megjelent: Szegedy-Maszák Mihály: Irodalmi kánonok. Debrecen : Csokonai K., 1998

Szegedy-Maszák Mihály

Nietzsche és a francia költészet

  Gottfried Benn egyik nevezetes elõadásában azt állította, hogy "korunk egyetlen lírikusa sem hagyott hátra hat-nyolc befejezett költeménynél többet, a többi lehet érdekes a szerzõ életrajzának és kibontakozásának szempontjából, de önmagában véve huzamosabban teljes vonzóerõt aligha sugároz ki magából".² Amennyiben hitelt adunk ennek a véleménynek, aligha lehet elmarasztalni valakit, aki úgy véli, Ady verseinek viszonylag kis része remekmû.

  A köztudottan tekintélyes mennyiségû szakirodalom túlnyomó részében az a hiedelem szerepel elõföltevésként, hogy Ady nagysága nem egyes költeményekben, hanem mûveinek összességében keresendõ. Magyarázóinak végsõ szókincse sokszor alig tette lehetõvé, hogy egyes versek megalkotottságával foglalkozzanak. Schöpflin Aladártól Makkai Sándorig legtöbb méltatójára illik e megszorítás. Szélsõséges példaként Vatai Lászlónak azt a kijelentését idézhetem, mely Baudelaire és Ady összehasonlítására vonatkozik: "A francia költõ majdmindegyik verse magában véve is tökéletes mûalkotás, Ady csak az egészben együtt óriási nagy."³ Ebbõl a szempontból még Halász Elõd sem kivétel, ki "alapérzés", "életérzés", "beállítottság" és "hangulat" vonatkozásában igyekezett kimutatni rokonságot Ady s Nietzsche mûvei között.⁴

  Kétségkívül indokolt ez az összehasonlítás, ám föltehetõen nem annyira költészet-, mint inkább a nemzetszemlélet tekintetében. A magyar költõ mûveiben egyszerre fogalmazódik meg elõnyös és elõnytelen értékelés a magyarságról s ez a kettõsség hasonlít ahhoz, amiként Nietzsche továbbfejleszteni, meghaladni igyekezett a nemzetjellemrõl kialakult romantikus elképzelést: "Ha ugyanis egy nép elõrehalad és növekszik, mindannyiszor szétfeszíti az övet, amelyet addig nemzeti tekintélye adott; amennyiben megáll, elsatnyul, így újabb öv zárul lelke köré; a mind keményebbé váló kéreg olyan börtönt alkot, melynek falai egyre nõnek. Ha tehát egy népben nagyon sok a szilárdság, akkor ez annak a bizonyítéka, hogy meg fog kövesedni s egészében emlékmûvé válhat, ahogyan egy meghatározott idõponton túl az egyiptomi azzá lett."⁵

  Ady felfogása a magyarság mibenlétérõl emlékeztet arra, ahogyan Nietzsche minõsítette a németeket, a magyar szerzõ költészetszemlélete viszont lényegében különbözik annak a költõ- gondolkodónak a mûvészetfelfogásától, aki önéletrajzában azt állította, hogy "minden nagyság, mû, tett, nyomban beteljesítése után szembefordul azzal, aki létrehozta".⁶ Ez az eszmény inkább összeegyeztethetõ Mallarmé álláspontjával, mint Adyéval. Az "Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga" kijelentés az alkotó személyiségének romantikus fölnagyításával, az "egotistical sublime" képzetével hozható összefüggésbe. Adynál minduntalan kísért az allegória, míg Mallarmé eredetileg ezt a címet adta "Ses ongles très haut dédiant leur onyx" kezdetû hermetikus költeményének: "Önmagát allegorizáló szonett". E költemény sorvégein az ismeretlent jelölõ betû is arra emlékeztet, hogy a szimbolista költõ számára a mû önmagára zárt szerkezet, az ismeretlent az olvasónak kell kikövetkeztenie, a nyelvi homály rejtvényszerûséget eredményez - a második szakasz elsõ sorának utolsó szaváról maga a költõ állította, hogy "arról biztosítanak, semmilyen nyelven nem létezik".⁷ A kimondatlanság a zenével rokonítja a költészetet. A nihilizmus nem tesz lehetõvé politikai állásfoglalást, és a valláshoz folyamodást is kizárja, hiszen alapföltevése szerint az Isten teremtését az ember alkotó tevékenysége váltotta fel. Hitelt adhatunk Bölöni visszaemlékezésének: "Párisban együtt olvastuk Adyval Mallarmé ´Divagations´-ját és ´Vers et Prose´-át. Én lelkesedtem e tömör, kikalapált stílusért, e mûvészi tökélyért, hol minden betû kiszámított helyén volt. Adynak mindez túl kimért, mesterkélt és hideg."⁸

  Mivel magyarázható, hogy mégis a szimbolizmussal szokás összefüggésbe hozni Ady költészetét? "Az európai nyelvû irodalmak összehasonlító története" címû nemzetközi vállalkozás egyértelmûen ennek a mozgalomnak a képviselõjeként foglalkozik a magyar szerzõ mûveivel, sõt az Anna Balakian szerkesztette kötet az életmû egészére kiterjeszti e minõsítést.⁹ Lehet arra hivatkozni: a modernség túlzottan általános fogalom ahhoz, hogy segítségével be lehessen emelni a magyar szerzõ mûveit valamely nemzetközi kánonba, a romantikus minõsítés pedig azt sugalmazná, hogy költészete "megkésett" ("out of date")¹⁰ a nyugati irodalmak felõl nézve. Természetesen e második vélemény érvényét veszíti, amennyiben nem tételezünk fel lényegi ellentétet romantika s szimbolizmus között, sõt ez utóbbit az elõbbi hagyományának részeként fogjuk föl s a romantika megjelölést "elég széles értelemben használjuk ahhoz, hogy Novalist és Rilkét, Blake-et és Yeatset, Nervalt és Valéryt egyaránt magában foglalja", vagyis elfogadjuk Paul de Man 1958-ban tett kijelentését, mely szerint "századunk költészetében kevés az, amit ne lehetne a romantikus hagyomány tág keretein belül" elképzelni.¹¹

  Ismeretes, hogy Ady a nyugat-európai irodalmak közül egyedül a franciával próbált eredetiben megismerkedni s néhány átköltését föl is vette az Új versekbe. Noha a három idegen szerzõ közül egyik sem tekinthetõ szimbolistának, mindhármuknak volt érintkezése ezzel az irányzattal.

  Romantika s szimbolizmus történeti összefüggésébõl kiindulva, Ady romantikáját lehet annak a jegyében minõsíteni, ahogyan Baudelaire átértelmezte a képzelet eszményét. "Az egész látható világ - olvasható a Szalon 1859. évi kiállításának méltatásában - nem egyéb, mint olyan képeknek és jeleknek a tárháza (magasin), melyeknek a képzelet adja meg a megfelelõ (relative) helyét s értékét; afféle táplálék (pâture), amelyet a képzeletnek meg kell emésztenie s át kell alakítania. Az emberi léleknek minden képessége (facultés) szükségképp a képzeletnek van alárendelve."¹² Ez a kiinduló föltevés vezetett a jelképnek ahhoz a meghatározásához, mely Ady egyes költeményeinek olvasását is elõsegítheti: "Némely majdnem természetfölötti lélekállapotokban az élet mélysége a maga teljességében a szem elé táruló mégoly szokványos látványban mutatkozik meg, amely e lélekállapot jelképévé válik."¹³

  Természetesen nem szabad feledni, hogy a jelképteremtés egyúttal távolodást is jelentett a romantikus költészettantól, s ez Ady átköltéseiben nem érzékelhetõ, sõt Babits és Tóth Árpád fordításaiban sem. 1924-ben Valéry figyelmeztetett arra, hogy a Les Fleurs du Mal a romantikus verseskötetekkel ellentétben nem tartalmaz elbeszélõ költeményeket, "bölcseleti fejtegetéseket" (tirades), politikai vonatkozásokat vagy szigorú értelemben vett leírásokat. Kiszámított, "tudós" formaeszménye a szecessziótól is távol áll s némileg rokon a klasszikus eszménnyel, amennyiben "az olyan író klasszikus, aki egyben önmaga bírálója s ez szorosan összefügg mûveivel."¹⁴ Baudelaire költeményei olyan olvasási módra formálnak igényt, amelyet Valéry kifejezetten szembeállított a romantika örökségével: "A romantikus mû általában elég nehezen viseli el, hogy igényes (difficile) és kifinomult befogadó lassan és fönntartásokkal olvassa."¹⁵

  Valéry Mallarmé, Ady viszont a romantikusok felõl olvasta Baudelaire-t. Mielõtt sommásan ódivatúnak neveznénk e nézõpontot, el kell ismernünk, hogy Swinburne, sõt Verlaine is hasonló módon közelítette meg a Les Fleurs du Mal-t. Istenes versek és romantikus Sátán- kultusz kettõssége elválaszthatatlan a fejlõdéstörténeti értelemben Nietzsche elõtti irodalomtól, s ezzel is magyarázható Baudelaire és Ady mûveinek a rokonsága. "A nagy költészet lényegében tudatlan (bête), hívõ, s ez adja dicsõségét és erejét" - írta Baudelaire 1846-ban,¹⁶ és késõbb is így jellemezte saját helyzetét: "Minden emberben, mindenkor két törekvés (postulations) munkálkodik: az egyik Isten, a másik a Sátán felé. Az Istenhez vagy a szellemiséghez fohászkodás a magasabb szintre fölemelkedés vágya, a Sátánhoz vagy az állatisághoz folyamodás a leszállás öröme."¹⁷ Az 1860-ban keletkezett Himnusz a szépséghez bizonyítja, hogy a francia költõ még utolsó évtizedében is viaskodott az elátkozott költõ szerepével:

Tóth Árpád átköltésében a végkövetkeztetés kérdésessége és személytelensége elsikkad:

  Tóth a századvég, Albert Samain és Oscar Wilde felõl közelített Baudelaire-hez. Babits Swinburne közvetítésével olvasta a Les Fleurs du Mal-t - a valószínûleg 1904-ben keletkezett Óda a Bûnhöz legalábbis ezt sejteti. "Swinburne mit sem tudott a Gonoszról, Vétekrõl vagy Bûnrõl, - írta 1928-ban T. S. Eliot - ha tudott volna valamit, nem lelte volna annyi örömét benne (he would not have had so much fun out of it). (...) Baudelaire nem Swinburne tanítványa volt; nála minden szó számított. (...) Elérte a legnagyobb, legnehezebb keresztény erényt, az alázatosságot."¹⁸

  Az Isten és a Sátán közötti hányattatás Baudelaire és Ady költészetében egyaránt olyan sajátosságként szerepel, mely meghatározza a beszélõ helyzetét. Más hasonlóságok is észrevehetõk a két költõ nyelve között. Mindketten gyakran élnek kételemû, megmagyarázott metaforával. A hasonlat, melyet Mallarmé kiiktatott a saját verseibõl, nemcsak Adynál meglehetõsen gyakori; a Les Fleurs du Mal verseiben 349-szer fordul elõ a "comme" mint hasonlító szó, nem beszélve a "mint" más megfelelõirõl.¹⁹ Az allegória s szimbólum közötti átmenetnek is sok a változata - az egyik véglet az Albatrosz kinyilatkoztatásszerûségével, a másik A macskák titokzatosságával példázható -, sõt kevert metaforára is akad példa. A Vérkút címû szonett zárlatát például nem kevésbé volna nehéz látványként elképzelni, mint Ady verseinek némelyek által kifogásolt részleteit. A francia szövegben szereplõ kegyetlen lányok véráztatta ágyról isznak:

Tóth Árpád alighanem érthetetlennek vélte e sorokat s ezért is alakította át a mondatot:

  Noha Ady legszebb költeményei között akadnak olyan versek, amelyek éppúgy többértelmûek, mint Baudelaire jelképteremtõ költeményei - A macskák és Az eltévedt lovas hasonló befogadást igényelhet -, a magyar költõ inkább Verlaine, mintsem Mallarmé szellemében olvasta Baudelaire-t. Mallarmé 1891-ben megfogalmazott szimbolizmus-értelmezésében nem nehéz fölismerni annak a továbbfejlesztését, ahogyan Baudelaire a jelképet meghatározta: "Megnevezni egy tárgyat annyit jelent, mint három negyedét megmutatni annak az élvezetnek (jouissance), amelyet az olyan költemény okoz, amelyik apránként megfejtendõ; sejtetni (suggérer) - ez az álom. Ennek a misztériumnak a tökéletes használata alkotja a jelképet (symbole): apránként fölidézni (évoquer) egy tárgyat, hogy az lélekállapotot mutasson meg, vagy - megfordítva - kiválasztani egy tárgyat és megfejtések sorozatával fölszabadítani (dégager) valamely lélekállapotot. "²⁰ Ez a célkitûzés a társadalomból kivonulásnak s önmagába mélyedésnek az eszményét rejti magában: "Szerintem a költõ helyzete (cas) ebben a társadalomban, mely számára nem teszi lehetõvé az életet, annak az embernek a helyzete, aki magába vonul (s´isole), hogy saját síremlékét kõbe vésse. "²¹

  Mallarmé és Ady költészetfelfogása több vonatkozásban is szembeállítható egymással. Közülük itt csak egyet emelnék ki. Ady ugyanúgy nem szakított a romantikus érzelmesség hagyományával, mint Verlaine. A magyar költõ némely verseinek giccses elemeirõl már többen is írtak. Talán nem fölösleges megjegyezni, hogy hasonló szemrehányással Verlaine némely sorait is lehet illetni - nemcsak a késõbbieket, amelyek inkább hanyatlást és önismétlést, mintsem fejlõdést mutatnak, de még olyan híres korábbi költeményt is, mint az 1872 körül keletkezett Green, a Romances sans paroles sokat fordított, Fauré és Debussy által is megzenésített darabja:

Szabó Lõrinc igyekezett halványítani a szerelmi líra õsrégi közhelyeinek olcsóságát, de a vers még így is veszedelmesen emlékeztet a slágerszövegekre:

  A Lédához írt versek utáni idõszak szerelmi költészetében alighanem fölismerhetõ Verlaine érzelmes versbeszédének hatása, mint ahogy az Új versekben szereplõ harmadik költõ ösztönzésének a nyoma is észrevehetõ Ady némely mûveiben. Gabriel Randon, azaz írói nevén Jean Rictus (1867-1933) munkásságáról 1904. március 12-én a Pesti Napló közölt méltatást, A koldusok poétája címmel. Ebben két idézet szerepel magyarul, melyek azután némi módosítással kerültek be a költõ harmadik verseskötetébe. A Jehan Rictus strófáiból cím sejteti, hogy Ady voltaképp szemelvényeket ültetett át magyarra. A szöveg második részéhez A szegény magánbeszédei (Les soliloques du pauvre) címmel 1897-ben megjelent verseskönyvben a Remény (Espoir) alcímmel található sorozat harmadik s egyben utolsó darabja szolgált kiindulópontként - mely a kötetben a VI. vers. Az átköltés annyira szabad, hogy az egyes szakaszokat nem könnyû azonosítani. A francia költemény húsz, a magyar tizenkét négy soros szakaszból áll. A negyedik, tizedik, tizenegyedik, tizenkettedik, tizenharmadik, tizennegyedik, tizenötödik s tizenkilencedik egységet Ady kihagyta.

  Nem a nyelvemen írott versekrõl nehéz értékítéletet formálnom, ezért csak igen óvatosan merem megkockáztatni a sejtelmet, hogy noha A szegény magánbeszédei szerzõjének alighanem legjelentõsebb teljesítménye, Jehan Rictus nem volt jó költõ. 1912-ben így összegezte felfogását: "Az életerõsen (vigoureusement) realista mûvészet mindig tetszik, de csak azzal a föltétellel, hogy a jelkép révén tartós visszhangot kelt."²² Ez a kijelentés elárulja, hogy Rictus nem maradt érintetlenül a szimbolizmus hatásától - Mallarméval levelet is váltott -, de korántsem azonosult a mozgalommal. Népszerû mulatóhelyeken szavalta verseit, és olyannyira törekedett a hétköznapiság és a költészet közötti választóvonal megszüntetésére, hogy mûvei többségét párizsi csibésznyelven írta. "Jehan Rictus argot-jának magyar mását adni meg sem mertem próbálni magyarul" - vallotta be Ady a már említett cikkében, de tagadhatatlan, hogy e francia verselõ köznapisága késõbb is megkísértette magyar pályatársát. Az Illés szekerén kötetben található versek közül talán Az utca éneké-ben a legnyilvánvalóbbak az áthallások, de Rictus nyelvének a nyoma a verseknek tágabb körében is fölismerhetõ: az Úr közvetlen megszólítására, Krisztus alakjának fennköltségtõl mentes megidézésére éppúgy lehet gondolni, mint a városi életképszerûség némely elemeire, a közvetlen politikai célzatosság beszédmódjára, az önmegszólításokra, a szóbeliséget idézõ indulatszavakra, sõt akár még a roppant gyakori ismétlésekre is.

Ady költészetének változásai: a jelképteremtés jelenléte és hiánya

  Az eddig elmondottak alapján úgy vélem, a francia olvasmányok döntõ szerepet játszhattak Ady versbeszédének kialakulásában. Ez nem jelenti, hogy lebecsülném az elsõ két kötet jelentõségét. A késõbbiek felõl olvasva, a Versek több vonatkozásban is elõre vetít: egyfelõl a beszélõ a bolygó Ahasvérral s a kurucokkal azonosítja magát, az Úrhoz fohászkodik, az elátkozott költõ romantikus alakját Vajda szellemében idézi föl, és a jós szerepét játssza, másrészt az udvarlás hangneme olyan modoros kellemkedéssel jár együtt, mely a költõ késõbbi mûveibõl sem teljesen hiányzik. Az utolsó hajók címû kötetben olvasható Szép a Szép - melyet Kosztolányi is kipécézett - aligha jobb vers, mint a Karácsony, melynek bensõséges hangneme késõbbi költeményekkel is összefüggésbe hozható:

  A Még egyszer verseiben sem nehéz fölismerni a késõbbiek elõzményeit - a stilizáláshoz ismétlések társulnak és a Kelet kultusza is szerepet játszik -, ám e kötet önálló megítélése az utókorban már úgyszólván lehetetlen, hiszen a benne található szövegeknek mintegy ötöde más címmel az Új versek-ben is megtalálható. Nemcsak ez a tény csökkenti annak a közmegegyezésnek a jelentõségét, mely szerint Ady harmadik kötetétõl számítható a modern magyar irodalom, hanem az is, hogy a görög világ fölidézése az Új versek némely költeményeiben - Az utolsó mosoly vagy a Vén faun üzenete szolgálhat példaként - egyszerre emlékeztet Reviczky s a Parnasse néven ismert költõcsoport némely verseire - ez utóbbiakból Ady Vargha Gyula, Zempléni Árpád, sõt Reviczky fordításában is olvashatott, a Kisfaludy Társaság Anthologia a XIX. század franczia lyrájából címû vállalkozásának 1903-ban megjelent második kötetében. A viszonylagos eredetietlenség mindazonáltal nem kisebbíti annak a jelentõségét, hogy Ady alkotó módon írja újra a már említett három francia költõ mûveit, valamint Nietzsche Zarathustrá-ját - különösen a hanyatlás (dekadencia) értelmezésekor, mely az Ihar a tölgyek közt esetében a magyarság keleti eredetének megidézését jelképteremtéssel párosítja és így lehetõséget ad az értelmezés viszonylagos szabadságára. A versolvasás megújítását kezdeményezõ sajátosságok közül a Baudelaire nyelvére olyannyira jellemzõ "színes hallás" (szüneszthészia, audition colorée) még címben is elõfordul (pl. A fehér csönd), s a kötet egészére rányomják a bélyegüket olyan ellentétezések, melyek a szimbolistáknál is a befogadást lassító homály elõidézõi:

  A harmadik kötetben tett kezdeményezésekbõl a negyedikben lett teljes kibontakozás. Aligha meglepõ, ha úgy gondolom, hogy a Vér és Arany tekinthetõ Ady legjelentõsebb gyûjteményének. A halál rokona nyelvének kétségkívül sok köze van a századforduló dekadenseire jellemzõ versbeszédekhez - a belga szimbolisták közül különösen Maeterlinck és Grégoire Le Roy költészetében gyakoriak az eltûnõk s a betegek iránti szeretet hangoztatása -, s a Három õszi könnycsepp módosított ismétlései éppúgy összefüggésbe hozhatók az "út musica poesis" eszményével, mint A fekete zongora homálya, mely bizonyos mértékig még Mallarmé eszményeinek is megfelel, amennyiben nehezíti a mimetikus olvasást. Az oxymiron gyakori szerepeltetése (Özvegy legények tánca, Az áhított csömör) nem kevésbé árul el rokonságot a szimbolizmussal, mint a betû szerinti s a metaforikus jelentés egymás mellé helyezése (Álom álom helyett). "Khiméra asszony serege" az Özvegy legények táncá-ban a francia mozgalom némely tagjainak mûveiben szereplõ elképzelt állatvilágot idézi - Jean Moréas Chimaera címû költeményére, Albert Samain és Jean Lorrain verseire sõt Gustave Moreau festményeire is gondolhatunk. Ebben a kötetben érvényesül a legjobban az allegóriának jelképpé fejlesztése, sõt talán Nietzsche ösztönzésének hatása is. Halász Elõd érdekes módon nem írt arról, hogy Ady a személyiség egységének a tagadásával is a német költõ-gondolkodó örökségéhez kapcsolódott. Az Egy ismerõs kis fiú elsõ szakasza:

  Vagy az önmegszólítás a Menekülj, menekülj innen címû versben csak egyik megnyilvánulási formája annak, miként válik kérdésessé a beszélõ önazonossága, mely a romantikus lírának meglehetõsen általános jellemzõje volt. A három nyelvtani személy viszonya a jövendõmondó költeményekben is bonyolított; "A magyar Messiások" sorozatban a második s a harmadik személy egyaránt az idegenséggel kapcsolódik össze. A Beszélgetés egy szekfûvel például így végzõdik:

  A beszélõ olykor a múlt örökösének tünteti föl magát és/vagy saját üzenetét e múlthoz képest méltatlannak minõsíti - mint az Egy csúf rontás zárlatában:

  Szokás arra hivatkozni, hogy a jövendõmondó beszédhelyzet A halottak élén címû kötetben tûnik el, holott a Vér és Arany költeményeinek számottevõ része kudarcról szól. A Szent Margit legendája megvalósulatlanságot fogalmaz meg, A befalazott diák a beszélõre vonatkoztatja a feledésre ítélt várakozó helyzetét, az Egy jövõ költõ pedig olyan utódot szólít meg, akinek már nincs hallgatósága:

Az Avar-domb kincse egy örökség hasztalan keresését beszéli el, A Duna vallomása pedig reménytelen állapot leírásába torkollik:

Míg a következõ kötetekben sajnálatosan elõtérbe kerül a közíró beszédmódja, addig a Vér és Aranyban még a némileg vagdalkozó Én nem vagyok magyar? önjellemzése sem egyszerûen dicsõítés:

A kötet utolsó elõtti verse, a Ha szemem lefogták, akár úgy is olvasható, mint a "szakirodalom", a kisajátítás éleslátó, megelõlegezett, csúfondáros bírálata:

  Az Illés szekerén újdonságát köztudottan az istenes versekben lehet keresni. ez többlet a megelõzõ két gyûjteményhez képest de, némileg visszautal a pályakezdetre. Szó sincsen bizonyosságról. Egyrészt töredékes a hit, elveszett a hagyomány:

  Az istenes versek azonban bajosan feledtethetik, hogy a kötet egésze nem egyenletesen magas színvonalú. A "Léda ajkai között" és a "Halálvirág: a csók" sorozatban van önismétlés, sõt Verlaine érzelgõs versezeteire emlékeztetõ közhelyes modor is:

"Az utca éneke" verseibõl nem hiányzik a Rictus közéletinek szánt rigmusait idézõ harsány célzatosság. Lehet, A grófi szérûn a maga nemében sikeres alkotás, de alig változtat valamit a hagyományos életkép szerkezetén. Ady ötödik kötetében meglehetõsen sok az olyan vers, melyet viszonylag könnyû allegorikusan magyarázni - A fehér kendõ például szinte kínálja a lehetõséget, hogy a soha célba nem érõ magyar értelmiség példázataként olvassák.

  Noha úgy vélem, az 1908 és 1914 között megjelent verseskönyvek nem érik el a Vér és Arany magasságot, nem beszélnék egyértelmûen folytonos hanyatlásról. El tudok képzelni olyan olvasót, aki a Szeretném, ha szeretnének javára írja, hogy a kurucos versek új hangnemet hoznak, miközben Az ágyam hivogat az ismétlés fölényes mûvészetére vall, a legjobb értelemben vet retorika magas iskoláját képviseli, A vén komornyik vagy Az elsüllyedt utak talányos értelmû jelképeket teremt, s az önszemlélet sem azonos az öntömjénezéssel:

Az önellentmondások csorbítják a kinyilatkoztatások élét; az istenes versek nem egyszerûen feleselnek a politikai költeményekkel, de egyúttal arra is emlékeztetnek, hogy a társadalmi megváltás a vallás világiasított változata:

  Ez az a verseskötet, mely leginkább sejteti, hogy A duk-duk affér fölött nem könnyû napirendre térni. Kenyeres Zoltán így magyarázza e hírhedt megnyilatkozást: õ is szerencsétlenül foglalt állást a viták egyik furcsa fénytörést mutató pillanatában, s felülve Herczeg Ferenc álnok hívásának, az Új idõk hasábjain belemart a holnaposok fiatal csapatába, akik az õ nevét tûzték zászlóra".²³ E minõsítést azért vélem kissé egyszerûsítõnek, mert a cikk némely kitételeinek súlyt lehet tulajdonítani. "Ki vagyok, mi vagyok, mit jelentek, sem én, sem kortársaim nem dönthetjük el. (…) Én inkább akarnék központi fõszolgabíró vagy alispán lenni Szilágy vármegyében, a vármegyémben, mint hírhedt költõ." Ezek a szavak olyan önellentmondásokra engednek következtetni, melyek egy Kenyeres Zoltán által említett költeménnyel is összefüggésbe hozhatók. A Kezdenek nyakukba venni különös hangsúlyt kap azáltal, hogy a szóban forgó kötet utolsó elõtti darabja, s utána a Most pedig elnémulunk következik.

  A Minden-Titkok versei kevésbé összetett gyûjtemény. Az istenes versek alkotják a leginkább egyenletes sorozatot, melyek közül külön nyomatékot kap az indítás önellentmondása - "Hiszek hitetlenül Istenben" - és a zárlat, mely ismét a személyiség kettõsségére utal, miközben Baudelaire Ábel és Káin címmel 1857-ben megjelent költeményét értelmezi át:

Változás a korábbiakhoz képest inkább csak abban látnék, hogy elõtérbe kerülnek az áthallások: A szerelem époszából például egy sor idézetet rejt magában, a Gõzõsrõl az Alföld pedig mintha Széchenyi híres állításaira emlékeztetne, amikor egyszerre minõsíti vénnek s fiatalnak a magyarságot.

  Ha vannak mély pontok Ady költészetében, többségük a következõ három kötetben található. A menekülõ Élet erõltetett szójátékait, az élõszóbeli megnyilatkozásnak Jehan Rictus mûveire emlékeztetõ jeleit, a kiszólásokat s indulatszavakat aligha szükséges idézni. Gyakran többes számú a beszélõ s a megszólított is. Az írásmód a Baudelaire elõtti költészetet idézi. Olykor a helyzetdal szelleme kísért, s e mûfaj hagyományának éppoly kevéssé érezhetõ a továbbfejlesztése, mint ahogyan A Magunk szerelmében olvasható Mert Senki jobban címû, Vénus alakját is fölidézõ, megszólítással és szóösszetétellel terhelt költemény sem nevezhetõ az udvarló szonett érdemleges megújításának.

  Természetesen a világháború elõtti köteteket is lehet a kései versek felõl megközelíteni. A Kilátott engem? Istent megszólító, hit és bûn mibenlétét firtató költeményeiben van belsõ feszültség, s az is feltûnõ, hogy némely versek a múltnak korábban nem emlegetett képviselõit, Eötvöst, Keményt, Grünwald Bélát, sõt Szilágyi Dezsõt idézik meg. Fejlõdés- vagy akár folyamatrajzot azonban nagyon nehéz volna készíteni, hiszen A menekülõ élet-tõl kezdve a kötetek felépítését már legalábbis részben Földessy Gyula illetve Hatvany Lajos határozta meg. Ha korábbi gyûjteményekben a szerkezet a Les Fleurs du Mal ösztönzõ példájára mutatott vissza, ezeknél a köteteknél ebben a vonatkozásban is elhalványult a nagy elõd ösztönzése.

  Ami a két utolsó gyûjtemény viszonyát illeti, ha nem tévedek, babitsnak volt igaza, amikor azt állította, hogy Az utolsó hajók sok alkalmi mellékterméket is magában rejt. Éppen ezért megfontolandó, nem A halottak élén tekinthetõ-e a pálya lezárásának.

  Két félreértelmezési lehetõséget ajánlatos elkerülni. Az egyik a kötet egészének túlzott megemelése, a másik a világháború hatásának túlbecsülése. Némely esetekben tagadhatatlan a visszatérés Baudelaire szelleméhez, ám Az eltévedt lovas többértelmûsége, a köd többszörös ismétlõdésétõl elválaszthatatlan talányosság nem jellemzõ a versek többségére. Másfelõl a hangnemváltás már 1913 novemberében keletkezett sorokban is érezhetõ:

  A halottak élén Fülep Lajos igazát bizonyítja, aki 1969-ben így jellemezte Adyt: "Kinõtt környezetébõl, mégis benne, sõt érte élt."²⁴ A jövõre irányultságot a múltba fordulás váltja fel. A kuruc versek hangvételét a majtényi fegyverletétel emléke határozza meg, a címadó költeményben "árvult, társtalan Kain" a beszélõ, másutt pedig korábbi jóst olyan múltbanézõ váltja föl, aki teljesen kifosztottnak érzi magát:

  A beteljesületlenség s célvesztettség képzete az idõ átértelmezésével párosul. Nyelvi következetesség nem jellemzi e kései verseket. A Krónikás ének 1918-ból sorvégi egyformaságát talán a tízes évektõl Európa több országának mûvészetében jelentkezõ régieskedéssel is összefüggésbe lehet hozni. Jellemzõ, hogy a költõ elõszeretettel Jeremiás siralmai-ból és a Jelenések könyvé-bõl vesz jeligét. A szétszóródás elõtt szerzõje a prédikátorok nyelvét utánozza s a nemzethalál XIX. századi látomásait idézi föl. Mindez korántsem jelenti, hogy a szimbolizmus nyomai eltûntek volna. A Torony az éjszakában vagy A Titok arat apokaliptikus látomása jelképteremtéshez kapcsolja a kozmikus eleve elrendelés gondolatát. Az utolsó évek némely költeményeiben mintha visszatérést lehetne sejteni Baudelaire örökségéhez.

  A huszadik század legvégén nagyon nehéz érdemlegeset mondani Ady költészetérõl. Legjobb versei mutatnak némely hasonlóságokat a szimbolizmussal. Mûveinek olyan jellemzõi, melyek szembeállítják ezzel az irányzattal, rendkívül szorosan függnek össze Magyarország politikai mozgalmaival. Kevés költõt sajátítottak ki olyan mértékben, mint õt, s e kisajátításoktól bajosan lehet függetleníteni mûveinek hatástörténetét. Életmûve olyannyira tele van önellentmondással, hogy megítélésében aligha lehetséges közmegegyezés a különbözõ neveltetésû, ízlésû s világszemléletû magyar olvasók körében. Költészetének újraértékelése csakis akkor válik lehetségessé, ha az intézményesült kánon által szentesítetthez képest másként válogatunk életmûvébõl és eltávolodunk azoktól az allegorizáló magyarázatoktól, amelyek gátolják verseinek új értelmezését.

1. A Miskolci Egyetemen, 1998. február 27-28-án megrendezett Ady-ülésszakon elhangzott elõadás szövege.

2. "keiner auch der großer Lyriker unserer Zeit hat mehr als sechs bis acht vollendete Gedichte hinterlassen, die übrigen mögen interessant sein unter dem Gesichtspunkt des Biographischen und Entwicklungsmäßigen des Autors aber in sich ruhend, aus sich leuchtend, voll langer Faszination sind nur wenige". (Gottfried Benn: "Probleme der Lyrik". Gesammelte Werke in acht Bänden. München: Deutscher Taschenbuch Verlag, 1975. Band 4, 1069-1070.

3. Vatai László: Az Isten szörnyetege (Ady lírája). 2. kiadás. Washington, DC: Occidental Press, 1977, 14.

4. Halász Elõd: Nietzsche és Ady. Második átdolgozott kiadás. (Szeged:)Ictus, 1995, 120, 127-128, 172, 289.

5. "Wenn nämlich ein Volk vorwärts geht und wächst, so sprengt es jedesmal den Gürtel, der ihm bis dahin sein nationales Ansehen gab; bleibt es stehen, verkümmert es, so schließt sich ein neuer Gürtel um seine Seele die immer härter werdende Kruste baut gleichsam ein Gefängnis herum, dessen Mauern immer wachsen. Hat ein Volk sehr viel Festes, so ist dies ein Beweis, daß es versteinern will und ganz und gar Monument werden möchte: wie es von einem bestimmten Zeitpunkte an das Ägyptertum war." (Friedrich Nietzsche:: Menschliches, Allzumenschliches: Ein Buch für freie Geiste. München: Wilhelm Goldmann, 1981, 412.)

6. "alles Große, ein Werk, eine Tat, wendet sich, einmal vollbracht, unverzüglich gegen den, der sie tat." (Friedrich Nietzsche: Ecce homo. München: Wilhelm Goldmann, 1978, 163.)

7. Stéphane Mallarmé: OEuvres complètes. Paris: Gallimard, 1956, 1488.

8. Bölöni György: Az igazi Ady. Budapest: Szikra, 1947, 102.

9. Péter Pór: "The Symbolist Turn in Endre Ady´s Poetry". Anna Balakian (szerk.): The Symbolist Movement in the Literature of European Languages. Budapest: Akadémiai, 1982, 361-389.

10. Uo., 362.

11. Paul de Man: Romanticism and Contemporary Criticism: The Gauss Seminar and Other Papers. Baltimore and London: The Johns Hopkins University Press, 1993, 128, 131.

12. Charles Baudelaire: "Salon de 1859". Écrits sur l´art. Paris: Livre de poche, 1971, 2. kötet, 35-36.

13. Charles Baudelaire: "Fusées". L´Art romantique. Utrecht: Juliard, 1964, 396.

14. Paul Valéry: "Situation de Baudelaire" (1924). OEuvres. Paris: Gallimard, 1957, I. kötet, 609-610, 601, 604.

15. Uo., 601.

16. Charles Baudelaire: "Prométhée délivré par L. de Senneville". L´Art romantique, 22.

17. Charles Baudelaire: "Mon coeur mis à nu". L´Art romantique, 412.

18. T. S. Eliot: For Lancelot Andrewes: Essays on Style and Order (1928). London: Faber and Faber, 1970, 72, 76, 78.

19. Angelo Philip Bertocci: From Symbolism to Baudelaire. Carbondale, IL: Southern Illinois University Press, 1964, 88, 91.

20. Stéphane Mallarmé: "Sur l´évolution littéraire: Enquete de Jules Hubert". OEuvres complètes, 869.

21. Uo.

22. Jehan Rictus. Paris: Pierre Seghers, 1960, 203.

23. Kenyeres Zoltán: Ady Endre. Budapest: Korona, 1998. 42.

24. Fülep Lajos: "Ady éjszakái és éjszakája". Mûvészet és világnézet: Cikkek, tanulmányok 1920-1970. Budapest: Magvetõ, 1976. 74.