Amethyst Neita
Születési név: Amethyst Deirdre Neita
Születési hely: Egyesült Királyság, Norwich
Származás: Aranyvérű
Előtörténet:
Az ősi Neita família első, és mint később kiderült egyetlen gyermekeként látta meg a napvilágot egy téli éjszakán. Szülei, Orianne és Onyx Neita elég nagy csapásként fogták fel, hogy lány, mivel érdekházasságuk nem tette őket épp boldoggá, de így tovább kellett próbálkozniuk fiú utódra várva. Ahogy teltek az évek, ez nem sikerült, de persze nem adták fel, amellett, hogy lányuknak a lehető legillendőbb nevelést biztosították, és itt hagy hívjam fel a figyelmet az illendő szóra, amit nem véletlenül használtam. A gyermek már apró korától kezdve nevelők, szolgálók, tanárok hadával volt körülvéve, holott akkoriban inkább még szülői szeretetet és törődést igényelt volna, amit sosem kapott meg.
Anyja, a francia származású Orianne kifogástalan modorú hölgy volt, éppen ez volt a feltétele a házasságnak, amivel a két családot egyesítették, lényegében a házasulandók megkérdezése nélkül. Ez egyébként a nő életében nem okozott nagy törést, mert mindig is csupán a társaság, a csillogás és a hatalom volt az, ami lekötötte, korán belénevelték, hogy egy úrilány sosem szerelmes, így soha nem is kergetett ilyen ábrándokat. Az úgynevezett sötét családoknál ha valakibe bele akarnak nevelni valamit, akkor az többnyire sikerül is, még ha az alanynak nincs is benne köszönete, így történt ez vele is. Lényegében egy sérült agyú és lelkű nő, akinek nincs is mása, mint a társadalomban elfoglalt helye, és a tökéletes külseje. A lánya megszülése is csak egy kötelezettség volt, ahogyan a hálószobában is csak gépiesen teljesített, talán ezért is váratott magára a valódi örökös, a név továbbvivője.
De persze az is lehet, hogy Onyx volt az oka, ezt már soha senki nem tudja meg, hiszen a hálószobatitkokról egy hölgy nem beszél, a férfi pedig a síron túlról nem tud ilyen információkat kiszolgáltatni. Már persze ha békén hagyják, és nem bolygatják, ami egy ilyen beállítottságú famíliánál sosem biztos. Egy szó, mint száz, Amethyst apja nem volt az a kimondottan hősszerelmes, avagy apáskodó típus, inkább a könyvek, bájitalok között töltötte napjait, dolgozószobájából csak családfői kötelezettségeit teljesíteni jött elő, és az ő olvasatában a gyermekével való foglalkozás nem tartozott ide.
Hogy mit akartam ebből kihozni? Egészen egyszerű: a Neita poronty mindent megkapott, amire csak szüksége lehetett a szereteten kívül, amiről szinte nem is tud semmit, hiszen az évek során, ahogy cseperedett, nem tapasztalhatta. Ellenben amint beszélni tudott nyelvórákat vett, magántanárai a legjobbak közül kerültek ki, egyszerre tanulta az angol, a francia és a latin nyelvet, amit később mások is követtek. Emellett persze az általános műveltség megszerzése is napirenden volt, zongorázni, táncolni, festeni, hímezni, és még rengeteg számára ostobaságnak tűnő dologra oktatták. Hat éves korára olyan volt, mint egy életnagyságú, tökéletes modorú porcelánbaba fehér bőrével, hollószín hajával, éjkék szemével, olyan lánygyermek, akit bátran lehetett társaságban mutogatni, hogy „nézzétek, milyen tökéletes, makulátlan”. Valóban az is volt.
Aztán egyszer csak vége volt a külvilágnak mutatott idillnek, mikor ismeretlen körülmények között az egész Neita-kúria népét lemészárolta valami, csak Amethystet életben hagyva, bár abban sem volt sok köszönet. Úgy tűnt, nem elég, hogy a családfő meghalt, egyedül hagyva gyászoló, a tragédia alatt éppen egy bálon lévő feleségét, de még a Neita név utolsó vér szerinti örököse is visszafordíthatatlanul megőrült. Senki nem tudja, mi is történt azon az éjszakán, de az bizonyos, hogy a kislányon kívül senki nem élte túl, sőt, szörnyű körülmények között távozott mindenki az árnyak földjére.
Amethyst pedig tényleg megőrült. Nem szólt senkihez, csak nézett bele a világba, bár pontosan látni lehetett, hogy immár világítóan világoskék szemei nem fókuszálnak semmire. Addig hollófekete haja hófehérbe váltott, a gyógyítók szerint ez gyakori eset, mikor valaki halálfélelem alatt áll. Minden porcikáját karmolás nyomok borították, mint kiderült, önkezétől elszenvedve a legtöbbet, csak három párhuzamos, mély vágás eredetére nem tudtak rájönni, és ezeket valójában soha nem is tudták begyógyítani, örök emlékül ott maradtak a hátán a hegek, nem mintha valaha is felejthette volna az átélteket.
Tizenkét éves koráig nem szólalt meg, nem igazán cselekedett önállóan, olyan volt, mint egy robot. Ha azt mondták, hogy egyen, akkor evett, ha azt mondták, hogy menjen A pontból B pontba, akkor megtette, de ha senki nem törődött vele, akkor naphosszat csak ült, ahol éppen volt, és üres tekintettel, kifejezéstelen arccal bámult továbbra is. Eleinte mindent megpróbálták, hogy kibillentsék ebből a katatóniából, de sem az intenzív gyógykezelések, sem a képzett mágusok nem tudtak ellene semmit tenni, míg végül feladták, és hazaengedvén hagyták, hogy tegyen, amit tud. A Semmit.
Az anyja, mivel több rosszindulatú pletyka is lábra kelt arról, hogy férje sötét mágiával idézte magára a bajt, mert olyanba ütötte a pálcáját, amibe nem kellett volna, elhagyta Angliát, és saját családjánál, Franciaországban talált nekik menedéket a kíváncsi szemek elől. Lányát a szolgálókra bízta, ő pedig belevetette magát az olyannyira szeretett társasági forgatagba, ami végül is az életét mentette meg azon az éjszakán, mikor minden rosszra fordult.
Aztán mikor Amethyst tizenkét éves lett, de az állapota még mindig stagnált, látogatót kaptak egy távoli nagybácsi személyében, aki zsarnoki modorával, és nem egy sötét mágiával létrehozott „segédeszközzel” visszahozta a lányt a való világ talajára, elvégre nem engedhette elkallódni az utolsó aranyvérű Neita ivadékot. A kislány sokat változott hatéves önmagához képest, bár ez cseppet sem meglepő. Nem volt többé bájos, engedelmes báb, magas falakat vont maga köré saját ép eszének védelmében, ha már nem hagyták, hogy továbbra is az áldásos semmiben lebegjen. Valójában anyja szerint mindenki jobban járt volna, ha úgy marad, ahol volt, de ha már visszatért, megint kötelezte régi tanulmányainak folytatására, amik most kiegészültek kicsit Cerberus bácsi magánóráival, ahol a sötét tanokról beszélgettek, és aminek hatására Amethyst kezdte feldolgozni az őt ért traumát, amit egyébként rajta kívül senki nem tudott, mi is volt pontosan.
Aztán két évre rá azt kellett hinniük, hogy a család férfi tagjain átok ül, mert egy apró baleset jóvoltából Cerberust felfalták a saját kísérletei, hivatalos verzió szerint egy nem sikeresen szelídített mantikór. Mivel ez csak hivatalosan hangzott így, valójában pedig mindenki tudta, hogy illegális varázslatokat használt lopott holttesteken, így Orianne megint költözésre szánta el magát, visszatértek az angliai Norwich-ben üresen álló Neita-kúriába, ő pedig nekikezdett, hogy visszaszerezze társadalmilag szerinte megérdemelt helyét a varázslóközösségben, és a legjobb úton haladt e felé. Amethyst betöltötte a tizenhatodik életévét, tehát immár muszáj volt iskolába küldeni, nem halogathatta tovább. Mivel anya és lánya nem volt túl jó viszonyban, a lehető legmesszebb akarta magától, és új életétől tudni a félresiklott nevelését, így beíratta a Beauxbatons-ba a lány kézzel-lábbal való tiltakozása ellenére.
A legifjabb Neita ugyanis apja és nagybátyja nyomdokaiba akart lépni. Már nem abban a tekintetben, hogy rút halálra vágyott, hanem úgy, hogy a sötét tanok érdekelték, azon belül is leginkább a nekromancia, a démonológia, a halál foglalkoztatta. Isteni jelnek vette, hogy ekkoriban nyitotta meg újra kapuit a neves Mysterio Feketemágus Képző, és mindent bevetett, hogy ott kezdhesse meg inkább a tanulmányait annak ellenére, hogy ennek milyen politikai visszhangja lett volna anyjára nézve. Fél év franciaországi száműzetés után végre elérte (nem utolsó sorban a tanárai, a diáktársai, és saját anyja módszeres kikészítése által), hogy iskolát válthasson, és megérkezett a Mysterioba, tudásra szomjazva.
Kinézet:
Ha egy szóval kéne jellemezni a kinézetét, akkor az a fagyos lenne, mégpedig jogosan, ugyanis vegyük sorra, mit láthatunk, ha ránézünk: Hófehér, majd’ derékig érő haj, természetellenes szinten világos bőr, világítóan jég kék szemek, amikben mindig hidegség honol, arca pedig az esetek kilencven százalékában kifejezéstelen, akár egy márványszobor, vagy még inkább. Emellé rettentően sovány, bár ezt sikeresen takarja az állandóan hordott talár. Pontosan tisztában van vele, hogyan is fest, de nem zavarja, sőt, alaposan rátesz a hatásra öltözködésével, mert csakis fehér, vagy nagyon sötét holmikat hajlandó viselni. Előbbiben úgy fest, mint egy szellem, utóbbi pedig meghökkentő módon kiemeli, mennyire nincs rajta szín. Mindent összevetve elég hátborzongató látvány, ha valaki nincs hozzászokva, és senkinek nem jut eszébe, ha ránéz, hogy na én most elbeszélgetek ezzel a szimpi csajjal. Nem, Amethyst nem az a fajta, aki elsőre belopja magát az emberek szívébe. Sőt, valójában másodjára, ötödjére, de még tizedjére sem. Ami a legelidegenítőbb benne, hogy pontosan látszik rajta, mennyire nem bánja ezt.
Jellem:
Miként a kinézetére, a jellemére is a fagyos szót lehetne használni, ő nem az a fajta, aki kívül bár tüskés és távolságtartó, az első jó szóra dörgölőző kiscicává válik. Nem, ez kizárt, utálja a macskákat. De komolyra fordítva a szót: Ironikus, kritikus, arrogáns, precíz, távolságtartó, hűvös, cinikus, olykor goromba, hogy csak pár alapvető tulajdonságát emeljem ki, amik azzá teszik, aki. Emellett élesen vág az esze, intelligens, bár ha nem muszáj, ezt nem csillogtatja, pontosan a nagymértékű öniróniája miatt. Elég sok humorérzék szorult belé, bár ebből a külvilág nem sokat érzékel, hiszen valószínűleg hat éves kora óta nem nevetett, és átlag évente egyszer mosolyog szívből. Viszont saját énjét nem is tudná kellő humorérzék nélkül elviselni, ugyanis eléggé katasztrofálisnak tartja magát. Folyamatos vitában van saját természetével és neveltetésével, minden lépését megkérdőjelezi, kifordítja, kigúnyolja, ám végül mindig úgy cselekszik, ahogy az anyja elvárná, még ha a maga hátborzongatóan fagyos módján is. Hiába, a neveltetés nagy úr.