Valamennyi
írónk közül Petőfi életrajza a leginkább ismert. A márciusi ifjak vezéreként és
március 15-e egyik hőseként, majd az 1848-49-es szabadságküzdelem mártírjaként a
nemzeti legendárium egyik központi alakja lett; a múlt század ötvenes-hatvanas
éveitől ő jelentette a magyarság számára a nagybetűs Költő fogalmát. Élete
legalább annyira kultusz tárgya lett, mint a költészete.
Petőfi életének utolsó másfél évét mintha csak egy végzetdráma szerzője írta volna: 1848. március 15-től, a győzelem és a dicsőség tetőpontjától 1849. július 31-ig, a végső segesvári katasztrófáig egyetlen hatalmas ívű zuhanásnak tűnik fel pályája.
1848.
március 15-ike a pesti forradalom s egyszersmind Petőfi napja. A márciusi ifjak
vezéreként az események egyik főszereplője. A 12 pont mellett a Nemzeti dal a
népakarat legfontosabb kifejezője. A költő forradalomjövendölése megvalósulni
látszott, s ő a megálmodott szerepnek megfelelően egy népmozgalom élére került.
Ismeretes, hogy március 15-én reggel, amikor a bécsi forradalom hírét vették,
Petőfi kezdeményezésére határoztak úgy a Pilwaxban összesereglett ifjak: az
eredetileg 19-re tervezett népgyűlést azonnal meg kell tartani.
A nevezetes nap eseményeit (még hatásuk alatt, 15-én éjjel, illetve 16-án) prózában is, versben is megörökítette. A pillanat mámorában, nem kis túlzással bár, de jogos büszkeséggel vetette papírra: „Nagyapáink és apáink, / Míg egy század elhaladt, / Nem tevének annyit mint mink / Huszonnégy óra alatt.”