Lomax: Magyarország 1956
Az 1956-os magyarországi eseményekkel kapcsolatban igen különbözõ elnevezések és megítélések honosodtak meg. Ideológiai beállítódástól és pártállástól függõen nevezik forradalomnak és ellenforradalomnak, népfelkelésnek és szabadságharcnak, nemzeti felkelésnek és demokratikus forradalomnak, a kapitalizmus restaurálásának és szocialista forradalomnak stb. Az angol kutató, Bill Lomax véleménye szerint 1956 lényege egy olyan társadalom megvalósítására tett kísérlet volt, amely egyaránt meghaladva a kapitalizmust és a sztálinizmust - egy demokratikus szocialista rendszer intézményi alapjait hozta létre. A forradalmi bizottságok és a munkástanácsok kialakulásával - írja - a forradalom törekvései egy valóságos népi autonómia megteremtésének irányában túlléptek a párt reformszárnyának elképzelésein, a jogállam és a többpártrendszer követelésén. Mindez a társadalmi struktúra olyan radikális demokratizálását célozza meg, mely a tényleges hatalmat a nép kezébe adja. Lomax másik, a hazai olvasó számára szokatlanul hangzó megállapítása szerint félrevezetõ 1956-tal kapcsolatban az írók és a reformpolitikusok aktivitására koncentrálni, hiszen kezdettõl fogva a dolgozók elégedetlensége tartotta ébren az értelmiségiek lelkiismeretét, a néptömegek lázongása határozta meg az eseményeket, sarkallta tiltakozásra az értelmiségi elitet.

 Vagyis - kiélezetten fogalmazva - az elméletet nem az értelmiség vitte be a munkásságba, hanem végsõ fokon a népmozgalom az értelmiségbe. Ezt igazolja többek között, hogy a forradalom második szakaszában, amikor a reformista értelmiség cselekvésképtelenné vált, a munkástanácsok ellenállása tényleges kettõs hatalmat hozott létre, és csak az õ példájuk nyomán kezdett tudatosulni néhány értelmiségiben a parlamenti demokrácián túllépõ közvetlen népi hatalom és dolgozói önkormányzat lehetõsége, illetve fölénye. Minden reform - állapítja meg a szerzõ - a fennálló hatalmi pozíciók elfoglalására, egyszerû hatalomváltásra törekszik, a forradalom célja viszont e hatalmi pozíciók megdöntése és radikálisan új társadalmi struktúra megteremtése. Ebbõl következõen a reformista értelmiséget két alapvetõ fogyatékosság jellemezte.
1. Naiv bizalom az "ancien régime" politikai intézményeiben, a pártokban, a parlamentben és a kormányban. Pedig - úgymond - "a forradalom csak úgy válhatott volna teljessé, ha a régi politikai intézményeket teljesen félre lehet söpörni, és ha a tömegfelkelés új társadalmi struktúrái lépnek a helyükre".
2. A Nagy Imre vezette reformista ellenzék az elitista hagyományt folytatta, és - lényegében sztálinista módon - azt gondolta magáról, hogy õ jobban tudja képviselni a munkások igazi érdekeit, mint maguk a dolgozók. Ezért nem volt képes megkérdõjelezni a párt szerepérõl vallott hagyományos nézetet sem.

A szerzõ részletesen tárgyalja 1956 társadalmi és politikai eseményeit. E vizsgálódás során jut el ahhoz a következtetéshez, hogy 1956 legfontosabb vívmánya a munkástanácsok mûködése, maradandó elméleti értéke pedig a munkástanácsok államának megteremtésére irányuló kísérlet volt. A munkások ahelyett, hogy a Parlamentet ellepõ képviselõket delegáltak volna, radikálisan új megoldást választottak, és a hivatásos politikusokéval szemben társadalmi ellenhatalmat hoztak létre. Olyan hatalmat teremtettek, amely az utcán és a gyárakban saját életüket és érdekeiket védelmezte. „A magyar munkások tehát a gyárak feletti közvetlen ellenõrzést gyakorló munkástanácsok révén egy csapásra szétzúzták a kommunista párt korábbi államhatalmát, és megnyitották az utat egy olyan társadalom felé, amely a marxizmus és a szocializmus eredeti célja volt – ahol a hierarchia az egyenlõségnek adja át a helyét, ahol a politikai intézményeket népi szervek váltják fel, ahol a politikai uralomból társadalmi hatalom lesz.” (Aura Kiadó)

Vissza a kezdõlapra


+

.