---

Audrey J. Sinclair

Születési név: Audrey Jillian Sinclair
Születési hely: Anglia, London
Vér: Aranyvér


Előtörténet:

Jillian:
Fájt. Iszonyatos fájdalmat éreztem. Olyan volt mintha darabjaimra hullottam volna szét és mégis, valami megmagyarázhatatlan erő egységben tartott. Az egész testem verítékben úszott, a hajam csapzottan az arcomra tapadt és nem láttam mást csak a hálóruhám vértől, magzatvíztől mocskos anyagát. Kétségbeesetten pillantottam a bábára, de erőm nem volt megszólalni, hát a tekintetem beszélt helyettem is.
„Mikor lesz vége?”
Az idős asszony elég régóta dolgozott már a szakmájában ahhoz, hogy megértse néma kérdésem.
„Faros…nem lesz könnyű kedvesem, de már késő bármi mást lépni. Tartson ki. Mindjárt vége lesz.”
Pontosan ezt mondta. Annyira erősen koncentráltam arra, hogy halljam amit mond, hogy szinte ordításnak tetszett a hangja a fájdalomtól lángra gyúlt elmémnek. Nem is vettem figyelemben a mondatának első szavait, csupán az utolsókra fordítottam figyelmet.
„…mindjárt vége lesz.”
Mindjárt megszűnik a fájdalom. Sikoltani akartam, üvölteni. De nem tettem. Nem tehettem. Hiszen legyél bármilyen helyzetben, az aranyvér kötelez. Visszavonhatatlanul. Sosincs kivétel.
A következő pillanatokat nehéz hűen visszaadni, nem tükröznék azt amit akkor és ott ténylegesen éreztem. A pokoli kíntól a percek lassú araszolása után eljutottam a mennyei megkönnyebbülésig. A vége, az utolsó nyomás volt a legszörnyűbb, akkora szállt el az összes erőm. Kimerülve hanyatlottam vissza a párnáimra.
A nyugodt, békés csöndben azonban volt valami zavaró. Igen, tényleg ez a legtalálóbb szó rá. Zavaró…mi több, vészterhes. KELLETT volna egy alapvető zajnak lennie. Egy kisbaba sírásnak. De én nem hallottam semmit sem. A bábaasszony tette a dolgát, én ott pihegtem a párnák között és csak a csöndet hallottam. A szívembe mintha jeges kéz markolt volna.
„A kisbabám?”
A mai napig kiráz a hideg ha csak belegondolok milyen túlviláginak hatott a rekedt, kétségbeesett suttogásom.
Egy teljes perc némaság, majd a bábaasszony felém fordult, karján egy bepólyált kis csomagot ringatott. Teljesen össze voltam zavarodva. Nem hallottam a sírást, semmit, egy kis nyöszörgést sem, hát mit ringat a karján a nő?
„Minden…”
Kezdtem volna bele, de az asszony halványan elmosolyodott így nem folytattam.
„Minden rendben.”
Nem is tudom mit éreztem akkor. Talán hirtelenjében semmit sem. Az asszony felém nyújtotta a babát. Én azonban nem vettem el tőle azonnal. Még mindig egy valami foglalkoztatott.
„Nem sírt fel.”
Durcásan, már-már dühödten ejtettem ki a szavakat a számon. Hogyne lettem volna dühös. Minden baba szokott sírni, sírniuk kell. Az én kicsim pedig meg sem nyikkant. Nyugodtan, egyenletesen lélegezve, elvolt a kis takarója alatt.
„Nem sírt fel.”
Visszhangozta a bába, miközben csak-csak a karomba adta a gyermeket. És ennél többet nem mondott. Rövid időn belül összeszedelőzködött és magunkra hagyott bennünket. Abban a percben, hogy kilépett a háló ajtaján, abban a pillanatban néztem először a babámra. Megrettentem. Minden istenekre mondom visszariadtam a pillantásától. Sötétszürke, komoly pillantással méregetett. Pontosan így volt. Méregetett. Mintha csak fontolgatná, hogy valóban jó helyet és családot választott-e magának a földi létére. Mintha a vesémbe látott volna és a legutolsó, legrejtettebb titkomat is kiolvashatná a tekintetemből. Pánikba estem.
„Karra!”
Szaporán lélegezve kiáltottam a manónknak.
Egy halk pukkanással meg is jelent előttem. Úgy éreztem megfulladok.
„Asszonyom.”
Úgy hajbókolt a kis korcs, hogy denevérfülei a földet verdesték. Erre azonban most nem volt kedvem méltóan reagálni.
„Vidd el innét, vidd a babaszobájába.”
És a karom máris engedte el a gyereket. Hála a manónak, nem zuhant le az ágyról. Túlélte épségben. Pedig talán nem kellett volna. Borzasztó ezt egy anyának kimondani, de bárcsak ne élte volna túl a születését.

Andrew:
Talán minden apa így van vele, lehet csak én, de a szívem mélyén nagyon reméltem, hogy fiúval ajándékoz meg a sors. Mikor megtudtam, hogy kislányom született, nos bevallom férfiasan nem lelkesedtem a dologért. Egy lány? Milyen sors vár rá? A mi világunkban semmi jó. Kihasználják majd, bánthatják. Olyan gyengék, törékenyek. Védelmezni kell őket. A dolgozó szobámban voltam, a kandalló előtt ültem, kezemben egy pohár whiskey-vel, és csak elkeseredetten bámultam ki a fejemből. Két napja, hogy megszületett a lányom, de még egyszer sem néztem felé, vagy pillantottam rá. A sokk, hogy nem fiú lett megbéklyózta minden apai érzésemet. A nejem sem lelkesedett a gyermekért, legalábbis ezt láttam az arcán akármikor is szóba került köztünk a dolog. Tény, nem túl sokszor történt meg ez. Mi több, következetesen kerültük a témát. A lelkem mélyén megvetettem magam emiatt, de a felszínen, ahol éltem, és ahol létezni voltam képes, ebben a felszínességben azonban megkönnyebbülésben dagonyáztam.
Két héttel később minden megváltozott.
A minisztériumtól jöttek. Nyilvántartásba venni a babát, ha így jobban tetszik. A nejem éppen az ágyat nyomta, valami szülés utáni nyavalya tört ki rajta megkésve. Én vezettem a gyermekhez a kiküldötteket. Enyhe gyomorgörccsel léptem át szobájának küszöbét. Nekem pontosan annyira volt újdonság a látványa, mint a mellettem lépdelőeknek. Azonban felvettem a pókerarcot és játszottam a szerepemet.
„Mi a leány neve?”
Csendült fel egyszer csak a minisztériumi alkalmazott éles hangja. Pár másodpercig csak pislogni voltam képes. A gyerek neve? A neve? Akkor döbbentem rá, hogy még csak nevet sem adtunk a lányunknak. Nem is készültünk lánynevekkel. Annyira fiúban bíztunk. Bíztam.
„A neve…Audrey. Audrey Jillian.”
A férfi bólintott és a pennája gyorsan sercegett a papíroson. Nem tudom miért éppen e két nevet mondtam nekik. Vagyis nagyjából tisztában voltam vele. Leány név kellett és a feleségem jutott először eszembe. Illetve nagyanyám. Audrey, mint nagyanyám. Jillian, mint a feleségem. Egyszerű képlet. Ezek után még volt némi kérdés, de már csak a családdal kapcsolatosan. Majd a látogatók távoztak. Karra, a házi manónk kikísérte őket én pedig ott maradtam a gyerekkel. Lassan, szinte betegesen óvatosan léptem a kiságyához. Nehezen akaródzott ránéznem. De megtettem. És mennyire örülök annak, hogy így cselekedtem. Csak a szemébe kellett pillantanom. Egész kis lénye bilincsbe zárt engem és ezzel egyenesen arányosan megoldotta a csomókat a felé táplált ellenérzéseimmel szemben. Mintha nem is egy pici kislányt láttam volna ott, hanem egy értelmes, megfontolt felnőttet. Egy embert, akit nem kell majd védelmezni, mert meg van az ereje ahhoz, hogy megvédhesse önmagát. Egy embert láttam, aki nem áldozat lesz. Hanem túlélő. Az én lányom. A vérem, függetlenül mindentől.

Roseleen:
16 évvel ezelőtt kerültem a Sinclair családhoz, az egyéves lányuk, Audrey mellé fogadtak fel dadának. Nem hittem volna, hogy itt ragadok…persze a szó jó értelmében, de erről majd később. Haladjunk szépen sorban.
Az ilyen korú gyerekekkel nem egyszerű bánni, vagyis elég nagy figyelmet igényelnek. Volt tapasztalatom, nem Sinclairék voltak az első család akiknél szolgáltam.
De Audrey, az én kis Audrey-m meglepett. Egyáltalán nem nevezhettem tipikus gyereknek. Annyira más volt. Csak nem tudtam megfogalmazni miben. A kapcsolatunk nem indult zökkenőmentesen, de nem rossz értelemben. Én elláttam a feladatomat, de ő mintha tudomást sem vett volna a jelenlétemről. Így ment ez elég sokáig. Én készítettem el az ételét, én öltöztettem, a haját is én csináltam meg. Meséltem neki, ha úgy igényelte, ha beteg volt, ápoltam. Igyekeztem a barátja lenni, a kedvében járni. Korán megtanult beszélni. Másfél-két évesen értelmes mondatokat gügyögött, később pedig már kedvesen csacsogott. De mindvégig semleges maradt irányomban. Nem olyan volt, mint a többi kisgyerek. Sosem rendetlenkedett, nem virgonckodott. Nem lettem a bizalmasa, nem osztotta meg velem az álmait, a titkait. Semmit, amit az eddigi gyerekek, akikkel dolgom volt, megtettek.
6 éves volt, mikor úgy döntöttem elhagyom a családot. Több okból is. Általában mindig eddig vagyok egy gyermek mellett és mert Mr. Andrew Sinclair előkészítőbe szándékozott küldeni a gyermeket. Rám pedig onnantól nem lesz szükségük.
Az éjjel szándékoztam útra kelni, a lehető legnyomtalanabbul eltűnni. Audreytól el sem köszöntem, abban a hitben éltem, hogy fel sem tűnik majd neki a távozásom, eddig sem méltatott nagy figyelemre. A kúriához vezető földút előtti kereszteződésnél álltam és vártam, hogy megérkezzen a megrendelt jármű. Az órámra pillantottam. Mindjárt itt az idő.
Aztán meghallottam. Először egészen messziről, halkan. Majd végül már élesen, kétségbeesetten.
„Roooooseleen! Roosie!”
Audrey hangját véltem felismerni. Aztán egy másik hangot is. Mr. Sinclair-ét.
„Kislányom állj meg. Lassíts! Audre

Kinézet:
magasság || 160 cm
tömeg || 52 kg
rassz || európai
szemszín || szürke
hajszín || vörös
kinézet || egy alacsony, törékeny mégis egyenes, büszke tartású lány. Minden alkalommal elegáns, kellemes ruhakollekciókat, semmi különlegeset. A praktikum, és a kinézet viszont fontos tényező. Nem hord szakadt, divatosnak titulált semmi tartása nincs ruhákat. Haja általában lágy hullámokban omlik a vállára, de nem különben szívesen készít magának fifikásabb frizurákat is.

Jellem:
Csendes, visszahúzódó, de egyáltalán nem a magányt kedvelő ember. Úgy tűnik nagyon önálló, nagyszerűen meg van egyedül is, legfőképpen segítség nélkül is. Ez egy bizonyos pontig igaz is, mert tud egyedül élni, egyedül intézni a dolgait. Mégis, titkon igenis szüksége van emberekre. Azokra kiket a szívébe zárt és akik érdemesek arra, hogy a bizalmát élvezzék.
Nem mellesleg nem egyszerű megnyerni. Ezerszázalékig biztosnak kell lennie abban, hogy a másik akár az életét is odaadná érte. Feltétel nélkül, viszonzást nem várna. Kissé önző is. Vagy talán nem is olyan kissé. Kell hogy tudja és érezze, hogy a dolgai, amit szeret és ami az övé, az TÉNYLEGESEN az ÖVÉ legyen.

Szorgalmasnak mondható, enyhe teljesítménykényszere van, főleg az apja irányába, így igyekszik tanulmányi eredményeiben a legtöbbet nyújtani. Ez többé-kevésbé sikerül is neki, mert tény akadnak hullámvölgyei. Azt is töredelmesen be lehet vallani, hogy nem átalkodik „plusz segítséget” is igénybe venni, ha érdeke úgy hozza. Ebből kifolyólag egy picikét…pff…nos ez elég enyhe kifejezés…manipulatív.