a budapesti Lenin Intézet tanárai eljöttek a Tanítóképzőbe, hogy bemutassák nekünk. Később értettem csak meg, hogy a Lenin Intézet kizárólagos körébe tartozó filozófiaoktatás valódi feladata a párt és állami káderek politikai képzése volt. Az úgymond «marxizmus-leninizmust» vonalában.

Hogyan szakítottam az egyházzal ?

A magyarázatért egy kicsit vissza kell fordulnunk a múltba. Édesanyám nővére suszter–feleség volt. A cipészkedésből nem tudtak megélni, így nagynéném és nagybátyám a plébániától megkapták az elemi iskola karbantartásának feladatát iskolaszolgaként. Ehhez járt egy kis lakás magában az iskolában.  Ezért takarítani kellett az iskolát, fűteni és a templom orgonáját fújtatni. Mikor a lánya, az unokanővérem eljegyzését ülte a család, természetesen meghívta a plébánost is az ünnepi alkalomra. Velünk evett, ivott, táncolt, és amikor velem került táncra sor, megpróbált megcsókolni. A tánc kellős közepén felháborodva faképnél hagytam, ami egyáltalán nem tetszett neki! Az eseményt követô vasárnap szerettem volna gyónni, de nem tudhattam, a két pap közöl melyik lesz a gyóntatószékben. Természetesen ő volt ott. A gyónás alatt megkérdezte, mit tartok Mindszenty bíboros ügyéről, arról, hogy a kormány üldözi.  Azt feleltem, a prelátusnak nem kellett volna politikával foglalkoznia. Magán kívül visszautasította a feloldozásomat! Ekkor talán még hívő voltam, de már kétségekkel.  Minthogy mindenki látott a gyónásnál, mondtam magamnak, ha nem áldozok, azt az egész falu megtudná. Mindenki azt gondolná, hogy megbocsáthatlan bűnt követtem el és botrány törne ki ! Némi habozás után eldöntöttem, hogy «bűnös állapotban» fogok áldozni. Ami legkisebb következménnyel sem járt rám nézve! De még el kellett telnie egy kis időnek ahhoz, hogy teljesen megszabaduljak az Egyház ránk gyakorolt nyomásától.

A vallás jelenléte ugyanakkor nem tudta akadályozni a nagy kultúrális törekvéseket.

A háború utàn Magyarországon gyorsan fejlődött a Nékosz (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége), a népi származású fiatalok tanulását segítő mozgalom. Nagybátyám – az, akit nagyanyám megleckéztetett –, a dombóvári Nékosz-szervezet igazgatója lett. A szervezet főként vidéken működött, célját a szegényparasztok gyermekeinek képzéshez juttatása jelentette. 158 népi kollégium több mint 10 ezer kollégistát fogott össze, hogy az ország újjáépítésébe és fejlesztésébe bevonja őket. Rendkívüli lelkesedéssel vettek részt a romok eltakarításában, szemináriumokon és konferenciákon, az analfabetizmus felszámolásában. A kollégiumok bizonyos autonómiával rendelkeztek, a tanítás ingyenes volt, az ott lakó pedagógusok és tanulók élelmezését a parasztok biztosították úgy, hogy húst, baromfit, zöldséget, gyümölcsöt vittek és a konyhaszemélyzet bérét fizették.

 Ezek a fiatalok, akik résztvettek a mozgalomban, egy új, igazságosságon alapuló társadalmat akartak felépíteni, magyar népi öntudatra alapozva. Ez az önállósàg ellentmondásba került a Magyar Dolgozók Pártja pedagógiai koncepciójával, a szovjet Makarenko értelmezte « Pedagógiai alapelvek » másolatával.

1949-ben tehát a kormány feloszlatta a mozgalmat. A sztálinisták számára az a tény, hogy nagyszámú, a néphez közeli feddhetetlen értelmiségi sorakozott fel mögötte, a gondolatszabadság elfogadhatatlan veszélyét hordozta magában, A magyar pedagógia összes élenjáró személyiségét eltávolították és oktatási módszereiket kirekesztették az iskolákból.

Ez idő alatt politikai fejlődésem felgyorsult, nem utolsó sorban a nagybátyámmal folytatott számtalan beszélgetés, vita hatására.  Egy kommunista munkás ifjúsági mozgalomhoz tartozó fiatallal is sokat vitatkoztam. Nagy meggyőződéssel érveltem a falumbeli parasztoknak, akik féltek, hogy a hidegháború a két blokk közötti új háborúhoz vezet. Fő érvelésem, hogy Sztálin Szovjetuniója abszolút biztosíték az újabb világháború ellen! Teljes volt a bizalmam, a meggyőződésem. A Tanítóképzőben beléptem a kommunista ifjúsági mozgalomba.

Kommunista elkötelezettségem

Teljes kötődésem a párthoz

A kommunista ifjúsági mozgalomhoz való csatlakozásommal rendszeresen részt vettem a helyi gyűléseken, de politikai aktivitásunk a számtalan kulturális, kórus-, néptánc-, olvasó- és vitaköri tevékenységen alapult. Politikai koncepciónk eléggé egyszerű volt, a demokrácia működése nem foglalkoztatott bennünket, sem a Pártban, sem az ifjúsági mozgalomban senkit nem választottunk, nem is nagyon tudtuk, hogy ki döntött ezekben a kéedésekben…

A politikai demokrácia hiánya nem nyugtalanított, csak az 1956. végi Párizsba érkezésem után értettem meg valódi jelentőségét.

Pártvitákat nem folytattunk elvi kérdésekről, sem pedig az ország konkrét problémáiról, amivel a dolgozók naponta szembenéztek, inkább csak politikai tevékenységünk személyes aspektusáról és persze megjelölték az agitációs irányvonalat számunkra. Ténylegesen aszerint ítéltek meg bennünket, milyen módon közvetítettük  a párthatározatokat mindennapi  tevékenységünkben. Állandó felügyelet alatt álltunk. Az is előfordult, hogy azt hittem, igazából tudnak olvasni a gondolataim között.

A Tanítóképzőben átéltem néhány igazán kínos – gyakran érthetetlen – eseményt. Pl. minden évben megszervezték a kórusok országos versenyét. Én magam hamisan énekeltem, de mint felelőst kijelöltek a járási verseny győztesei kíséretére a megyeszékhelyre, ahol a verseny folytatódott. Busszal mentünk és tanár nélkül, a járási pártbizottság egyik tagja volt a vezetőnk, aki már egy idő óta udvarolni akart nekem. Este a verseny után, mikor az összes többi csoport elment, a mi buszunk nem érkezett meg és a pártfőnök is eltűnt. Egész éjjel várnunk kellett egy pingpongasztalokkal teli teremben. Hajnal felé – mint a többiek is – egy asztalon ültömben elaludtam, fejemet a barátom vállára hajtva. Másnap reggel a kérdéses pártvezető megérkezett a busszal (különben, semmi magyarázatot nem adott) és engem ebben a helyzetben talált. Óriàsi botrányt csapott. A Tanítóképzőben az igazgatót, a tanárokat és az összes tanulót összehívatta, jelvényeimet letépte azzal, hogy nem vagyok méltó az ifjúkommunisták képviseletére. Szerencsére a tanáraim megvédtek, tökéletesen megbíztak bennem. Osztályfőnököm visszavágott az apparátcsiknak: «meg akarja vizsgáltatni nőgyógyásszal talán?» Ahogyan az orsolyiták, a párt sem viccelt morális kérdésekben.

Még mindig a Tanítóképzőben észre kellett vennem, hogy mekkora különbség van a pártgyűléseken képviselt álláspontok és az azokon kívüli társadalmi viselkedés között. Egy pedagógus párttag házaspár homlokegyenest más magatartást tanusított munkában, mást a pártsejtben. Gyakran vehemens vitàkat folytattak, felelősségre vonták mindazokat, akik szerintük hibát követtek el. Pl. egy osztálytanácsülésen középiskolai ifjúsági felelősi minőségemben meg kellett védelmeznem ellenük történelemtanáromat, egy kétségtelenül hívő vénkisasszonyt,  mert úgy véltem, a Pártnak – tagjain keresztül – igazságosnak kell lenni.

Kopácsi Sándor leírja, hogyan folyt az oktatás a Pártfőiskolán:

«Sokkal inkább elviselhetetlenebb és veszélyesebb, mint az automata fegyverek lövései, a valódi harc a «kritika és önkritika» fegyverével folyt és vég nélkül a kurzus egész folyamatán. Ez a félelmetes eljárás arra szolgált, hogy a hallgatók között gyanakvást szüljön és morálisan itélkező atmoszférát hozzon létre.  Andics Erzsébet, az iskola igazgatója, magyar származású, de szovjet állampolgár, a nyomozás és ellen-nyomozás megszervezésében kiváló volt. A legkisebb besúgás is inkvizíciós ülések ürügyéül szolgált. A tanulók feje napról napra zúgott a «tisztázandó ügyek» miatt, melyekbe néhányan véletlenül félelmetesen belekeveredtek.»

A Tanítóképző utolsó évében hasonló élményt éltem át. Hogy az érettségi előkészítésében segítséget kapjunk, az utolsó félévet internátusban töltöttük. Igazgatónője, a párt eminens tagja erős és állandó nyomást gyakorolt ránk. Minden este gyűlést tartott a bentlakóknak. Nyilvánosan be kellett számolnunk napunkról, és ha szükségesnek látszott, önkritikát gyakorolnunk. Semmi nem adott felmentést e kínos feladat alól. Egy nap megtudtuk, hogy Kodály Zoltán zeneszerző városunkba érkezett előadást tartani. Persze, szerettünk volna ott lenni. Előadtam kérésünket a Tanítóképző igazgatójának azzal érvelve, hogy «a jövendőbeli tanítónők számára kivételesen szerencsés alkalom lenne, ha Kodályt hallanák». Annak ellenére, hogy meggyőztem érveimmel, még ő sem érte el, hogy hiányozzunk az esti önkritika gyakorlásáról, ami egyidőben volt Kodály előadásával.

Az 1949-ben Budapesten rendezett első Világifjúsági és Diáktalálkozón városunk delegációjának felelőseként vettem részt. A nyári szünet alatt a párt talált számomra egy könyvelői munkát, Dombóvár mellett a volt Esterházy-birtokon alakult állami gazdaságban. Később megtudtam, hogy elődömet elbocsátották, hogy én kaphassam meg a munkát. Az első és egyetlen napi jelenlétem után este kaptam egy táviratot, amiben tudatták velem, hogy engem neveztek ki az egész területi delegáció felelősének! A felelősség nyomasztónak tűnt, alig voltam 17 éves, de szóba se jött, hogy lemondjak a feladatról. Ifjúmunkás aktivista barátommal szerveztük meg a delegációt. A pártvezetés már kiókumulálta a résztvevőket, a mi felelősségünk «csak» annyi volt, hogy meggyőzzük őket ennek szükségességéről. A vezetők pedig az eredmény alapján ítélték meg a mi képességünket.

Tehervonaton utaztunk fel Budapestre, résztvettünk sportbemutatón, beszédeket hallgattunk, de soha semmilyen kapcsolatunk nem volt más fiatalokkal, mindent ünnepélyesre szerveztek meg.  Csak a vonaton folytattunk érdekes beszélgetéseket!

A fontos megbízatások megerősítették a párthoz való kötődésemet, teljes bizalmam volt abban, amit csináltam: normálisnak találtam, hogy 16-18 éves koromban vitákon vegyek részt a falumból való 40 éves vagy még idősebb parasztokkal egyenrangúan. Korábban ez elképzelhetetlen volt.

Az említett epizódok soha nem tompították meggyőződésemet és 20 éves koromban kértem felvételemet a kommunista pártba.  Szilárdan hittem, hogy a párt a társadalmi igazságosság eszköze. Politikai képzésem eképpen úgy történt, hogy Marx vagy Engels egyetlen írását sem olvastam! A Kommunista Kiáltványt olvashattam hallgató koromban, hiszen ez a mű a filozófiaoktatás tantervébe beletartozott.

A Párt nekem mindent jelentett. De, meg kell mondani, a mindennapok nem voltak könnyűek, minden napi korán kelés, késő délutáni hazatérés hullafáradtan, ráadásul a bejáró tanulóknak még menza sem volt, csak egy kis, reggel készített szendvics volt az ebédem.  A fáradtság és rossz egészségem miatt kénytelen voltam a testnevelési órák alóli felmentésemet kérni, holott szerettem sportolni. Persze így az érettségire való felkészülésem hiányos lett, emlékszem az aggodalomra, ami magasugráskor fogott el. Hiába is mondtam magamnak, hogy egy igazi kommunistának mindenben helyt kell állnia, ideértve a sportot is, soha nem sikerült a vizsgán megkívánt magasságot átugranom. Abban a pillanatban, hogy a léc felkerült a szükséges helyre, képtelen voltam ugrani, holott mikor alacsonyabbra tették, jóval magasabbat ugrottam a kelleténél. Leszűrtem magamnak, hogy nem vagyok még igazi kommunista.

1952 őszén kerültem az egyetemre, a Lenin Intézet filozófia szakára. Nem tudtam, hogy az Intézet – a Pártfőiskolával együtt – az állami káderek és a párt vezetőinek képzését szolgálta.

Az Intézeten két szak volt : az egyik az orosz nyelv és irodalom, a másik, a filozófia. Az utóbbi oktatása magyar nyelven folyt. Az orosz az oktatás minden szintjén kötelező nyelvvé vált 1949 óta, sőt ez lett az egyetlen idegen nyelv, holott azelőtt latint, németet, angolt vagy franciát is lehetett tanulni. A filozófia szakon csak nagyon ritkán volt alkalmam eredeti filozófiai művet tanulmányozni, akkor is csak részleteket. Tanáraink és «másodkézből» származó kommentárok magyaráztak mindent. Bizonyos tantervi anyag meglepő volt, a két első évben Sztálin bolsevik pártja történetét tanultuk magyarul, a két következő évben ugyanazt a művet oroszul! Ebben az időben jelent meg Sztálin nevezetes cikke a nyelvészetről – butaságok szövedéke –, amit részleteiben el kellett sajátítanunk. A logikaórák is oroszul folytak, nehéznek találtam, pedig 3 évig a Tanítóképzőben, 4 évig az Intézetben tanultam a nyelvet, de sosem volt hozzá tehetségem, mint olyan sok magyarnak sem.

Állandó presszió alatt álltunk, különösen a családdal töltött iskolai szünidők után vettek kézbe bennünket. Az iskolaév kezdetén, visszaérkezésünkkor az erre kijelölt tanárok alaposan vizsgálódtak és a párt felelősei mindent elkövettek, hogy meggyőzzenek minket arról, amit láttunk és átéltünk, annak semmi köze nincs a valósághoz.

A hivatalos gondolkodással mindennek összhangban kellett lennie. A sokszor elismételt elvek arra köteleztek, hogy ne merjünk szólni arról, falunkban és a szüleinknél mást láttunk. Az egyetemi bürokraták nem haboztak szükség esetén hozzátartozóinkat ellenforradalmárnak titulálni.  Az iskolakezdést valódi traumaként viseltük el. A szervezett társadalmat megingathatatlan hierarchikus kategóriákban mutatták be: először a munkások, aztán a szegényparasztok, középparasztok (gyanakvás tárgya!) majd a nép ellenségei. Vakrémület fogott el látván szüleinket, rokonainkat ellenforradalmárnak minősíteni, ezért magunkat is cenzúráztuk.

Mindnyájan nyilván voltunk tartva. Minden állampolgárról káderlapot állítottak ki, ahol szerepelt a család társadalmi helyzete. Én a második kategóriában voltam, a szegényparasztiban, ami nem a legjobb, az első kategóriához munkásszármazásúnak kellett lenni. Gyakran azok a fiatalok, akik társadalmi vagy politikai szempontból «rossz» kategóriába tartoztak, megtettek mindent, hogy ezt elfelejtessék. Annál is inkább, mert a társadalmi hierarchia ugyanannyit számított az egyetemre bejutáshoz, mint a tanulmányi eredmény.  

Ezért volt 1956-ban az első forradalmi tettek egyike a káderlapok felkutatása és elégetése!

Az egyetemen voltak «vörös vasárnapok», a hallgatókat üzemekbe irányították dolgozni a munkások mellé, ingyen természetesen. Emlékszem, vagonokat raktunk ki egy állomáson, máskor Sztálinváros építésén dolgoztunk. A duna-parti kis munkástelepülést, Dunapentelét választották szovjet típusú ipari kombinát helyszínéül. Az ifjúkommunista mozgalom vezetésében propagandamunkával bíztak meg. Munkabrigádokat szerveztem, beszereztem mindazt, amire szükség volt – egészen a kezeslábasig! A társadalmi munka elvben önkéntes volt, de távolmaradni róla nem volt tanácsos.

Egyik nap a munkahelyen ellenőrzésre jött egy felelős. Az ifjúkommunisták vezetősége egy irodában volt, mikor belépett egy fiatal lány. Megjelenésében a természet nem kényeztette el, viszont ragyogott a boldogságtól. Rákosi elvtárssal találkozott! «Kezet fogott velem, azóta meg sem mostam!» Lehetetlen volt megtartanom komolyságomat, el kellett hagynom a helyiséget és ott pukkadt ki belőlem a nevetés. 

Sztálin halála : 1953 márciusa

Sztálin halálának híre a végsőkig lesújtott. Az intézeti nagy lépcsőház félemeleti fordulójában felállított Sztálin-mellszoborhoz engem jelöltek ki elsőnek díszőrséget állni egy órára kommunista tevékenységem elismerése jutalmául.

Könnyekkel a szememben egyre kérdezgettem magamtól : «Mi lesz velünk Nélküle ? Hogyan viseli el az emberiség ezt a veszteséget ?»

Akkor még semmi kétség nem merült fel bennem, holott alig három év múlva én is, mint a többi elvtársam, a hruscsovi jelentésben a szabadság fuvallatát éreztem!

Budapesten Sztálin halálának hivatalos ceremóniáján a rendőrség beavatkozàsa nélkül aligha lehetett volna elkerülni a katasztrófát, hogy a tömegben az emberek agyon ne tapossák egymást. Kopácsi nem minden irónia nélkül írja le az eseményt:

« Gyászos nap volt. Felkelt a szél és viharosan fújt. Jöttek a bámészkodók, nem is ezrével, de háromszázezren! A vezetők tétován tipródtak a négyzet közepén; Andics Erzsébet, a Pártiskola igazgatója feketében, mintha a férjét vesztette volna el, Farkas miniszter úgy támogatta, mint az özvegyeket szokás. Gerő beszélt, a szokásosnál is soványabb, gyászosabb. De miről? A szél zajától az emberek semmit sem hallottak.»

Politikai elkötelezettségemet nem mindig helyeselte a családom. Egy történet jut eszembe erről. 1948-tól Magyarország tervgazdaságra tért át (hároméves terv), melyet állami kölcsönbôl finanszírozott a kormány. Házról házra kellett járnunk kölcsönjegyzésre agitálni a lakosságot, ami nekik nem volt kötelező, de ajánlatos. Bennünket az eredmény alapján ítéltek meg a pártalapszervezetünkben, metsző viták kíséretében. A nem eléggé eredményes aktivistát gyanúsnak minősítették, népellenségnek, ami pártból való kizárásához vezethetett, az illető munkájából vagy egyetemről elbocsátását kockáztatta.

Mikor szüleimhez jöttek az agitátorok, én is otthon voltam. Édesanyám azt mondta, nincs pénze a feliratkozáshoz, a család nagyon nehéz anyagi helyzetbe került. Én győzködtem, hogy egyezzen bele, amit végül meg is tett. Nem tett semmiféle szemrehányást, de utána magamon éreztem helytelenítő tekintetét. Nógatásom nem csak politikai hovatartozásommal magyarázható, hanem azzal is, hogy tartottam attól, a visszautasítás komoly következményekkel járhat rájuk és rám nézve is.

Édesanyámmal hallgatólagos megegyezésünk volt, ő tiszteletben tartotta és elfogadta meggyőződésemet azzal a feltétellel, hogy én is tiszteletben tartom családi és társadalmi erkölcsi szabályait. Az életünket struktúráló hagyományok szerint egy lánynak házasságáig szűznek kellett maradnia.  Édesapám nagyon szigorú volt ebben a kérdésben, egyszer ki is mondta : «Ha megteszed, megöllek!».

Elzárt társadalom

Ebben az időszakban az ország gazdasági állapota igen súlyos volt. Így írja le Fejtő :

«A kommunista kormány 1949-52-ben felgyorsított iparosítást folytatott. Amikor a Gerő indította ambiciózus jelszóban megfogalmazódott politika végére ért, 1952-53 telén növekvő feszültség támadt egyfelől a sztálini bürokrácia, másfelől a munkások, parasztok, szakemberek között. Ahhoz, hogy az alapvető nyersanyagot és felszerelést biztosítani lehessen a nehézipar számára, melynek termelését az ésszerű határon túlhajtották, a gazdasági szakemberek nem láttak más módot, mint a hangsúlyt a mezőgazdasági termékek exportjára fektetni. Drákói rendszabályokat vezettek be a parasztság kizsigerelésére, csaknem a teljes termés begyűjtésére. Az 1951-es aratás után a közös vagy egyéni pajtákat és padlásokat mind kiürítették. Ebből következően a vidék soha nem látott kenyér- és burgonyahiányt szenvedett el, ami a termelők és munkások elkeseredése és haragja emelkedéséhez vezetett.»

A robbanás elkerülhetetlennek tűnt, az 1952-es viszonylag jó termés elodázta néhány hónappal, de meg nem oldotta. A kommunista vezetők egyre növekvő csoportja felismerte annak szükségességét, hogy az erőltetett iparosítási tervet módosítani kellett.    Az engesztelhetetlen megtorlás politikájából kifolyólag Rákosi eltávolította ellenfeleit - mint Kádár Jánost, Kállai Gyulát, Losonczy Gézát kiszolgáltatva őket a politikai rendőrségnek, az ÁVH-nak. Ugyanakkor a honvédelmi miniszter, Farkas Mihály megkezdte a hadsereg megtisztítását : 80 magasrangú tisztet, magát Sólyom László vezérkari főnököt is kivégezték.

1952 végére ez az ellenzék túl erőssé vált ahhoz, hogy egyedül rendőrségi megtorlóeszközökkel meg lehessen semmisíteni. Az ellenzék legmegbízhatóbb tagja Nagy Imre volt.

IV. FEJEZET

ÚTON A POLITIKAI FORRADALOM FELÉ

Új helyzet bontakozik ki Európában

Kelet-Berlin, 1953 júniusa

Sztálin halála 1953 márciusában mélységes felfordulást indított el.

1953. jún. 15-én Kelet-Berlinben a Sztálin sugárúti építkezés 40. sz. blokkjának munkásai közgyűlésükön elhatározták, hogy beadványt intéznek a kormányhoz a normaemelésének felülvizsgálata ügyében. Azonban ahelyett, hogy panaszaikat a hivatalos szakszervezeten keresztül juttatták volna el a címzetthez, úgy döntöttek, ezt maguk teszik meg. Kezdeményezésük gyorsan terjedt. A munkabeszüntetés, melynek közvetlen oka a norma visszautasítása volt, politikai jelleget öltött. Az egész területen sztrájkbizottságok alakultak és elkezdték az üzemek működésének ellenőrzését ... A szászországi Bitterfeld Központi sztrájkbizottságának programja ékesszólóan bizonyitó erejű, «az állítólagos demokratikus német kormánynak» címzést viseli:

– A kormány mondjon le;

– Haladó gondolkodású dolgozókból álló ideiglenes kormány alakuljon;

– Minden jelentős Nyugat-Németországban létező demokratikus párt működését engedélyezzék;

– Négy hónapon belül szabad, titkos, közvetlen választásokat írjanak ki;

– A politikai foglyokat bocsássák szabadon; a politikai kifejezésbe értendő a «gazdasági bűncselekmény» és vallási hovatartozás miatti üldöztetés;

– A zónahatárokat számolják fel, a határőrséget onnan vonják vissza;

– Visszatérés a normális életszínvonalra;

– A nemzetinek mondott hadsereget oszlassák fel;

– Semmiféle megtorló intézkedést ne foganatosítsanak a sztrájkolók ellen.

A kelet-berlini tanácsok, a munkások mind programukban, mind szervezeti formájukban politikai forradalomnak nyitottak utat.

Benno Sarel: A kelet-németországi munkásosztály c. könyvében ezt így írja le. Krónikai tanulmány (1945-1953):

«Néhány kivételtől eltekintve a felkelés mindenütt ugyanúgy kezdődött, mint a kelet-berlini Stalinallee építkezéséről indult lázadás. Meghatározó jellegű a hivatalos szervezetektől való függetlenség, amiről a munkások maguk döntöttek. Küldöttek választása, sztrájkbizottsàg létrehozása, utcai tüntetés, mindez magától értetődően megkérdőjelezte a rendszer egészét…

…A megválasztott sztrájkbizottság gazdaként viselkedett: kinevezte az igazgatót; ügyelt arra, hogy ne történjék szabotázs; szükség esetén biztosította a karbantartást. Szemben a hivatalos irányítás szervezetével, amely a munkaszervezést és a munkásképviselet minőségét egyedül uralta, ez utóbbiak csatlakoztak – mint 1945-ben – egy őket képviselő szervezethez…»

A sztálini bürokrácia kíméletlenül reagált, tankokkal gázolta le a felkelést. Eközben egész Európában szembe kellett néznie a tömegmozgalmak növekvő hullámával, közöttük a szibériai Vorkuta táborlakó foglyai sztrájkjával. Az új vezetők (Berija, Malenkov, Hruscsov), akik meg akarták oldani a Szovjetuniót és a népi demokratikus országokat megbénító mély válságot, egész sor határozatot hoztak. A szovjet vezetés azt állította, hogy vissza akar térni «a kollektív vezetés és szocialista törvényesség lenini elveihez».

Magyarországi visszhang

A Kreml gazdájának eltűnése Budapesten bizonytalanságot keltett. A magyar vezetőknek saját sugalmazásukra kellett támaszkodniuk… Rákosi és hívei megpróbálják kihasználni az interregnumot pozíciójuk megszilárdítására. Kidolgoztak a Politikai Bizottság tagjai tudta nélkül egy tervet, mely nagy vonalakban visszatért a szélsőséges iparosításhoz és erőszakos kollektivizáláshoz. Nagy Imre és társai erre vehemensen reagáltak. A magyar vezetést Moszkvába rendelték, ahol Malenkov döntötte el a vitás ügyet. Gyorsan kellett cselekedni, hogy Magyarország ne jusson a pilseni és berlini esetek sorsára. A közelmúlt események tapasztalatait leszűrve Moszkva kötelezte Rákosit, aki a párt főtitkára és miniszterelnök volt egyidejűleg, hogy utóbbiról mondjon le Nagy Imre javára.

Nagy Imre székfoglaló beszéde nagy szenzációt keltett, mivel éles szavakkal ítélte el elődei politikáját. Fő célja bevallottan: «a hatalmon lévő párt és a tömegek, nevezetesen a paraszti tömegek kapcsolatának helyreállítása». A kormányfő bejelentette a rádióban az «új szakasz» kezdetét, a hangsúlyt az életszínvonal emelésére, a szellemi és kulturális élet liberalizálására és az önkéntességen alapuló mezőgazdasági termelőszövetkezetek  szervezésére fektette.

A program világosan tartalmazta a kormány elkötelezettségét. Nagy Imre 1956-os népszerűsége – noha a felkelés első napjaiban bizonytalankodott – azzal magyarázható, hogy e kormányprogrammal egyetértett a nép. 

Nézzük a program néhány elemét. Az ötéves terv revízióján túl a gazdasági és társadalmi élet összes területét átrostálta.

«A nehézipar fejlesztése nem lehet öncél. A hangsúlyt ezután a könnyű- és az élelmezésiparra kell fektetni jelentősen csökkentve a nehézipari fejlesztések ütemét.»

A mezőgazdaság területén Nagy javaslatai még radikálisabbak:

«A mezőgazdaság stagnáló állapotának egyik oka a termelőszövetkezetek túl gyors és gazdaságilag-politikailag igazolhatatlan fejlesztése. E helyzet kialakulása nagy részben köszönhető a gyakori és erőszakos tagosításnak, melynek során nagyszámú visszaélés és erőszakos cselekmény fordult elő a parasztság igazságérzetét sértve és ezzel súlyos hátrányokat okozva».

Nagy a kulákokat érintő eltúlzott intézkedéseket is elítélte és valódi szövetkezeti reformot vázolt fel:

«A kormány elhatározta, hogy lelassítja a termelőszövetkezeti mozgalmat, lehetővé teszi, hogy a tagok, ha akarnak, kiléphessenek a csoportból a mezőgazdasági év végén. Azok, akik beadták földjüket az államnak és vissza akarják szerezni, rendelkezhetnek vele. Kaphatnak kölcsönt, hitelt és vetőmagot…»

Több szabadságot ígért az értelmiségnek is, vallásszabadságot, az internálótáborok megszüntetését, az ÁVH hatalmának korlátozását és a nép részvételét a politikában. Kopácsi elmondja, hogy pontosan Nagy eme híres felszólalása alkalmával vett részt képviselőként első ízben, a parlamenti munkában ...

«Kutatva a szónok nyílt arcában és mellette Rákosi kifejezéstelen ábrázatában, megigézetten hallgattuk az új hangnemet. Csoda bekövetkeztének voltunk tanui… Nagy Imre nem tudta még befejezni mondatát, mikor a képviselők felugrottak helyükről és hatalmas tapsviharba törtek ki. Nem a fasizmustól örökölt ritmusos és a kommunista rezsim alatt kötelező tapsban, hanem mintegy orkánként, a szív mélyéből feltörő elismerés jeleként! Rákosi is tapsolt. Lelkesedés nélkül, de iparkodva. Figyelték.»

De a következő másfél évben Rákosi makacsul arra törekedett, hogy Nagy működését megbuktassa. Ellenoffenzívába kezdett, 1955 márciusában egyik helyettese, a sztálinista Berei Andor, tervgazdálkodási felelős kimondta a Nagy-féle kísérlet elítélését:

«A történelmi jelentőségű határozatok (1955 márciusában) leleplezték azokat az antimarxista, jobboldali és opportunista koncepciókat, amelyek lemondtak a nehézipar fejlesztéséről és a kollektivizálásról…»

1955 áprilisában Nagy kénytelen volt lemondani «jobboldali elhajlás» miatt. Mivel az önkritikát visszautasította, 1955. dec. 3-án kizárták a pártból… nyugdíjhoz való joga megvonásával. Micsoda kicsinyesség…

Nagy Imre bukása megadta a brutális visszatérésre a jelet. A hatalomban újra berendezkedett Rákosi folytatta a megtorlást és megfélelmítést. Egész sor újságíró félreállítása, erőszakos újrakollektívizálás (60 ezer családot kényszerítettek akaratuk ellenére ismét a közösbe), a lakosságtól vett kölcsönök megemelése, adóemelés, az alapvető cikkek árának megemelése, a munkanormák és -ütem fokozása, intézkedések az értelmiség ellen.

De a dolgok megváltoztak. Alig két évvel a kelet-berlini lázadás után ismét forradalmi helyzet alakult ki Lengyelországban is. 1955 januárjában az Egyesült Lengyel Munkáspárt Központi Bizottságának plénuma jóváhagyta a «demokratikus» fordulatot, mely a biztonsági szervek berkeiben végzett tisztogatási folyamattal vette kezdetét. Aug. 25-én egy antisztálinista vers tűzbehozta Lengyelországot. A pártvezetés a nowa hutai hatalmas acélüzem munkásaival el akarta ítéltetni Adam Wasyk «felnőtteknek szánt költeményét», de a bürokraták fiaskót szenvedtek.

Az 1953-as eseményekkel ellentétben ekkor már keringtek az információk és a lengyel eseményeket Budapesten szenvedélyesen követték.

A lengyelországi és a magyar helyzet összekapcsolt hatásaként megint felvetődtek az egész országban értelmiségi, írói, újságírói körök terjesztette Nagy Imre-elvek, «új szakaszának» gondolatai, harca. Ez, ami létrehozta az «emberarcú komunizmus» kifejezést.

Minél inkább keményítette pozícióját a sztálinista apparátus, annál inkább erősödött az ellenzéki befolyás.

A Jugoszláviával kapcsolatos szovjet politika megváltozásának folyamata (a két ország közötti kapcsolatok enyhülése) még csak bonyolította a helyzetet, és ahogy a közeledés ismertté vált, értelmiségiek és újságírók revíziót követeltek a titoellenes politika fölött és a Rajk-perben.

A felháborodás nőttön nőtt, hamarosan megnyerte az egész kommunista értelmiséget. A perek túlélői, akik a Nagy-féle «új szakasz» alatt visszanyerték szabadságukat, visszakapták helyüket a politikai életben és szorosan figyelt, de nagyon aktív kört képeztek körülötte. A társadalom mélyében valódi politikai erjedés munkálódott.

1955 márciusában mintegy 60, a párt értelmiségi elitjéhez tartozó író és újságíró tiltakozott a cenzúra és a szellemi tevékenységet ért megtorló intézkedések ellen. Arról van szó, hogy az irodalmi újság két főszerkesztőjét elbocsátották, az utolsó megjelent számait visszavonták és a Nemzeti Színház repertoárjából a Madách Imre Az ember tragédiáját és Bartók Béla A csodálatos mandarin c. balettjét betiltották.

Hruscsov jelentése és az SzKP XX. kongresszusa

A Petőfi-kör létrejötte

1956 februárjában, mihelyt a Hruscsov-jelentés ismertté vált, az országban mindenfelé vitaköröket alakítottak. A «sztálinizmus elleni» mozgalom megsokszorozta reményeinket. A Lenin Intézetben az elsők között ismerhettük meg Hruscsov beszámolóját, először csak mendemondákból, aztán Szigeti József filozófiatanárunk beszélt róla nyilvánvaló nagy megkönnyebbüléssel. Részleteket szerezhettünk belőle, vitakoztunk az előadásokon és semmi, vele ellentétes véleménnyel nem találkoztunk, senki sem védte Sztálint. A szöveg valóban, mint felszabadító fuvallat ért bennünket.

A sztálini bűnök hruscsovi – a Kreml szemében mintegy biztonsági szelepként funkcionáló– jelentését követő «liberalizációnak» meghatározó magyarországi következményei lettek. Lehetővé tette, hogy az értelmiség, az ellenzék követelje az irodalom és művészetek terén a szólásszabadságot, ilyeténként előidézte az első repedést a bürokrácia rendszerének falán.

Fontos, hogy újra szóljunk az értelmiség szerepéről. Sokan, mint én is, az új rendszernek köszönhetően tanulhattunk. Az értelmiség maga is szenvedett fogát összeszorítva a zsdanovi és az irodalmi-művészeti önkény jármában. Követeléseik visszhangját hallva, ők lettek a népi és különösképpen a fiatalság elvárásainak szószólói.

A kommunista értelmiségi Háy Gyula elmondja, hogyan elragadták el a fiatalok szó szerint:

«Nem én tereltem az ifjúságot a szabadság felé. ő maga taszított engem efelé… én a bürokrácia túlzásait bíráltam, a privilégiumokat, a torzulásokat, s minél tovább mentem, annál inkább elragadott az érzelem és ragaszkodás hulláma…».

Ilyen körülmények között született meg a Petőfi-kör 1955 márciusában, Tardos Tibor és Déry Tibor – mindketten írók – gyámkodásával a DISZ-szervezet (Dolgozó Ifjúság Szövetsége, a kommunista párt felügyelete alatt álló orzságos egységszervezet) kezdeményezésére. Kezdettől fogva művészeket, értelmiségieket, írókat, újságírókat, egyetemi hallgatókat fogott össze, igazi vitafórummá vált, mozgalmi aktívák ezreinek kritikus gondolatait táplálta. A Párt számára a cél csupán annyi volt, hogy a fiatal kommunisták és az értelmiség megbeszéléseit keretekbe foglalja. Titkára, Tánczos Gábor teljes joggal képviselte a kör szellemiségét.

1956 májusától a DISZ elhatározta, hogy bővíti a Petőfi-kör aktivitását és kiszélesíti azt az egész országra. Kezdetben a hivatalos sajtó – más nem is volt – tudomást sem vesz vitáiról, ennek ellenére május végétől akkora közönséget vonzott, hogy nem lehetett továbbra figyelmen kívül hagyni.

A kör a társadalmi és politikai élet minden kérdését érintette; szenvedélyes hangú viták zajlottak a gazdaságról, a marxista filozófiáról, a spanyol háború önkénteseinek sorsáról…

Június 18-án egy sajtóvitát szerveztek: középpontjában Rajk László rehabilitációja állott és a résztvevők forró ovációval fogadták özvegyének a kormányhoz címzett szavait:

«Maguk nem csak a férjemet ölték meg, megölték az ország tisztességét is! Az alapoktól a csúcsokig tönkretették a politikai és gazdasági életet, az ország erkölcsét. Gyilkosokat nem igazolhatunk, a gyilkosokat meg kell büntetni!»

Június 27-én vita az információról. A terem csordultig tele. Körülbelül 7 ezer személy hallgatja az utcán is az ablakokba kitett rádiókon keresztül (az 1954-es labdarúgó világbajnokság hagyománya).  A gyűlés egész éjjel tart és először vetődik fel nyilvánosan Nagy Imre visszakerülése a hatalomba.

Tardos Tibor meséli később:

«Két vagy három, a hallgatókat csalódásra késztető és untató, banális hozzászólás után felmentem a pódiumra. Ez volt első nyilvános szereplésem, először kértem szót a nyilvánosság előtt. Megfogtam a mikrofont és kinyitottam a számat, tapasztalatlanságom és lámpalázam miatt szerencsétlen módon olyasmivel kezdtem, amit jobb lett volna leírni, mint mondani. A következőket mondtam: Kedves barátaim, 108 évvel ezelőtt a mi Petőfink társaival behatolt a budapesti központi nyomdába, hogy a Nemzet követeléseit kinyomtassa. Az igazgató tiltakozott, hogy ez a cenzúra miatt lehetetlen, aztán cinkosan rákacsintott a költőre és halkan hozzátette: ‘kobozzák el a sajtót’. Mosoly jelent meg a fiatalember angyali arcán, rátette kezét az öreg nyomdagép tintával telített szivacsos öntvényére és kijelentette: ‘a nép nevében lefoglalom’. Így született meg hazánkban a szabad sajtó. Hosszú perceken át nem jött egy szó sem a számra, a teremben kitört a tapsvihar. Az izgatott emberek felugrottak helyükről és kiabáltak: ‘igen, ezt kell tennünk, el kell foglalnunk a sajtót, el kell koboznunk, kövessük Petőfi példáját!’»

A budapesti kezdeményezést követve országszerte vitakörök születtek. A pártapparátus mindenféle eszközzel próbálkozott elfojtásukra, ezzel is táplálva Rákosi és cinkosai elleni győlöletet.

Kopácsi Sándor, Budapest rendőrparancsnoka elbeszéli, hogy az új eszmék terjedése aláaknázta az állam legfelsőbb szféráját is. 1956 tavaszán az állambiztonsági Dohány hadnagyot küldték a Petőfi-kör különféle gyűléseinek kikémlelésére. Nézzük a beszámoló folytatását:

«Apránként, ahogy a «vizsgálat»  haladt (ez azt jelenti, hogy az ügynök a tömegbe vegyülve figyelte a vitákat) a nyomozók lelkileg egyre inkább fogékonyabbak lettek a reformeszmékre, amiről életükben először hallottak, és amit fel kellett volna jelenteniük. (Rákosi ezekre a jelentésekre támaszkodott, hogy a viták legvirulensebb résztvevőit vád alá helyezhesse). Az eredmény pontosan ellenkezője lett az elvártnak, mivel a besúgók többsége kijelentette, egyetért a Petőfi-körben hallottakkal és még meg is fogalmaztak erről egy feljegyzést mindnyájuk aláírásával!»

A bürokrácia reagálása

Június 30-án Rákosi utolsó kísérletet tett a növekvő áradat gátak közé szorítására. A Központi Bizottság megszavazta a szigorú elítélő indítványt, Déryt és Tardost kizárták a pártból.

Andropov, a Szovjetunió budapesti nagykövete az SZKP Központi Bizottságához címzett összefoglalójában jelenti a sztálinisták nézőpontjából :

«A Központi Bizottság (a magyar kommunista párté) plenáris ülését megelőző hetek folyamán a belpolitikai helyzet különösen súlyosbodott. A Magyarországot a szocialista tábor leggyengébb láncszemének tekintő ellenséges elemek megélénkültek és nyíltan támadják a pártvezetést.

Az ellenséges elemek megpróbálják Rákosi elvtárs távozását elérni, a kötelező államkölcsöket eltörölni és egyéb könnyítéseket szerezni, mindezt saját győzelmükként és elvtársaink hátrálásaként elkönyvelve.

Mégis, a magyar elvtársak az újabb komplikációk elkerülésére engedékeny politikát folytatnak, ami – véleményünk szerint – csak bátorítja az ellenséges elemeket…

A Petőfi-kör jún. 27-i vitája folyamán több író, név szerint Déry Tibor és Tardos Tibor, reakciós követelésekkel hozakodott elő, azzal, hogy Magyarországon «új forradalmat» kell csinálni … A Politikai Bizottság már korábban jogosan elítélte az írók demagóg és ellenforradalmi diskurzusait és az Ellenőrző Bizottság kizárta Déryt és Tardost  a párt soraiból. Mivel jelenleg – Gerő és Szalai elvtársak kijelentéseiből megítélve – barátaink nem akarják megakadályozni Déry megválasztását az Írószövetség elnökségébe, fel akarják ajánlani neki egy irodalmi folyóirat vezetését, sőt, visszavételét is a pártba. Ezek az emberek a nemzeti kommunizmus mérgező eszméjét terjesztik…»

Csakugyan, 1956 júliusában Tardos Tibor ezt írta: «Itt az ideje, hogy végezzünk a csendőrök és bürokraták jelenlegi uralmával».  

Növekvő forradalmi hullám

Varsó, 1956 júniusa

Más események is felgyorsították a folyamat fejlődését: a brutálisan levert, legkevesebb 50 halottal végződő poznani munkáslázadás (jún. 28-29.). A szovjetek egyre nyugtalanabbak a közép-európai helyzet alakulása miatt, 1956.július 18-án Rákosit lemondatták pártfőtitkári funkciójáról, a politikai bizottsági tagságáról és a Szovjetunióba hívták. Utódja nem más, mint hűséges helyettese, Gerő Ernő, ami nem jelentett igazi változást. Gerő vészjóslóan közismert NKVD-ügynöki múltjáról a spanyol polgárháború alatt, az ellenzék üldözését és kiirtását megszervező tevékenységéről.

A poznani munkáslázadás és a lengyel helyzet szenvedélyes vitát idézett elő a Petőfi-körben több ezer résztvevővel…

Ebben a légkörben és ezekkel a vitákkal összefüggésben határozta el 1956 szeptemberében egész alapszervezetem kilépését a pártból.

Rajk rehabilitációja és újratemetése

Dacára annak, hogy a népesség forrongott és nagy hévvel kísérte figyelemmel azt, ami Varsóban és Poznanban történt, a desztalinizáció konkrét eredményei valójában igen soványkák voltak. Rákosi ugyan eltávozott, de Gerő, a GPU embere még mindig pártfőtitkár. 1956 ősze Rajk rehabilitációja és újratemetése körül kristályosodott ki.  A Nagy javára szolgáló akciók szorosan összefonódnak a sztálini terror szimbolikus áldozatának tekintett Rajk nemzeti újratemetésének követeléseivel.

Rákosinak 1956 tavaszán erőmutatványként úgy sikerült prezentálnia Rajk rehabilitációját, mint saját politikájának logikus következményét. Eképpen magyarázkodott:

«Miután az imperialista ügynök Berija és Magyarországon a Péter Gábor irányította banda ténykedése leleplezdődött, a pártvezetés kezdeményezte a Rajk-ügy felülvizsgálatát. Igaznak bizonyult, hogy a per provokáció következménye. Ezért mondta ki a Legfelsőbb Bíróság a párt 1955. júniusi határozatára támaszkodva Rajk László és elvtársai rehabilitációját.»

De ezzel senkit sem tudott becsapni, ahogy az Írószövetség gyűlésén egyik író megfogalmazta: «Júdás kimagyarázkodott».

Rajk fia meséli el később, hogy az anyja milyen taktikát volt kénytelen folytatni hónapokon keresztül:

«Rehabilitációja után anyámnak a kormány javasolta apám újratemetését legszűkebb körben ... Anyám visszautasította, mondván, ha a per látványosan nyilvános volt, a temetésnek is annak kell lennie. Két hónapig próbálták meggyőzni. Anyám és a kormány közötti harc odáig fajult, hogy anyám kijelentette, szó sem lehet részvételéről, ha nincs ünnepélyes temetés. ő tervezte meg az egészet az utolsó részletekig. Munkaszüneti napot követelt ki a munkások számára és gondoskodást a temetőig fuvarozásukról …»

A temetésen több százezer ember demonstrált 1956.okt. 6-án, két héttel az okt. 23-i előtti tüntetés előtt. De a koporsót gyilkosai vitték.

Már sokszor feltettem a kérdést magamnak: miért nem fordult a háromszázezer résztvevő Rajk gyilkosai ellen?  Miért kellett a 23-i tüntetésig várni, hogy a népharag kitörjön? Kétségtelen, hogy a bürokrácia ellenezte a temetést és magát a felvonulást is az apparátus foglalta keretekbe.

Kopácsi meséli:

«Miután a nagy beszédek elhangzottak, egy ember vált ki a tömegből, hogy átölelje Rajk zokogó özvegyét: Nagy Imre volt, akit a párt önmagából és összes köztisztségéből kizárt, a 300 ezer budapesti közé vegyülten résztvett az újratemetésen.»

Október 18-án Justus Pál, vádlott a Rajk-perben és annak egyetlen túlélője, a budapesti Hétfői Hirlapban publikálja a kivégzés előtt néhány órával, Rajkkal folytatott utolsó beszélgetését.

«Nem értettem egyet Rákosival a jugoszláv-kérdésben. Nem hiszek Tito árulásában és végzetesnek tartom a nemzetközi mozgalomban általunk előidézett súlyos szakadást. Igaz, hogy szerettem volna összehívni egy rendkívüli pártkongresszust, azt gondolván, hogy a párt legfelsőbb szerve kell, hogy illetékes legyen a nézeteltérés elbírálásában. Ezután fordulhattunk volna – ez volt a tervem – a Szovjetunióhoz, hogy közvetítésünket javasoljuk a szovjet-jugoszláv ellentétben ...

Az a rémisztő, hogy az igazság magvát fojtották bele egy valódi hazugságözönbe.»

A feltárult valósághoz hozzáadva a varsói eseményeket, fokozták a pezsgést. A magyarokban is felmerült: «Mi miért nem?»

A munkásság is – más utakon – ugyanarra a következtetésekre jutott, mint az értelmiség.  Jelzésértékű, hogy a csepeli munkások visszautasították Déry és Tardos, a két kizárt író elítélését júliusban.

Szokásukká vált összegyűlni, vitatkozni maguk között, néhányuk a Petőfi-kör vitáira is eljárt. A nyilvánosság előtt még nemigen nyilatkoztak meg, de eltökéltebbek lettek. 

Egy csepeli esztergályos jól összegzi az 1956-os súlyos légkört:

«Eddig egy szót sem szóltunk. A vészterhes időkben megtanultunk csendben maradni és macskaléptekkel járni. A múltban a legkisebb megjegyzésre is megbüntették a munkást és elveszítette mindennapi kenyerét. A XX. kongresszus után megnyíltak az ajtók. De eddig csak a kisebb bűnösökről beszéltek. Azt kérdezzük, nem jött-e el az óra, hogy a nagy bűnözőkre is fény derüljön. Meg akarjuk tudni az igazságot, nem vérre szomjazunk, hanem az igazságra. Legyenek nyugodtak, mi is megszólalunk majd.»

A lengyelországi helyzet most is erős katalizátorként hatott: Varsóban okt. 19-én a LEMP központi bizottsági VIII. plénuma visszahelyezte soraiba Sztálin több áldozatát, így Gomulkát is. A szovjet beavatkozástól élénken tartottak, az ott állomásozó szovjet csapatok mozgása táplálta a nyugtalanságot. Találkozók és tüntetések követték egymást, a magyar ifjúságot felvillanyozta a szolidaritás érzése Lengyelországgal.

1956-ban egyetemi hallgató voltam és friss házas a Lenin Intézet egy orosz nyelvi előadójával. Bent laktunk magában a Szabadság téri Intézetben, egyik oldalról közel a Parlamenthez, másikról a Nemzeti Bankhoz, egy nagy neoklasszikus épületben (ma a Magyar Televízió épülete). Ugyanezen a téren áll az Egyesült Államok nagykövetsége és a tér közepén 1945-ös emlékműként a felszabadító orosz katona szobra. Érdekes, hogy a szobor ma is létezik, sőt nemrégen még renoválták is a környékét.

Két-három másik házaspárral éltünk eleinte az Intézet alagsorának egy-egy helyiségében, aztán az 1956-os tanévkezdéstől a legfelső emelet kiürített osztálytermeiben. Budapesten ezidőben az egyszerű állampolgárnak nagyon nehéz volt letelepedni. A fővárosban törvény tiltotta még az új lakosok bejelentkezését is.

Egyik ablakunkból láthattam mindazt, ami a téren történt, egy másikból pedig a párt Központi Bizottságának egyik, a Nádor utca 28. sz. alatti épületét. Erről a térről gyorsan a Kossuth térre lehet érni, a Parlament elé. Tehát a történések középpontjában. Minden tüntetés, gyűlésezés után gyorsan hazaértem gyalog és kevésbé nemes, de mégis szükséges feladatoknak szenteltem magamat: lakóhelyiségünk padlójának lekaparásával, függönyök feltevésével és hevenyészett bútorzat elhelyezésével próbáltam lakást formálni az osztályteremből.

1956 nyarán a negyedik évemet fejeztem be az Intézetben. Mint a többi évfolyamtársam, a nyári szünet alatt én is politikai gyakorlatot végeztem. Kérésemre, Dombóvárra küldtek a kommunista párt Járási Bizottságára. Ekkor már rendszeresen részt vettem a Petőfi-kör vitáin és reméltem, hogy át tudok adni valamit a budapesti helyzetről. De Dombóváron süket fülekre találtam, mintha senki sem érdeklődött volna a fővárosban történtek iránt. Rendkívüli csalódottságomban a sztálinizmus – az általa provokált félelem révén – vidéken töretlennek tűnt számomra. Egészen más légkör uralkodott, mint a fővárosban. Budapesten a levegő szabad volt, valami elkezdődött a helyzet megoldására. Mindenesetre erről beszéltek mindenütt. Úgy tűnik – ha az emlékezetem nem csal –, hogy a szeptemberi tanévnyitón be se számoltunk a nyári gyakorlatról, annyira el voltunk foglalva az aktuális valódi politikai problémákkal. Ekkor, ötödévben lett filozófiatanárom Lukács György, de mindössze csak néhány előadást tartott nekünk.

Pár szót szeretnék Lukácsról szólni. A könyvem számára kerestem dokumentumokat, mikor a kommunista párt Központi Bizottsága üléseinek archivált publikációját olvasva véletlenül az október 25-i ülés beszámolójára bukkantam. Mikor a pártkáderek, közöttük Kádár arra hivatkoztak, hogy «a tüntetők és a munkástömegek közötti egyetértés egyre inkább erőteljesebbé vált», gyakori lett a barátkozás a tüntetők és a harckocsik legénysége között, sokan meghaltak a tüntetők közül az összecsapások következtében, Lukács hozzászólt: «részleteket itt nem lehet tárgyalni, csak azt, kik legyenek a felelősök a Politikai Bizottság és a Központi Vezetőség tagjai közül …Részleteket lehetetlen tisztázni.»

Mikor megtudtuk Budapesten, hogy a Kreml ellenvetése ellenére Gomulkát választották Lengyelországban a párt élére okt. 21-én, a forrongás megduplázódott.

V.FEJEZET

MAGYAR OKTÓBER

Az október 23-i tüntetés

A Petőfi-kör tüntetése: fiatalok és értelmiségiek

Október 22-én, a Műszaki Egyetemen összejövetelt tartottak az egyetemisták. A gyűlésen tisztán egyetemi követeléseket kellett volna tisztázni (csökkentett tarifa a tömegközlekedésben, szálláskörülmények, stb.), a párttitkár is jelen volt a titkárság tagjaival, 4-5 ezer fő töltötte be a termet. A vita az előre tervezett kereteken hamar túllépett. Szemeiket a Varsóban történtekre vetették és végül is egy, a magyarországi demokrácia visszaállítására szánt programot fogadtak el. Sajtószabadság, a halálbüntetés eltörlése, a marxizmus, mint kötelező tantárgy megszüntetése, a győlölt volt honvédelmi miniszter, Farkas nyilvánosság előtti bíróság elé állítása.

Ugyanezen a napon a budapesti egyetem társadalomtudományi kara is találkozót tartott, ahol zerani (Lengyelország) forradalmárok és más fiatal lengyelek elmondták, ami Varsóban történt. A lázas találkozón a régi kommunista Szilágyi József, Nagy Imre barátja is szót kért, Nagy Imre hatalomba visszatérését kérte. A fiatalok célja világos volt: valóban független, szocialista társadalom elérése. Mint az értelmiségből sokan, azt gondolták, hogy ezt el lehet érni a pártvezetés megváltoztatásával, példa rá Lengyelország, és Gomulka kinevezése csak erősítette az elképzelést.

16 pontos követelést fogalmaztak meg:

– (…) a szovjet csapatok kivonása az 1947-es békeszerződésnek megfelelően, a kereskedelmi egyezmények és a szovjet jóvátételi fizetségek nyilvánossá tétele;

– Nagyot a kormány élére és Rákosi ellen nyilvános eljárás szervezése;

– általános és titkos többpárti választások kiírása;

– a munkások ipari normáinak felülvizsgálata és sztrájkjog biztosítása;

– a parasztok kötelező beszolgáltatási rendszerének felülvizsgálata és egyenlő jogok biztosítása;

– az 1848-as forradalom Kossuth-zászlajának magyar nemzeti zászlóként visszaállítása;

– Sztálin óriási szobrának eltávolítása.

Az öszegzést elküldték a pártközpontba és a kormánynak, az egyetemisták kérték megjelentetését a sajtóban és beolvasását a rádióban.

Estére az egyetemisták által többé-kevésbé megfogalmazódtak a magyar forradalom céljai, a korábbi primitív 10 pontból 14 lett, majd 16.

A Műegyetem gyűlése alatt az Írószövetség képviselője, Zelk Zoltán közölte, hogy szövetsége egy kis megemlékezést tart Bem József tábornok szobra előtt. A lengyel származású nemzeti hős az 1948-49-es forradalom és szabadságharcban a magyarokkal együtt harcolt az osztrákok és oroszok ellen. Az írók szándéka az volt, hogy Lengyelország függetlenségi harcának tiszteletére egyszerűen koszorút helyeznek el a szobornál.

Ugyanígy, a lengyel forradalommal való együttérzés eszméje hatására a Petőfi-kör másnapra, okt. 23-ra nyilvános tüntetést hirdetett a szolidaritás jelszavával. Miután a budapesti egyetemisták követeléseit is megszavazta hozzátéve kérését a Központi Bizottság sürgős összehívására, indítványozva Rákosi kizárását, Farkas ellen eljárás indítását és Nagy visszahelyezését a hatalomba.

A cselekvés előkészítésére mindenütt bizottságok alakultak.

Kitapinthatóan nőtt a feszültség. A tüntetésre való felhívás megjelent a sajtóban, így az egész lakosságot mozgósította.

Én az egyetemisták Forradalmi Bizottságának lettem tagja. Ennek a napnak a története emlékezemben ma is tiszta és világos. Kora reggeltől ismertté vált az egyetemisták 16 pontja az egész városban, az emberek erről beszéltek, telefonáltak egymásnak, kokárdát tűztek a mellükre…

A tüntetésnek reggel 10 órakor kellett volna kezdődnie. Már indulásra készen álltunk, mikor megtudtuk, hogy a kormány betiltotta. Még 12 óra 53-kor is beolvasták a rádióban Piros László belügyminiszter közleményét, aki a tiltást fenntartotta. Azután 14 óra 23-kor szintén a rádióból meghallottuk, hogy végül mégis engedélyezték, a pártvezetés és a kormány engedett. 15 órakor a Petőfi szobortól megindult a menet. A rádióban ezerszer közölt betiltás a várttal szemben ellentétes eredményt hozott, a lakosság világosan látta a tétovázást és a vezetők végső döntését úgy élte meg, mint a mozgalom ereje előtti kapitulációjukat, vagyis a mi győzelmünket.

Egész Budapest az utcán volt, mivel a munkások délután 3 órakor hagyták el az üzemeket, a háromműszakosok is. Látták a vonuló egyetemistákat, csatlakoztak hozzánk. Számomra kristálytiszta, hogy a munkások megjelenésével a tüntetés jellege megváltozott. Komolyabb, érettebb, határozottabb lett. Éreztem, hogy meghatározó kudarc érte a hatalmat. Ha a tüntetés reggel 10-kor kezdődött volna a tervezettnek megfelelően, a munkásokkal való egyesülés valószínűleg nem jött volna létre már ekkor, a forradalom kezdetén.

A menet elején a fiatalok egy hatalmas Lenin-portrét vittek, nagyon sokan magyar zászlót, én egyike voltam azon keveseknek, akiknél vörös zászló volt, a Lenin Intézet diákjaié, amiből korábban kivágtuk a sarló-kalapácsot.

A jelszavak: „Nagyot a hatalomba!”, „Ki az oroszokkal!”, „Rákosit bíróság elé!”, a transzparenseken: „Nem állunk meg az úton, likvidáljuk a sztálinizmust”, „Függetlenség és szabadság ”. A Marseillaise-t énekeltük – nagy forradalmi dal számunkra – és skandáltuk Petőfi Sándor versét: Rabok legyünk vagy szabadok.

Az 1848-as forradalom és szabadságharc emléke mindütt jelen volt. Ez volt a tüntetés szimbóluma. A Petőfi-szobortól indult el, ahogy mondtam, Pesten az Erzsébet-híd tövétől. A gyülekezés alatt színészek Petőfi verseit szavalták, az egyetemisták határozataikat olvasták fel. Minthogy szolidaritásunkat jöttünk kifejezni a lengyelekkel, a Bem-szoborhoz mentünk Budára, a Margit-hídhoz közel, ahol csatlakozott hozzánk a műegyetemisták csoportjának menete. Az Írószövetség elnöke, Veres Péter rövid beszéde után, fél 7 felé a tüntetés feloszlott. Azt lehetett volna hinni, hogy minden befejeződött ...

A munkások csatlakoznak a tüntetéshez

De senkinek sem akaródzott hazatérni. Csoportok formálódtak, gyülekezések szerveződtek.

Egy fiatal újpesti villanyszerelő meséli :

«Kedden dolgoztunk, de már munka közben sokat beszélgettünk. A fizetésekről, az írók gyűlésének eredményérôl. Voltak belőle példányaink és tudtuk, mit akartak mondani azzal, hogy ez így nem mehet tovább. Munka után megláttuk a tüntető egyetemistákat és egyszerűen beálltunk közéjük.»

A tüntetés után a munkások és fiatalok a Hősök terén találkoztak, Sztálin hatalmas szobra közvetlen közelében. Mások a Parlament elé mentek, hamarosan 200 ezren voltak, megint mások – főleg egyetemisták – a Rádió épülete elé, hogy a 16 pontot beolvassák és szétsugározzák az egész országban.

Tudomásunkra jutott, hogy a Belgrádból aznap egy párt- és kormánydelegáció élén visszatérő Gerő beszédet fog mondani. A delegáció a Nyugati pályaudvarra (Eiffel tervezte) érkezett és megjötte után azonnal bezárkózott a Központi Bizottság Akadémia utcai épületébe, ahonnan csak okt. 30-án jött ki, hogy a Parlamentbe átköltözzön. 

Gerő 20 órakor szólalt meg. A remény hatalmas. Minden hangosbeszélő, az összes rádióállomás sugározta. De a gazdái iránt szervilis, fegyelmezett bürokrata a fiatalokkal és a dolgozókkal szemben parancsolóan lépett fel. Beismert néhány hibát, bejelentette a párt Központi Bizottságának egy héten belüli összehívását, hozzátett néhány fenyegetést, «soviniszta tüntetésekről» és «csőcselékről» beszélt, feltette a kérdést : «meg akarjátok nyitni az utat a kapitalisták előtt?». A beszéd után váltak a tüntetések valódi felkeléssé.

A Parlament előtt gyülekezô tömeg Nagy Imrét reklamálja, hallani akarja javaslatait. Senki sem tudta, hogy okt. 14. óta Nagy Imre párttagsága helyreállt. A Parlamentbe sebtében megérkezve Nagy nyugtatni, lecsillapítani próbàlt, de az események túlhaladták., így szava alig hallható maradt.  Gerő nyilatkozatát bezzeg egész Budapest hallotta !  A dolgozók, diákok, az akaratát nyíltan kifejező többezer tüntető kigúnyolva és megszégyenítve érezte magát, gyalázatnak tartotta a beszédet. Olaj volt a tőzre, megerősítette a félelmet a legrosszabbtól, tudatosan provokálta az összetűzést.

Mások, mint mondtam, leginkább munkások gyülekeztek a Hősök terén és a hatalmas Sztálin-szobrot elkezdték lebontani. Kopácsi Sándor így kommentálja – egy közreműködő szájából –a műveletet :

«Szabatosan, az emberek egy vastag kábelt erősítettek a 25 m magas szobor nyaka köré, mások teherautóval oxigén-palackokat és hegesztőpisztolyokat hoztak, hogy Sztálin bronzcsizmáit levágják…

‘Látja, Kiss elvtárs, ezek szakemberek, pesti nagyüzemi dolgozók. Csak a munkásoknak van megfelelő felszerelésük…’ Hozzátehettem volna : meg elég vakmerőségük is mindezt véghezvinni.

(…) Néhány évvel később hányszor hallottam a kérdést a börtönben : ‘Te miért vagy itt?’ és a fogolytárs komoly válaszát : ‘Szobrász vagyok’ (vagyis elítélt a Sztálin-szobor ledöntésében való részvételéért).»

21 óra 30-kor a szobor ledől a piedesztálról, csak a csizmák maradnak a talapzaton, így keletkezett a gúnyos köznyelv szerinti «Csizmák tere».

A Rádió: az első halottak

Este a többi tüntetővel a Rádió épülete elé vonultunk, hogy az egyetemisták előző napon elfogadott 16 pontját beolvastassuk.

A két-három főből álló küldöttségnek sikerült az akadályokon áttörve bejutni az épületbe, ott pedig igényelték követeléseink felolvasását és egy utcai mikrofont, hogy a nép ki tudja fejezni érzéseit. A Rádió elnöke, Benke Valéria visszautasította. Minthogy a küldöttek csak nem tértek vissza,  elkezdődött a suttogás a téren, hogy lecsukták ôket … A harag nőttön nőtt.

21órakor a tömeg még mindig, egyre feszültebben várta a delegáció visszatértét. Csak nem tartóztatták le őket? - merült fel a kérdés mindenkiben. Ekkor érkeztek meg a Honvédség (1848-ban Kossuth alapította nemzeti hadsereg) legénysége és tisztjei.

A tüntetők a teherautókon meghúzódó katonákhoz fordultak : «Fivéreink vagytok, a fiaink vagytok, csak nem lőtök ránk!» Ez azt a bizonyosságot takarta, hogy a katonaság a miénk és mellettünk is marad.

A nagy zűrzavarban egyszercsak lövések dördültek el; nem a katonák lőttek, a tömeget civilben körülvevő ÁVH-s egység (a gyűlölt politikai rendőrség) volt. Három halott.

Az általános megdöbbenésben egy nő egyszercsak énekelni kezdte a hazafias Kossuth-nótát: «Kossth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje, ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni…»!

Az egész tömeg – munkások, taxisofőrök, diákok, családanyák – elhallgatott, áhitatos csendbe merült. Mindenki letérdelt és vele énekelte a Kossuth-nótàt, miközben valaki a címerétől megfosztott lyukas nemzeti zászlót emelte magasba.

A tüntetők ezután közeledtek a katonákhoz, ugyanazt a jelszót skandálva : «Fivéreink vagytok, a fiaink vagytok…» és a katonák sorban leengedték fegyverüket a teherautó mellett kinyújtott kezekbe csúsztatva. Mások még a kaszárnyájukba is magukkal vittek felkelőket, hogy fegyvert adjanak...

A forradalom elkezdődött. Még mindig nem tudtuk, hogy mi lett a küldöttséggel.

Este 10 óra körül gyalog mentem haza, akkor még az egész város forrongott. Utcai torlaszokat kezdtek emelni. A kormány a hadseregnek kiadta az utasítást a felkelők elleni beavatkozásra.

Ezidő alatt a diákok is összegyűltek, a Gerő-beszéd után, elhatározták egy állandó bizottság létrehozását, az egyetemisták forradalmi tanácsát, a kommunista Mérey Ferenc pszichológia tanár elnökletével. Ehhez a bizottsághoz tartoztam én is. A Bölcsészettudományi fakultáson rendezkedtünk be és utcai információkra összpontosítva elkezdtük működésünket. Ezzel egyidőben már fegyveres munkás- és értelmiségi csoportok alakultak.

Mint a társaim többségének, nekem is volt egy puskám, de nem tudtam kezelni. Kisgyermekkori emlékeim miatt: apám mesterlövész volt. Valójában félelmet tápláltam a fegyverek iránt és használatuktól erős tartózkodást éreztem. Ráadásul elég ügyetlen voltam a kezelésükben.  Egyszer az Egyetemen, a puska tisztogatása közben elsült és a golyó belefúródott a plafonba.

A bizottságban rámbízott egyik nagyon fontos feladat a szovjet katonák melletti propagandamunka volt. Meg kellett szerkeszteni, nyomtatni és szétosztani az orosz nyelvű röpcédulákat, hogy megszervezzük a barátkozást velük és megmagyarázzuk nekik, hogy nem vagyunk ellenforradalmárok. A Bölcsészettudományi karnak volt saját nyomdája, ugyanabban az épületben, mint a Puskin mozi (művészfilmek mozija volt), a legfelső emeleten. Október 24-én este éppen röpcédulákat nyomtattunk, mikor lövéseket hallottunk. Nem tudtuk igazán, honnan jöttek, a környéken nem láttunk tankokat. Minden bizonnyal az ÁVH, a politikai rendőrség lehetett.

A szovjet csapatok első beavatkozása

Tudni kell, hogy okt. 23-ról 24-re virradó éjszakán– a Varsói Szerződés egyik kikötése értelmében – az országban állomásozó szovjet csapatok parancsot kaptak a budapesti bevonulásra, mivel a kormány nem tudta felhasználni sem a magyar katonaságot, sem a rendőrséget a főváros lakossága ellen. Már nem számíthatott rájuk. Ma már tudjuk, hogy a 24-ről 25-re virradó éjszaka a szovjet harckocsizók és a felkelő csapatok közötti barátkozás is megkezdődött, különösképpen az Astoria szálló előtt…

A Rádió épülete előtti lövöldözés után egész éjjel lövéseket hallottunk, minden bizonnyal szovjet tankoktól és az államvédelmisektől származtak. Október 24-én reggel fél ötkor a Rádiónál még harcok dúltak. A tüntetések kezdetén oly fontos egyetemista és értelmiségi szerepét felváltották a munkások. A harcok intenzitásának növekedésével eltökéltségük megerősödött, sehol másutt nem volt olyan elkeseredett csata, mint némely munkáskerületben. Erősen jellemző az első munkástanács okt. 24-i megalakulása a budapesti Egyesült Izzóban.

Az ellenállás fészke a csepeli iparkerület lett, a Duna-szigeten, Nagybudapest déli külvárosában. Pest központjában a Kilián laktanya és a Corvin mozi vált a szovjet invázió elleni kűzdelem gócpontjává.  A Kilián laktanyában Maléter Pál parancsnok vezérletével a magyar hadsereg egész egysége átállt a felkelők oldalára. Csak itt 2 ezer katona és civil harcos szervezte a védelmet.

A sokk: az október 25-i tüntetés és a Parlament előtti sortűz

A Magyarországon állomásozó szovjet csapatok Budapest kapujához érkezve lezárták az utakat. Ez volt a szovjet hadsereg első beavatkozása. Az orosz katonákat úgy tájékoztatták, hogy «nyugati csapatokra támaszkodó ellenforradalmárok» ellen kell harcolniuk. Gyorsan rájöttek, hogy a velük szembeni tömegben, amely ellen kűzdeniük kellene, asszonyok, gyerekek, serdülők, aggastyánok vannak, és az egész lakosság egyesülten fordult ellenük. Hogyan lőhettek volna serdülőkre, asszonyokra ? Még a bürokratáknak is be kellett ismerniük a fraternizálás tényét az «ellenforradalmároknak» nevezett felkelők és a magyar, szovjet csapattestek között.

Az Akadémia utcába bezárkózott Központi Bizottság október 24-én Nagy Imrét nevezte ki új kormány alakítására. Néhány közismert sztálinistát eltávolítottak, de a pártapparátus lényegében helyén maradt. Az ellenzéki kommunisták és Nagy kormányalakító barátai így mintegy túszhelyzetbe kerültek. A rendkívüli állapotok bevezetésérôl és a szovjet csapatok hívásáról az a hír járta, hogy az új kormány, tehát Nagy és barátai határoztak így.  Ez utóbbi információ teljes mértékben hamis, csak Nagy diszkreditálására szolgált, megkísérelve számlájára írni a szovjet csapatok behívásának felelősségét. Nagyon valószínű, hogy Gerő a párt első titkári posztján tartása egyfajta garanciát jelentett Nagy kinevezésével szemben.  A párt Politikai Bizottsága azt szerette volna, hogy Nagy besározza magát, hogy a Parlament előtt összegyűlt tömegnek szónokoljon. A helyzet zavaros.

… A kora reggeli órákban egy hivatalos kommünikét tettek közzé a rádióban:

«Reakciós fasiszta elemek fegyveres támadást intéztek középületeink ellen, rendőrségi különítményeinket szintén támadás érte… A közrend érdekében gyülekezési, kijárási tilalmat rendelünk el. A rendőrség parancsot kapott a törvény minden erővel betartatására azokkal szemben, akik a határozatot áthágják.»

Ez persze a 24-én egész nap folyó harci eseményeket nem akadályozta meg a munkásnegyedekben, az üzemek körül.  Egy 21éves munkás meséli:

«Szerda reggel kezdődött a lázadás az üzemünkben. Szervezetlenül és spontánul alakult ki. Ha lett volna szervezés, az ÁVH tudomására jutott volna és még kitörése előtt elfojtotta volna. A fiatal munkások kezdték, a többiek pedig velük tartottak… Eleinte senkivel nem volt kapcsolatunk, más üzemekkel sem. Ahogy előrehaladtunk, egyre-másra csatlakoztak a munkások, egyre többen, néha egy egész hadsereg. A Rákóczi utca sarkán egy egyetemista kezdett bennünket kis csoportonként megszervezni és elmagyarázni a használandó jelszavakat.»

Okt. 25-én, csütörtökön fegyvertelen munkások és egyetemisták ezrei gyülekeztek a Kossuth téren, a Parlament előtt, hogy követeljék Gerő felmentését. Ténylegesen a Politikai Bizottságnak ezt kellett volna tennie 25-én a délelőtt folyamán, mégha Gerő is ott ülésezett a párt központi vezetésében, az Akadémia utcában.

A minden irányból érkező több ezer főre duzzadó békés menet a Parlament felé veszi útját.  Nem voltunk biztosak Nagy kinevezésében, és két dolgot követeltünk: az okt. 23. óta letartóztatott vezetők, aktivisták kiszabadítását és, hogy – az érzésünk szerint mozgásterében korlátozott – Nagy Imre személyesen jelenjen meg előttünk.

A térhez közeledve szembetaláltuk magunkat legalább 15 orosz tankkal. Mindenki feszülten figyelt: mi fog történni? Semmi jel nem mutatott arra, hová fejlôdhetnek a dolgok, így folytattuk előre.  Valamit csinálni kellett.

Az első harckocsihoz érkezvén fölléptem rá és odacsúsztattam az előző napon szerkesztett és nyomtatott orosz nyelvű röplapot. Körülöttem lévő társaimnak is kezébe nyomtam, akik ugyanezt tették. Több tucatnyian felmásztak a harckocsikra, többen közülünk még magyar zászlót is kitűztek. A röplap Marx-idézettel kezdődött : «Nem lehet szabad az a nép, mely másokat elnyom»… Emlékeztette a szovjet katonákat a magyar nép követeléseire és arra a csendőrszerepre, amit a moszkvai kormány akar eljátszatni velük.

Kopácsi így mondja el :

«Ezután a harckocsitorony fedele megnyílott és a nyílásban megjelentek a parancsnok szemei, bőrsapkája, aztán aranyozott váll-lapjai. A tömeg fegyvertelen volt. Nőkkel, gyerekekkel. A parancsnok felnyitotta a tornyot, kiegyenesedett a harckocsi fölé. Tüstént kezek emelkedtek felé. Fiatalok ugráltak fel a tankra. Egy fiatal lány lépett fel és megölelte a parancsnokot».

A tömeg rögtön megértette a barátkozást, ezernyi tüdőbôl hangzott a vivát. A sokaságból felszállt a kedvenc Kossuth-nóta majd a Himnusz. Hallani lehetett: «Éljen a szovjet hadsereg!».

Ebben a percben a szemközti Földművelésügyi minisztérium épületének tetejéről, a tér másik oldaláról géppisztolysorozat érte a sokadalmat. Mindannyiunk számára nyilvánvalónak tűnt, hogy a magyar politikai rendőrség műve lehetett. Mit csinálnak majd a szovjet tankok? ők is lőnek ránk? Az ÁVH és a szovjet tankok közötti harapófogóba kerültünk?

A harckocsik tornyai megfordultak és a tetőt kémlelték, ahonnan a tüzelés eredt, az ÁVH pozícióit ágyúzták. Az onnan jövő lövések halálosak voltak: néhány másodperc alatt közel 100 holttest hevert a kövön és többszázan megsebesültek a felvonulók közül.

A tüntetők zászlókat lengetve szétáradtak a városban, halott bajtársaik testét vállukon vive kiáltozták: «Gyilkolják a munkásokat!».

A lövöldözés alatt kővé meredten álltam, utána a téren keresztül futottam a Lenin Intézet irányába le-lehajoltam, felegyenesedtem a falat cakkozó lövésektől követve. Nem féltettem magamat, ilyen helyzetben, azt gondolom, nem fél az ember, csak a pillanatnak engedelmeskedik.

A Lenin Intézet elé érkezve az ablakból egy évfolyamtársam, a Petőfi-kör aktív tagja gúnyos hangon kiszólt nekem: «Na, te se tudod eszerint, hogy mikor nem kell tüntetni!». Soha nem felejtem el ezt az alakot, úgy őrzöm magamban képét, mint egy hitvány gyávát, aki tábort váltott akkor, amikor cselekedni kellett volna. Ilyen lelkiállapotban értem haza, a Lenin Intézet volt osztálytermébe.

1998-ben Budapesten éppen a metróból jöttem ki a Keleti pályaudvarnál, mikor nevemen szólítottak : «Marika, nem ismersz meg ? Mi lett veled ? Remélem, mostanra már elfelejtetted a marxizmust!». Igen, felismertem a galádot és válaszoltam is neki. «Marxista vagyok, jobban, mint valaha: trockista ! »… Más mondanivalóm nem volt számára. 

Az általános sztrájk és az egyhangú válasz

Semmi nem összegzi jobban a lakosság általános közérzetet az ávéhások vérengzése után, mint ez az egyetemisták és forradalmi munkások által írt röplap :

«Minden magyart általános munkabeszüntetésre szólítunk! Addig, míg a kormány nem teljesíti követeléseinket, addig, míg a gyilkosokat nem vonják felelősségre, a kormánynak általános sztrájkkal felelünk ! Éljen a Nagy Imre vezette új kormány!».

A sortűz után a munkások is visszatértek a gyárakba. Általános sztrájkot határoztak el. Gyűléseket tartottak, ideiglenes Munkástanácsokat hoztak létre az üzemi tulajdon védelme eszközeként, hogy senki ne tudja a gépeket, berendezéseket megrongálni. A Munkástanácsok a dolgozók védelmére és tulajdonosi szerepük megerősítésére nagyon hatékony megoldásnak bizonyultak.

Vidéken az első Munkástanácsok okt. 25-én tűntek fel Debrecenben, Dunapentelén. 26-án pedig a budapesti és vidéki üzemek többségében alakultak meg, majd mindenütt, bányákban, állami gazdaságokban, kórházakban ...

A vidéki tanácsok helyzete könnyebb volt, lévén, hogy Budapestre koncentrálódott a szovjet hadsereg ereje.

Egy-egy vidék tanácsai maguk között kapcsolattartó bizottságot hoztak létre, például a csepeli munkások Központi Bizottsága 19 helyi munkástanácsot fogott össze. A sztrájkbizottság funkciójàt is ellátták, de főként a munkásfelkelés harci központjaként működtek. A kórházak és a budapesti lakosság élelmiszerellátásának megszervezésében is meghatározó szerepet játszottak. Résztvettek a megsérült épületek javításában, foglalkoztak a közlekedés biztosításával, azonban leginkább a kormány felé továbbították a dolgozók politikai és gazdasági elvárásait.

Október 31-én nagy munkásgyűlést tartottak, ahol 24 nagyvállalat küldöttei voltak jelen. A gyűlés 9 pontban összefoglalt határozatot hozott: «A munkástanácsok jogelvei és tevékenysége» címmel.  

Az első pontban leszögezték, hogy «az üzem a munkások tulajdona», a másodikban «az üzem legfelsőbb szerve a demokratikusan, a dolgozók àltal választott munkástanács».

A Parlament előti vérengzés okozta viharos mozgalommal szemben, a felkeléssé alakuló általános sztrájkkal szemben, az egyre nagyobb számú munkástanáccsal szemben a pártvezetés meghátrált, manőverezett, engedményeket javasolt – ezeket különben a Kreml két megbizottjával, Mikojannal és Szuszlovval folytatott nagyon szoros tárgyalások után.  Gerőt félreállították és a párt első titkáraként Kádár Jánossal helyettesítették. Nagy maradt a kormány élén.

Kádár régi munkásmozgalmi harcos volt, 1929 óta illegális párttag. De mint belügyminiszternek, neki is része volt a másik három bürokratával együtt Rajk László halálos ítéletének aláírásában. Tito melletti állásfoglalása miatt börtönben ült 1954 augusztusáig és a politika színpadán csak 1956-ban tűnt újra fel. Rákosi bukása után – a Politikai Bizottságba reintegrálódva – júniusban a központi Bizottság titkára lett és ezen a címen vezette a magyar delegációt a kínai KP VII. Kongresszusán, majd résztvett a jugoszláviai küldöttségben.

Október 26-án a párt Központi Bizottsága új kormány alakítását javasolta Nagy Imre vezetésével – a rádió okt. 27-én, szombaton közölte –, hogy biztosítva legyen a «reprezentáció olyan széles alapokon, amely csak lehetséges». Ez a kormány jóváhagyta az üzemekben kiépített munkástanácsokat a szakszervezetek részvételével, de abban a reményben, hogy a tanácsok szervezeteinek köszönhetően a munkásosztály támogatja majd a kommunista párt új politikai bizottságát és az új kormányt.  Utóbbinak 3 olyan tagja is lett, akik azelőtt a két nagy parasztpárt első emberei közé számítottak: Tildy Zoltán, Kovács Béla és Erdei Ferenc. Több sztálinista is mandátumot kapott.

Ugyanakkor a hivatalos budapesti rádió ennek a kormánynak a nevében hangoztatta, hogy a munkabeszüntetés nem más, mint ellenforradalmi aktus. A szovjetek még mindig azzal próbálkoztak, hogy Nagy Imre nyakába varrják a szovjet katonai segítségkérés felelősségét.  Ténylegesen, Nagy Imre visszautasította ennek aláírását és azt elődje, Hegedüs András írta alá okt. 27-én, de korábbra, 24-re datálva.

Bizonyosnak tűnik tehát, hogy Nagy Imre a pártirányítás és az ÁVH szoros felügyelete alatt állt az Akadémia utcában.

Munkàstanácsok: szerveződik a forradalom

Láttuk, hogy 23-án este a tüntetések valódi felkeléssé fejlődtek. Az első szovjet beavatkozás pedig az általános sztrájkot robbantotta ki.

Láttuk, hogy ez azonnal kifejezésre jutott a Munkástanácsok és a proletárhatalom megalakulása által, de nem csak az üzemekben, hanem az intézményekben, a városi-községi hatóságokban, adminisztrációban is. A dolgozók és a fiatalok rátaláltak a munkásmozgalom mély hagyományaira, az 1905-ös és 1917-es orosz tanácsokéra, az 1918-as német tanácsokéra, és természetesen az 1919-es Magyar Tanácsköztársaságéra. A bázis választotta tanácsok, megbízatásukért felelős, visszahívható küldöttei, autentikus munkásdemokráciát képviseltek, a legjobb fegyvert a sztálinista represszió elleni mozgósításra.

A 80-as években, Párizsban alkalmam volt Donáth Ferenccel vitát folytatni.  Szerinte a magyar munkásmozgalom jellegzetessége, hogy valahányszor a munkásmongalom felerősödik, munkástanácsokban kristályosodik ki. Ugyanakkor pl. Lengyelországban inkább a szakszervezeti mozgalomban (mint a Szolidarnosc) csúcsosodik ki a forradalmi hullám.

Miskolc, az ország északkeleti részének egyik legfontosabb ipari és bányaközpontjának példáján jól követhető a tanácsok születése. Október 25-től Miskolc városát a Munkástanács és a «diákok parlementje» irányította. A Munkástanács ellenőrizte a rendőrséget és katonai helyőrséget, döntött az általános sztrájk folytatásáról egészen addig, míg a Kreml ki nem vonja csapatait Magyarországról. 26-án hatalma már kiterjedt a megye egészére. A miskolci rádió 28-án közzétette programját :

«Szabad, szuverén, független, demokratikus és szocialista Magyarország építése.

- Törvény az általános választójogon alapuló szabad választásokra.

- A szovjet csapatok azonnali kivonulàsa.

- Új alkotmány kidolgozàsa.

- Az ÁVH megszüntetése, a kormány csak a nemzeti hadseregre és a szokásos rendőrségre támaszkodhasson.

- Teljes amnesztia mindazok számára, akik fegyvert fogtak és Gerő és társai bíróság elé állítása.

- Két hónapon belüli szabad választások kiírása többpárti részvétellel.»

Azután összefoglalja :

«Nem a régi kapitalista rendszer helyreállítását akarjuk, hanem szabad és független Magyarországot!»

Miskolc, Győr, Sopron, Mosonmagyaróvár: ugyanazok a programok, mindenki az oroszok azonnali távozását akarta, az ÁVH feloszlatását, a demokratikus választások igéretét, a demokratikus pártok szabadságát, a szakszervezeti függetlenséget, sajtó- és gyülekezési szabadságot, az ötéves tervek felülvizsgálatát és béremelést, a művészetek és a kultúra szabadságát. Mindnyájan azt követelték, hogy a munkásság vegye kezébe saját sorsa irányítását.

Mindnyájan olyan kormányt akartak, mely őket képviseli és nyomatékkal kijelentették : «Földet, gyárat vissza nem adunk!» és «Miénk a gyár, miénk a föld!». Október végétől a legtöbb tanács szükségesnek tartotta egy központi szerv létrehozását a sokféle tanács és forradalmi bizottság tevékenységének összehangolására. A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei tanács delegációja ilyen irányú tervezetet mutatott be Nagy Imrének nov. 2-án.

Győrött a Dunántúl összes tanácsa, egyetlen centralizált területi tanácsot alakított.

Párhuzamosan az egyetemistákkal az értelmiség is folytatta mozgalmát : a fegyveres Egyetemi Forradalmi Diákbizottságnak, melyhez tartoztam, volt egy találkozója Naggyal. Elnökünk, Mérey Ferenc védte az általunk szerkesztett programot és új feltételeket állított a fegyverletételhez : «ideiglenes kormányt, belevéve saját vezetőit, az orosz csapatok azonnali kivonását, a vérfürdőért felelősök nyilvános perét, az összes politikai fogoly szabadonbocsátását, az ÁVH feloszlatását.»

Zárszava a lakosság összes törekvését összefoglalja : «Nem azért lázadtunk fel, hogy a magyar társadalom alapját megváltoztassuk, hanem mert olyan szocializmust és kommunizmust akarunk, amely Magyarország akaratának megfelel. Ebben mindannyian egyetértettünk.»

A forradalmi hullám megrepeszti a sztálini apparátus csúcsait

Ellenforradalmi offenzíva

Október 24-én napfelkeltekor a budapesti lakosságnak nem csak a gyűlölt ávéhások jelenlétével kellett szembenéznie, hanem az utakon nagy számban cirkáló a szovjet csapatokkal.

Ugyanezen a napon 20 óra 30-kor a Politikai Bizottság tagjai összeülnek a Moszkvából nagy sietséggel megérkező Mikojannal és Szuszlovval. A ködös idő késletette leszállásukat Budapesten. Küldetésükről az SZKP Elnöksége 23-án késő este döntött, ugyanakkor, amikor az országban állomásozó szovjet egységek mobilizációjáról is. A csapattestek Budapest felé tartottak és másnap, 24-én hajnali 2 óra felé érkeztek a fővárosba.

A sztálinista magyar párt központi irányítása folytatta permanens ülését az Akadémia utcában, mint már mondtuk. Elhatározta Gerő első titkári megerősítését annak ellenére, hogy az egész országban egyre határozottabbá vált a követelés, olyannyira, hogy ennek visszhangja behallatszott az irodáikba is: «Gerő mondjon le!».

Október 25-én a Politikai Bizottság leváltotta Gerőt és helyére Kádár Jánost nevezte ki.

Mikojan és Szuszlov – moszkvai első jelentésük szerint – tudatában vannak a helyzetnek:

«Ami jellemző, hogy a magyar elvtársak, pontosabban az állambiztonsági szervek (ÁVH) tagjai a lázadóknak szenvedélyesen ellenállnak, egységeik csak munició hiányában bomlottak fel és azért, mert a segítséget és a parancsot megtagadó magyar zászlóaljak ellenük fordultak …».

Ma már jól tudjuk, hogy a sztálini apparátust egészen a csúcsokig megingatták ezek az események. Már október 26-án a párt politikai bizottságának egy tagja a magyar állítja, hogy a rend helyreállítása után a kormány kérni fogja a szovjet csapatok kivonását Magyarországról. Amire a két szovjet vezető határozott nemmel felelt: «Szó sem lehet róla, a szovjet csapatkivonás az amerikai hadsereg bevonulását jelentené!». Ezt az érvet aztán rendszeresen használták. A vita igencsak felerősödött a sztálini szovjet vezetésben is. Zsukov a következőket mondja okt. 26-án:

«Mikojan helytelenül cselekszik, a kapituláció felé taszít» és Bulganyin hozzáteszi: «Mikojan álláspontja helytelen, határozatlan; nem segíti a magyar vezetőket abban, hogy vége legyen a kettős játéknak. Tartani kell magunkat a kemény vonalhoz.» 

A nemzetközi politikában meghatározó fordulat állt be, a 29-től 30-ra virradó éjszaka a Moshé Dajan vezette izraeli hadsereg Franciaországtól és Angliától erősítést kapva megtámadta Egyiptomot. A három nagyhatalom összehangolt akcióban fordult Nasszer államfő ellen a Szuezi csatorna államosítása miatt.

31-én egycsapásra megváltozott a hangnem. Hruscsov beszámolójában azt mondta, hogy:

«Becslésünket fölül kell vizsgálni, nem szabad visszavonnunk csapatainkat Budapestről, Magyarországról és ki kell nyilatkoztatni a rend visszaállításának kezdeményezését. Ha elhagyjuk Magyarországot, az amerikai, angol és francia imperialisták felbátorodnak. Gyengeségünk jelét látnák benne és támadnának … A pártunk sem értené meg. Ráadásul Egyiptom után még Magyaroszágot is nekik adnánk». (A ‘Szovjetunió és az 1956-os magyar válság’-ból, 479. old.)

A mondat értelme világos: hagyjuk az izraelieket, angolokat és franciákat az egyiptomi – különben szövetségesünk – számla rendezésére, és ők meg minket hagynak Magyarország sorsa elintézésében. Kétoldali recsegő-ropogó nyilatkozatok fedik el a nyilvánvaló bűnrészességet!

Az október 28-i fordulat

Budapesten is élénk viták folytak a pártban. A Lenin Intézet hallgatói, tanárai és dolgozói elküldték a pártvezetésnek az összefoglalót. Követeltük a központi vezetőség önfeloszlató határozatát, új ideiglenes intézőbizottság létrehozását, amely megtisztítja a pártot hosszú ideje óta uralkodó klikkjeitől és kreatúráitól. Követeltük, hogy határolják el őket a becsületes kommunistáktól, távolítsák el a lejáratódott helyi és munkahelyi pártfunkcionáriusokat, továbbá, hogy haladéktalanul fogjanak hozzá az újtípusú lenini kommunista párt megteremtéséhez. Ellenkező esetben az MDP-ből kilépünk és új párt létrehozásáhozhez látunk.

Az MDP-ről szóló vitában a legismertebb dokumentum az egyetemi kommunisták (társadalomtudományi fakultás) levele október 29-én látott napvilágot, a kevésbé ismert Lenin intézeti után. Minden bizonnyal volt még sok más is.

Az MDP kérdése élesen vetődött fel: Mi fog történni?  Napról napra lehetett követni a párt szétesésének folyamatát.

Ezen a napon, 28-án az MDP Politikai Bizottsága abban is döntött, hogy a párt régi titkárságát elnökséggel helyettesíti (tagjai:Kádár János, Apró Antal, Kiss Károly, Münnich Ferenc, Nagy Imre, Szántó Zoltán…). Az elnökség létrehozásával a Központi Bizottság és a Politikai Bizottság működése megszűnik. Ez az új szerv dönt majd mindenben, az MDP feloszlatásáról és az MSZMP megalakításáról is okt. 31-én. Még 28-án Hruscsov, hogy védelmezze Gerőt és Hegedüst, Moszkvába kérette őket, ahonnan az első csak 1960-ban, a második 1958-ban jön vissza!

A pártvezetés nem tehetett mást, mint elfogadta a tényt a párt teljes szétbomlásáról. Tagjai és káderei nagy tömegben hagyták el a forradalmi bizottságok oldalára állva, ahogy a mi alapszervezetünk is. Az Elnökség létrehozása a folyamat megállítását és a pártapparátus újraszervezésének kisérletét szolgálta.

Október 28. tehát egy fordulatot jelentett. A felkelés kiterjedt a vidékre is. A pártvezetésnek el kellett fogadnia Nagy kormányának céljait, mivel Nagy lemondással fenyegetett. A szovjet küldöttek kénytelenek voltak tudomásul venni: csapataik beavatkozása hatástalan, katonáiknak egy perc nyugta sincs, kimerültek és egységeik szétzilálódtak.

A pártvezetésnek konstatálnia kellett, hogy a felkelést nem az egész ország tartotta ellenforradalomnak, hanem ellenkezőleg, a többség forradalommal s forradalmi célkitűzésekkel azonosította.

A rádió 17 óra 25-kor Nagy Imre kormányfő beszédét sugározta. Hangneme megváltozott, s először vetett számadást az ország valódi helyzetéről:

«A kormány elítéli azokat a nézeteket, amelyek szerint a jelenlegi hatalmas népmozgalom ellenforradalom volna.»

Folytatta:

«Ezekben  a megmozdulásokban elemi erővel bontakozott ki egy nagy, egész népünket átfogó és eggyé forrasztó nemzeti demokratikus mozgalom» (mely) «célul tűzte ki, hogy biztosítsa nemzeti függetlenségünket, önállóságunkat és szuverenításunkat, kibontakoztassa társadalmi, gazdasági és politikai életünk demokratizmusát,  mert csak  csak ez lehet a szocializmus alapja hazánkban … A kormány elsősorban a harcos munkásosztályra kíván támaszkodni, de természetesen támaszkodni óhajt az egész dolgozó magyar népre. .. Széleskörű program kidolgozását határoztuk el… Rendezni kívánjuk a a bér- és normakérdést, a minimális bérek alsó határának és a legalacsonyabb nyugdíjak felemelését …a családi pótlék  növelését… véget vetni a termelőszövetkezeti mozgalom és a tagosítások során elkövetett súlyos törvénytelenségeknek.»

«A kormány helyesli az üzemi dolgozók kezdeményezését az üzemi demokrácia kiszélesítésére és helyesli a munkástanácsok megalakítását.»

Nagy Imre közölte azt is, hogy « a kormány elrendelte az általános, azonnali tűzszünetet … A rend védelmére és a közbiztonsàg helyreállitására haladéktalanul megalakul az új karhatalom a honvédség és a rendőrség alakulataiból, valamint a munkások és az ifjúság felfegyverzett osztagaiból. A magyar kormány megállapodott a szovjet kormánnyal, hogy a szovjet csapatok azonnal megkezdik kivonulásukat Budapestről s az új karhatalom megalakulásával egyidejűleg elhagyják a város területét. A szovjet kormány elfogadta csapatai visszavonásának elkezdését a «város területéről».

Kijelentette:

«A kormány kötelezi magát rövid határidőn belüli tárgyalásokra a Szovjetunióval atekintetben, hogy:

1°) a Magyarorszàgon található orosz csapatok kivonását elérje,

2°) egyenlőségen és nemzeti függetlenségen alapuló magyar-szovjet barátságot alapozzon meg.

Mindazoknak, akik a küzdelmet azonnal abbahagyják, fiataloknak, civileknek és a hadsereg tagjainak, kegyelmet ígérünk. A törvény ereje csak azokra csap le, akik harcolnak még…»

A rendfenntartás biztosítására a felkelő központokkal meg kellett tárgyalni a kiürítési műveletek idejét.

Úgy tűnt, a nép és a kormány közötti párbeszéd helyreállt.

A kormány nyilatkozatát Kádáré követte, annak a Központi Bizottságnak a nevében, mely nem is létezett már:

«A központi vezetés helyesli a Magyar Népköztársaság kormányának mai nyilatkozatát. Felhívja a párt minden szervezetét és minden tagját, hogy segítsék elő a nyilatkozatban foglaltak megvalósítását.» (Kádár János, Kossuth rádió, 1956. okt. 28. 17h40)

Ez egy fontos fordulópontot jelentett, mivel a párt nyilvánosan deklarálta támogatását a Nagy-kormány céljai elérésére.

Győzelmi illúziók

Mint a lakosság nagy többsége, készek voltunk a bizalomra. Megállapítottuk okt. 31-én, hogy a harckocsik elhagyták a fővárost. Csak később tudtuk meg, hogy készenlétben a várossal szomszédos dombok fedezékeiben rejtőzködtek!

Nem tudtunk arról sem, hogy Kádár titokban Moszkvába repült nov. 1-én Münnich Ferenc kíséretében, a budapesti szovjet nagykövet, Jurij Andropov segédletével. Gonosztett készülődött a magyar forradalom ellen.

Kádár előzetesen rögzített nov. 1-i deklarációja jelentette be az új párt születését. Ekkor ő maga már a Moszkva felé távozó repülőn ült, hogy aztán nov. 4-én a második szovjet intenvenciós tankokkal térjen vissza.

November 2-án Kádár kijelentette a moszkvai Legfelsőbb Tanács vezetése előtt, hogy az MDP nem létezik többé «nem csak politikai, de szervezeti szinten sem». Holott az MDP-nek körülbelül 900 ezer tagja volt! Meg kell jegyezni, hogy a párt feloszlatását az Elnökség határozta el, az ebben egyedül kompetens kongresszus megkérdezése nélkül. 

Milyen legalitása lehetett ennek a már megalakulásakor a demokrácia legelemibb szabályait is figyelmen kívül hagyó pártnak?

Okt. 30-án Szántó Zoltán elnökségi ülésen javasolta a párt létrehozását és nevét: Magyar Szocialista Munkáspárt.

Szántó Zoltán és Lukács György sok értelmiségit meglátogatott, hogy az új párt születésének tényét aláírják… mindhiába. Többségük az alakuló ülésre se ment el, úgy 100-150 személy vehetett részt rajta. Az új párt vezetésében megtalálni Kádárt, Nagyot, Losonczyt, Donáthtot, Szántót, Lukácsot, Kopácsit… Az ülést a párt egyik helyiségében tartották (Nádor u. 28.), mely épületet láthattam szobám ablakából.

Kísérletük a forradalomban elkötelezett kommunisták összefogására szembeszökő kudarccal végződött. A tömegek, a pártaktívák semmit sem kértek abból, ami visszavezethetett a sztálinizmushoz.

A kommunista párt néhányak által remélt talpraállítása megbukott.

A magyar forradalmárok kitartó ellenállása meglepte a szovjeteket. Az évek óta az országban állomásozó orosz katonák rájöttek, hogy nem nyugati kapitalista csapatok, hanem az egész munkásosztály és a fiatalság áll fegyverben velük szemben. Egy angol tudósító írja, hogy a felkelés második napjától több harckocsi legénysége letépte zászlajáról a szovjet emblémát és átálltak a nagyar harcosokhoz.

A harcok első napjától a felkelők és a szovjet csapatok közötti nagymértékű barátkozás ismertté vált. Olyannyira, hogy a Nagy-kormány november elején vizsgálta a lehetőségét a forradalom oldalára tömegesen átállt orosz katonák és azonnali honosításának ügyét.

Mondták, hogy ebben a nehéz helyzetben, a szovjet laktanyák előtt, ahol gyerekek is éltek, a lakosság tejjel teli üvegeket helyezett el.

Ilyen körülmények között a bürokrácia számára ennek a hadseregnek a felhasználása egyre nehezebbé és hatástalanabbá vált. Az elnyomásnak frissebb, biztosabb csapatokra volt szüksége. A Kremlnek olyan erő kellett, mely lélektelenül teljesíti parancsait. Egy kis szünetre volt szüksége.

Október 28-tól, mióta Nagy vette kezébe a helyzet kezelését, a dolgok úgy tűntek, mintha lecsendesedtek volna. A szovjet csapatok és a biztonságiak tűzszünetet tartottak, a szovjet csapatok visszavonását meg kellett kezdeni. Az ÁVH-t feloszlatták ezen a napon, és másnap, 29-én a rádió bejentette, hogy a Belügyminisztérium megkezdte az «új, demokratikus rendőrség» felállítását.

Még egy másik határozatot jelentett be a rádió, ami a minisztérium szerint «az ország létezésének életbevágó érdeke». Az ország nagyobb demokratizálása érdekében a kormány, az MSZMP elnökségével legteljesebb egyetértésben az egypártrendszer megszüntetését határozta el.

Ennek értelmében a nemzeti kormányon belül egy szűk kabinetet hoztak létre, hat tagja közül 3 kommunista (Nagy, Kádár, Losonczy) és 3 nem kommunista (Tildy Zoltán, Kovács Béla és Erdei Ferenc). Nagy kifejezésével élve, a kormány most már «az 1945-ös feltámasztott koalíciós pártok demokratikus szövetkezésének» alapján állt. Elismerte a Munkástanácsokat és kérte együttműködésüket.

Még a párt központi lapja, a Szabad Nép is változtatott stílusán. Vezércikkében igy fogalmazott:

«Ez a mozgalom fejezte ki a munkások igényét arra, hogy valóban az üzemek gazdáivá váljanak. Ebben a mozgalomban fejlődött ki a parasztság emberi igénye arra, hogy szabaduljon meg örökös létbizonytalanságtól és indokolatlan zaklatástól …».

Október 30-án a szovjet kormány fontos nyilatkozatot tett  a «barátság későbbi fejlesztésének, a Szovjetunió és más szocialista országok együttműködésének alapjairól». Olvashatunk Magyarországról is:

«Tekintetbe véve, hogy a magyarországi szovjet katonai egységek állomásoztatásának meghosszabbítása ürügyül szolgálhat a helyzet még nagyobb mértékű súlyosbodására, a szovjet kormány előírja katonai vezetőinek, hogy egységeiket Budapestről vonjàk ki, mihelyt a magyar kormány ezt szükségesnek ítéli».

Az utcai harcok fokozatosan megszűntek és az élet úgy tűnt, visszatért rendes kerékvágásába.

A spontánul felbukkant ideiglenes Munkástanácsok konszolidálódtak a jogerős választások után, tisztázták álláspontjukat. Munkás járőrök szerveződtek a közrend fenntartására. A tanácsok a kormányt langyos fenntartással fogadták: sokan reklamálták a leginkább diszkreditálódott és gyűlölt, a koalíciós kormányban még jelen lévő sztálinisták távozását.

A Borsod megyei dolgozók a gyanakvást jól összefoglalták: «A népi erők támogatjàk Nagy Imrét, ha kormánya nekifog a nép legitim követeléseinek teljesítéséhez és ezt késedelem nélkül teszi.». Mindenhonnan áradtak a tanácsdelegációk Budapestre, hogy átadják Nagynak a dolgozók által támasztott feltételeket, hogy elismerjék és támogassák a kormányt. A kommunista Losonczy Géza ennek a kormánynak nevében kijelentette, hogy nem hagyják megkérdőjelezni: «a gyárak államosítását,  az agrárreformot, a szociális vívmányokat», kijelentette, hogy kész megkűzdeni «a nemzeti függetlenségért, jogegyenlőségért, a szocializmus demokratikus és nem pedig diktatúrán alapuló építéséért».

Egy újabb lépés történt, mikor a szakszervezetek proklamálták függetlenségüket minden politikai erőtől és minden kormánytól. Október 30-án a Szakszervezetek Országos Tanácsa átalakult Szabad Szakszervezetek Országos Tanácsává és a régi igazgatóbizottsàg helyére «ideiglenes forradalmi bizottság» került. Ugyanakkor megerősítette részvételi szándékát a forradalmi szervek irányításában és a következő választásokon való részvételében. Döntött arról, hogy megszakítja kapcsolatait a Szakszervezeti Világszövetséggel, mivel annak egyik vezetője Louis Saillant részéről súlyos sérelem érte, de késznek mutatkozott kapcsolatba kerülni minden más nemzetközi szervezettel.

Éppen ilyen közvetlen nyomás alatt tett a kormány radikálisabbnál radikálisabb intézkedéseket. A tanácsok elismerése és követeléseik teljesítésének igérete utat nyitott a valódi Tanácsköztársaság létrehozása felé. Úgy tűnt, a fegyverben álló dolgozók autentikus képviseletével, a valódi munkásparlamenttel senki nem helyezkedett szembe.

VI. FEJEZET

A KETTőS HATALOM

A második szovjet intervenció

Tankok a tanácsok forradalma ellen

A tanácsok forradalma győztesen fejezte be az első hetet, mindenütt a tanácsok és a fegyveres munkások rendje uralkodott. Az orosz tankok kivonultak a fővárosból, Mikojan és Szuszlov visszatérek Moszkvába biztosítván Nagy Imrét támogatásukról.

A magyarok bizakodva nekiláttak a «demokratikus, független, szabad, szocialista Magyarország» felépítésének. Ilyen körülmények között a Munkástanácsok arra készülődtek, hogy november 5-től feveszik a munkát.

Moszkvában azonban már másfajta intézkedéseket hoztak.

A tanácsok forradalma elleni offenzíva nyitását Moszkvában a SZKP elnöksége határozta el, Szuszlov saját stílusában ismertette a valóságot  teljes fényében:

«A politikai helyzet ingatag. A polgári restauráció veszélye közel (…). Az események spontánul történnek, a párt ellenőrzése nélkül. A magyar dolgozók pártja szétesett, a soraiban dúló belső harc kikerült az utcákra. Azt nem állítom, hogy Nagy szervezte a felkelést, de az ő nevét használták fel».

Összefoglalja :

«Megszállással nem lehet elérni, hogy egy kormány támogassson bennünket».

Zsukor marsall sokkal nyersebben fejezi ki nézőpontját :

«Nem értek egyet Mikojannal, hogy támogatni kell a jelenlegi kormányt. Határozott intézkedések kellenek. El kell söpörni a csőcseléket. Le kell fegyverezni az ellenforradalmat».

De még ki kellett jelölni ennek a politikának magyar mesterművesét! Kádár Jánosban találták meg.

Valójában október végén, november elején a szovjet egységek három jól megkülönböztethető csapatmozgást hajtottak végre. Ténylegesen elhagyták a fővárost és vidéken sem mutatkoztak. Másodsorban, főleg stratégiailag fontos pontokra, friss csapatokat hoztak, látszólag, hogy lehetővé tegyék a szovjet erők elrendelt kiürítését (Andropov szovjet nagykövet hivatalos verziója). Végül, a nehézfegyverzetet, mely később a magyar felkelést leverte, összevonták a határokra.

Ami minket illet, nem volt tudomásunk a csapda elhelyezéséről, csak néhány nyugtalanító jel riadóztatta a legéberebbeket. Kopácsi írja :

«Vasárnap, október 29-től a szovjet határról a vasúti állomásfőnök jelezte új csapatok és felszerelés beléptét magyar területre. Tegnap óta a hadsereg összes vidéki laktanyája észlelte a Budapest felé útonlévő tekintélyes hadianyaggal felszerelt csapatokat.»

2 500 tank, 1 000 páncélozott jármű, 120 000 ember… egy egész armada tartott Budapest felé. Utakat, vasutakat, repülőtereket, hidakat - minden stratégiai pontot elfoglaltak.

A tényekről értesülvén, október 31-én Nagy Imre Andropovval találkozott és tudatta vele, hogy a kormány tisztában van az új szovjet csapattestek Magyarországra érkezésérôl és beléptüket nemkívánatosnak, valamint a Varsói Szerződés megszegésének tartja. Nagy határozottan kijelentette, hogy amennyiben az erősítést nem vonják vissza korábbi pozíciójába, a kormány a Varsói Szerződést felmondja. A szovjet nagykövet továbbította a tiltakozást és hangoztatta, hogy a Szovjetunió mindig egyetért csapatai részleges kivonásának tárgyalásos rendezéséről. Két órával később a Minisztertanács kinyilvánította Magyarország függetlenségét, azzal indokolva, hogy a Szovjetunió megszegte a Varsói Szerződést. Kádár, ekkor már a párt főtitkára, kijelentette, hogy «kimenne az utcára harcolni akár puszta kézzel is (a szovjetek ellen)»… éppen mielőtt titokban Moszkvába indult. 

Nagy Imre a végsőkig hinni akarta, hogy a szovjet csapatkivonási tárgyalások lehetségesek. Október 31-én délelőtt 21 katonatiszt részvételével, élén Király Béla vezérőrnaggyal megalakult a Forradalmi Honvédelmi Bizottság.

Leszögezték, ha a szovjet csapatok 1956. dec. 31. előtt nem hagyják el a Magyarországot, a magyar katonai erők használni fogják fegyverüket, hogy «megvédjék az ország szabadságát és a győztes forradalom vívmányait».

«Avégett, hogy kiegészüljön és megerősödjön a nemzeti kormány », posztjáról eltávolítottak egy bizonyos számú erősen kompromittált személyt (Aprót, Münnichet, Erdeit…). A Honvédelmi Minisztérium élére kinevezték Maléter Pált.

November 3-án délben tárgyalások kezdődtek a magyar (Nagy, Maléter, Kovács) és a szovjet delegáció között. Kellemes atmoszférában zajlott, a szovjet tábornokok barátságosnak mutatkoztak. Délután a megbeszéléseket felfüggesztették, mivel a szovjetek egy értesítést vártak Moszkvából, de 22 óra felé a szovjet hadsereg tököli laktanyájában újrakezdődhettek Ekkorra a delegációt alapjában már csak Maléter Pál honvédelmi miniszter és Kovács István vezérkari főnök képviselte. 

A katonai vezetés a szovjetekkel történő találkozóra teljes lojalitással érkezett. Állítólag, tiszteletükre még fogadást is tartottak, s hirtelen a ceremóniát megszakítva Szerov tábornok, a szovjet biztonsági rendőrség főnöke elrendelte az egész magyar küldöttség letartóztatását. A túszejtést ügyesen megszervezték. A katonai vezetésből csak egy személy maradt szabadlábon, hogy az invázió elleni ellenállást megszervezze, Király Béla. A küldöttség és a kormány közötti telefonkapcsolat megszakadt. Az ország és a főváros lerohanása kétségkívül előttünk állt.

Szólnunk kell Maléter Pálról. A Honvédség tisztjeként a felkelés mellé állt az első harcok alatt. Ezután 2 000 szervezett fiatal, katona, diák, munkás parancsnoka lett a Kilián laktanyában. A sztálinista André Still, a L’Humanité «Magyarország-specialistája» így mutatta be olvasóinak : «volt horthysta katonatiszt, aki színlelésből a népi hatalomhoz csatlakozott…». Maléter kommunista volt kezdettől fogva. A háború alatt szovjet fogságba esett, önként vállalkozott a németek elleni harcra, ejtőernyővel Magyarországra dobták és itt partizánegységet vezetett.

A Daily Herald tudósítója, az angol munkáspárti Basil Davidson is készített vele interjút és így írta le:

«Viselte még az 1944-es kis partizáncsillagot (és még egy vörös csillagot, amit a tatabányai szénbányákban kapott ezredével) akkor, mikor mindenki más már levette szovjet típusú váll-lapját».

Az én számomra ő képviselte annak a magyar hadseregnek a vezetőjét, amely nem lőtt ránk sem a Rádió előtt, sem a Parlament előtti téren, sem az utcai harcokban. A néphadsereget személyesítette meg.

Ténylegesen, nov. 3-án 21 órától a fővárost teljesen bekerítették. A Kreml bürokratái Közép-Ázsiából küldtek csapatokat, abban a reményben, hogy a nyelvi korlátok majd megakadályozzàk a barátkozást a szovjet alakulatok és magyar forradalmi erők között. A tankok kezdtek behatolni a városba, a harcok felújultak az ellenállási pontokon, az ágyúzást az egész városban hallani lehetett ...

Másnap reggel 5 óra 20-kor a Minisztertanács elnöke, Nagy Imre szózatot intézett a szabad Kossuth Rádióban:

«Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.»

Az üzenetet egy másik felhívás követte:

«Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke hívja Maléter Pál honvédelmi minisztert, Kovács István vezérkari főnököt és a küldöttség többi tagját, akik tegnap 22 órakor a szovjet hadsereg központi helyőrségén megjelentek és azóta nem jelentkeztek, megparancsolja késedelem nélküli visszatérésüket és posztjuk haladéktalan elfoglalását!...»

Míg a Kossuth Rádió Nagy üzeneteit sugározta, a Moszkvából tankokkal visszatérő Kádár a szolnoki rádióadótól átvett hangfelvételen a Budapest Rádióban nyilatkozott. Bejelentette a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt kormány megalakulását.  Beszéde ezekkel a szavakkal zárult :

«A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány népünk, munkásosztályunk és hazánk érdekében azzal a kéréssel fordult a szovjet hadsereg parancsnokságához, segítsen népünknek a reakció sötét erőinek szétverésében és abban, hogy helyreállíthassuk a rendet és a nyugalmat hazánkban. A magyar kormány a rend s a nyugalom helyreállítása után tárgyalásokat kezd a szovjet kormánnyal és a Varsói Szerzõdés többi résztvevőivel a szovjet csapatok Magyarország területéről való kivonásáról.»

Nov. 4-től 6-ig ez a kormány egy szót sem közölt a budapesti gyilkos összecsapásokról.

Valójában szovjet katonai hatóságok irányították Magyarország belügyeit, ahogy erről tanúskodik a szovjet hadsereg egységeinek katonai vezérkara 1.sz. hirdetménye a fővárosban:

«… annak érdekében, hogy a rend és a nyugalom  helyreálljon, megparancsolom a következőket:

– Tegyék le fegyvereiket !

– A budapesti közlekedés csak reggel 7 óra és este 19 óra között engedélyezett, ezen túl kijárási tilalom…

– A munkások és dolgozók kötelesek a munkát felvenni…

– A szovjet katonai parancsnokság a helyi közigazgatási szervek rendelkezésére minden támogatást megad.

– Az összes élelmiszerbolt nyitva lesz, hogy a lakosság élelmezését megszakítás nélkül biztosítani lehessen…

– Kérem Budapest összes dolgozóját, hogy segítse a helyi közigazgatási szerveket és a szovjet hadsereget a rend és nyugalom helyreállításában.

                                        K. Grebennyik»

Nagy Imre kormányának eltávolítása

November 4-én, miután  a szovjet fegyveres erők megdöntötték a kormányt, Nagy Imre és mintegy harminc közeli harcostársa a budapesti jugoszláv nagykövetségen kértek menedéket. November 21-ig maradtak, amikor is a jugoszláv és a Kádár-kormány aláírt egy egyezséget, garantálva Nagynak és társainak a lehetőséget, hogy otthonukba hazatérjenek. Senki sem tételezte fel ekkor még a készülődő árulást, hiszen Kádár is megerősítette: «Nem hiszem, hogy Nagy tudatosan elősegítette az ellenforradalmat. Nem kívánjuk szabadságában korlátozni, sem a kormány, sem az oroszok.»  Micsoda sztálinista kétkulacsosság és képmutatás…

November 22-én 18 óra 30-kor egy autóbusz érkezett a budapesti jugoszláv nagykövetség elé, hogy a csoport tagjait hazaszállítsa. Két szovjet fegyveres sürgette felszállásra őket. Az autóbusz a szovjet katonai parancsnokság hadiszállására érkezett és onnan ismeretlen úticéllal szovjet páncélozott járművek kíséretében indult el. Ezalatt a Kádár-kormány pedig bejelentette, hogy Nagy Imre és néhány társa saját kérésükre Romániába távoztak!

Hogy Kádár becsapta Nagy Imrét és a jugoszlávokat, vagy egyszerűen csak csalétekként szolgált, hogy kicsalja őket a követségről, nem bír meghatározó jelentőséggel.  A tények arról tanuskodnak, Kádár ígéretére jöttek ki, ezért tudták őket az oroszok elfogni. Az, hogy Kádárnak tudomása volt a műveletről vagy sem, nem is fontos, hiszen magára vette azzal, hogy nyilvánosan bejelentette Nagy távozási szándékát Romániába, igy alájátszott a szovjeteknek. Sőt, még messzebbre ment, előző napi kijelentéseit letagadta, Nagyot szidalmazta és visszatért a sztálinista hazugságokhoz : «Ez az ember az ellenforradalmárok és a horthysták bábjává vált ».

Mihelyt a szovjet hadsereg Budapesten megvetette lábát, nyilvánvaló lett, hogy a forradalom elszigetelve Magyarországon nem tud győzni. Ennek tudatában voltunk. De mi tehettünk? Hogyan érintsük meg a különböző országok munkásosztályát? Néhányan felhívást javasoltak az ENSz-hez. Ez volt különben az események alatt Bécsben kongresszusát tartó Szocialista Internacionálé egyetlen válasza is.

November 7-én a volt Sztálinváros egyik kerülete, Dunapentele dolgozói a proletár internacionalizmus jegyében ezekkel a szavakkal fordultak az orosz katonákhoz az orosz forradalom 39. évfordulóján :

«Katonák, a ti államotok véres harcban született meg azért, hogy Ti szabadok legyetek. Miért akarjátok a mi szabadságunkat eltiporni? Láthatjátok sajàt szemetekkel, hogy nem gyártulajdonosok és nagybirtokosok fogtak fegyvert ellenetek, hanem a magyar nép kűzd elkeseredetten ugyanazokért a jogokért, amikért Ti harcoltatok 1917-ben !

Szovjet katonák, Ti megmutattátok Sztálingrádnál hogyan tudjátok megvédeni hazátokat. Katonák, ne használjatok fegyvert a magyar nép ellen !»

Ez a felhívás meghallgatásra talált és egy harckocsizó egység orosz parancsnoka megadta magát a lakosságnak…

Nemzetközi visszhang

Vártuk, hogy a nemzetközi szakszervezeti mozgalmak állást foglalnak, különösképpen számítottunk a francia CGT-re. Sokkal később tudtam meg, hogy a magyar forradalom nagyon élénk vitákat váltott ki Franciaország szakszervezeti berkeiben.

A FEN (Országos Oktatási Szövetség) kongresszusán, november 20-21-22-én Párizsban a sztálinisták nevében Guy Fournial tett indítványt. « A kongresszus megérti és jóváhagyja a magyar népnek a munkás-paraszt kormány kérésére nyújtott szovjet katonai segítséget» tartalmú szöveg akkora felháborodást keltett, hogy meg sem szavazták és a kongresszus végül közfelkiáltással egy szolidaritási táviratot küldött az általános sztrájkban résztvevő dolgozóknak a Budapesti Központi Munkástanácshoz címezve.

Sok olyan állásfoglalás volt itt, mint az Aube (a francia Champagne-Ardenne-ben) megyei irodájáé :

«A Magyarországon és a Közel-Keleten zajló események azt mutatják, hogy bizonyos kormányok fegyveres erejüket úgy használják, mint megszokott eszközt a nemzetközi konfliktusok rendezésére. Katonai hadműveletek bevetése a nemzeti érdek ellenében és a nemzetközi szervezetek rendszabályainak áthágása a konfliktusok kiszélesedésével fenyeget.

Ezért a pedagógusok elítélik az egyiptomi francia-angol intervenciót, mely súlyos konzekvenciát hordoz országunk jövőjére és az egész világbékére nézve…

Másrészről a FEN elítéli az orosz hadsereg durva beavatkozását Magyarországon, ahol a Szovjetunió túllépett a magyar forradalmi kormánynak adott biztosítékain, megtagadta a békés egymás mellett élésről és a be nem avatkozás politikájáról szóló kijelentéseit és eltiporta a munkás és népi erőket, gyalázatos módon fasisztának titulálva. ..»

A CGT-FO is gyorsan reagált. 1956 november 5-én összeült választmánya felhívja a dolgozókat : «fejezzék ki érzelmeiket  a tragikusan fájdalmas magyar események fölött». November 7-re nagygyűlést szerveztek a ‘salle des Horticulteurs’-ben (‘kertészek termében’). A terem túl kicsinek bizonyult a összes szakszervezeti aktivista befogadására. Állásfoglalások, figyelmeztető sztrájkok, tüntetések követték egymást. Néha erőszakos jelenetek is: egy postást az FO-tól (‘Munkáserő’) meg is öltek. Minden publikációban a munkásszolidaritás felhívásait olvashattuk :

«Az FGT-FO szövetségi választmánya tagjai és a francia munkásosztály nevében újra kifejezi csodálatát a hősies magyar nép iránt, mely ellenállva az erőszaknak folytatja az általános munkabeszüntetést és életét áldozza a szabadságért… A CGT-FO szövetségi választmánya felhívja minden felelősét, aktivistáját, tagját, hogy erősítse a francia nép, a francia dolgozók szolidaritását, vegyen részt a segélyalap gyarapításában, élelmiszer, gyógyszer és ruha győjtésében a totalitárius agresszió áldozatai számára…»

Vidéki kiküldetés

A Forradalmi Bizottság tevékenységének keretében megbízást kaptam, mint több társam is, október vége, november eleje között vidéki útra az ország egészének helyzetelemzése céljából. Számunkra arról volt szó, hogy elősegítsük Nagy kormánya konszolidálódását Budapesten és a különböző bizottságok és tanácsok létezéséről felmérjük az országban uralkodó légkört.

November 2-án a Forradalmi Bizottság terve szerint számomra ismeretlen 3 fiatal katonával civilben autóval vidékre mentünk. Mindannyian rendelkeztünk puskával. Az enyém persze nem volt megtöltve, nem bíztam magamban.

A Bizottságnak magam javasoltam a kiszállást, hogy lássam, mi történik az én megyémben, Tolnában. A külvárost és Budapest környékét, délnyugati irányban hagytuk el Szekszárd felé, a Budapesttől úgy 140 km-re lévő megyeszékhelyre.

Nem volt tudomásunk az esti eseményekről, Maléterék letartóztatásáról.

Úgy 60 kilométerre Budapesttől egyszercsak megdöbbenve szembetaláltuk magunkat a főváros felé tartó többszáz orosz tankkal. Nem értettük mi történt, mert biztosak voltunk abban, hogy a laktanyákból visszavonták a harckocsikat és visszaküldésük a Szovjetunióba már el is kezdődött, Nagy Imre és kormánya világosan kifejtett ígéretének megfelelően.

Fiatal sofőrünket annyira megdöbbentette a látvány, hogy elveszítette uralmát a gépkocsi felett és nekiütközött egy oszlopnak. .. Mind a négyen elképedtünk, annál is inkább, mert az orosz harckocsik nem olyanok voltak, mint amiket már ismertünk korábbról. Az a benyomása támadt az embernek, hogy egy más hadsereggel áll szemben. Egy nagyhatalmú ellenséges hadsereg igyekezett Budapest felé…

A kocsi alváza eltört és segítségért el kellett érnünk a legközelebbi falut, Dunaföldvártól nem messze. A parasztok egy traktorral jöttek értünk, elvontattak egy kovácshoz, aki egész éjjel dolgozott és újraforrasztotta alvázunkat. Engem egy család fogadott be aznap este, enni kaptam, aludhattam, hogy másnap reggel tovább indulhassunk.  Még mindig nem tudtuk, hogy mi történik Budapesten.

Szekszárdon, ahová nov. 3-án délelőtt érkeztünk, a hangulat feszült volt, de még meg tudtunk tankolni ingyen. Mindenütt sok ember volt az utcákon, csoportosulások alakultak, s mivel gyorsan száguldoztak az értesülések, kérdésekkel rohantak meg bennünket : « Mit csinálnak az orosz tankok? Mit határozott a kormány? Hol vannak a munkástanácsok?» Egyetlen kérdésre se tudtunk pontosan válaszolni.

Az első beavatkozásban, jól tudtuk, az országban állomásozó katonák vettek részt. A megszálló szovjet csapatokkal a viszony komplex volt: a falvakban – elszállásolásuk közelében – bizonyos kapcsolatok ténylegesen léteztek ezek a katonák és a helyi lakosság között. Amikor a katonák konstatálták, hogy nem egy, a fasiszták és külföldi imperialisták vezette felkelésről van szó, látták, hogy 14-18 éves fiatalok vettek kezükbe fegyvert, sokan közülük megértették és – nem minden rizikó nélkül – barátkozni kezdtek a felkelőkkel.

De mi történt eközben Budapesten ?

Este meg kellett valahol hálnunk. Szülőfalum nem lévén messze, javasoltam, hogy menjünk szüleimhez. Még a kis házban laktak, amit éppen már eladtak. Édesanyàm, akivel nagyon szoros érzelmi kapcsolatok fűztek össze, földrajzilag is közel szeretett volna lenni hozzám, megértette, hogy a tanulmányaim után már nem mennék vissza a faluba vagy a megyébe. Döntöttek, elhagyják a falut és vettek Budapest munkáskerületében, Pestlőrincen egy kis házat. Megtehették, mert a Budapestre költözködés tilalmát ekkoriban törölték el. De az újonnan vett ház előnyeiről majdnem lemaradtak, fiatalok fel akarták gyújtani, mert a régi tulajdonos fia ávéhás volt! A szomszédok mentették meg, elmagyarázva, hogy tulajdonosváltozás történt!

A faluba akkor érkeztünk, mikor besötétedett. A házban nagy volt a fejetlenség, a legfontosabb holmik becsomagolva, a költözködés október végére lett kitűzve. Mikor Édesanyàm meglátott, éppen mosogatott, majd megőrült az örömtől és a megkönnyebbüléstől! Futott végig a falun Édesapámat keresve: «András, megjött a lányunk!». Szüleim nagyon nyugtalanok voltak, mert nem volt hírük rólam az események kezdete óta. Ismerték meggyőződésemet, biztosak voltak abban, hogy belevetettem magam a harcokba. Én pedig nem tudtam kapcsolatba lépni velük, a postai levelek nem érkeztek meg, magánközleményeket csak rádión át lehetett küldeni.

Úgy számítottuk, hogy másnap visszatérünk Budapestre. Nagyon korán keltünk és 5 óra felé éppen a cipőfűzőmet kötöttem, mikor a konyhában meghallottam Nagy Imre rádiófelhívását az egész világhoz és az ENSz-hez. A többször ismételt felhívás hallatán mintha villámcsapás ért volna bennünket, teljesen összezavarodva nem tudtuk, mit tegyünk. Vitatkoztunk egymással, bajtársaim nem akartak visszatérni Budapestre, katonák voltak, de amúgy sem tudtuk volna megtenni, mert a fővárost körülzárták a tankok.

Egy szalmaboglya alá rejtettük fegyvereinket és szétváltunk egymástól. Társaim gépkocsin továbbmentek, én pedig úgy másfél hétig a szüleimnél maradtam. Budapestre visszamenni úgyszólván lehetetlen volt, vonat, busz, semmi nem járt. Rendszeresen kimentem Édesapámmal az állomásra kideríteni az utazási lehetőségeket, s végül az első fővárosba tartó teherszállító vonatra felszálltam. A vagonban volt már egy másik lány is, aki szintén oda igyekezett. 

25 évvel később megtudtam, hogy a Magyarországon állomásozó szovjet egységek soha nem tértek haza. A forradalmi fertőzéstől való félelem miatt Közép-Ázsiába szállították őket, ahol évekkel később néhányan fel is lázadtak.

A forradalom megszervezôdik

Akkor, amikor az orosz hadsereg a magyar forradalomra támadt, a politikai manőver rajzolódott már a dolgozók megtévesztésére, és ugyanakkor a bürokrácia ellenforradalmának igazolására. A Moszkva ellenőrzése alatt álló Budapest Rádió közölte, ahogyan láttuk is, néhány órával a beavatkozás megkezdése után a Kádár János vezette «Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány» megalakulását, s az utolsó sztálinistákra (Münnich, Apró, Marosán..) támaszkodva,  pontosan azokra, akik félreállítását a munkástanácsok éleslátással már kérték.

Kádár választása, ismételjük, nagyon kiszámított. Személye elég népszerű volt a Rajk-per ideje alatt elszenvedett üldözések és kínzások következtében. Reformkommunistának tűnt, és Nagy Imre jobbkeze volt a forradalom első fázisában. Még azt is kijelentette, hogy kész «puszta kézzel» is harcolni az oroszok ellen, ha kell…

A Kádár János felelősségével létrehozott kormány célja az volt, hogy visszaállítsa a bürokratikus államot, kezdve a megtorló és terror karhatalmi testületekkel, egyedül a sztálinista szuronyok és tankok erejére támaszkodva.

Elsöprő számbeli fölényük ellenére, nehézfegyverzetük ellenére, a szovjet katonáknak több mint egy hétig tartott, míg a fiatalok, munkások, diákok fegyveres ellenállásának véget vetettek. Az ellenállás legfontosabb központjait a munkásnegyedekben találhatjuk, ezek ellen támadtak különösen vad dühvel a a szovjetek. Szinte azt hihettük, újra eljött a II. világháború végső szakasza. Hivatalos adatok szerint 5264 épület sérült meg és 1200 teljesen megsemmisült: 525 iskola, 104 kórház, 1768 üzlet, 8 színház és 3 múzeum szenvedett komoly károkat.

Egy tanu visszaemlékezéséből :

«Leginkább munkások, kommunisták, fiatalok (14-20 év között) harcoltak Budapesten mindenfele, régi puskákkal, géppisztolyokkal vagy Molotov-koktéllal az orosz páncélozott divíziók ellen. A csepeli üzem vasmunkásai ezreivel (30 ezer), a magyar kommunista párt elit proletáraktivistáival tanusította a legerősebb ellenállást a szovjet tankok ellen.»

Ezek a munkások és fiatalok csak tíznapos ádáz kűzdelem után tették le a fegyvert, de az üzemekben még aznap döntöttek a harc folytatásáról a munkásforradalom követeléseiért. A mérleg emberi oldala is súlyos volt. A kórházak nyilvántartása szerint a sebesült harcosok 80-90 %-ban fiatalok voltak, fele 19-30 éves, egynegyede 18 év alatti.

«Szuronyok hegyén nem lehet dolgozni.»- jelenti ki a csepeli Munkástanács elnöke, Nagy Elek.

Az október 26-àn létrejött vállalati első, ideiglenes munkástanácsok döntöttek – egyenként –, arról, hogy nov. 5-én újból felveszik a munkát.  Miután a szovjet csapatok katonailag eltiporták a forradalmat, a Munkástanácsok újraszerveződtek, visszahúzódtak az üzemekbe,  ideiglenesen munkástanácsaikat újabb választások után véglegesítették. 

A munkásság lefegyverzése, letartóztatása, deportálása ellenére a Munkástanácsok tartották magukat és megerősödtek mindenütt. A megtorlás nem késztette hátrálásra a tömegek forradalmi akaratát. Kádár Jánosnak taktikát kellett váltania, megnyerni a tanácsok bizalmát, hogy azután szétverhesse őket és főleg az általános sztrájk befejezését elérje.

Budapestre visszaérkezésem fizikailag sokkolt. Nem abba a városba kerültem vissza, ahonnan elmentem. Az élet érthetetlen lett, semmi nem működött. Egész kerületek álltak romokban. Mindenki próbált egyénileg boldogulni, tanácstalanok voltunk, de nem levertek. Még mindig a Lenin Intézetben laktam. Egy nap kimentem a Duna-partra, találkoztam egy szemmel láthatólag nem orosz származású szovjet katonával. A folyó felé fordulva nézett a messziségbe s megkérdeztem, mit néz. Azt válaszolta, hogy a Szuez-csatornát, ahová a szovjet csapatokkal az angol-francia imperialisták ellen küldték harcolni. Amikor azt feleltem, hogy ez a Duna és Magyarországon vagyunk, csak nézett rám, gyűlölet nélkül, meglepetten, elképedten…

A mintegy 12 napos távollét után elmentem az Üllői út és a Ferenc körút sarkán található Kilián laktanyához. Egy tucat halott feküdt a villamossínek mentén, mésszel leöntve és az első hó által betakarva, megvédve őket a gyors bomlástól. A hullahalmaz annyira felbolygatott fizikailag is, hogy normális táplálkozási képességemet elvesztettem, hetekig képtelen voltam bármit is lenyelni.  Franciaországba érkezésem után egy, a Raspail utcai rendelőintézet vett gondjaiba, hogy visszanyerjem egyensúlyomat.

Nov. 11-én Kádár bejelentette a rádióban, hogy kormánya tárgyalni fog az oroszok távozásáról és kérkedett a Nagy-kormány volt tagjaival kötött egyezmény beépítésével «forradalmi programjába». Megerősítette, hogy a politikai életben több párt is szerepelhet… Biztosítéknak ezt állította:

«Vannak Magyarországon, akik attól tartanak, hogy a kormány a régi kommunista párt beidegződéseit és irányítási módszerét használja.  Nincs egyetlen vezető beosztású ember sem, aki így akar cselekedni, mivel, mégha szeretné is, a tömegek elsöpörnék.»

Igéretek és fenyegetések váltogatták egymást, hogy demoralizáljanak és véget vessenek a munkásellenállásnak…

A Nagybudapesti Központi Munkástanács

A második szovjet beavatkozást követően a munkástanácsok jelentik az egyedüli erőt, képesek az ellenállást struktúrálni. Delegációkat küldtek megbízatásokkal a kormányhoz követeléseik ismertetésére, tüntetéseket szerveztek, fegyverrel kezükben védték az üzemeket. Gépeiket karbantartották, biztosították működőképességét és az élelmezést. Ez az általános sztrájk…

Ugyanakkor a munkástanácsok radikalizálódtak, erősödtek, szerveződtek. Felmerült egy központi tanács kérdése.

A kezdeményezés az Egyesült Izzó küldötteitől eredt egy, a Központi Munkácstanács megalakítására való felszólítás formájában. A budapesti üzemeket bejárta a felhívàs és találkozóban állapodtak meg az újpesti városházán, nov. 13-án 13 órai kezdettel.

Ahogy a küldöttek sorban érkeztek, kósza hírek kezdtek terjengeni arról, hogy a forradalmi bizottsági tagokat letartóztatták, a gyűlés dönt az Egyesült Izzóba való átköltözéséről. Kádár manővere részben sikerrel járt, mivel a küldöttek közül számosan hiányoztak, így azt elnapolták másnapra. Ugyanezen a napon a Beloiannisz üzemi tanácsának elnöke, Bali Sándor vezette munkásdelegációt fogadta Kádár. A munkáskövetelések bemutatásakor Kádár kurtán, gőgösen és nyersen nyilatkozott. Lényegében: a munkások csinálnak, amit akarnak, a kormány folytatja munkáját… a delegációnak joga van arra, hogy ne ismerje el kormányát, őt ez nem érdekli, mert élvezi a Szovjetunió támogatását.

A gyűlést másnap, nov. 14-én az esti órákban kellett megtartani. Az üzemekben ezt megelőzően a munkások felkészültek. Megválasztották küldöttjeiket, meghatározták álláspontjukat. Az összejövetelen 400-500 küldöttet vett részt, feladatuk volt a Nagybudapesti Munkástanács létrehozása volt.

Kik voltak a küldöttek ?

A legidősebbek az 1919-es Tanácsköztársaság szakszervezeti harcának vagy a – magyar munkásosztályt struktúráló – szociáldemokrata párt tapasztalataival bíró munkások. Sokakat eszméikért, harcukért bebörtönöztek a sztálini korszak alatt. Sokatmondó Bali Sándor példája. Bali a Beloiannisz szerszámlakatosa, sokáig a szociáldemokrata párt tagja, majd 1945-ben belép a kommunista pártba. Munkás marad az 1948-as nagy előreléptetések ellenére. Gyakorlatának és feddhetetlenségének köszönhetően elismert és megbecsült az üzemben, ő az, aki Rácz Sándort képezte, a központi tanács jövendő elnökét. A párt belső harcaitól távol tartotta magát, majd egyenesen apparátusellenes pozíciót foglalt el.

A másik oldalról a küldöttek legalább fele 23-38 éves fiatal munkás.

A Nagybudapesti Központi Munkástanács gyűlésének jegyzőkönyve hiteles képet nyújt a küldöttekről. A nagyvállalatok majdnem mind képviseltették magukat : a VIII. kerületi Mávag, a IV. kerületi Egyesült Izzó, a III-ból a Textilfestő, a XII-ből a MOM, a VIII-ból a Ganz Vagon, a Fővárosi Autóbusz, a Fővárosi Villamosvasút, az istvántelki Főműhely (XV. ker.), a IV-ből az Újpesti Bányagépgyár, az acélmunkások (XIII. ker.), a postajárművek, a rákospalotai Növényolajgyár (XV. ker.) és Csepel…

Miről döntöttek ?

A határozatok első listája :

«Ma, 1956. nov. 14-én a kerületi munkástanácsok küldöttei megalakították a Nagybudapesti Központi Munkástanácsot. A Központi Munkástanács megkapta a tárgyalások és a munka beszüntetése, valamint annak felvétele jogát a Budapest területén található összes üzem munkásainak nevében...

Kinyilatkoztatjuk a szocializmus elvei iránti kérlelhetetlen elkötelezettségünket. A termelési eszközöket közös tulajdonnak tekintjük, védelméért készek vagyunk harcolni.

- Mi, munkások, úgy látjuk, a rend és nyugalom helyreállítására szükség van kormányfőként egy olyan személyre, aki bírja a nép bizalmát. Ebből kiindulva javasoljuk, hogy Nagy Imre elvtárs vegye kezébe a kormány vezetését.

- Tiltakozunk az ellen, hogy a régi állambiztonsági szolgálat tagjait kinevezzék az új biztonsági szervek soraiba. Követeljük, hogy ezeket a szervezeteket fiatal forradalmárokkal, a néphez hű Honvédség tagjaival, a rendőrséggel és üzemi munkássággal töltsék fel.  Az új biztonsági szerv semmiképpen nem biztosíthatja párt- vagy egyéni érdekek védelmét.

- Követeljük, hogy teljes szabadságot garantáljanak azoknak, akik a szabadságért harcoltak, többek között Maléter Pálnak és társainak. Kérjük a jelenlegi összes fogvatartott azonnali szabadonbocsátását.

- Kérjük a szovjet csapatok gyors visszavonását avégett, hogy országunk és a Szovjetunió közötti barátság megerősödjön. Országunk békés helyreállításának lehetőségét garantálni kell.

- Követeljük, hogy a rádió és a sajtó olyan híreket ne közöljön, amelyek nem felel meg a valóságnak.

- Addig, míg nem kapunk választ, csak azokat a vállalatokat működtetjük, amelyek a lakosság elemi szükségleteinek kielégítésére szolgálnak. A karbantartási és helyreállítási munkálatokat abban az ütemben folytatjuk, ahogyan azt a nemzetgazdaság életbevágó szükségletei megkívánják.

- Követeljük az egypárti rendszer megszüntetését és azon pártok engedélyezését, melyek a szocializmus hívei.

- Követeljük megszabott időn belül szabad választások kiírását, az üzemekből a pártok kizárását.

Kéréseinkre adandó pozitív válasz esetén a munkát felvesszük.»

Kádár válaszai most is tele voltak kétszínűséggel. Nyugtalanította a sztrájk miatti katasztrofális gazdasági helyzet, és kijelentette, hogy «a visszafordulásról szó sem lehet». A második szovjet intervenció óta Nagy még mindig a jugoszláv követségen volt. Sőt, Kádár még ki is jelentette, hogy egyetért elviekben az oroszok távozásával, ha a «reakció veszélye elmúlik ». De kategórikusan visszautasította a semlegesség  elvét, és közölte a tanácsokkal a deportálások elleni tiltakozását : «Megegyezést kötöttünk a szovjet parancsnoksággal abban az értelemben, hogy Magyarországról egyetlen személyt sem visznek el.»

Pedig már november 13-án ezügyben Kádárhoz fordult a debreceni Munkástanács:

«Tudatnunk kell a kormánnyal, hogy civileket és katonai személyeket, közöttük asszonyokat és gyerekeket, szovjet katonai kísérettel Debrecenen át Nyiregyháza-Záhony felé szállítják. Szenvedélyesen tiltakozunk a kiköltöztetés ellen és követeljük, hogy ezeket a személyeket azonnal vigyék vissza lakóhelyükre!»

Majdnem egy hónapig tartó erőpróba kezdődött a Nagybudapesti Munkástanács és Kádár között. Ez utóbbi ravaszkodott, erőszakoskodott, a lakosságot sújtó éhség és hideg fegyverével zsarolt.

Mi pedig a többi egyetemistával igyekeztünk megérteni a dolgokat. Meg kellett találnunk egymást, újraszerveződni. Tanácstalan voltam, de azt tudtam, hogy a munkásság még mindig folytatta az általános sztrájkot és a vidéki tanácsok szervezték a budapesti élelmiszerellátást.

Bennünket is ők, a lakosság élelmezett és az Intézet legfelső emeletén, ahol a szobánk volt, az erkály szolgált baromfiudvarnak, ott őriztük a tyúkokat és libákat, amit a parasztok hoztak nekünk. Kaptunk krumplit, káposztát, hagymát, füstöltárut…

November 15-én az előző napon adott kormányzati válaszok részletes megvitatása zajlott a Nagybudapesti Központi Munkástanács 500 küldötte között.

Már a gyűlés kezdetén a résztvevők elengedhetetlennek tartották a vitát és levezető elnököt választottak. Első napirendi pontként ő javasolta «a szervezet strukturációjának kérdését».

A tartalmas és szenvedélyes vitában több problémát vetettek fel:

«Feltétlenül szükséges, hogy a rádió közölje a Nagybudapesti Központi Tanács megalakítását.

Nem a szakszervezet, hanem a forradalom intézményesített bennünket.

Készek vagyunk együttműködni a munkások érdekében a szakszervezetekkel, de nem vagyunk nekik alárendelve.

Mi vagyunk az üzemek irányítószerve, az üzemek tulajdonosai.»

A vele folytatott előző napi vita mérlege alapján Kádár semmiféle engedményre nem hajlandó, amíg a munka meg nem indul fel.

« El kell, dőljön, ki az erősebb : Kádár vagy a 800 ezer munkás, akiket képviselünk. Lehetne mondani, hogy Kádár az, háta mögött a szovjet szuronyokkal, de a közhangulat a sztrájk folytatása mellett van.

Tudjuk, a hadsereg munkásból lett tisztjei nem lövetnek a dolgozókra. Hamarosan ők is megszervezik a karhatalom szerveit, így a jövőben elhárul az általános sztrájk előtt az akadály.»

Az általános munkabeszüntetés kezdetétől minden üzemben, gyárban felfegyverzett munkások őrizték a bejáratokat, hogy védjék a berendezéseket, munkaeszközöket, mivel a létesítményeket sajátjuknak tartották.

«Ha felvesszük a munkát feltétel nélkül, eláruljuk a függetlenségi harc vívmányait. Kádárnak el kell köteleznie magát a következők mellett:

- a szovjet csapatok visszavonása, legalább a nappali órákban, mert a munkások nem hajlandók addig munkàba állni, míg a tankok az utcán vannak ;

- az orosz csapatok visszatérése bázisukra;

- a szovjetek végleges kivonása.

Kádár nem saját nevében beszél, hanem mint a szovjet hatalom szócsöve. A parasztság változatlanul támogatja a budapesti dolgozókat. A kormánynak elsőbbséget kell adnia a szovjet csapatkivonásoknak, mert jelenlétükben a dolgozók nem veszik fel a munkát.

Az egység jelenleg nagyon fontos, mivel mindenhol előfordulhatnak szélsőséges elemek akcióink akadályozására.

A nagybudapesti munkástanácsban helyet akarunk biztosítani a diákok, az Írószövetség küldötteinek, és közös követeléseink alapján akarjuk helyreállítani az életet.»

Ez a határozat a helyi tanácsok határozatainak és javaslatainak szintézise.

A gyűlést felfüggesztették a vidéki küldöttségek (kb. 400 munkás) fogadására, aztán a küldöttek együttesen folytatták a munkát.

Viszony a kormánnyal

A nagytanács fenntartotta összes követelését és garanciaként Nagy Imre visszatérését a hatalomba, valamint a szovjet csapatok távozását kérte. A tanács tagjai azt gondolták, hogy következetesen folytatva a sztrájkot meghátrálásra kényszeríthetik Kádárt és a szovjeteket ezen a két ponton.

A Nagybudapesti Központi Tanács – jövendő elnöke, Rácz Sándor előterjesztésében – az Országos Munkástanács felállítása mellett foglalt állást s hangsúlyozta:

«ha kiadjuk a kezünkből azt, amit a forradalomban szereztünk, azt nem kapjuk vissza soha. Nincs szükségünk Kádárra, sem a bandájára. Menjenek haza az oroszok. Nincs szükség a párt szervezésére, be kell tiltani az üzemekben a párt szervezését.»

A kispesti Traktorgyár küldötte:

«Pillanatnyilag a sztrájk folyik, ez pedig fegyver. Bizonyos politikai célokat akarunk elérni, ezért a sztrájkot nem akarjuk felfüggeszteni.

Számunkra a garancia csak azon alapulhat, ha mindenütt a munkástanácsok veszik a kezükbe a hatalmat. Nem lehetünk közömbösek az iránt, ki hoz intézkedéseket  a nevünkben.

Azokkal a személyekkel kell tárgyalnunk, akik az ország érdekeit védik, és akik cselekedeteit a dolgozói érdekek irányítják. Ezért nem kell tárgyalnunk Kádárral, mert eladta az országot és a dolgozókat.»

A XIV. kerületi küldött:

«Itt vannak a feltételeink: azonnal felvesszük a munkát, ha a kormány elismeri a Központi Tanács jogait, beleértve a döntés jogàt, országos szinten kell megszervezni a munkástanácsok rendszerét. Üzemi fokon nem kell politizálni.»

Budapest utcáin nincs-e már határozott előjel a kézzel írott kis utcai plakátokon?

«Tanácsköztársaságot! Minden hatalmat a munkástanácsoknak!»

A fáradtság, a megtorlások, a tél nehézségei által a dolgozók mobilitása csökkenni kezdett. A csepeli vasasok jól felismerték a helyzetet. ők voltak a forradalom lándzsahegye, minden erejüket bevetve harcoltak az üzemet támadó szovjet katonák ellen, súlyos emberi veszteségeket szenvedve. A tanács vezetői úgy ítélték meg, lehetséges a munkát felvenni anélkül, hogy a munkáskövetelések lényegéből engednének.

Jól láttam, hogy bizonyos küldöttek számára a sztrájk folytatása alapvető és szívtépő problémát jelentett, mivel folytatása súlyosan veszélyeztette a nemzetgazdaságot, amely nem egy kapitalista gazdaság volt, a gyárakat sajátjuknak tartották. Állandóan megerősítették ragaszkodásukat a szocializmushoz, de a sztrájkon kívül nem volt egyetlen eszközük sem ahhoz, hogy követeléseik célt érjenek. 

A tényleges nehézségek és a kormánnyal történt tárgyalás után a Nagybudapesti Munkástanács a következő határozatot fogadta el:

«A központi tanács fölhív a munka felvételére azzal a feltétellel, ha a kormány elkötelezi magát arra:

1.  hogy elismeri az országos munkástanácsot, mint a központi hatalom demokratikusan választott szervét és biztosítja működési jogát az Elnöki Tanács törvényerejű rendeletével,  melyet  1956. nov. 16-án hivatalosan is nyilvánosságra hoz. A munkástanácsok működését csak az Országos Munkástanács határozhatja meg.

2. a szovjet csapatok kivonása az országból a következőképpen kell, hogy lefolyjék:

    a./ az ország területén a csapatok visszavonulnak kaszárnyájukba.

    b./ 1956. dec. 1-ig a szovjet katonáknak el kell hagyniuk Budapestet

    c./ a szovjet csapatoknak a kormány által megadott határidőig vissza kell térniük állomáshelyükre

    d./ a kormány miután a rendet helyreállította, tárgyalást kell kezdjen a Varsói Szerződés tagjaival a szovjet csapatok Magyarországról való kivonásáról.

3. a kormány nyilvánosan elkötelezi magát, hogy a miniszterelnök a legrövidebb időn belül tárgyalásokat kezd az ideiglenes kormány létrehozására az 1945. évi koalíció alapján.

4. a kormány fogadja el tárgyalási alapként, a munka felvétele után, a nagybudapesti Munkástanács 1956. nov. 15-én hozott határozatát.»

Nov. 15-én este a csepeli munkások kijelentették :

«Mi hajlandók vagyunk fölvenni a munkát a csepeli üzemekben egyetlen feltétellel, hogy a tárgyalások a kormány és a munkások között folytatódnak és követeléseink teljes egészében kielégítést nyernek. Mi folytatjuk harcunkat forradalmunk eszméinek teljes megvalósításáig, mivel elég erősnek érezzük magunkat ahhoz, hogy végrehajthassuk elesett hőseink végakaratát…».

Újból és újból megerősítették, hogy a sztrájkot addig folytatják, amíg alapvető követeléseik nem teljesülnek.

Micsoda illúzió, hogy meghátrálásra késztethetik a Kremlt és Kádárt! Egy jellemző incidens közbejötte a valóság talajára állított mindenkit: a tanácsülés közepette egyszercsak szovjet katonák özönlötték el a termet, harckocsikkal és páncélautókkal megtámogatva. Kádár személyes közbenjárására a katonák eltávoztak, de az eseményt csalárdul úgy tüntették fel, mintha a tanács védelmében érkeztek volna. Kádár játéka lelepleződött, a Kreml iránt nem tiszteletet keltett, hanem annak szándékát fedte fel.

Kádár a csepeli munkások nyilatkozatát felhasználta és a mérlegen a «megbékélők» oldalára tette. A Nagybudapesti Központi Munkástanács november 16-án délelőtt bocsátotta ki a munkára felhívást. Világos, hogy nem tükrözte a munkások többségének véleményét.

Valóban, még aznap egyes küldötteket visszahívtak, mivel a munkások szemükre hányták, hogy megbízatásukat nem tartották tiszteletben. Nagyszámú tanács tiltakozott hivatkozva ugyanennek a tanácsnak a határozataira, melyek rögzítették a munka felvételének feltételeit: Nagy Imre visszatérését a hatalomba és a szovjet csapatok kivonását Budapestről.

A tiltakozás felerősödött és a munkások kérték, hogy minden vidéki tanács is vegyen részt a nemzeti tanács választásában, melynek egyedül lesz felhatalmazása, hogy nevükben tárgyalásokat folytasson. November 17-én egy olyan röplapot terjesztettek, mely szerint Kádár a központi tanács tagjait deportálással fenyegette abban az esetben, ha a munkafelvétel nem történik meg.

Bármilyen gazdag is volt a vita, nem minden tanácstagnak volt világos elképzelése feladatáról : néhányan úgy találták, hogy felhatalmazásuk nem a hatalomgyakorlás követelésére, hanem a követeléseik védelmére szólt. A munkásokat és a népet képviselő tanács, ugyan nem ismerte el Kádár kormányát, de nem határozta el kezébe venni a hatalmat. Csak azt kérte, hogy azt a Nagy Imre vezette kormány birtokolja. A tanács nem követelte a hatalmat, holott ő maga volt, amely az általános sztrájkot központosította, s így a gazdaság újraindításának lehetősége is kezében volt. Az öszes határozat aláhúzta, hogy egyedül és csakis a tanács dönthetett a munka leállítása vagy felvétele kérdésében.

A fővárosi és a vidéki helyzet nem azonos. Budapesten a tanácsoknak el kellett szenvedniük a Kreml elképesztő fegyveres koncentrációját, és a Kádár-kormány megtorló erőit.  Vidéken, miután kisöpörték a volt állami közigazgatást, a tanácsok valódi hatalmat gyakoroltak. A sztálini adminisztráció eltakarítása után melléjük álltak a fegyveres erők és Nagy kormánya csak a tanácsokon keresztül rendelkezett tekintéllyel. A fővárosiaknál sokkal kevésbé voltak hajlamosak megegyezésre.

November 18-án egy munkásdelegáció még egyszer kérte a központi tanácsot, hogy hívja fel a vidéket a nemzeti tanács választására, amely minden magyar dolgozó nevében jogosult lenne tárgyalásokra.

Ugyanezen a napon a Nagybudapesti Központi Munkástanács közli, hogy nov. 15-i határozata nem kapta meg a kormány hozzájárulását és annak rádión keresztüli sugárzását is megtiltotta. Újabb összeütközés készülődött.

A Nemzeti Munkástanács és a hatalom kérdése

A Nemzeti Munkástanács alakuló ülését november 21-én délelőtt 9 órára tervezték a budapesti sportcsarnokban. Amikor a küldöttek megérkeztek, a termeket már blokkolták a szovjet tankokkkal megerősített kormányerők. Erre elhatározták, hogy a központi tanács székhelyén, a villamosremizben (Akácfa utca) tartják azt meg. Egyetlen újságíró sem vehetett részt az öt óra hosszat folyó, a rendőrség által kordonnal körbezárt gyűlésen.

Első határozatuk a Nagybudapesti Központi Munkástanács által kiadott munkafelvétel semmissé nyilvánítása lett. Ezt a rendelkezését különben ténylegesen alig követték. A 48 órás általános sztrájk szintén tiltakozásként indult – a nemzeti tanács megtartása körüli rendőri intézkedések foganatosítása ellen.

Az alapvető igény az lett, hogy a kormány ismerje el a Nemzeti Munkásanácsot, mint a magyar dolgozók egyedüli képviseletét. Ha ez a feltétel teljesült volna, nov. 24-én a munka felvétele megtörténik és a tárgyalások megnyílhattak volna a nov. 15. óta megformált követelések rendezésére.

Ez még egy jelentős lépést jelentett abban az irányban, hogy a munkásosztály megerősitette autonóm szervei által gyakorolt hatalmát. A kormány ezt nem fogadhatta el, nem ismerte el a munkástanácsokat, csak az üzemek belső felügyeletére korlátozva és csak szigorúan vett gazdasági kérdésekben. Az erőpróba elkerülhetetlen a kormány és a munkástanács között. A bürokrácia terveiben a munkástanácsnak el kellett tűnnie. November 22-től a kormány be is tiltotta a tanácsokat a minisztériumokban.

November 23-án Nagyot és társait menedékhelyükről távozván, a jugoszláv nagykövetség előtt elrabolták. Kádár és a belgrádi kormány garanciái ellenére a foglyokat Romàniába vitték…

Nagy elhurcolása az oroszok által és Kádár saját szavainak meghazudtolása minden tárgyalási alapot ledöntött bizonyos tanácsokban.

A Nagybudapesti Központi Munkástanács változatlanul fenntartotta Nagy hatalomba visszatérésének követelését. A helyzet radikalizálódik.

Elvileg a munkát november 24-én felveszik, s ugyanakkor úgy tűnik, hogy megkezdődnek a tárgyalások a számtalanszor megerősített összes követelésről. A vita folytatódik a tanácsok hatalmáról és konszolidálásáról. A november 24-én hozott határozatok tükrözik, hogy a tanácsok választása és központosítása továbbra is napirenden vannak :

«az összes állami vállalatnál, bányánál, szövetkezetnél, a különféle intézményeknél meg kell választani a munkástanácsot … meg kell, válasszák tanácsaikat az állami vállalatok, minisztériumok, Tervhivatal, vasút, posta, stb., mert ha nem, nem lesz munkásellenőrzés a legfontosabb szervek fölött…

Az üzemi szakszervezet képviselőinek joguk van résztvenniük a munkástanácsok ülésein…

A tanácsok tagjainak kötelességük számot adni a tanácsban végzett tevékenységükről az őket megválasztó dolgozóknak.»

A megbízatás tiszteletben tartása és a küldöttek ellenőrzése, ez maga a munkásdemokrácia meghatározása.

De az összecsapás elkerülhetetlen lett a döféseit gondosan előkészítő kormány és a forradalmi vezetés nélküli, nemzetközileg egyedül maradt munkásosztály között.

A konfliktus állandósult a kormány és a tanácsok között. A dolgok állása még a munkások között is gyakran zavaros. Néhány tanács vezetője a Nagybudapesti Munkástanácsból aggódott a gazdaság katasztrofális alakulása miatt és hajlott arra, hogy a lakosság szempontjából az általános sztrájk több rosszat eredményez, mint jót. Tisztában voltak azzal is, hogy Magyarország nemzetközi elszigeteltsége is fokozza a nehézségeket.

A tanácsok alapvető politikai szerepükről meg voltak győződve. De idő és tapasztalat kell ahhoz, hogy egy olyan szervezet, mint a Nagybudapesti Központi Munkástanács, politikailag igazán homogénné váljon. Egy valódi élenjáró szervezet és a forradalmi vezetés hiánya miatt nem sikerült egyesíteni a tapasztalatokat és a letisztult állásfoglalást kialakítani, a mindennapos utcai harcok és megtorlások sem segítették elő a politikai demokrácia gyakorlását. Holott több elnök is kénytelen volt lemondani mandátuma megsértése miatt, míg végül három nagyon fiatal munkás vette kezébe a munkástanácsi irányítást egészen annak megszűnéséig (dec. 8.).

November 25-én Bali Sándor szerszámlakatos mutatta be a kormánynak a tanácsok szerepéről alkotott saját koncepcióját :

«A magyar munkásosztály maga állította fel a munkástanácsokat, amelyek jelenleg gazdasági és politikai szervezetek, mögöttük a munkásosztály egészével. Nagyon jól tudjuk, hogy nem maradhatnak politikai szervek. Értsék meg, mi számot vetünk egy politikai párt és egy szakszervezet szükségességével.  De pillanatnyilag nincs módunk a gyakorlatban létrehozni ezeket a szervezeteket, mivel erőnket egy pontra kell koncentrálni várva az események alakulását. Nem kell és nem is lehet a szakszervezetekről beszélni azelőtt, hogy a magyar munkások ezeket ne saját maguk alkossák meg és adják át nekik a sztrájkszervezés jogát.»

Még visszatérünk erre az alapvető jelentőségű megszövegezésre.

Valóban, a Központi Munkástanács a helyzet együttes következményeképpen elkerülhetetlenül politikai szerepet vitt. November 27-én ezt a felhívást tette közzé:

« Felhívás valamennyi üzemi, intézményi, kerületi és megyei munkástanácshoz. Munkástársaink!

…elmondhatjuk, hogy a tárgyalások során egy pillanatra sem tértünk el céljainktól és a nagyszerű okt. 23-i nemzeti forradalom célkitűzéseitől ...

A munkásosztály bízott meg bennünket és ennek megfelelően készek vagyunk megvédeni, ha kell, életünk árán is, üzemeinket, hazánkat a kapitalista restauráció ellen. Magyar módra akarjuk felépíteni társadalmi és gazdasági életünket, semmit nem engedünk a forradalom célkitűzéseiből. Azt gondoljuk, hogy a társadalom alapja a munka. Munkások vagyunk, dolgozni akarunk. Ez a cél vezérel bennünket, amikor nov. 21- a Sportcsarnokba Nemzeti Munkástanács keretében összehívtuk a vidék, a megyék képviselőit, hogy megvitassuk legfontosabb kérdéseinket, a munka beindításának lehetőségeit.»

A felhívás tiltakozik a 21-i gyűlés kormány általi betiltása miatt és folytatja:

«A vidék megbízottaival mégis felvettük a kapcsolatot. Határozatot hoztunk, hogy a kormány intézkedése ellen tiltakozó 48 órás sztrájk ellenére is hajlandók vagyunk a sztrájkjog fenntartàsa mellett felvenni a munkát az egész országban, ha a kormány az országos munkástanácsot, mint a munkásság egyetlen tárgyalási szervét elismeri és az alapvető forradalmi célkitűzésekre épült, november 14-én elfogadott követelésekre vonatkozó tárgyalást azonnal tovább folytatja ».

Ugyanebben a dokumentumban kérte a Nagybudapesti Központi Munkástanács a kormánytól, a szovjet parancsnokságtól és Románia nagykövetségétől a lehetőséget egy találkozóra Nagy Imrével. Ezt írták:

« November 23-án világgá röppent a hír, hogy a jugoszláv követségen tartózkodó Nagy Imre és más közéleti személyek a magyar kormánnyal történt megegyezés és megfelelő biztosítékok nyújtása után elhagyták a budapesti jugoszláv követség területét. Ugyanaznap a budapesti rádió pedig bejelentette, hogy Nagy Imre és a Jugoszláv Követségen tartózkodó személyek a Román Népköztársaságtól menedékjogot kértek.»

Egyértelmű volt mind a Tanács, mind a magyar nép számára, hogy Nagy Imre sosem kért politikai menedéket Romániától, ezért riadóztatott személyes találkozást kérve ...

Már előző nap, november 26-án a Központi Tanács tudatta Kádárral, hogy klasszikus követelései mellett a munkások akarataképpen saját fegyveres karhatalmat és saját sajtót is akart. Munkásőrség és saját sajtó …! Ez már a független hatalom megerősítése, ami teljes mértékben elfogadhatatlan a bürokrácia számára.

A XIX. kerületi küldött tolmácsolta a kispesti munkások akaratát: «Meg kell szervezni az újságot. A munkásegység nagyszerű dolog, de ha információkkal nem táplálják, az egység morzsáira hull.» és Rácz pontosította: «elkerülhetetlen. A népnek úgy kell, mint az orvosság...».

Még megjelenése előtt az első sajtóterméket, a Munkásújságot  a nyomdában elkobozták, mégpedig a Kádárral történt találkozó összfoglalójával együtt, amelyben kijelentette : «Kevéssé  érdekel, hogy elismernek vagy sem. Mögöttem áll 200 ezer szovjet katona. Én parancsolok…».  A kijelentés érdeme, hogy világos.  A Tanács megmakacsolta magát és stencilgéppel nyomtatta le az oldalt. Az orosz hatóságok elrendelték felkutatását és elkobozták. A Tanács visszavágásul a párt hivatalos újságának 24 órás bojkottjára hívott.

A vevők megvették és anélkül, hogy elolvasták volna, még az utcán széttépték, igy írhatta Tőkei Ferenc: «Az emberek bokáig jàrtak az újságpapírban.» 

Semmi nem bátortalanította el a dolgozókat: ha máshogyan nem ment, kézzel írott röplapokat terjesztettek, a Tanács tevékenységéről szóló beszámolók mindenfelé cirkuláltak.

A bürokrácia felbőszült. A hivatalos szakszervezeti újságot bízta meg : «A tanácsoknak nem lesz politikai szerepük, akármi is legyen, csak gazdasági (…) A tanácsok követelései destruktívak (…) A tanácsok központi újsága tökéletesen felesleges…». A bürokrácia a politikai hatalmat nem akarta megosztani,  az állami irányítást meg akarta őrizni, csakúgy, mint a politikai életet, a sajtót. Vagy behódoltatja a munkástanácsokat, vagy letöri őket.

A kormány új offenzívája

December 4-én a kormány új támadásba lendült.A forradalmi bizottságok ellen fordult (a hadseregben már feloszlatták), ezzel a hivatalos érveléssel:

« A gyakorlat azt mutatja, hogy a bizottságok semmilyen közérdekű tevékenységet nem fejtettek ki, ellenkezőleg, létezésük alatt az állami hatóságok munkáját és a közérdekű feladatok megvalósítását gátolták ».

A forradalmi bizottságokat Münnich Ferenc aláírásával elátott határozat szüntette meg. A kivándorlást visszautasító Gimes Miklóst például december 5-én letartóztatták.

Közel két hónapig szervezte az ellenállást a Nagybudapesti Központi Munkástanács.  1917-es szovjet típusú szervezet : a dolgozók egyesülnek az üzemekben, őrzik, védik azokat. Itt vitatják meg határozataikat, előkészítik, módosítják, a küldöttek beszámolnak megbízóiknak. Előfordult, hogy néhányukat visszahívták, vagy összetételében módosult, mivel a bázis maga is fejlődött. A Központi Munkástanács tényleges hatalommá vált, és mint ilyen, szervezte tevékenysége kiszélesítését, küldöttei létrehozták postai, vasúti, stb. szervezeteiket. Kidolgozta saját orgánumának tervét, biztosította az üzemek őrzését, fegyvereket reklamált az őrség számára, gondoskodott a kapcsolatokról és arra az esetre, ha Kádár betiltatná, berendezett egy illegális rádióadóállomást is.

Tekintélye akkora volt, hogy a szovjet hadsereg katonai győzelme és hatalma ellenére Kádár állandóan arra kényszerült, hogy hozzájuk forduljon a sztrájk befejezése ügyében. A sztálinisták számára ez a helyzet megengedhetetlen. A kormány saját rendőrségét uszította a munkástanácsok főbb vezetői ellen.  December 6-án éjjel mintegy száz letartóztatás történt. A központi tanács dec.7-én proklamációval reagált, felfedve a tanácsok elleni országos hadjáratot.

«Ha ez folytatódik, a munkások bizalmát elvesztik a bennünket provokálók és végképp a kormány ellen fordítják a munkásosztályt.»  

Több spontán munkabeszüntetés történt. A kormány meggyőzésére való utolsó és hiábavaló kísérlet után 48 órás általános sztrájkot hirdetett a Nagybudapesti Tanács, kiegészülve a vidéki tanácsok képviselőivel és Magyarország egészéhez fordult. Rámutatott :

«a Szovjetunió támogatta Kádár-kormány hadjáratot visel a munkások és a nép ellen» amely «semmibe veszi az egész magyar lakosságot és annak képviselőit».

Dec. 8-án a Kádár-kormány visszavágott, kihirdette a rendkívüli állapotot. A munkástanácsokat, élükön a Nagybudapesti Központi Tanáccsal törvényen kívülre helyezte. Bűnük:

«a Központi Munkástanács központi végrehajtó hatalmi szervezetté akart válni» vagy «az állami végrehajtó szervekkel szembenálló új hatalmi szervezetet akart létrehozni».

Feloszlatták hát őket. A napnál világosabb, a bürokrácia új erőpróbába kezdett.

A december 11-12-i általános sztrájk

Kádár János kormánya tehát a közponi tanácsot azzal vádolta, hogy « központi végrehajtó szervvé » akar átalakulni. Ha ez is volt a magyar munkások többségének óhaja, meg kell mondani, sem a tanács nyilvános álláspontja, sem pedig jónéhány vezetőjének véleménye nem ez volt. A központi tanács csak arra szorítkozhatott, hogy mint a munkásság egyedüli minőségi képviselete, a kormánnyal tárgyalásokat folytat, de nem azt megdönteni vagy helyét elfoglalni. Ellentétben Lenin és a bolsevikok 1917. áprilisi álláspontjával, akik a «minden hatalmat a szovjeteknek» követeléssel léptek fel, a budapesti központi tanács vezetése soha nem reklamálta az «összes hatalmat a tanácsoknak».

A központi tanács tisztában van azzal, hogy sorsdöntő összecsapás készülődik.

Határozatokat hoz a megtorlás esetére, titkos adóállomást rendezett be… December 8-án Rácz Sándor, a központi tanács 23 éves elnöke, egy olasz újságírónak adott – csak letartóztatása esetén publikálandó – interjút :

«A lelkiismeretem nyugodt, mert én csak a dolgozók akaratának szerencsétlen közvetítője vagyok és azoké, akik egy szabad, független és semleges Magyarország eszményképéért küzdöttek, egy szocialista államért. Mindezt megtagadták tőlünk. A kormány tudja, hogy az ország nem tart vele és számotvetve azzal, hogy ma az egyetlen szervezett erő, mely valóban forradalmat hajtott végre, a munkásosztály, s ennek az egységfrontja megsemmisítésére készül.»

A titkos adón sugárzott felhívás pesszimista képet nyújt:

«A kormányról bebizonyosult, hogy munkánkra semmi figyelmet nem fordít és soha nem is fog. Munkások és parasztok, egységben kell maradni. A másik tábor a nyílt harcot kívánja. Gyenge helyzetünk ellenére folytatjuk a kőzdelmet. Mi, munkások nem ellenforradalmárok vagyunk. A szabadságért harcoltunk. Legális munkástanácsokat hoztunk létre a központi kormánnyal való tárgyalások folytatására. De úgy kezelnek bennünket, mint törvényen kívülieket. Mindenkinek meg kell tudnia, melyik oldalon van a jog, és akkor mindenki tudni fogja, hogyan vezettek félre bennünket.»

December 10-én általános gyűléseket tartottak az összes budapesti és vidéki üzemben. A munkások demokratikusan megvitatták a bevezetendő akciókat és ezalatt, a kormány megsokszorozta a razziákat, letartóztatásokat, házkutatásokat. Az előző napon 18 órától a rendkívüli állapotot a kormány újra megerősítette.

Amikor a Budapest-rádió bemondta, hogy a Csepeli Tanács a sztrájk ellen döntött, amit sokan követtek, Rácz Sándort és Bali Sándort kora délután letartóztatták. A rendőrség ezt a gyalázatos nyilatkozatot adta ki:

«Ez a két személy játszott elsődleges szerepet a Budapesti Központi Tanács ellenforradalmi eszközzé átalakításában. Illegális szervezetet vezettek, provokatív sztrájkfelhívásokat tettek; fenyegetés által megpróbálták a becsületes munkásokat és szakembereket megfélemlíteni. Legutóbb illegális összejövetelt tartottak ellenforradalmi elemek részvételével, akiknek semmi közük nincs a munkástanácsokhoz. 

Ezen alkalommal felhívást intéztek a kormány megdöntésére és ezzel a szándékkal kötelezték a 48 órás provokatív általános munkabeszüntetést… ».

Ugyanezen a napon az Értelmiségi Forradalmi Bizottságot is feloszlatták, házkutatás után helyiségeiket bezárták.

A durva lépések nem kezdték ki a munkásság döntését, a sztrájk általánossá lett és dec. 14-15-én is folytatódott sok üzemben. Több héten át az üzemek lassított tempóban működtek, a kormány pedig, ahogy szokta, váltogatta az ígéreteket és fenyegetéseket, hogy a munkafelvételt elérje.

A magyar proletariátus különösen eltökélt rétege, a bányászok válaszoltak is Kádárnak titkos rádióadójukon át. A tárgyalásokat Kádár esetleges utódjával elfogadnák abban az esetben, ha a bányavidékeket elhagynák a rendőri és az orosz katonai erők. Nem kevés humorral pontosították, felvennék a munkát úgy, hogy biztosítanák a széntermelés 25 %-át. Ha a kormány kiengedi a fogvatartottakat, felmennének 33 %-ig. A 100 %-os termelés azonban csak akkor lehetséges, ha összes követelésük teljesülne… Felhívásuk így végződik: «Ha a kormány ezeket a feltételeket nem teljesíti, nem lesz semmiféle munka a bányákban, akkor sem, ha mi, bányászok koldulni vagy az országot elhagyni kényszerülünk.»

Mikor január 10-én a csepeli munkástüntetésen egy vasmunkást Kádár rendőrsége megölt, az ellenállás megint erőre kapott.

A dolgozók rendíthetetlen akaratának eklatáns példája ez a sztrájk, de az ellenforradalmi terrort ezzel sem sikerült megfékezni. A munkástanácsok, egyik a másik után, sorban eltűnnek.

Ezalatt, a Kádár-kormány a módosparasztságnak szánt kedvezményeket sokszorozta: a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanács élére a parasztpárti Dobi István került és a kisgazdapárttal is folytatódtak a tárgyalások. Később más kapitalistabarát engedmények is következtek, cserébe a nemzetközi burzsoáziától felvett kölcsönökért. De a magyar munkásosztálynak semmi kedvezmény nem járt addig, míg tanácsikban szervezkedik.

Tardos Tibor elmond «A tengervíz sós» c. kötetében egy,  az 1956.  év végének légkörére jellemző történetet. Állandó megfigyelés alatt állott, egy nap az ajtó előtt halk zörejt, mormogást hallott. Kinyitva egy szőke fiatalembert talált az ajtaja előtt, aki sem magyarul, sem franciául nem beszélt. Ki lehetett, követ vagy diplomata fia ? A táskájából egy köteg gyűrött papirost szedett elő. Elfogott és a Szovjetunióba hurcolt magyar fiatalok levelei voltak, amiket kidobáltak a vonatból, a vasutasok összeszedték és egy nagykövethez vitték, aki Tardoshoz juttatta el: «Romániàn és Ukrajnán keresztül visznek bennünket, négyszázan vagyunk a vonaton, értesítsék szüleinket…».

Mint a nácik által deportáltaknak, ezek a fiatalok sem tudtak más módon hírt adni sorsukról, mint cédulákat dobálva a vagonokból!

A forradalmi irányítás kérdése

A magyar dolgozók forradalmi irányítás nélkül vetették magukat a forradalomba. Az értelmiségnek és közöttük a kommunista párt kádereinek, az október végi első tüntetések aktív részeseinek az elérendő politikai célokról nem volt világos elképzelése. A pártot meg akarták reformálni, a pártvezetésben változtatást akartak. Az események viszont meghaladták mindezt.

Nagy Imre esete különösen kifejező. 1956 után 30 évvel írja le Király Béla (Budapest, 30 évvel később c. könyvében):

«Nagy Imre, egészen élete tragikus befejezéséig, meggyőződéses kommunista volt. Hitt a kommunizmus eszményében és annak megreformálhatóságának lehetőségében. Minden ellenkező jel dacára bízott a Szovjetunióban.  Meg volt győződve arról, hogy a Szovjetunió nem viselkedett tipikus gyarmatosító hatalom módjára a nagy történelmi sorsfordulók idején. Azért törekedett minden erejével a szovjetek provokálásának elkerülésére, mert remélte, hogy ez a magatartás megakadályozhatja a szovjet agressziót.»

Október 28-ig Nagy Imre halogató álláspontot képviselt, lehetséges kompromisszumot keresett a sztálinista bürokráciával. De óriàsi érdeme, hogy szakított ezzel az irányzattal, osztályának táborát választotta, a magyar dolgozókét, akik a tanácsokért harcoltak a tankok és az ÁVH ellen. Meggyőződését megőrizve állt bírái és hóhérai elé. 1958. június 17-én titokban lefolytatott per után Nagy Imrét, Maléter Pált, Gimes Miklóst, és Szilágyi Józsefet kivégezték. Kopácsi Sándor életfogytiglani büntetést kapott… Losonczy Géza fogvatartása alatt halt meg.

Ebben a sokféle akadállyal, csapdával és vad represszióval teli, de valószínüleg méginkább a nemzetközi elszigeteltség okozta helyzetben a tömeg forradalma messzire jutott, de nem tudott pozitív kiutat találni. Hiányzott egy valóban forradalmi irányítás, egy távlati perspektívákkal rendelkező munkáspárt, mely minden szakaszban analizálni tudja az ellenfél erejét, és így képes kidolgozni a hatalom megragadásához szükséges stratégiát. Olyan erőre volt szükség, mely az összes munkástanácsot összefogja egyetlen, őket képviselő országos szervezetbe. 

A tanácsokban a munkások biztosan érezték azt az alapvetően óriási jelentőségű tétet, amit a forradalom napirendre tűzött. Elkötelezték magukat a harcra az összes tanács öszefogása érdekében egy központi országos tanácsba, ami elkerülhetetlenül fölvetette volna a kérdést: kézbevenni a hatalmat és nem a meglévő kormánytól várni a megoldást. A munkások, a fiatalok végig akarták vinni vállalásukat. Leváltották azokat és másokat emeltek helyükre, akik megalkuvást kerestek.

Megformálták független sajtójuk és a tanácsok munkásőrségének igényét… Hogyan tartsák fenn az üzemek, a föld közös tulajdonát és hogyan szabaduljanak meg a sztálinizmustól? A veszprémi tanács kérte «az államapparátus sztálinista elemektől történő megtisztítását».

Vajon ez a mozgalom, mely lelkesítette a munkásokat és a magyar nép egészét, életre tudta volna kelteni azt szervezett politikai öntudatot, amely ezeket a célokat megvalósíthatta volna?

Ez a kérdés merül fel Bali Sándor már idézett nyilatkozatában is:

«…a munkástanácsok … gazdasági és politikai szervezetek, mögöttük a munkásosztállyal…»  «értsék meg, mi számot vetünk egy politikai párt  és egy szakszervezet szükségességével…».

A forradalmi párt és a független szakszervezetek követelése világosan megformálódott. De hozzátette:

«… jelenleg nincsenek meg a technikai lehetőségeink ezen szervezetek felállítására» «… minden erőnket egy pontra kell koncentrálni várva az események alakulását…».

Ezekben a szavakban érzékenyen koncentrálódott a tudat arról, ami kellene és úgyszintén a felismerés a lekűzdendő akadályokról, nehézségekről.

Magyarország belső és nemzetközi szintő helyzete ténylegesen nagyon nehéz. Hatalmas koalícióval állt szemben. Hruscsov szabad kezet kapott az amerikai imperializmustól a tanácsok forradalmának legázolására, s ehhez Tito, Mao Ce Tung és Európa összes kommunista pártja vezetésének támogatását. Emlékezzünk, a Szocialista Internacionálé egyedül folyamodott javaslattal az ENSz-hez.

De az is igaz, később szereztem tudomást róla, hogy akik főleg segíthettek volna, a IV.Internacionálé és szekciói súlyos válságon mentek ebben az időben keresztül. 1953-ban a IV. Internacionálét egyik áramlata megbontotta. Vezető személyisége, Michel Pablo kritikával illette némelyek «szektás és mechanikus antisztálinizmusát» hozzátéve: «mozgalmunk számára az objektív társadalmi valóság lényegében a kapitalista rezsimből és a sztálinista világból áll.»

Ez világosan azt jelentette, ha kűzdünk a «sztálini világ» ellen, akkor a kapitalizmus oldalára kerülünk. Nem jelent mást, mint a kelet-berlini munkásfelkelés, a lengyel és a magyar forradalom ab ovo elítélését! 1956-ban a pablista irányzat ki merte nyilatkozni: «Magyarországon központosított politikai vezetés hiánya kiprovokálta, hogy minden érthető legyen, egy bizonyos pillanattól pontosan ellenkező hibáit és veszélyeit (…) a Nagy-kormány túlment a mértéken és az osztálymezsgyén túl kezdett manőverezni…»

A munkástanácsok összes tevékenysége elítéltetett, Nagy Imre és társai felakasztása is ilyeténképpen igazolást nyert. Ezzel az egész IV.Internacionálé programja került elutasításra.

A forradalom rendkívüli körülményei közé került Nagy Imre, véleményem szerint, sokkal messzebbre jutott a burzsoázia és a sztálinizmus elleni harcban annál, mint amit ő maga valaha is gondolt volna ... A rádióban kimondta:

«A kormány visszautasítja a roppant népi lendület ellenforradalommá minősítését ... Az utóbbi években elkövetett óriási bűnök idézték elő ezt a hatalmas mozgalmat.»

A romániai Snagov börtönében, mindenkitől elkülönítetten, néhány héttel kivégzése előtt ezt magyarázta:

«A szocializmus nem lehet nemzetek fölötti, a nemzeti sajátosságok nem zárják ki az internacionalizmust, ellenkezőleg, megadják annak tartalmát (...) nem a nagyhatalmakkal kell számolni, amikor a kis országok áldozattá válnak. Ki kell dolgozni a kis szomszédos államok szövetségét és ezt kell külpolitikánk középpontjába helyezni. Ebben a történelmi perspektívában, ebben az együttműködésben kell sokat dolgozni a Balkáni konföderáció gondolatának újjászületéséért.»

Valójában azok a problémák, melyek mindig megoldatlanok maradtak és melyek Magyarország történelmének fontos pillanataiban mindig felbukkantak, e forradalom folyamán is megjelentek, s megoldásuk elkezdődött volna.

Az általános sztrájk közepette a veszprémi forradalmi tanács fogalmazta meg:

«A kormány fordítson figyelmet a határon kívüli magyar kisebbségekre ... a Dunai Föderáció gondolatára térjen vissza.»

A balkáni és dunai népek konföderációjának perspektívája napirendre került.

Ezek a problémák nem bírnak-e ma is égető aktualitással?

A történelem soha nem ér véget és gyakran visszanyúlik oda, ahol azt hittük, végetért. A tanácsok forradalmának tapasztalatai – mint annak egy fontos pillanata – beleíródtak az emberiség felemelkedéséért vívott harcába.

EPILÓGUS

November végére minden támpontomat elveszítettem. Mikor meglátogattam anyósomat, ő mondta, hogy férjem el akarja hagyni az országot. Elment az Oktatási Minisztérimumban dolgozó nagybátyámhoz, iratokat és egy szolgálati gépkocsit, használati engedélyt kért tőle azzal az indokkal, hogy Sopronba kell mennie az egyetemre hivatalos ügyben ... A Lenin Intézetnek is volt szolgálati autója, ismertük a gépkocsivezetőt is, ő is külföldre akart menni. Anyósom megígértette a fiával, hogy marad addig, míg nem kerülök elő. Így hát együtt jöttünk el Budapestről.

Sopronhoz érkezve az autót az út szélén hagytuk papírjaival együtt jól láthatóan, arra kérve megtalálóját, szolgáltassa vissza a Lenin Intézetnek. Volt egy címünk, a menekülőket fizetség ellenében elvezették az osztrák-magyar határig, ahol akadály nélkül át lehetett menni. Akkoriban sokan foglalkoztak ezzel és a határokat gyengén őrizték. A nyugati határok megnyitásával alá lehetett támasztani a Nyugatról erjesztett ellenforradalom tézisét.  Gyalog mentünk át Ausztriába, a határőrök egyébként felszedték már az aknákat. Semmi nem akadályozta határátlépésünket.

Estefelé érkeztünk Ausztriába, magammal vittem aktatáskámat, benne egyetlen könyvvel, amire esztétikai kérdésekkel foglalkozó egyetemi diplomamunkám elkészítéséhez volt szükségem! Semmi váltóruhám, semmi személyes tárgyam nem volt. Egy iskolában szállásoltak el bennünket, szalmán aludtunk. Még az este folyamán hallottuk egy felelős személytől, hogy másnap egy busz jön értünk, menekülttáborba irányítanak át.  Semmiképpen nem akartam ilyenféle helyre kerülni. Mondtam a férjemnek, hogy én nem megyek a táborba, és ha jónak látja, jöjjön velem Bécsbe. Másnap korán csendben, óvatosan elhagytuk az iskolát és busz-stoppal Bécsbe mentünk.

Bécsben kapcsolatokat kerestünk. Apósom, egy ismert festő, jó viszonyt ápolt a budapesti francia kulturális attaséval, mivel néhány évet Franciországban töltött. A francia nagykövetségére mentünk, és elértük, hogy egy éjszakára kifizessék a szállodaszámlát és két repülőjegyet kaptunk Párizsba. Ehhez az is kellett, hogy ott fogadjanak bennünket, amit férjem Párizsban élő nagynénje szívesen biztosított.

Párizsba siralmas fizikai állapotban érkeztem. A Vaugirard utcai beteggondozóba kísértek, ahol egy hatásos kezelés lehetővé tette, hogy visszanyerjem táplálkozási képességemet.  Másfél hónapig maradtunk Eszter néni nagyon kicsi lakásában ... Még ma is csodálkozom, hogyan fértünk el benne hatan.

1956 karácsonyára jól emlékszem. A francia burzsoá – és nyilván katolikus – családok magyarokat hívtak magukhoz karácsony napjára. Különálló magánpalotában fogadtak bennünket, családunkból sógornőmmel és férjével együtt. Asztalhoz ültünk, felszolgálók hordták körbe a fogásokat, s fogalmam sem volt, hogy csak nézni lehet vagy szedni kell belőle, annál is inkább, mert mindig velem kezdték! Csodálkoztam, az égvilágon semmit sem értettem, rengetegen voltak és próbáltak beszédbe elegyedni velem. Ami még megmaradt az emlékezetemben, hogy először ettem télen zöldbabot!

Azt lett a szokásunk, hogy a nehéz pillanatokban a Magyar Intézetbe mentünk. Az igazgató és titkárnője, nagyon jóindulatú teremtések, fontos morális menedéket nyújtottak nekünk. Az igazgató néprajzkutató-zenetörténész volt és gyakran dolgozott a Musée de l’Homme (az Ember Múzeuma) számára.

Mint egyetemisták, a COPAR-hoz (Egyetemi Jótékonysági Központ) fordultunk. Ma is homályos – minden bizonnyal politikai – okokból, a szociális asszisztens kevéssé támogatott engem, soha nem kerültem a segítségre szorulók kategóriájába. Gyermeket vártam, de még az újszülöttek számára nyújtott segélyből sem részesültem. Szerencsére, a magyarországi menekültek segítségnyújtó bizottságában találkoztam André Marty özvegyével. Neki köszönhetően kaptunk Antony (Párizs külvárosa) egyetemi rezidenciája területén egy lakást. A campust ebben az időben, mondhatjuk, a kommunista párt felügyelte. Enyhén szólva nem kitörő örömmel fogadtak, fasiszta ellenforradalmároknak tituláltak és hasonló stílusú szidalmakban részesesítettek. Miért vették át ők is és használták ezeket a rágalmakat? A kérdés állandóan kínozott: „Miért árult el bennünket a párt?”.

Tanulmányaimat gyorsan folytathattam, de a nyelv számomra komoly probléma volt. Három hónapig jártam az Alliance Française tanfolyamára, de abba kellett hagynom, mert dolgozni kellett mennem. Folytattam filozófiai tanulmányaimat, nem értettem meg mindig jól a kifejezéseket, de aztán fokozatosan jobban ment.  Eleinte kétségbeejtett ez a nyelv, nem tudtam megkülönböztetni a szavakat, nem értettem egy mondatot, egy szót sem. Mint sok emigránsnak, az én francia inaskodásom is a gyakorlatban alakult.

A párizsi Sorbonnne egyetem elismerte diplomáinkat, az enyém megfelelt egy filozófiai licenciátusnak. Egy évig jártam az előadásokra, hogy szintre hozzam magam. Az egyetemi hallgatók között nagyon élénk volt a vita, azt gondolom, nem véletlen, hogy kommunista évfolyamtársaim többsége elhagyta a pártot ...

Az egyetemi város F pavilonjában laktunk. Szomszédaink, a Kommunista Párt tagjai is sértegettek bennünket, míg a fehér orosz családok piszkos forradalmároknak tartottak. Nehéz volt megérteni ... Szerencsére, hamarosan találkoztunk olyanokkal is, akik tele voltak humanitással. Például a Strouve-ok, egy orosz család, amely egy fiatal magyar párt szállásolt, odamenekülhettünk, ha lelkiállapotunk megkívánta. Férjemnek, lévén orosztanár, könnyű volt a beszélgetés velük.

Mivel a kollégium adminisztrációja „kommunista” befolyás alatt működött, nem kaptunk haladékot, három év múlva el kellett hagynunk a lakást másfél éves gyerekünkkel.  Ismét Madame Marty volt, aki hozzásegített minket egy HLM (csökkentettt bérű szociális) -lakáshoz Chelles-ben, nem túl messze Párizstól, engem pedig egy nagy párizsi gimnázium kollégiumi felügyelőjeként ideiglenes álláshoz.

Mindenütt ugyanazokkal a jelenségekkel kellett szembenéznünk. Egyik felügyelőtársnőm, a KP tagja, folyton zaklatott. Vitáink igen kemények voltak, kézzel-lábbal igyekeztem kimutatni, hogy kommunista vagyok. Végül kénytelen volt elismerni az igazságot bizonyos dolgokról.

Férjem kezdetben nem dolgozott, be kellett fejeznie diplomamunkáját, aztán kapott egy felügyelői állást a raincy-i gimnáziumban, ahol orosz órákat is adott.

A száműzetés első évei különösen nehezen elviselhetőek voltak, 7 évig tilos volt Magyarországra mennünk. Az 1956-os események óta nem láttam viszont szüleimet, csak levelekben érintkezhettünk, mert a szüleimnek nem volt telefonja. Egyszer hallhattam Édesanyám hangját, barátaink megszerveztek egy telefonbeszélgetést. Édesanyám mindig azt hitte, orvosunkkal együtt, hogy gyermekkori betegségeimből kifolyólag nem lehet gyerekem ... Örök bánatom, hogy nem lett meg az az öröme, hogy unokáit láthatta volna.

ő, aki szeretetben és barátságban annyira hűséges volt, hogy egy életen át őrizte barátait. Barátnőjét, a falunkban Édesapámmal együtt dolgozó bognár feleségét különösképpen.

A 70-es évek elején, mikor kézimunka-segédtanár voltam egy toulouse-i gimnáziumban a 70-es évek elején (ekkor már Toulouse környékén laktunk), megismerkedtem egy egyetemi professzorral, aki kölcsönadta nekem „Az elárult forradalmat”.  Olvasása, ahogyan mondtam már, a reveláció erejével valódi felszabadulásként hatott rám. Ez a nő hozta meg nekem az 1956-ban átéltek megértésének első elemeit. A kommunizmus elárulása a kommunizmus nevében politikailag jellemezhető és nevet is visel: sztálinizmus. Trockij politikai továbbgondolásra ösztökélt, megtaláltam egyensúlyomat, szó szerint más ember lettem. Megjelent előttem saját felelősségem és cselekvéssé tudtam fordítani tapasztalatom mérlegét. 

Ebben az időben rendszeresen, havonta egyszer Párizsba jöttem, a Musée de l’Homme-ba, ahol a Magyar Intézet volt igazgatója mutatott be, hogy segítsek az európai etnológiai részleg magyar gyűjteménye feldolgozásában. A néprajzi tárgyak gyűjteményének osztályozásába segítettem be, amit nagyon érdekesnek találtam, mivel éppen akkor dolgoztam a magyar népművészetről szóló tézisem megfogalmazásán.

Időközben elvesztettem pedagógusi munkámat, s ezen felül súlyos döntést kellett hoznom a magánéletemet illetően. 1972-ben a karácsonyi szünetben gyerekeimmel együtt elhagytam Toulouse-t. Párizsi barátok kölcsönözték vidéki házukat Nesles-la-Vallée-ban (Val d’Oise megye), ahol 1973. január elejétől lakhattunk.

‘73 eleje nehéz periódus volt számomra. Meg kell mondanom, 3 hónapon át csak a munkásszolidaritás mentett meg engem és két fiamat a nyomortól.

Folytattam tevékenységemet a Musée de l’Homme-ban és mikor alkalom adódott, kértem egy technikusi állást. Annak ellenére, hogy a professzor, a néprajzi laboratórium igazgatója, úgy találta, hogy a diplomáim szintje és az állás között nagy volt az eltérés, végül elfogadta kérésemet. Megkaptam az állást és 1973. április 16-tól a létra legalsó fokán, mint szerződéses technikus elkezdtem dolgozni. A múzeum gyűjteményének darabjain dolgozva, néprajzi leírásokat fordítva magyarról franciára, szemináriumok és eszmecserék résztvevőjeként magam is ténylegesen néprajzossá váltam.

A 74-es év sokat hozott nekem. Teljesen visszanyertem egyensúlyomat, munkahelyem biztossá vált, első magyarországi néprajzos küldetésemet elvégeztem, iskolájukban a fiaim jól beilleszkedtek az osztályközösségbe, és főleg – anélkül, hogy kerestem volna – megtaláltam a kislányt, akiről mindig álmodtam, a fiaim kishúgát, és az édesapját, elvtársamat, életem társát. Együtt öten szilárd családot tudunk alkotni.

Egy új élet nyílott meg előttem, az egyik legnevesebb múzeumban dolgozhattam, ott, ahol az egész világ népeinek civilizációit tanulmányozzák, mindennapi tárgyaikat és szimbólumaikat, szerszámaikat, eszközeiket és ruházatukat megőrizve és bemutatva, hogy mindenki megismerje. Ez olyan múzeum, mely a francia forradalom egyetemességének tradícióiból származik és azok nyomán halad. Iskolások és diákok tízezrei jöttek ide tanítóikkal, tanáraikkal ...

Még valamit szeretnék elmondani. 1973. május 9-én az egyetemi vizsgáimhoz szükséges orvosi ellenőrzésre kellett mennem. A tüdőröntgen után a belgyógyász szeretett volna látni, mert a szívműködésemben egy anomáliát vett észre. Előírt egy EKG-t, amit nem csináltattam meg. Azt gondoltam, állandó fáradtságom abból fakadt, amit átéltem. De két héttel később egy ajánlott levelet kaptam az egyetemisták egészségügyi felelőse aláírásával, aki az elmulasztott EKG-ra újra behívott. Nyugtalankodva bementem, a kardiológián pedig a vizsgálat után rögtön kórházba akartak utalni, hogy sürgősséggel megoperáljanak szívkamranyílás-szűkület miatt. Ez aztán valóban rosszkor jött, éppen megkaptam az állást és az igazgató egy magyarországi kiküldetést ígért nekem ...

Végül elvtársaim baráti unszolására rávettem magam, hogy megvizsgáljon egy másik orvos is, aki ugyanarra a következtetésre jutott: beavatkozás nélkül tüdőembóliát kaphatok.

Így hát a szűrővizsgálatnak és a komolyan vett orvosi lelkiismeretnek köszönhetem, hogy életben vagyok.

Mi lett mára mindezzel? A Musée de l’Homme-ot tönkretették, nyilvánvalóan az elkövetkezendő privatizálás elősegítéseként, mivel az állam az EU diktátuma szerint a szabad versenyt nem gátolhatja intézményeinek finanszírozásával.

Az orvosi felügyelet ingyenessége is egyre inkább csökken ...

Emlékszem, 1972-ben a trockista aktivisták szervezésében egy vita kezdődött, melyben én is résztvettem. Ekkor olvastam Trockij Átmeneti program-ját, a IV.Internacionálé alapító iratát és elhatároztam, hogy csatlakozom a szervezethez. Annál is inkább, mert ez volt az egyetlen politikai erő, mely azonnal a munkástanácsok támogatása mellé állt. Többször is vissza-visszatértem erre a mondatra, ami engem különösen megragadott: „Az emberiség történelmi válsága a forradalmi vezetés válságára korlátozódik...”.

Bizonyos időbe telt, míg megértettem, hogy az 1956 óta feltett kérdésekre, közöttük az enyémre is, ez a pontos és konkrét válasz elméleti megerősítése.  És szintén ez a gyakorlati válasz a magyar október alatti forradalmi vezetés hiányának központi kérdésére. Ez a hiány olyan súlyosan nyomott a latban, hogy a munkástanácsok nem voltak képesek koncentrálódni egy központi országos tanácsban.

Innentől kezdve megértettem, hogy olyan időszakban, melyben a munkásosztályt és vívmányait súlyos támadás éri, a forradalmi aktivistáknak pártjukat meg kell erősíteni, hogy az eredmények védelmére kelve minden erőt összpontosíthassanak. Magaménak tekintem Trockij e szavait:

„A forradalmároknak ez a feladata, védeni foggal-körömmel a munkásosztály összes elért eredményét, legyen az demokratikus jog, bérskála, vagy az emberiség olyan kolosszális vívmánya, mint a termelési eszközök államosítása és a tervgazdálkodás. Azok, akik nem tudják megvédeni a már kicsikart vívmányokat, nem tudnak harcolni soha újabbakért ...”

Ez volt az a harc, amibe Magyarországon a munkások, parasztok, értelmiségiek és fiatalok belekezdtek. Ezt erősítették meg egyhangúlag, amikor kijelentették: „Nem adjuk vissza az üzmeket a kapitalistáknak, sem a földet a nagybirtokosoknak!”  Tanácsaikat megalkotva, küldötteiket megválasztva, a társadalmi tevékenység minden területének ellenőrzését megszervezve, az „államapparátus sztálinista elemektől való megtisztítását” akarva teljes mértékben teljesítették a forradalmi politika céljait.

Nem felháborító-e ma, mikor az 1956-os forradalom eltipróinak örökösei Budapesten hivatalos megemlékezést szerveznek a világ nagyjaival, államfőkkel, királyokkal, hercegekkel, kardinálisokkal és Párizsban a Saint Sulpice templomban egyenesen Lustiger monseigneur díszelnökségével?

Ezzel a visszaemlékezéssel a mindennapok valóságára, szabatosan, a valódit mondva szerettük volna rekonstruálni a munkások, fiatalok, dolgozók harcát.  A demokráciáért, a szocializmusért, leszámolásért az idejétmúlt világgal.

(A fotó alatt)

„Szerettem volna elmesélni az 1956-os munkástanácsok forradalmának tapasztalatait; legnagyobb reményem, hogy az ifjúság hasznát veszi egyszer.”

Bibliográfia

- A szocializmus általános története 3.4. kötet J. Droz. PUF (1974)

- Molnár Miklós: Magyarország története, Perrin (1996)

- Magyarország története a kezdetektől napjainkig „Az európai népek története” gyűjtemény Budapest (1974)

- Fejtő Ferenc: A magyar tragédia, Horay (1996)

                          A népi demokráciák töténete, Seuil (1972)

- Kopácsi Sándor: A munkásosztály nevében – „megélt események” gyűjtemény, Robert Lafond (1979)

- Magyarország a XX. században, Pillantások egy civilizációra „Keleti országok” gyűjtemény, L’Harmattan (2000)

- Budapest 30 évvel később: a tábor legvidámabb barakkja „21”

- La vérité („Az igazság”) számai

-A CERMTRI füzetei:   1948 „Forradalom és ellenforradalom”, F. Merhing  K. Marx élete

                                         G.Bloch fordítása és jegyzetei 107.108.sz.(2002)

                                         Dokumentumok a Balkán kérdésérôl 73.sz . (1994) 78.sz. (1995)

                                         Proletárforradalom Magyarországon (1919 màrcius-augusztus)

                                         Domique Gros téziseinek részletei: „Az osztrák-magyar forradalmak munkástanácsai, reménysége és                   

                                                                                                          kudarca” 94.sz. (2000)

                                         Berlin 1953. 14.sz. (2003)

- Munkásmozgalmi füzetek 10.sz. 2000. jun.

- Szakszervezeti dokumentumok: Az 1917-es októberi forradalom utàn 40 évvel - a fémipari szakszervezet kiadása (a Force ouvrière

                                                      konföderáció tagja)

                                                      Magyarország, 1956. október (az Ecole Emancipée speciális száma)

                                                      Force Ouvrière hetilap 1956.nov. 8.15.22.29-i száma

                                                      A Nagybudapesti Központi Munkástanács jegyzőkönyvei, 1956. nov.15- dec.8.

                                                      Rendőrségi jegyzőkönyvek a munkástanácsi vezetők ellen, 1956. december 27.- 1957. július 5.

                                                      Részletek napilapokból (1956. aug. 9.-dec.12.)

- „Szuronyok hegyén nem lehet dolgozni” (illusztráció) Válogatás a munkástanácsok vezetőinek emlékeiből Századvég Kiadó, 56-os

                                                                                                     Intézet (1993)

- Pesti utca 1956. Válogatás a fegyveres felkelők emlékeiből, Századvég Kiadó, 56-os Intézet 1994.

- Pártok 1956. Válogatás a pártvezetők emlékeiből, Századvég kiadó, 56-os Intézet 1997.

- Magyar munkástanácsok 1956. Magyar füzetek, Párizs 1986.

- Ötvenhat októbere és a hatalom Napvilág kiadó , Politikatörténeti Intézet periodikája 1977.

- Múltunk Napvilág kiadó, Politikatörténeti Intézet periodikája 2005.

- Jobbágyfelszabadítás 1848. Mezőgazdasági Múzeum 1998.

.