| Míg a természettudományoknak az a sorsuk, hogy
a társadalmi funkciójukra vonatkozó kérdést
lezárhatjuk a gyakorlati alkalmazhatóságnál (...),
a szellemtudományoknál ez nem lehetséges. (Joachim Ritter) |
E kötetben azokat az írásaimat gyûjtöttem egybe, amelyeknek valamelyes közük volt a 90-es évek hazai hermeneutikai fordulatához. Minthogy ezt a - megtörténtnek mondható - fordulatot ma is heves reakciók kísérik, szükségtelennek látom a rájuk való reflexiók sorát személyes állásfoglalással szaporítani. E szövegek hatástörténete ugyanis más szövegekkel együtt, más premisszák támogatásával bontakozott ki, olyanokat is ideértve, amelyek erõsen vitatták e dolgozatok igazságait. Ahogyan tehát a megértést sem pusztán a szubjektivitás cselekvéseként kell elgondolnunk, úgy a hatások sem egyirányúak s kivált nem egytényezõsek. A hazai irodalmi hermeneutika kibontakozása ezért maga is több mozzanat összjátékának eredménye, mely olyan szerencsés periódusban vette igazán a kezdetét, amikor a hagyomány és a jelen közti közvetítés nyitott, kockázattal teli, mert szabad hatástörténeti helyzetben mehetett végbe. Végeredményben azért mondható szerencsésnek a fenti körülmény, mert a folyamat, amelynek kibontakozásához e szövegek a maguk módján hozzájárulhattak, sem elõbb, sem késõbb nem mehetett volna végbe ezzel a hatékonysággal. A hagyománytörténésbe ugyanis nem lehet eltervezetten, bármikor és bármely szándékkal belépni: bármikor bármi még akkor sem képes megtörténni, ha a temporálisan valóban megvalósultat utólag mindössze az elõzetes lehetõségek egyikeként ismerjük is föl. S minthogy e fordulat a hazai bölcsészkarokon vette igazán kezdetét, értelemszerûen azok helyzetén keresztül illik szemügyre vennünk bizonyos szellemtudományi összefüggéseit - az ezredforduló idején.
Ha igaz Ortega elhíresült szólása, hogy amit ma az egyetemen gondolnak, azt éli majd a jövõ társadalma, akkor az ezredforduló nálunk nem puszta számmisztikai kihívás. A magyar egyetemek jelenleg ugyanis olyan szerepzavarok közepette látják el feladatukat, amelyeket magyarázhatunk ugyan a kutatás és oktatás négy évtizedes pártpolitikai alávetettségével, nem érthetünk azonban meg a nemzetközi folyamatok alakulása nélkül. Különösen annak a paradigmaváltásnak a jelentõsége nélkül, amely a 60-as évektõl fogva Európaszerte válságba sodorta a humanista egyetem humboldti modelljét s gomba módra szaporította el a specializált szakterületek önálló tudományági igényeit.
Köztudott, hogy a humanista egyetem - nálunk még mindig a leginkább ismert - diszciplináris szerkezetének kialakítását az a korszakos fordulat tette lehetõvé, amely a szellemtudományok egyenrangúsításáért vívott harcok történetében Kant nevéhez kötõdik. õ volt az, aki két évszázaddal ezelõtt politikai, sõt államhatalmi szükségletként tudta elismertetni egy olyan szabad kutatási és oktatási forma létjogát, amely egyedül a tanok igazságában érdekelt, s ennyiben nem a kormányzatoknak, hanem az ész törvényszékének tartozik felelõsséggel. Párhuzamosan a tudósoknak azzal a köztársaságával, ahol tudósok teljesítménye felõl kizárólag csak tudósok ítélhetnek. A kormányzati pragmatika igényeit betöltõ "felsõ fakultások" (teológia, jog és medicina) mellé Kant tehát annak jegyében rendelte egyenrangúként oda a filozófiait, hogy a hasznosság, mely az elõbbi hármat a bölcsészet fölé helyezte, az ész törvénykezése felõl tekintve - ahol mindig az igazságról van szó - csupán másodrangú lehet. Ezzel a maga részérõl persze meg is alapozta azt a vitát, amely azóta is újra meg újra kirobban az egyetemi karok között: "a filozófiai fakultás tehát soha nem válhat meg ama veszély elleni fegyverzetétõl, amely az õ oltalmába helyezett igazságot fenyegeti, hiszen a felsõ fakultások sohasem fognak megválni attól a vágyuktól, hogy õk uralkodhassanak" (Der Streit der Fakultäten). Humboldt és Fichte humanista egyeteme aztán úgy váltotta valóra Kant egyenrangúsító elveit, hogy végül a bölcseletet helyezte - afféle propedeutikus tudásrendszerként - az összes többi diszciplína fölé. Mármost, ha van kézenfekvõ oka a mai magyar egyetemek szerepzavarának, az fõképp abból származik, hogy kényszerûen rekedtek kívül azokon a - meglehet, olykor akár kérdéses, de minden bizonnyal ellentmondásos - nemzetközi folyamatokon, amelyek alapjaiban újították meg ennek a humanista örökségnek a rendszerét.
Kérdés tehát, miképpen értelmezi magát újra az a magyar bölcsészképzés, amely elmulasztotta a 70/80-as évek strukturalista, lingvisztikai majd hermeneutikai paradigmaváltásait s éppen a kilencvenes években érkezett el oda, hogy jószerint semmi ellenállást ne tanúsítson - hagyományosan nem túlzottan jól kondicionált - erõinek szétforgácsolódásával szemben. Ma ugyanis azt látjuk, hogy a szellemtudományok interdiszkurzív hatásfolyamatába való "visszakerülés" és az elodázhatatlan szerkezeti reformok igénye nem hogy erõsítené, hanem inkább hatástalanítja egymást. A kettõs feladat egyidejû megoldásának technikáiban egyelõre például járatlannak, részérdekek érvényesítésében viszont annál sikeresebbnek bizonyult a visszanyert kutatási szabadság öntudata. Az itt kibontakozó stratégiák mára már szinte áttekinthetetlen szakburjánzást, hagyománytalan területekre átplántált divatos "projekteket" és fél-legitim szakmai "alprogramok" sorát hívta életre. Ugyanakkor az egyes szaktudományok "tudásanyaga" - készlet és nem diszkurzív potenciál gyanánt - olyan mennyiségi szerkezetekben (vizsgarend, tanrendi teljesítési elõírások) kanonizálódik tovább, amelyek idõközben nemcsak a tudomány létmódjától idegenedtek el mélységesen, hanem applikatív hatásformáitól is. Ha ugyanis a heti 30 órás (kétszakos) órakötelezettség mellett egy-egy szemeszter végén 6-8 kollokvium és 4 szemináriumi dolgozat kényszere terheli a hallgatót, akkor azon sincs mit csodálkozni, hogy a beláthatatlan szövegkorpuszt számonkérõ szigorlatok után olyan 30-40 lapos szakdolgozatok zárják a stúdiumokat, amelyekbõl nem a dologgal való szembesülés hatékonysága, mindössze a "visszatermelt" szövegek restitutív unalma sugárzik.
Aminek ráadásul nem az a legsúlyosabb következménye, hogy a képzési idõ alatt lényegében semmiféle alkotó teljesítmény nem kérhetõ számon, hanem hogy a hallgatók épp a folyvást változóban lévõ tudomány mibenlétérõl nem szereznek valódi tapasztalatokat. Mert akit nem valamely szellemtudományi feladat megoldásának hogyanjára, mindössze egy folyton "válaszképes" tudáskészlet készenlétben tartására készítenek föl, az képtelen lesz olyan élõ kérdésekre találni, amelyek mentén a tudomány teljesítménye emberi cselekvésben válhat valósággá. Vagyis: a humanista egyetem szerkezeti öröksége - melynek válságát nálunk az ideológiai tárgyak négy évtizedes szakközi uralma testesítette meg - végül olyan dilemmákat termelt ki, amelyek már a reformfolyamatok kezdetén eltorzították a rájuk adható válaszok horizontját. Nemcsak azzal, hogy a csoportegyetemi integrációnak csupán külsõleges, formai keresztülvitelét tették egyelõre lehetõvé. Azzal is, hogy - tartalmi oldalról - új képesítési követelményekben s rögzített vizsgarendben konzerválódott a klasszikus idealizmus tudásszerkezetének organicista építkezésmódja (a könyvészet és textológia "objektív" alapzataitól a teória "járulékos" interpretációs teljesítményén át az - immár "szintetikus" - tudás történeti formáiig: a korszakok és a reprezentatív teljesítmények idõrendi ismeretéig). A tudományszakok diszkurzív potenciálját ebben a változatban olyan kényszerû módszertani rendezettség korlátozza, amely visszájára fordítja még a századforduló nagy hermeneutikai felismeréseit is. Létezõ és spekulatív ilyen értékjellegû szembeállítása ugyanis annak a tapasztalatnak az elutasításában gyökerezik, hogy "nem a dolgok lépnek be a tudatba, hanem az a mód, ahogyan hozzájuk viszonyulunk, a piuanon" (Nietzsche: Rhetorik).
Itt nyilvánvalóan a bölcsészet alapzatai körül tisztázatlanok - lényegében évtizedek óta - bizonyos félreértések. A filológiát, melynek kitüntetett diszkurzív helyét illetõen ugyan alighanem minden hazai irányzat hívei egyetértenek, az új képesítési követelmények olyan dichotóm szerkezetben jelenítik meg, ahol a szövegek léte áll szemben azok értelmezésével. Következésképp olyan interpretációs modell alakul ki, amelyben hallgatólagosan az van eldöntve, hogy az észlelendõ tényt eléje kell rendelni magának az észlelõ megértésnek. Ami ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy az alapzatképzés a dolgok létmódjának értékkülönbségébõl indul ki s naiv módon építi föl ténybeliség és "spekuláció" ellentétét. Mert ez a konstrukció nem a félreérthetõ és kérdéses, tehát megérthetetlen szöveghelyek tudományaként érti a filológiát, hanem a létezõ (értelemszerûen: kevésbé ismert, föltárandó, érvelõ erejüket még csak eztán kifejtõ) kis tények tudományának. Csakhogy itt valamiféle veszélyes anamnézis fenyegeti a hermeneutikától megrettent filológusokat. Ezt a tudományt ugyanis olyan alteritások feldolgozásának és megszüntetésének igénye hívta életre, amelyek a dolgok megértésének - tehát egy jellegzetes hermeneutikai feladat megoldásának - álltak az útjában. A Homérosz-filológia nem a szerzõi életrajz tisztázatlansága miatt, hanem olyan szöveghelyek kérdésességének feldolgozásával vette kezdetét, amelyeket a Homérosz nyelve, illetve a késõbbi görög olvasók nyelve közti eltérések idéztek elõ. Alexandriától Schleiermacherig ez volt a filológia feladata. Amit a képesítési követelmények ma filológiának tekintenek, az ezzel szemben a pozitív létû tények sorába állított szöveg státuszát tünteti ki, szemben magával a filológiai tevékenységgel. A kérdéses, "homályos" szöveghelyek megértésére tett kísérletek tudománya helyett ez a filológia nem egyéb, mint a kis tények jellemzõ erejére épített filológiaeszmény, amely egy ismert történeti paradigma hagyatéka, a pozitivizmusé. Ahol köztudottan az válik járulékossá, ami egyáltalán észleli a megoldandó problémát. Így jön létre az a naiv képlet, amelyben végül a probléma maga megértõ észlelés nélkül válik tudományos feladattá...
Tudható, persze, az is, hogy a nyugati egyetemi reformok jó része is partikularizációba és a szakterületek újpozitivista felparcellázásába fulladt. Még azok a korszerûbb elképzelések is, amelyek a "világ kulturális formáját" (Mittelstraß) szakközi együttmûködéssel próbálták hozzáférhetõvé-, s ilyen módon közös érdekeltségû, de eltérõ érdeklõdésû szellemtudományok ügyévé tenni. Ez a kudarc azonban arra figyelmeztethet, hogy hasonló hibákat talán még akkor sem szükségszerû elkövetnünk, ha a reformoknak itt és jelenleg egészen eltérõek az intézményi és különösen a társadalmi feltételei.
Márpedig ha a bölcsészet valóban a világ kulturális formájának tudományos megértésére hivatott, akkor mindez a mi viszonyaink között elsõsorban azt jelentené, hogy a külsõ formai reformokat most valóban a szellemtudományok ezredfordulós igényeihez igazítva, nem pedig megfordítva volna csak szabad végrehajtani. S itt még csak nem is arról van szó, amirõl a "megszelídített" német reform áldozatai, a jelenlegi legfiatalabb professzornemzedék élvonala panaszkodik. Nevezetesen, hogy az irodalom egyetemleges, szak és nyelvközi, poétikai-retorikai értelmezésén még a kutatóegyetemeken is felülkerekedett a nemzeti filológiák hagyományos szakterületi autoritása. Következésképp soha nem ment át a középiskolai gyakorlatba annak tapasztalata, hogy a germanistát nemcsak a romanistával, de a nyelvésszel, történésszel, sõt még a teológussal is az köti elsõsorban össze, hogy valamennyien szövegeket, illetve szövegesült alakzatait értelmezik a történeti, társadalmi és kulturális alteritásnak. Holott ez utóbbinak a tapasztalata ma egészen megváltozott történeti-antropológiai feltételek mellett lép be minden szellemtudományi értelmezés horizontjába. Legalábbis amennyiben az alteritás megértésének nem valamely idegen tapasztalat identikus fölvételének tükörszerkezete képezi az alapjait. A megértési érdekeltségek találkozásának fenomenológiája inkább annak tényét valószínûsíti, hogy a másság mibenlétének jelentése legalább annyira függvénye az én megértésben kockára tett identitásának, mint az én megnyilváníthatósága a nem-én dialogikus ellenhatásának. Ezért mondható, hogy de facto nem önazonos dolgok léteznek, hanem utak és módok arra, hogy dolgokat valamiként - identitásuk valamely aktuális konfigurációjaként - megérthessünk. Aminek a hermeneutikai kölcsönösség értelmében mindig az az "ára", hogy közben magunk is olvashatóvá válunk. Mégpedig az idegen kérdezési érdekeltség horizontjában mûködve közre egy olyan saját identitás keletkezésében, amelynek a "jelentése" ilymódon ki is kerül érdekeink kontrollja alól.
Ennek a fordulatnak a következményeit a magyar szellemtudománynak ugyan tetemes hátrányok mellett kell földolgoznia, de egyet ma már aligha tehet meg: hogy külsõ feltételekre hivatkozva odázza el a velük való szembesülést. A szellemtudományi diszkurzus átalakulásának itt különösen két vonatkozását kell kiemelnünk. A diszjunktív tudományos tapasztalatok normatív "összebékítésének" igénye - melyet a magyar szellemtudományok is a felvilágosodás rációhitétõl, illetve a klasszikus idealizmus ideológiájától örököltek - annyiban nem tekinthetõ már általános érvényûnek, amennyiben tudománymódszertanilag is kérdésessé vált, vajon szükségszerûen és kölcsönösen föltételezi-e egymást a tudás ún. objektivitása és bármely, vele összefüggésbe hozható (morális, politikai, vallási) cselekvés szubjektivitása; illetve hogy továbbra is fenntartható-e a megértést végrehajtó "tudatnak" és a tapasztalat "tárgyának" - a fentebbi kölcsönösség ismeretelméleti átfordításából származó - mimetikus oppozíciója. Különösen azért - s ez a vonatkozás nem független az elõbbi dichotómia felbomlásától -, mert az értelmezés stratégiái mind kevésbé méltányolják azt az objektivitás-elvet, amely az öntudat önmagába vetett bizonyosságán nyugszik s mint ilyen a logosz valamely platonikusan hozzáférhetõ azonosságában látja a megértés (metafizikai) biztosítékait. S mivel minden szellemtudománynak közösítõ jegye, hogy a nyelviség (és annak mindenkori "emlékezete": a szövegiség) kérdésével s rajtuk keresztül a világok nyelvi formájával szembesül, számos jelzése van annak, hogy mind kevésbé marad problematizálatlanul a nyelvnek az a reprezentációs modellje, amely a lét bölcseleti értelmezésének három, történetileg legideologikusabb formáját - a válsághirdetõt, az utópiahitût és a képviseletit - megalapozta. Az egyik meghatározó szakágazatot, az irodalomtudományt véve példának: ezzel egyidejûleg ott mind komolyabb revízió alá kerül az esztétikai tapasztalatnak az az értelmezése, amely a mûalkotással való találkozást a gyönyörködés tétlen kontemplációjára, a befogadói aktivitást pedig az alany-tárgy-vonatkozású ismeretelméleti formációra korlátozta.
Ha ezek tudatában fordulunk a kulturalitás létmódjának nem szükségszerûen integratív szimptómái felé, akkor a megértés bizonyos "elõidejû" tapasztalatával tekinthetünk arra a hihetetlen kultúratudományi offenzívára is, amely a mai nyugati egyetemeket jórészt birtokba vette. Az interkulturális (vagy akár: esztétikailag kódolt) erõszak formáinak kutatására berendezkedett tanszékek föltehetõleg persze éppúgy "visszatérnek" majd e partikuláris aktualizációk világából, mint azok a jól fizetett kutatási programok, amelyek a nõolvasó értelmezõi döntéseit a heteroszexuális rabságból kiléptetett szubjektum új kulturális szabadságával hozzák összefüggésbe. A tervezhetetlen és kiszámíthatatlan kulturális találkozások alighanem akkor válnak a tudomány méltó interpretációs feladatává, ha azok mibenlétét tekintve a pszichológust éppúgy érdekelni fogja a klasszika-filológus felelete, mint a történészt az antropológusé. Föltéve, ha a szakok találkozásának közös tapasztalatából tudják kölcsönösen, hogy a másik felelete - váratlan és új horizontokat nyitva - õt is közelebb segítheti a sajátjához.
Ezzel szemben ma nálunk nemcsak a természet- és a szellemtudományok viszonyát jellemzi olyan kulturális elhatárolódás, amelyben az egyiknek szinte már nincs is mondanivalója a másik számára. A bölcsészkar kötelékébe tartozó szaktudományok között sincs valóságos párbeszéd. Fél évszázada tetszhalott például a studium generale nagymúltú intézménye, amely minden szakközi formánál meggyõzõbben példázta a tudás egyetemességét. A helyére állított "mûveltségi tárgyak" hatékonysága a mai gyakorlatban nagyjából a kreditszerzés formális kötelezettségére korlátozódott s még csak emlékeztetni sem képesek eredeti funkcióikra: a különbözõ szakoknak arra képességére, amellyel úgy szélesíthetik más szakterületek tapasztalati horizontját, hogy közben saját önmegértésüket gazdagítják vele. A sajátnak az idegenben való fölfedezése ráadásul kizárólag ebben a rendezvényi formában terjed ki arra is, hogy az egyes szakok hallgatói meggyõzõdhessenek arról, milyen helyet foglal el - például - saját tudományáguk vezetõ professzora a kar reprezentatív tudós-személyiségei között. Mert egy szaktudomány sikeres közvetítésében s kivált szakmai utánpótlásának alakításában az is meghatározó szerepet játszik, ha képességeit a hallgató olyan oktatási-kutatási egységekben fejti ki, amelyeknek inspiráló - sõt számára esetleg kifejezetten vonzó - a szellemisége. Ezért aztán az oda való kötõdést saját optimális szakmai kibontakozása érdekében tekintheti majd a minél magasabb szintû teljesítmény feltételének. A doktorképzés színvonalának folyamatos hanyatlása azért is figyelmeztetõ jel, mert visszamutat a tömegképzés és az elitnevelés kérdésének rendezetlenségére. A színvonalasabb doktoriskolák hírnevének ma az az ára, hogy minden külsõ késztetés ellenére korlátozott létszámú kutatószemináriumként óvják magukat az eltömegesedéstõl. Még ha nem mindenütt sütik is rájuk az elzárkózó elitizmus bélyegét, a mennyiségi sikermutatók árnyékában azért kérdéses a mûhelymunkájuk, mert a mechanikus elosztás következtében jóval kisebb ösztöndíjhányadban részesülnek, mint a 60-70 fõs doktortermelõ üzemek.
Minthogy a tudomány nem demokratikus, a kezdethez való szabályos visszatérés gyanánt emlékeztessünk Kant figyelmeztetésére: a szellemtudományoknak mindig azért lesz szükségük a "termelõ tudományokkal" szembeni önvédelemre, mert csak az igazságnak tartoznak elszámolással. Az igazság pedig csak áttételes szellemi erõ, különösen abban az episztémében, amelyet eleve is az igazságok osztottságának tapasztalata létesített. Berlinben ma létezik olyan gazdag, állami finanszírozású akadémia, amely eleve azzal a megokolással iktatta ki illetékességi körébõl a szellemtudományokat, hogy azok - szemben a természettudományokkal - nem tényekkel, csupán véleményekkel foglalkoznak. Nem nehéz tehát belátnunk, az igazságok maguk bizony erõre vannak ráutalva. A szellemtudományok igazságai például mindenekelõtt annak a tapasztalatnak a tudatosítására, hogy a Faust másfajta önmegértésre késztet, mint az Ohm törvénye. S hogy az ember nyelvi mivoltán keresztül szerzett interkulturális tapasztalat olyan önmegértési jellemzõje az ezredfordulónak, amely a természet tudományait is új kérdésekre késztetheti - különösen tárgyuk létmódját illetõen. Anélkül, hogy mélyíteni kívánnánk a tudományszakok közti szakadékot, érdemes közösen elgondolkodnunk azon, vajon miért az alulfinanszírozott szellemtudományoktól kapjuk a legtöbb ösztönzést a Schelling-féle természetfilozófia hagyatékának revíziójára...
Senki nem érdekelt azonban a fakultások vitájának ismételt felújításában: a féloldalasan megindult hazai felsõoktatási reform ugyanis sokszorosan egymásra utalja a termelõ és a bölcseleti tudományokat. Éspedig nemcsak az intézményi átrendezõdés belsõ koordinátái mentén, hanem közös kérdéseink korszerû megválaszolásában is. Mely kérdések mindenekelõtt a problémák megértésének és megoldásának emberi érdekeltségébõl származnak. Hiszen, Heideggerrel szólva, a tudomány nem gondolkodik. Nincs ugyanis a tudománynak egyetlen olyan eseménye sem, amely ne emberi közremûködéssel ment volna végbe. Termelõ és szellemi, természeti és humán tudomány ebben a temporalitásban talán nem maradéktalanul áll szemben egymással, legalábbis amennyiben egyik sem feledkezik meg az emberi világban betöltött státuszáról. Ahogyan Ranke fogalmazta: "Gervinus gyakran ismételgette azt a nézetét, hogy a tudománynak be kell avatkoznia az életbe. Nagyon is igaz, de hogy hathasson, a tudománynak mindenekelõtt tudománynak kell lennie." Azaz, a szellemtudománynak is csak akkor van módja visszahatni saját jelenének kulturális formájára, ha nem valamely anakronisztikus idõnkívüliségben õrzi a függetlenségét, hanem a mindenkori jelen szintjén képes tudományként érteni önmagát. A bölcsészképzésben - az oktatásszervezéstõl az egyetemi drogszolgálatig - minden további ennek a megértésnek lesz a következménye.