A következő
írás a Safari Club International Közép-Magyarországi Egyesülete
által „Gyerekek a természetért” című pályázatra
beadott munka, amellyel Mieczynszky Viktor III. helyezést ért el.
De jó
lenne már vadásznak lenni!
Békés megye
szegletében, Köröstarcsán, egy kis faluban élek, ahol a családomban
sok a vadász és nagy a vadászbarátok száma is.
Nagyapám is
vadász volt. Szerette és tisztelte a természetet és a vadat. Sok
élményét (sikeres és sikertelen vadászatát) mesélte el számtalanszor
újra és újra.
A családunk
négytagú, mondhatjuk vadász dinasztia. Édesapám is híve és művelője
a vadászatnak. Bátyám a vadászatot a sportlövészettel együtt
imádja. Nagy örömömre Édesanyám is sikeres vadászvizsgát tett
nemrég. Így már csak én hiányzom a sorból, hogy vadász legyek.
Így nekem
még a tanulóidő marad, de hűséges és kitartó hajtóként járom
a határt. Ezt nem bánom, hisz a tapasztalt „öreg rókáktól”
sokat tanulhatok. Úgy gondolom, hogy aki gyermekként megízleli a
vadászat gyönyörűségeit, az egy életre nem felejti el, és élete
részévé válik.
Apukám erdélyi
születésű, az ottani barátai közül is sokan űzik ezt az ősi
szenvedélyt.
Így a vadon
élő állatok széles skáláját figyelhettem már meg, hiszen
amit az Alföldön nem találhatunk meg az országunkban, azt tálcán
kínálja Erdély szép és érintetlen hegyvidéke, a sok patak menti
túrázás élvezete.
De meg kell
említeni még az élménydús baráti beszélgetéseket, melyek húsz
évvel ezelőtti vadászélményeket idéznek fel a medvék elejtéséről,
a vaddisznókonda felbukkanásáról és a farkas támadásairól.
Én már úgy
nőttem fel, mivel a család legfiatalabb tagja vagyok, hogy születésemtől
kezdve lőporfüstöt szagoltam.
A fegyverek
nagyon érdekelnek és igyekszem sokat megtudni róluk. Szeretem hallgatni
a hazaérkező vadászok elbeszélését is.
Esténként,
ha még ébren voltam, mindig odaültem és végighallgattam a
beszámolót, hogy alakult a hajtás, hány vad esett, sikerült-e rókát
lőni, hogy dolgoztak a hajtók, a vadászok, a kutyák. Az időjárás
kegye volt-e? Milyen érdekes, különleges egyedek bújtak elő, akik
a ropogó puskáktól sem félve mutatják meg büszkén magukat.
Az egyik ilyen
helyi vadászteríték-osztás után büszkén vittem haza apukám kompetenciába
kapott két kakasát, amikor hallom, hogy vadászbarátai keresik telefonon.
Este elmondta,
hogy farkas vadászatra hívják Erdélybe. Ez a hír engem is izgatott.
Azonnal kíváncsi lettem az információra, hol élnek, csapatban jelennek-e
meg, párban vagy egyedül vadásznak? Milyen a bundája színe, mivel
tudják becsalni? Szóval sok kérdés kavargott a fejemben, amit kénytelen
voltam elraktározni az élménybeszámolóig, apukám hazajöveteléig.
Apukám – mint később megtudtam – az elejtés lehetőségét átruházta
két barátjára, akiknek már régi vágya az ősi ragadozó elejtése.
Rövid tanácskozás után megbeszélték, hogy elmennek a messzi Hargitára.
Én, meg kell, hogy mondjam, az indulásuk előtt nem sokat tudtam a
farkasokról, ezért is tartogattam a viszontlátásig a kérdéseimet.
Azzal nyugtattam magam, ami nagyon nehéz volt, (hisz ez egy feneketlen
tudásszomj) hogy ha hazajönnek, akkor körülüljük az asztalt és
az élménybeszámolóból mindent megtudok.
A nagy napon
apukámék kora reggel indultak, de mint a disznóvágások alakalmával,
most sem tudtam aludni és elsőként ébredtem fel. Búcsúzva tőlük
éreztem, hogy nem mindennapi dolgokkal térnek vissza. Elutazásuk
másnapján megbetegedtem, és telefonon beszéltünk apával (ő orvos)
a teendőkről. Elmondta azt is, hogy a vadászat eddig eredménytelen.
Talán a kedvezőtlen időjárás (hóolvadás, esőzés) vagy DIANA
volt könyörületes a vaddal…, nem tudom.
Így
a vadászok picit reményvesztettek lettek és a hazajövetelen gondolkodtak.
Igaz,
nagyon szerettem volna, ha apa hazajön, de azt is kívántam, hogy
a nagy vad irháját is ki tudják lyukasztani. Mivel az időjárás
továbbra sem segítette a vadászatot, csomagolni kezdtek. Esős, nyirkos
január végi nap volt, és az utolsó esély a nemes vad elejtésére!
A
barátok úgy gondolták, hogy egy vaddisznóhajtással fejezik be a
baráti találkozót, mely enyhítene bánatos lelkükön, igaz a csodálatos
táj (amit és is imádok és kicsi szegletét magaménak is érzek)
felejthetetlen élményt nyújtott számukra.
Apukám
két elszánt barátja vállalta a nagy fizikai megterhelést és elindultak
a vaddisznóhajtásra, mely jó esélyt nyújtó gerincmenetet
jelentett.
Nem
telt bele sok idő, talán az égiek, talán a szerencse hatására
Zoli bácsi előtt rövid időn belül megjelent Erdély egyik legpompásabb
vadja, egy hím farkas. Az elmondása szerint a széljárás iránya
kedvező volt. Így az ordas nem érezhette, hogy a vesztébe rohan,
csak futott-futott a hajtók keltette zaj elől, mert tudta, VESZÉLY
van.
De
a tapasztalt vadász kivárta a legkedvezőbb időt, távolságot, izgalmaktól
felvértezve LŐTT!
A
nemes vad ekkor befejezte földi útját (életét) és a vadásza közelében,
egy fa törzséhez hengeredett le. Az öröm még át sem járta Zoli
bácsit, mikor lőtávolságra egy vadkan tűnt fel. A rutinos vadász
nem lepődött meg! Célzott, lőtt és talált!
Azt
hitte, hogy ez a nap pár órája az összes kétségekért kárpótolta,
de ez nem így történt!
Ugyanis
a vadászat nem fejeződött be! Zoli bácsi boldogan gondolt vissza
az elejtések pillanataira, amikor egy igazi, sok golyó elöl kitért
rókát pillantott meg. Úgy gondolta, ez már szinte ajándék az alföldi
vendégvadász számára, mely a napját megkoronázza.
Ezért
aztán nem késlekedett, a rókát is a terítékre hozta.
De
nem csak ez a csodálatos, hanem az, hogy ezzel egy időben a másik
vadásztárs fegyvere is megszólalt a hegygerincen, de nem ok nélkül,
ő is magáénak tudhatja a pompás vad trófeáját. Hát
így történt, hogy DIANA elébük vezetett két farkast.
Élményüket
százszor elmesélve, a fotókból készült CD-t többször megnézve
győződtem meg, hogy ez a vad, az ordas létezik, és elejtése megadatik
a kitartó vadásznak.
Azon
gondolkodom, hogy mire én is vadász leszek, lehet-e még valaha is
farkasra vadászni vagy sem. Remélem IGEN!
Mert
a nemes ellenféllel igazán jól lehet küzdeni.
Mieczynszky Viktor
– 5. osztályos tanuló |