Rogovszky Zoltán
Lelki ösvényeken
Találkozás Minden Létezővel
 

Sas a lemenő napban
"Elődeink úgy hitték, hogy a dalok a csend szülöttei, akkor keletkeznek, ha mindenki megpróbál a szépre gondolni. A dalok akkor alakot öltenek az emberek szellemében, s a felszínre jönnek, akár tenger mélyéről a buborékok, amelyek a levegőre törekszenek, s ott szétpukkannak. Így keletkeznek a szent énekek."

Keresek. Valami olyat kell megtalálnom, amit csak más adhat meg. Mikor úgy éreztem, hogy nem tudok továbblépni, hozzátok fordultam, mi az, ami hiányzik az életetekből, amit szívesen megismernétek. Sokféle és jobbnál jobb válaszok érkeztek: Mit gondolhatott Shakespeare? Mi van a halál után? Milyen lehet a világűrből látni a Földet? Mit mesélnek az álmaink? Vannak-e olyan képességeink, amelyeket nem ismerünk? Milyen lehet más népek kultúrája, gondolatvilága? Merész kérdések egy délutáni tanterem lehetőségei között.

Egy magányos kis erdőszéli házikó körül is sokáig kell keresni a válaszokat, ám a hozzájuk vezető utakat magunkban hordozzuk -- így végül meg fogjuk találni kérdéseinkre a választ. Fejünkkel érintjük a tölgyfa csupasz törzsét, és felnézve az élet kuszának tetsző hálózatát látjuk, amelyen elindulunk. A hálózatok összekötnek, és testünkben is ott hordozzuk őket a tenyerünkbe gyűrődött jelekként, ereink, idegeink ág-bogaiban.
Tél van. Állunk a hóborította erdőben, csupasz, fekete törzsű fák között. Társam mellettem guggol. A nap szinte szemmagasságba ereszkedik. Izzó vasgolyóként fest mindent aranyló vörösre. Karjaimat széttárva engedem, hogy befogadjon, tekintetemet az örvénylő gáztömeg mélyébe fúrom. Egy sas ereszkedik fölém. Egymásba kapaszkodva emelkedünk az erdő és a világ fölé. Ismét keresek valamit, de már vezetőim is megérkeztek. Mikor visszatérek, a nap már eltűnt, társam kuporog csak a hóban, és nagyon örül, hogy nem hagytam túl sok ideig magára.

Lépések körbe-körbe
"A szavak is szimbólumok, és nagy erőt hordoznak, különösen a nevek."

Ha lépéseket hallunk, odafordítjuk tekintetünket, és alaposan szemügyre vesszük a közeledőt. Megállapítjuk, ismerjük-e, várva vagy váratlanul érkezik, és sok mindent meg tudunk állapítani lelkiállapotáról, hozzánk való közeledéséről és a találkozás várható kimeneteléről is. Szemünk mint érzékszerv sok fontos információt közöl a környező világról, de éppen olyan sok dolgot el is takar azzal a fontosságával, amiben annyira bízunk. Észrevesszük-e azokat a felénk közeledő lépéseket, amelyek felé lehetetlen a szemünket odafordítani, mégis felénk jönnek jó vagy rossz hírekkel, és számunkra fontos üzeneteket hoznak? Sokszor olyankor világosodik meg elménk, amikor egy problémás helyzet időben vagy térben eltávolodik tőlünk, akkor értünk meg másokat, amikor fizikai valóságukban éppen nem láthatjuk őket. Az utazó sámán is révületében gyakran szemét, arcát eltakarva indul útjára, hogy a fizikai világ ingerei ne zavarják más fajta érzékelését.

Ülsz az erdőben egyes egyedül, ahová kivittelek. Azelőtt egyikünk sem járt ott, de az érzéseim idevezettek, és tudom, hogy biztonságban vagy. Ülsz és nem nézhetsz körbe, mert kendőt kötöttem a szemed elé, mielőtt otthagytalak. Egyetlen feladatod van, hogy minden ismert és ismeretlen érzékeléseddel figyelj a környezetedre, olvadj bele a világba, majd szűkítsd le a figyelmedet önmagadra, a megjelenő képekre, és add át magad ennek az álomszerű, időtlen érzésnek. Bíznod kell abban, hogy érted jövök. Nem kell félned semmitől, mert két kövecskét szorongatsz a kezedben, ezeket csörgetve, összekoccantva elijesztheted az ártó szándékot és gondolatot. Ez az álmok, a képzelet ideje, amelyből minden ébredésnél újjászületsz és ismét magadra találsz. Mikor eljövök érted, csöndben indulunk tovább. Sorban elmegyünk mindenkihez, egyetlen hang nélkül. A hangoskodás összetöri a születő gondolatokat, átfesti a látott képeket, elgyengül, termékenyítő erejét veszíti a közös megismerés. Mikor újra együtt vagyunk, mindent elmondhatsz, amit láttál, amit éreztél, ami történt veled. Mi figyelmesen végighallgatunk, esetleg a végén kérdezgetünk, majd várjuk, hogy megkapd az új nevedet. Olyan nevet, ami formál és vezet téged. Lehetsz Csobogó Vízesés, Éber Őz, Bukfencező Mókus, Égi Madár, Zenélő Erdő, Csodálkozó Lepke, Tűzmedve vagy Mindenbe Merülő. És a neved megjelenik valamelyikünk gondolataiban, hogy kimondhassuk: "Jó név. Igazán jó. Hozzád illő." Ezzel befogadott a világ, mert részévé váltál.

 

Dübörgő kavicsok
"A kő tökéletesen beilleszkedik jelképeink világába. 
Gömbölyű és végtelen. Végtelen a benne rejlő erő is. 
A gömbölyű tárgyak egymással rokonságban állnak..."

A kövek sokat tudnak. Tudják azt is, mikor ugorjanak ki a dobból. Te hiába rázod, próbálsz megszabadulni dübörgésüktől, de ha megjelent előtted a jel, akkor egymás után könnyedén kiszökkennek és elhallgatnak. Megrázhatod zsibbadt karodat, és megkönnyebbülten adhatod tovább a dobot a melletted ülőnek.
Körben ülünk a fűben, a ház előtt, és ősi jeleket keresünk. Olyanokat, amelyek minket fejeznek ki, és amelyekkel mi is kifejezhetjük önmagunkat. A jelekkel foglalkoztunk egész álló nap. Tudjuk, hogy a kör összetartó egység, ezért is ülünk körben. Ismerjük a kereszt összekötő és elválasztó jelentését; körbe vesz minket -- bennünk is ott van -- a négy őselem. Szemünkben ott a vizek tükre, ott a föld mélysége, a levegő álmai és a tűz fénye. Egész testünket ők építik fel. Ülünk a földön, a fák lombjai közül ránk süt a nap, megsimogat a szellő, és nem messze tőlünk ki nem apadó forrás vize csörgedez. Az egész világot is ők építik fel körülöttünk.
A kövek szorgalmasan dolgoznak a dobban. Dübörgésük feloldja bennünk a világot, és minket a világban. Ahogy a dob körbejár, mindenki beleejti a maga kavicsait, behunyjuk a szemünket és magunkban biztatjuk a soron lévőt, erőt és kitartást kívánva neki. Ezek a kövek ősidők óta hevertek itt, és most átadják azt a tudást, amit kőként őriznek. Mi pedig meghallgatjuk a nekünk szánt üzenetet, és ecseteinkkel felrajzoljuk a jelet, amit kaptunk.

Szelíd vadászat
"...minden állatban rejlik erő, mivel a Nagy Szellem lakozik mindannyiukban, még az apró hangyában, a pillangóban, de a fákban, virágokban, sziklákban is."

Tűznél tervezgetjük a holnapot. A dob ismét körbejár. Dübörgő hangja hívja a vadakat. Kérjük, mutassák meg magukat a felkelő nap fényében, hogy csodálhassuk erejüket, ügyességüket és kitartásukat. Az új nap kezdete mindig öröm forrása. Persze csak ha az előzőt befejeztük, és ha nem úgy ébredünk reggel, hogy az elmúlt napok felgyülemlett feladataival kell tovább birkóznunk.
Még sötét van, amikor hálózsákjainkból kikecmergünk, ébresztgetjük egymást. A hajnalnak egyelőre csak azt az erejét érezzük, ami visszataszítana a puha melegségbe, az álom karjaiba. Kint szürke sötétség, a táj hűvös lehelete és a madárnép fényt követelő hangoskodása fogad. Őzek, szarvasok figyelnek az erdők mélyén. Rókák, nyestek osonnak ösvényeiken. Milyen törékenyen és elhagyatottan állunk a mindent beborító égbolt alatt! A lesen kuporogva is várjuk, csak várjuk a keletről érkező fényt, amely visszaadja hitünket és erőnket a csüggedés helyett. Nem messze őzek legelésznek, és ahogyan a napkorong emelkedik, szépen lassan eltűnnek a lombok között. A hajnal lenyűgöző szépségét is megmutatta.
Fejemet a magas fű közé fúrva ismeretlen ösvényekre indulok. Mikor az áthatolhatatlan sűrűbe beszűrődő fényhez hozzászokik a szemem, felkúszom a fűszálak szárán, és ismerkedem az erdő magányos lakóival. Jámbor növényevők és gyilkos ragadozók vesznek körbe, mozgásukban, testükben és szokásaikban lenyűgözően szépek és tökéletesek. Ahogy mind kíváncsian nézünk befelé fűablakainkon át, szinte el sem hisszük, hogy mindenhatónak és természetfelettinek tartott testünk éppen olyan törékeny, mint a legapróbb pók vagy hangya teste, ha a természet erőihez mérjük azt.
Ahogy a nap halad égi útján, megéhezünk. De nem könnyű ám az élelemhez jutás a természetben! Ügyesség és kitartás kell ahhoz, hogy a nálunk gyorsabb vadat elejtsük. Egyenes, könnyű nyársaink vannak, és előttünk ringatózik a szélben a célpont: virágokból font koszorú, színes kendőkkel felaggatva, amelynek a közepén a legügyesebb vadászok fája fog átsüvíteni. Furulyák és dobok hangja szólal meg, tüzes énekek csendülnek, ahogyan sikerre biztatjuk a vadászt. Ha elvéti a vadat az első dobással, még egyszer dobhat, mielőtt az végképp eltűnik a szeme elől. Ha megsebesíti azzal, hogy valahol eltalálja, akkor többször is dobhat.
Minden vadászat vége a lakoma, és a köszönet az élelemért, amely táplál minket. Az esti tűzön már sülnek a pecsenyék, és a tűz szikrákat küld csillag-testvéreinek. Ének és füst száll fel, amely megszenteli az eltelt napot és elhozza az álmokat.

Tulajdonság-sokszorozás
"Ne járj mögöttem, nem vezethetlek.
Ne járj előttem, nem követhetlek.
Járj mellettem, hogy egyek lehessünk."

Mondd, tudsz említeni tulajdonságaid közül öt olyat, amelyek egyáltalán nincsenek kedvedre, szívesen megszabadulnál tőlük? Biztosan gyorsan összegyűlnek. És tudsz-e mondani ugyanilyen gyorsan értékes tulajdonságaid közül ötöt? Nos, ez utóbbiak azok, amelyeket érdemes sokszoroznod.
Mi is összegyűltünk egy alkalommal, hogy "kettőcskéket" alakítsunk ki. A tulajdonságok is úgy szaporíthatók, mint az élet. Egy sejt, ha kettéosztódik, anélkül lesz több, hogy valamit elveszítene. Mi mások által vágyott tulajdonságainkból igyekeztünk átadni egymásnak. Mindannyiunknak volt lehetősége olyan tanítót választani, aki magában hordta a választott tulajdonságot, és mint e tulajdonság jó ismerője, vállalta, hogy segít kialakítani azt társában, abban, aki mellészegődött. Mindannyiunknak lehetősége volt arra, hogy olyan tanítványt fogadjon, akinek átadhatja gondolatvilágát, viselkedése titkait, amelyből az adott tulajdonság táplálkozik. A tanító és a tanítvány kapcsolata intim: amit megbeszélnek, kettőjükre tartozik, ahogyan az a felelősség is, hogy egymást választva helyt kell állniuk. Az igazi erőpróba az, hogy szembe kell nézniük maguk és mások nehézségeivel a személyiségformálásban, a vágyott és a reális énkép közelebb hozásában, és hogy a mi kedvező adottságunk kialakítása más számára lehet izzasztó feladat, vagy akár elérhetetlen vágy is. Egy-egy tulajdonság átadása nem magától értetődő siker. A megtermékenyítő gondolat hozza azt létre. A tanító ezt tapogatja ki a rábízott személyben, és a tanítvány is ezt kutatja. Ha rátalálnak, akkor születik meg valami régóta létező, kettőjük erejéből.

Tüzes nagyapák
"A víz jéghideg, a kövek vörösen izzanak; 
ami bekövetkezik: 
a föld és az ég, az élet vize és a szellem szent lehelete, 
nagyapa és nagyanya egyesülése. Ez pedig hatalmas erőforrás. 
Az ember belélegzi ezt a leheletet, beissza a vizet, a hófehér gőzt. 
A gőz a felhő, az eleven lélek, az élet."

A kövekről már meséltem. Ők mindenhol ott vannak, a Föld legősibb részei. Mi hatalmas kavicsokat kerestünk, hogy a segítségünkre legyenek. Száraz fák közé raktuk őket illatos füvekkel együtt, és amíg a máglya égett, a kövek emlékezhettek a múltjukra. A mai napot minden létezőre irányított figyelmünknek szenteltük, kimondott és ki nem mondott kívánságoknak, panaszoknak és a változás reményét hozó felajánlásoknak.
Körben állva a fölénk boruló égbolttá válunk, egyetlen társunk ül csak kiválasztottként középen, hogy találkozzon azokkal a létezőkkel, akik szót kérnek, üzenetet hoznak, felajánlják tudásukat számunkra, őrajta keresztül. Mélyről fakadó ősi hangok törnek elő belőlünk, körülállókból. Zenék, harmóniák és diszharmóniák kavarognak. Egymás vállát átkarolva hajlunk társunk fölé, aki hangsátorban ülve találkozik állatokkal, kövekkel, vizekkel, erdőkkel. Mindnyájan segítjük őt az ismert ismeretlenbe tett útján, mint ahogyan a végén feláll majd, egyesül velünk a körben, és új útra új embert segít ő is, velünk együtt.
A tűz elhamvadt már. Virágokkal, zászlócskákkal díszített földoltár áll az erdő mélyén csörgedező forrás és az izzó köveket rejtő parázs között. Felettünk ezernyi csillag. Minden és mindenki együtt van most. Körülöttünk a négy égtáj végtelenje, felettünk az ég szikrázó, sötét burája, alattunk a nedves föld nyugalma. Az izzó kövekről illatos füst száll fel. A hat irányt megidéző koppantások utáni csöndben keressük önmagunk középpontját hetedikként. Minden ünnepélyes várakozást hordoz. Némán felöltjük álarcainkat, hogy ne csak a magunk nevében szólhassunk, és akkor elhangzik szépen egymás után az egér és a kígyó bánata, a tajga panasza, a bálna és a tengeri teknős fájdalma, a patak és a strucc félelme. Felvonulnak mindnyájunk előtt a Föld minden pontjáról érkezők, közeli és távoli ismerősök. A forró kövekre loccsintott víz gőzként száll föl minden együttérző sóhajtás után. Ahogy véget ér a sor, megismerjük mindnyájunk felajánlásait, kívánságait a Földért, a mindennapokért. Magunkba gyűjtjük a patak tisztító erejét, vidámságát, a strucc gyorsaságát, az emberként velünk élő fa érintését, a teknős megfontoltságát, a farkas családszeretetét, de legfőképpen az érzést, hogy: "Minden a rokonom", ahogy az indiánok mondják.
Kő-nagyapáink így táplálnak minket: dübörgésük szól hozzánk, tenyerünkbe simulva védenek, hátukon sült lepénnyel kínálnak, tüzes leheletük összeköt Minden Létezővel.

Földanya érintése
"Jobban szeretném, ha csillagos égből lenne a házam teteje, 
s a föld lenne a padlója, inkább élnék egy fa alatt, s kosarat fonnék... 
Egyetlen kívánságom, hogy szabadok legyünk, s kimehessünk 
a dombokhoz és a hegyekhez, hogy ott eltölthessünk egy napot. 
Csak azért, hogy visszaidézzük annak az emlékét, milyen volt, 
amikor még ott éltünk."

Futsz az erdőn keresztül, vágtatsz árkon-bokron át. Ágak, gyökerek, kövek akaszkodnak lépteidbe, de azok mégis könnyűek, mint a szél. Hanyatt fekszel a fűben. Földanyánk tenyerén tart az ég felé és a rád hulló levelek súlya alatt éled át az életet és a halált. Mintha élő parázson járnál, ropog meztelen talpad alatt a hó. Ezernyi tűje bolydítja meg a véredet. Gyémántpor ül a fákon és szivárványmanók bujkálnak a fagyott fűszálak hegyén. Bőrödön fénycseppként gördül le a patak jéghideg vize. Nevet a reggeli nap, és a forró testedről felszálló gőzben elszáll a tegnapok minden fáradtsága.
Sáros ösvényen csúszkálunk, ahol ajándék vár ránk. A kavicsok dübörgése a dobban elhozta számunkra szimbólumainkat. Most arra készülünk, hogy tiszta, nedves sárral az arcunkra fessük őket. Földanyánk érintése ez. Olyan tetoválás, amelyet örökre viselni fogunk. Mikor eljön az ideje, hűs forrásvízzel lemossuk az ábrákat kirajzoló sarat, amit rajtunk kívül senki sem lát majd ezután, és visszatérve úgy sétálunk majd az utcákon, mint bárki más.

Sánta Őz indián sámán üzenete
"Minden, minden, minden egyes dolog fontos.
És semmi, ami jó nem megy gyorsan."

Hangokat hallunk mindenfelől, és ezek a hangok egymást túlharsogva kiabálják, hogy hol és mit vásároljunk, kire szavazzunk, hol öltek meg százával vagy ezrével embereket, mit szabad és mit nem szabad tenni, és még sok felsorolni-sem-érdemes dolgot. Zúg a fejem tőlük, zavarosak az álmaim. Megpróbálok minél kevésbé hallgatni rájuk. Más hangokat fürkészek; olyanokat, amelyek a felkelő és a lenyugvó napból, a csörgedező forrásból, a csobogó patakból, a szél zúgásából, az eső kopogásából jönnek. Olyanokat, amelyek küzdelemmel elért harmóniát ígérnek, nem egyszerű és vég nélküli hamis örömöt, olyanokat, amelyek tisztességes közelségbe engednek emberhez, világhoz, önmagamhoz. Olvasok, figyelek, gondolkozom, érzékelek, és közben szedegetem azt a mélyebb értelmű tudást, amit számkivetve, tengődve, és elfelejtve magyar, indián vagy bármely néphez tartozó őseim évezredeken túl megőriztek, hogy a Föld részeiként élhessünk. Nem magamnak gyűjtök, hanem mindnyájunknak. Köszönettel tartozom mindazoknak, akik velem tartottak és tartanak, azoknak, akik összekötnek a világgal.

Mindez a Bethlen Gábor Újreál Gimnázium Ökosuli szakkörével történt meg.

Felhasznált források:
Weöres Sándor: A teljesség felé (Tericum, 1995)
Marlo Morgan: Vidd hírét az igazaknak 
(Magyar Könyvklub, 1996)
Lame Deer - Richard Erdoes: Sánta őz, a sziú indián sámán (Európa, 1988)
Hoppál M., Jankovics M., Nagy A., Szemadám Gy.: Jelképtár (Helikon, 1997)
Joseph Cornell: Kézenfogva a gyerekekkel a természetben 
(Magyar Környezeti Nevelési Egyesület, 1998)

Megjelent:
Honlapon: 2006.03.10.
Egyéb: Cédrus 2001. 4-6./59-61, 28-29.