megjelent: Szegedy-Maszák Mihály: Irodalmi kánonok. Debrecen : Csokonai K., 1998
|
"Ein Zeichen sind wir, deutungslos, |
Köztudomású, hogy a nem magyar nyelvû irodalmak áttekintései közül Babits és Szerb Antal munkája hatott legerõsebben a hazai olvasóközönség ízlésére. Ezúttal Az európai irodalom története mérlegelésére vállalkozom. Más alkalommal teszek majd kísérletet a késõbbi könyv vizsgálatára. Noha A világirodalom története sokkal nagyobb igényû összefoglalás, Szerb Antal több vonatkozásban is elõdjének a példáját követte. Babits kiindulópontját fogadta el, amennyiben zárt fogalomnak tekintette az irodalmat, nem érzékeltetvén, hogy irodalom és nem irodalom megkülönböztetése fogas kérdés lehet. Noha címadása tágabb látókörre engedett következtetni, lényegében õ sem lépett túl az európai kultúrán. Éppen ezért az itt megfogalmazott észrevételek egy része Szerb könyvére is vonatkoztatható, és meg lehet kockáztatni a föltevést, hogy a késõbbi munka nem tárgyalható a korábbinak figyelembevétele nélkül, a korábbi viszont önmagában véve is elemezhetõ.
Mi indokolja a különbözõ irodalmak együttes, összehasonlító vizsgálatát? Ennek a kérdésnek a fölvetésekor Babits arra hivatkozott, hogy az õ korában a nemzeti irodalmak egyre távolodtak a közös örökségtõl. "A világirodalom egységes, összefüggõ folyamat, egyetlen vérkeringés" - írta bevezetõjében. "Mikor Goethe elõször észrevette, és nevet adott neki, már réges-régen létezett: mert sokkal régibb, mint a nemzeti irodalmak." Az 1930-as években e kijelentésnek nyilvánvaló politikai mellékjelentései lehettek, melyekre Babits külön is fölhívta olvasójának a figyelmét: "A világirodalomnak, mint egy hagyományos egységnek, képét megrajzolni egyáltalán nem modern feladat. Aki ma erre vállalkozik, tisztában kell lennie azzal, hogy törekvése konzervatív, sõt reakciós. Az európai hagyomány ereje egyre csökken, a nemzetek szellemi téren is ellenségek módján akarnak farkasszemet nézni, irodalomi kultúránk a felbomlás tüneteit mutatja."
Egyszerûsítés volna azt állítani, hogy a nemzeti s világirodalom megkülönböztetésekor Babits egyszerûen nem vette tekintetbe az Európán kívüli világ kultúráját. Sosem tagadta, hogy más földrészeken is jöttek létre nagy mûvészi értékû alkotások, ám ezeket jobbára nemzeti irodalmak megnyilvánulásainak tekintette. Hangsúlyozta, hogy a világirodalom nem Európában jött létre, és mindenképpen kiterjedt a világnak nem európai részeire. Nem földrajzi szempontot érvényesített, amidõn arra hivatkozott, hogy több olvasónak lehetnek közvetlen élményei Dante, Shakespeare vagy Goethe mûveirõl, mint más földrészek költészetérõl. Noha európai nézõpontja a huszadik század végének távlatából már indokolatlannak s szûkösnek látszhat, nem szabad feledni, hogy a maga korában inkább kivételesnek, mintsem megszokottnak számított az a felfogás, hogy az irodalom nemzetközi jelenség. Ízlése "katolikus" volt a szó eredeti értelmében, és a vidékiesség elleni támadása Ford Madox Ford, Pound és T. S. Eliot, Valéry Larbaud vagy Ernst Robert Curtius hasonló tevénységével állítható párhuzamba. Afféle elképzelt gyûjtemény õrének képzelte magát, aki a mûveket megfosztja helyi jellegüktõl és eredeti feladatkörüktõl.
A helyi s egyetemes értékek szembeállítása Az európai irodalom történetének legfontosabb alapelvei közé sorolható. "Igazában nemzeti esemény ez inkább, mint világirodalmi" - állapította meg az Hernani bemutatójáról -, "ami szabadságot ez a gyõzelem hozott, az a francia nyelv határain kívül alig jelentett volna már sokat." A Babits által elképzelt világirodalomnak az elsajátítás, az áthasonítás a fõ mozgatója. Pál apostol azért fontosabb ennek az eszménynek a szempontjából, mint Mózes, mert római polgárként a héber kultúrából merített ösztönzést és a görög nyelvet használta. A világirodalom kezdettõl fogva sokféle kultúra összeegyeztetését igényelte. Ezt a távlatot Babits már az ókor esetében is érvényesítette, pusztán vidékiesnek, idõben s térben helyhezkötöttnek minõsítvén azokat, akikbõl hiányzott a kíváncsiság más kultúrák iránt: "A nagy római irodalmat nem ezek a ´nemzeti szellemek´ teremtették meg, nem ezek az ´igazi rómaiak´, akik elzárkózva minden idegentõl, türelmetlen és tõsgyökeres honi kultúrát kívántak." A latin irodalomból az vált világirodalommá, aminek "dicsõsége olyan írók nevéhez fûzõdik, akik az idegen, görög szellem legnagyobb avatottjai és terjesztõi voltak."
Babits kultúraszemléletét szokás T. E. Eliotéhoz hasonlítani. Noha az amerikai születésû költõ neve nem fordul elõ Az európai irodalom történetében, tagadhatatlan, hogy létezik rokonság a magyar szerzõ némely megállapításai és a Tradition and Individual Talent (1919) címû eszmefuttatásban megfogalmazott néhány sarkalatos észrevétel között. A magyar költõ felfogásához nyilvánvalóan elég közel állt a hagyománynak a következõ meghatározása: "Elsõsorban történeti érzéket jelent, (...) annak érzékelését, hogy a múlt nemcsak múlt, de jelen is. A történeti érzék arra késztet, hogy valaki ne kizárólag a saját nemzedékének megtestesítõjeként írjon, hanem annak érzése is eltöltse, hogy Homérosztól kezdve az egész irodalom s ezen belül a saját országának irodalma is egyidõben létezik és egyidejû rendet alkot. (...) egy új mû megalkotásakor egyidejûleg minden korábbi mûvel történik valami. A már létezõ mûalkotások eszményi rendet alkotnak, amely módosul az új (valóban új) mû megjelenésekor."2
Mindkét értekezõ szemlátomást úgy vélte, hogy az európai örökség az egész emberiség számára hozzáférhetõnek bizonyulhat, szemben a korlátozottabb érvényû nemzeti irodalomakkal. Kettejük közül Babits talán még egy árnyalattal erõsebben is elkötelezte magát az európaiság mellett. Noha egyes alkalmakkor tett utalást az ázsiai kultúrákra - a "novella" mûfajának bevezetésekor említette a Pancsatantrát és az Ezeregyéjt -, de lényegében magától értetõdõnek fogadta el, hogy a világirodalom azonos az európaival, görög földön született, a latin nyelv használóinak, a keresztény középkornak és a latinnal rokon nyelvek mûvelõinek köszönhette továbbélését. Igaz, elismerte, hogy késõbb más nyelvi közösségek is csatlakoztak e hagyományhoz - csakis így keríthetett sort az anyanyelvén írott mûvek szerepeltetésére -, ám felfogása még így is némileg szûkkörûnek bizonyulhat, ha irodalomtörténetét Ford Madox Ford The March of Literature (1938) címû hasonló terjedelmû s szintén nem tudományos igényû vállalkozásával vetjük össze. Noha Ford tíz évvel idõsebb volt Babitsnál, munkája némely szempontból kevésbé avultnak nevezhetõ. Tágabb látókörének egyik nyilvánvaló bizonyítéka, hogy figyelme kiterjed a szóbeliségre, népdalokra, mesékre, legendákra, mítoszokra, s egyúttal más földrészek kultúrájára is, az amerikai indiánok szájhagyományától az egyiptomi föliratokig, a mezopotámiai, perzsa, héber, arab, kínai s japán költészetig. E nagyobb igényû összehasonlítás igényét azzal indokolta az angol szerzõ, hogy a nyugatinak nevezett irodalom csakis más kultúrákkal együtt szemlélhetõ, mert a kölcsönhatások rendkívül fontosak, hiszen "bizonyos fokig minden nemzeti irodalom az összes korábbi irodalomnak a terméke,"3 vagyis az európai hagyományt nem lehet megérteni, ha elválasztják más földrészekétõl. A népszerû irodalom sem rekesztõdik ki Ford válogatásából - foglalkozik például Simenon-nal -, sõt az irodalom intézményeit is tekintetbe veszi - nemcsak folyóiratokra, de még kiadókra s könyvkereskedõkre is hivatkozik, arra emlékeztetvén, hogy az irodalom olyan közlésforma, amely nem független a piactól.
Babits kevesebb tényezõre összpontosította a figyelmét. Az irodalom nemzeti szemléletének bírálata mellett a magas kultúra önállóságának s az európai kultúra súlyának egyoldalú hangsúlyozása is erõsen jellemzi az õ szemléletét. "Aki egy nemzeti irodalom történetét írja, annak fontosabb lehet a nemzet, mint az irodalom." Ez a szembeállítás már Babits 1919-ben tartott egyetemi elõadásaiban is szerepelt,4 s azt az elõföltevést rejti magában, hogy csakis a legnagyobb mûvészi értékû alkotások tartozhatnak a világirodalomhoz. Az európai irodalom története a kánon pontos kijelölésének a szándékával készült. Aki ebbõl a távlatból választ, csakis remekmûvekben gondolkodhat. "Az átlagirodalom nem érdekli: az idõhöz s helyhez tapad. A nagy egyéniségek érdeklik, akik felelnek egymásnak, korokon és országokon át. A ´világirodalom´ arisztokrátikus fogalom: értékbeli kiválasztást jelent. Az igazi világirodalomhoz csak a legnagyobbak tartoznak. S az igazi világirodalom-történet ezeknek története. A nagyoké, akik folytatják egymást századról századra, s kezet nyújtanak egymásnak a népek feje fölött."
A figyelmes olvasó önellentmondást vehet észre ebben az állásfoglalásban. A világirodalom egyfelõl folyamat, folytonosság, másrészt olyan alkotások kánonja, amelyek mûvészi értéke nem változik. A kánon központi magját alkotó mûvek lassú és sokszor ismételt olvasást igényelnek. A remekmû kimeríthetetlen, ezért értéke nem csökken az újraolvasások következtében. "Egy-egy során meg kell állni, kortyonkint ízlelni, mint a jó bort." Az efféle jelentésgazdagság meglehetõsen ritka az újabb keletû szövegeknél. Babits hanyatló kor szülöttjeként írja irodalomtörténetét, s a színvonalcsökkenés okát a következõképpen próbálja megadni: "A legvalószínûbb magyarázat mégis amaz elmúlt kor magasabb mûveltsége és fogékonysága, amelyet mi már megérteni és elhinni sem bírunk. Tény, hogy az utolsó három században az irodalmi kultúra folytonos hanyatlásával kell számolnunk, minden látszat s egy-egy csodálatos fölvillanás ellenére is."
Az idõtlen kánon újklasszikus eszményének hívei gyakran visszasóvárogják a múltat. Babits mélyen meg volt gyõzõdve arról, hogy a két világháború közötti idõszak hanyatlást jelentett a korábbiakhoz képest, és Szerb Antal ebben a tekintetben is mintaképét követte, midõn elfogadta Spengler állítását a nyugati világ alkonyáról. Babits is minduntalan olyan kitételekkel szakította félbe gondolatmenetét, melyek arra emlékeztetnek, hogy az európai irodalom történetének elbeszélõje a hanyatlás távlatából értelmezi a múltat. Horatius korszakának jellemzése után például a következõ kiszólás olvasható: "Mi lehetne az emberiségbõl, ha a XX. század kultúrája nem hullott volna hirtelen a mai végletes sötétségbe! S mi lenne ma már, ha a római kultúra nyugodtan fejlõdhetett volna tovább!"
A történelem nem különíthetõ el az értékítélettõl, ám az európai irodalom kibontakozása nem úgy jelenik meg, mint meghatározható célok irányába vezetõ elõrehaladás. Babits nem fogadja el Hegel s Burckhardt nézetét, amennyiben nem gondolja úgy, hogy a reneszánsz minden vonatkozásban fejlõdést hozott a középkorhoz képest. Mivel mélyen aggasztja a világirodalomnak mint egésznek a széttöredezése s a közös emlékezet elvesztése, nem osztja azoknak a hitét, akik fenntartás nélkül képviselik a fölvilágosodás szellemét. Lehetséges, kételyei legalábbis részben az elsõ világháború, a Tanácsköztársaság és Trianon élményei nyomán fogalmazódtak meg. Annyi bizonyos, hogy a húszas évektõl Babits egyre kevésbé bízott a kultúra fejlõdésében. További hanyatlástól félt, s ez is késztette arra, hogy védekezõ álláspontot foglaljon el s nemzetek fölötti kánon eszményéhez ragaszkodjék.
Bármennyire is elképzelhetõ, hogy valamely olvasó nem érzékeli némely alkotások nagyszerûségét, ez nem változtat a mûvészi értékek idõtlen érvényességén. Ezzel az elõföltevéssel indítja Babits az európai irodalom történetét. Az irodalom fogalmát Homérosztól változatlannak tartja, s ez teszi érthetõvé, hogy könyvének bevezetõjében már elõre elmarasztalja az avant-garde olyan irányzatait, amelyek kérdésessé tették a mûvészet mibenlétét. "A Dada-féle romantikus kísérletek: meddõ álmok" - jelenti ki, s a továbbiakban következetesen kirekeszti a népszerû kultúra termékeit, a szóbeliséget s azt, amit népköltészetnek szokás nevezni - mivel ezeknek tárgyalása óhatatlanul elvezetne ahhoz a kérdéshez, nem változékony-e az irodalmi mû mibenléte.
A nemzeti s világirodalom közötti szembeállítás az elsõ történeti fejezet élén is megismétlõdik. "A nemzeti irodalomnak története primitív kezdetekkel szokott indulni, népi õsköltészettel, kollektív és névtelen próbálkozásokkal. A világirodalom kezdetén semmi ilyesmi nincs." Jól érzékelvén, hogy a népi mozgalom fölemelkedése veszélyezteti az általa képviselt eszményt, Babits elutasítja annak a lehetõségét, hogy a "magas" irodalom ösztönzést meríthet a "népi kultúrá"-ból, sõt egyúttal a "primitív"-nek az avant-garde-ra jellemzõ fölértékelését is a hanyatlás jeleként ítéli el. Értelmezése szerint az Iliász s az Odüsszeia egyetemessége abban rejlik, hogy nagyon korán sokra értékelték õket, megõrizték és kanonizálták a szövegüket. Nyelvük és szerkezetük kifinomult, s ezért sem tekinthetõk valamely "primitív"-nek nevezhetõ kultúra megnyilvánulásainak. Csakis iskolázott közönség képes kellõképpen olvasni õket. Nemzetek fölötti jellegüket az is megerõsíti, hogy elbeszélõjük a trójai háború egyetlen résztvevõjével sem azonosítja magát.
Általánosan elfogadott vélemény, hogy az újklasszicizmus meghatározó szerepet játszott a két világháború közötti mûvészetben. Az is sokak által képviselt nézet, hogy 1920 után Babits egyik, ha nem éppen legjelentõsebb képviselõje volt ennek az irányzatnak a magyar irodalomban. Az európai irodalom története azzal a szándékkal is készült, hogy a nemzetközi újklasszicizmus érvényét hitelesítse az elsõ világháború utáni idõszakban. Más újklasszicistákhoz hasonlóan Babits is olykor kísértésbe esett, hogy zárójelbe próbálja tenni a történetiséget. Míg az avant-garde és a népi mozgalom egyaránt kétségbe vonta a klasszikus mûveltség idõszerûségét, addig Babits az ókori Hellász és Róma, valamint a latin nyelvû középkor örökségét állította a középpontba. Olyan társadalomba született, amelyben orvosok, papok, államférfiak, sõt tisztviselõk és bankárok is eredetiben olvasták Vergiliust és Horatiust, Liviust és Tacitust, Cicerot es Senecát, sõt olykor még a görög szerzõket is. A gimnázium, amelyet elõbb diákként, majd tanárként ismert, meggyõzte arról, hogy a görög-latin ókorban keresendõ a kánon fontos része. Ifjú oktatóként, 1909-ben a fogarasi fõgimnázium értesítõjében azzal érvelt, hogy a nevelés elválaszthatatlan a kifejtéstõl, s ezért a rétorika tanulmányozása elengedhetetlen a kultúra elsajátításához. "Gondolkodni és beszélni: voltaképp egy. (...) Akinek több szava van, több ismerete van." Ha ez igaz, "akkor megértjük, miért volt a mûvelt ókor szellemi nevelésének egyetlen és fõ tárgya a retorika, s be fogjuk látni, hogy ami a lényeget illeti, manapság sincs ez másképp."5 Késõbb elégedetlenséggel szemlélte, mint szorul a háttérbe a klasszikus mûveltség, a kánon megõrzését vélte a történész elsõdleges föladatának, s annak a meggyõzõdésének adott hangot, hogy a világirodalom legalábbis részben a hozzáférhetõségtõl függ. A görög s latin szövegeket az emelte egyetemes érvényre, hogy a legkülönbözõbb nemzetek fiai olvasták õket. Az Ószövetség jelentõségét végülis elsõsorban a protestantizmus hívei bizonygatták. Babitstól idegen volt a reformáció szelleme, melynek pedig oly sokat köszönhet a hermeneutika, hiszen lehetõvé tette annak a fölismerését, hogy a mûalkotás jelentése az idõ munkájának az eredménye. Olyan mozgalomnak a szószólóit látta protestánsokban, akik a közös európai hagyomány ellenében a nemzeti kultúrák fölemelkedését kezdeményezték. Érvelése szerint e nemzeti kultúrák eleve korlátozott érvényûek voltak, mivel csakis saját értelmezõ közösségük számára bizonyulhattak elérhetõnek. Ez a következtetés vonható le a Szentírással foglalkozó fejezetbõl. "Az Ószövetség idegen számomra. A Mózes barbár regéiben, a család és üzlet patriarchális kapcsolataiban, a szerelmi könyvek sûrû érzékiségében, a Jób embertelen türelmében, a próféták dühkitöréseiben, az Istennel való nemzeti viszonyban, a Prédikátor cinikus szkepticizmusában egy magába vonult fajnak zárt és fülledt levegõjét érzem."
Babitsot érte már az a vád, hogy inkább kulturális, mitsem vallási érdeklõdéssel közelített a kereszténységhez.6 Az ilyesféle bírálat nem teljesen indokolatlan. Annyi bizonyos, hogy irodalomtörténetének megírásakor nem látta elég világosan, az Ószövetség milyen gyakran vetíti elõre az Újszövetséget. Néhány évvel késõbb a Jónás könyvének szerzõje már óhatatlanul is másként értékelhette a Biblia két részének a viszonyát, ez azonban nem feledtetheti, hogy az elõbb idézett szavak minden bizonnyal ellentétben állnak azzal a nagy múltra visszatekintõ hagyománnyal, mely szerint a Szentírás egységet alkot. Hegel vagy Northrop Frye szellemében egyaránt lehet érvénytelennek vélni Babits ítéletét.
Bármennyire is esendõ legyen azonban Az európai irodalom történetében adott Biblia-értelmezés, tagadhatatlan, hogy összhangban van nemzeti és világirodalom szembeállításával. Noha Babits szemlélete sok vonatkozásban a romantikából vezethetõ le, egy tekintetben feltûnõ, mennyire eltávolodott ennek az irányzatnak a szellemétõl: elutasította a felfogást, mely az irodalmat a "Volksgeist" kifejezésével azonosította. Számára az egyén a közösséghez képest mindig fontosabb értékeket testesített meg. Felfogása azért mondható önellentmondásosnak, mert noha a változatlan mûvészi értékek platonista eszményével indította irodalomtörténetét, munkájának elõre haladtával arra kényszerült, hogy figyelembe vegye az olvasók ítéletét. Hallgatólagosan azt tételezte föl, hogy az alkotó mûvész a leginkább hivatott arra, hogy érvényes értelmezést adjon saját mûvészetérõl. Ez az elõítélete némileg Pound, T. S. Eliot s az angolszász "új kritikusok" szemléletére emlékeztet. Munkájának tudományos értéke - kissé furcsa módon - éppen abból származik, hogy egy európai költõnek s regényírónak a nemzetközi kánonra vonatkozó nézeteit tükrözi. Ebben az értelemben nemcsak Halász Gábornak az a kijelentése nem tekinthetõ komoly bírálatnak, mely szerint Az európai irodalom története "lényegében önarckép",7 de még Németh Lászlónak a következõ megjegyzése is elveszíti élét: "Babits európai irodalomtörténetet ír s munkájában nagy segítség az az axióma, hogy amit õ nem ismer, az nem lehet európai irodalom."8 Halász vitájának érvénye márcsak azért is kétségbe vonható, mert õ önellentmondásba keveredik: ha egyszer elismeri, hogy "az elõítélet magában hordozza igazságát", akkor hiteltelen, sõt értelmetlen a szembeállítás, mely szerint Babits ítéleteiben "a miért érdekes, és csak másodsorban a mi."9 Ford Madox Ford korábban említett könyvével is az rokonítja a magyar költõ munkáját, hogy nemcsak történetírásként, de szellemi életrajzként is olvasható. Egyes mûveknek egymásra tett hatása helyett inkább azzal foglalkozik elõszeretettel, milyen hatással voltak e mûvek a róluk szóló történet elmondójára. Csakis ez teszi érthetõvé, hogy Babits idõben s térben helyi értéket tulajdonít Pindarosznak, szemben Alkaiosszal, annak ellenére, hogy Pindarosz ódái fönnmaradtak és számos költõ merített ösztönzést belõlük.
Senki sem róhatja föl Babitsnak, hogy nem figyelmeztette olvasóit, mennyire saját egyéni ízlése határozta meg a válogatását. Igaz, átvette a szaktudósok némely eredményeit - így például elismerte, hogy az Iliász jóval korábban keletkezhetett, mint az Odüsszeia, tehát a két mû nem származhat egyazon szerzõtõl -, de magától értetõdõnek vette, hogy pozitivista tudós nem írhat világirodalomtörténetet. Ez teszi érthetõvé a következõ megjegyzését: "A világirodalom benne él minden olvasójában, s én megpróbálom itt leírni úgy, ahogyan énbennem él."
Noha egyetlen személy nem vállalkozhat az európai irodalom történetének összefoglalására, csakis egyazon személy jelenítheti meg a világirodalmat szerves egészként. Ez az ellentmondás teszi érthetõvé, hogy Babits többször is beismeri olvasottságának hiányait. Nem tudván portugálul s gyengének vélvén a rendelkezésére álló fordítást, képtelen volt elolvasni Camoes eposzát, s ugyancsak a nyelvtudás hiányával magyarázta, hogy nem alkothatott véleményt Lope de Vega s Calderón színmûveinek értékérõl.
Az önellentmondás kétségkívül Az európai irodalom története legfeltûnõbb jellemvonásai közé tartozik. A bevezetésben megfogalmazott elvek a kifejtés során korántsem maradnak teljes érvényûek. A gondolatmenet elején fontos alapelvként fogalmazódik meg, hogy mivel csakis a közvetlen élmény számít az irodalom megítélésében, a könyv kizárólag személyes olvasmányokról ad számot. A tizennyolcadik század általános minõsítésekor a szerzõ mintegy fölfüggeszti ezt a kiinduló állítást: "én e századról kevés újat tudnék mondani. De igyekszem lelkiismeretes krónikás lenni. Újat csak arról lehet mondani, ami mindig új tud lenni. Angliában már itt a Pamela. Ki tudna újat mondani a Pamelá-ról? Pláne, ha nem olvasta! (...) Egyszer belenéztem. Azt hiszem, képtelenül unalmas. S a többi Richardson még inkább." Másutt ez olvasható: "´Ki olvasta a Klopstock Messiás-át?´ Szerette kérdezni hajdani diákénünk. Én nem olvastam."
Szerencsére, viszonylag ritkán fordulnak elõ ilyen félresiklások. Általában véve Babits egyértelmûen különbséget tesz a történetíró háromféle távlata között. Az eredeti nyelven olvasott mûvekrõl gyakran rövid elemzést ad. Ilyen közeli távlat érvényesül a szerzõ kedvelt költõinek méltatásakor. Valéryhoz s Heideggerhez hasonlóan Babits is hajlamos a prózát a költészethez képest másodrangúnak tekinteni. A próza nyelvének nagy mûvészei sokszor elkerülik a figyelmét. A záró fejezetben a Joyce-ra vonatkozó három mondat alig több a belsõ magánbeszédre tett meglehetõsen szokványos utalásnál, Fontane s Henry James neve pedig nem is szerepel a könyvben. Néhány kivétel mégis akad. "Carlyle elsõsorban egy hang." Ezt a megjegyzést a nyelvteremtés eredetiségének figyelemre méltó jellemzése követi.
Kevésbé közeli a nézõpont olyan szövegek esetében, melyeket Babits nem tudott eredetiben elolvasni. Byron s Puskin összehasonlítása a Cigányoknak ilyen minõsítésével végzõdik: "Ha semmi mást sem írt volna Puskin, akkor is az lenne az érzésem, hogy igazabb valaki õ a mesterénél. Noha híres, zengzetes verseit sajnos, nem ismerhetem eredetiben." Teljesen érthetõ, hogy Babits minduntalan az eredeti s a fordítás közötti távolságra emlékezteti az olvasót. Kissé meglepõ viszont, hogy hasznos közvetítõnek, megtermékenyítõnek, azaz nem önálló alkotónak tekinti a fordítót. "A mûfordító is a világ munkása, mint ahogy a méh, ki egyik virágot a másikkal termékenyíti meg, munkása a virágtenyészetnek, bár maga nem virág." A példa August Wilhelm Schlegel, Shakespeare nagy hatású fordítója, kinek saját költészete jelentéktelen. Babits álláspontja ebben az esetben kétségkívül maradibbnak, sõt talán elavultabbnak is nevezhetõ Kosztolányiénál, hiszen fiatalabb kortársával ellentétben inkább keresett befogadást, közvetítést, sõt szinte másolatot, mint teremtést az átköltésben. Távol állt tõle a gondolat, hogy a fordítás a szövegközöttiségnek olyan megnyilvánulása, mely nem teszi lehetõvé, hogy az "eredetit" egyértelmûen többre becsüljük a "fordításnál", hiszen aligha lehet õket könnyû szerrel két külön tartománynak tekinteni. Nem tudatosodott benne, hogy rendkívül szoros a kapcsolat olvasás - azaz értelmezés - és fordítás között; a kettõ lényegében elválaszthatatlan egymástól. Nem volt hajlandó félretenni az "eredeti" s a "fordítás" szembeállítását, holott az végsõ soron a "tartalom" és "forma" kettõsségébõl származtatható.
A harmadik látószög olyan mûveknél érzékelhetõ, amelyeket a szerzõ egyáltalán nem olvasott. A távolságtartás különösen akkor feltûnõ, ha olyan alkotásról esik szó, melynek nyelvét Babits jól ismerte. Félicité de Lamennais Paroles d´un croyant címû könyvének esetében az olvasó úgy érezheti, az efféle munkák egyszerûen kívül esnek az európai irodalom kánonjának a határain.
A háromféle távlat egyaránt azt sejteti, hogy a történetírás párbeszéd múlt s jelen között. Nem egyértelmû, mennyiben tételezhetõ fel részleges átfedés, kölcsönhatás illetve feszültség az egykori s a jelenlegi világ között. Hol az egyik, hol a másik lehetõség kerül elõtérbe. A mûfaji besorolás esetében például határozottan érvényesül az a szempont, hogy a késõbbi fejlemények alapján át lehet rendezni a korábbiakat. Horatius ódái Babits szerint inkább dalként olvasandók a jelenkorban. Ugyanilyen átminõsüléssel indokolja a szerzõ bizalmatlanságát a modernséggel szemben. E fogalom kétes értékét több szövegrész is kiemeli. Lucretius gépies anyagelvûsége a múltban korszerûnek látszott, mai szemmel nézve korlátolt és elavult. A Vita nuova s a Fiammetta összevetése már egyenesen azt hivatott bizonyítani, hogy a huszadik századi távlat is esendõ. Boccaccio mûvét Dante alkotásához képest így minõsíti Babits: "Annyival modernebb, amennyivel középszerûbb. (...) A modern olvasóhoz mindenesetre közelebb áll - ami nem dícséret." Más alkalommal arra emlékeztet a történetíró, hogy nem okvetlenül az jelent komoly értéket, ami megelõzi, elõre vetíti a késõbbieket. "Mert nem igaz az, hogy mindig a jó képviseli a jövõt." E sommás kitétel a Manon Lescaut méltatásakor fordul elõ, melyet Babits sokra becsül s lényegében hagyományõrzõ regényként jellemez. Mivel a modernség a mindenkori jelen függvénye, értelemszerûen lehet újszerû egy korszak távlatából nézve olyan mû, mely egy másik idõszak felõl megközelítve ódivatúnak látszik. "Bizonnyal igaz, hogy ´a modernség avul el leghamarabb´. A modernség egy kor bélyegével való cégjegyzettség." Az újszerûség érvényére vonatkozó kétely Babitsnál ugyanúgy összefügg az avant-garde-dal szemben tanúsított bizalmatlansággal, mint Valéry esetében, aki Regards sur le monde actuel (1931) címû kötetében magyar költõtársához hasonlóan értekezett Európa hanyatlásáról, egy évvel korábban pedig így fogalmazott: "Az új, meghatározásánál fogva, a dolgok mulandó (périssable) része. Ki van szolgáltatva annak a veszélynek, hogy önkénytelenül (automatiquement) elveszíti újdonságát és egyszerûen veszendõbe megy. Akár a fiatalság és az élet."10
Jellemzõ módon, Babistnak a modernség elavulását hangoztató véleménye saját ítéleteire is vonatkoztatható - például arra az állítására, mely szerint a tizenkilencedik század közepén Musset látszott modernebbnek Tennysonnál, késõbb viszont megfordult a helyzet, s az angol költõ mûvei bizonyultak maradandóbbnak. Az olvasó könnyen levonhatja azt a következtetést, hogy a különbözõ nyelveken írott mûvek értékének összehasonlítása igencsak vitatható, a modernség pedig szüntelenül változó távlat függvénye. Taine számára Musset, Babits számára Tennyson látszott megtestesíteni. A mai kor alkalmasint mindkét szerzõt egyformán távolinak illetve közelinek is érezheti. Nemcsak elavulás, de újraéledés is lehetséges a jövõben. Ahogyan a közelmúlt szellemtudományának egyik jelentõs képviselõje írta: "A késõbb érkezettnek mindig eggyel több távlata van. A késõbbi fényében újnak láthatja a korábbit."11
Mint ismeretes, Az európai irodalom története elõször két önálló kötetben jelent meg. Önellentmondásai részben ebbõl is származtathatók, s mindenképpen elárulják, hogy szerzõje a munka során ismerte föl vállalkozásának igazi nehézségeit. A mû 1934-ben közreadott elsõ fele az Iliász méltatásával kezdõdik s a tizennyolcadik század második feléig, az egy évvel késõbb megjelent második rész 1760-tól a "jelenkorig", pontosabban az elsõ kiadás címlapja szerint 1925-ig kíséri nyomon az irodalom alakulását. Érdemes megjegyezni, hogy Ford Madox Ford csak a tizenötödik század végéig jut el The March of Literature címû könyvének elsõ felében. Babits jól tudta, hogy az õ felosztása aránytalanságot rejt magában. Azzal magyarázta, hogy az elbeszélõnek óhatatlanul lassítania kell, ha ahhoz a korszakhoz ér, amelynek az irodalmán nevelkedett.
Nemcsak az elbeszélés ütemében vehetõ észre a váltás. Az elsõ rész Homérosszal kezdõdik, a második Ossiannal. Az elsõ esetben az alkotó tevékenység s az idõtlen mûvészi érték, a másodikban a befogadás a vezérelv. E kettõsség fontos és bonyolult elméleti kérdéseket vet föl. Miként tehetõ különbség értelmezés és értelmezett között, megtarthatja-e a mûalkotás önazonosságát az idõk folyamán, és milyen mértékig változhat a kánon a történelem során? Az európai irodalom történetének belsõ ellentmondásai arra vezethetõk vissza, hogy szerzõje nem tudott megnyugtató választ találni e kérdésekre. Macpherson példája arra emlékeztette, hogy a jelen nem mozdulatlan, egy helyben álló "most", a mûalkotásnak élete van, s értéke mulandó lehet, sõt talán még annak a lehetõségét sem lehet teljesen kizárni, hogy némely mûvek elhasználódnak s a nekik tulajdonított értékek veszendõbe mennek.
Míg a mû elsõ felében valamely alkotó életmûve általában egységként szerepel, a második részben sokkal inkább a mûvek idõrendje irányítja a történetmondást. Goethe munkásságáról nem kevesebb, mint nyolc fejezetben esik szó. Noha a mûvek mindvégig személyekhez vannak kapcsolva, amennyiben a helyük, jelentõségük s értékük elválaszthatatlan attól a gondolattól, hogy minden költemény, színmû vagy regény valamely egyén alkotó tevékenységének az eredménye, a tizenkilencedik század tárgyalásakor az egyes életpályák mégis szétdarabolódnak, mert csakis így juttatható érvényre az olyan mozgalmak közötti váltások elsõdlegessége, mint a romantika vagy a realizmus.
Napjainkban a magyar s a világirodalmat külön tanszékeken tanítják a hazai egyetemeken. Babits eszményével szöges ellentétben van ez az intézményesült felosztás. Az európai irodalom története kísérlet arra, hogy a magyar irodalom nemzetközi folyamat részeként szerepeljen. Ez a törekvés önellentmondáshoz vezet. Amennyiben az a szerzõ célja, hogy számot adjon arról, miként él a világirodalom az õ képzeletében, vállalkozása sikeresnek mondható. Ha viszont a nemzetközi visszhang a kiválasztás alapelve - márpedig a könyv számos részlete erre enged következtetni -, következetlenségnek minõsülhet az, hogy egyes mûvek azért kapnak méltatást, mert Babits hisz a mûvészi értékükben. A Berzsenyire vonatkozó sorok jól szemléltetik ezt az önellentmondást: "Sohasem volt híg, mint Byron, s nem színészies, mint Chateaubriand. Mi magyarok ismerünk véletlenül egy igazi nagy költõt azokból az évekbõl, ahonnan másoknak talán csak a Lord köpönyege s a vicomte nyakkendõje lobog szemükbe az eltelt század távlatában." Babits elégedetlenül, sõt keserûen vette tudomásul, hogy a nagyvilág nem ismeri a magyar irodalmat. Vörösmartyról írt szavai lemondásra, sõt majdnem reménytelenségre engednek következtetni: "Utolsó versei bizonnyal a legnagyobb dolgok közül valók, amiket e század lírája alkotott. De hát ez Európa számára ´ismeretlen irodalom´. S mentség vagy vigasztalás nincs ebben."
T. S. Eliot Dantét, Harold Bloom Shakespeare-t helyezte a nyugati kánon közepére. A Commedia s a The Tempest magyar fordítója igazán tisztában volt e két költõ nagyságával, ám mégis több teret szentelt Goethe munkásságának. Az "Intermezzo Goethérõl" címû fejezet nem egyszerûen a mûvekrõl korábban adott értelmezéseket összegzi, hanem egyúttal hangsúlyozottan személyes hódolat egy olyan szerzõ iránt, akinek munkássága mintegy megtestesíti a világirodalmat, amennyiben mind mûfaj, mind ihletforrás vonatkozásában összefoglaló igényû. Babits számára azért különösen fontos szerzõ Goethe, mert sokféle hagyomány által elõre alakított anyaggal dolgozott.
Goethe mûveinek tanulmányozása vezette el Babitsot ahhoz a következtetéshez, hogy a nyugati kánont a romantika részérõl érte a legélesebb kihívás. Ezért is foglalkozott bõvebben ezzel az irányzattal, mint bármely más mozgalommal. Aligha véletlen, hogy a Goethe által elutasított Kleistet szerepeltette a romantika egyik legmélyebb képviselõjeként, és különös hangsúllyal foglalkozott a Germania an ihre Kinder címû költeménnyel. "Rettenetes vers, és szerencsétlen a nép, amelyik ezt a verset tanítja iskoláiban. Vajon ´európai´ irodalomban vagyunk-e még? Nem lehet tagadni: igen! Ez is Európa. És a szellemi irányzat, amely ezeket a hangokat megtûri, sõt létrehozza, a nacionálizmus, az is európai irányzat. Nem a németek privilégiuma, hisz nem is német földrõl indult. Európai irányzat, noha szét akarja, s talán szét is fogja darabolni a szellemi Európát, kicsi, barbár, nemzeti ´kultúrákra´. És a költõt, aki ennek a rettenetes irányzatnak ilyen barbár és õszinte hangon kifejezést adott, nem szabad vádolni: õ Európa költõje."
Talán ez a szövegrész enged leginkább arra következtetni, hogy Babits megsejtette: önellentmondás lehet elítélni a nemzeties felfogást és ragaszkodni ahhoz, hogy Európa adta az emberiség kultúrájának a legjavát. Az idézett szavak legalábbis arra engednek következtetni, hogy nem volt teljesen érzéketlen a kérdéskör iránt, amellyel talán Höderlein kiindulópontként idézett sorait is összefüggésbe lehet hozni. Nincs kizárva, fölismerte "azt, ami mélyen egymáshoz kapcsol egy bizonyos humanizmust, egy bizonyos nacionalizmust és egy bizonyos Európa-központú univerzalizmust".12
A romantikát Babits kísérleti, megismerendõ, föltevésszerû, heurisztikus fogalomként vezeti be, s úgy véli, különösen feltûnõ módon nyilvánult meg benne a történelem ellentmondásossága, elõre haladás és visszafordulás, nemzetiség és nemzetek fölötti kettõssége. Nem sokat törõdik a korszakolás és a hatáskutatás szokványos szempontjaival, nem nevez egyes szerzõket "romantikusabbnak" másoknál, és a klasszikus eszmények és romantikus elutasításuk közötti örök szembenállás gondolatához sem folyamodik - ellentétben a szellemtörténet némely képviselõivel. Ezért állítja, hogy "megszabadulni a klasszicizmustól, elég fölnyitnunk a klasszikusokat." Általában véve nem szembeállítja az irányzatokat. A realizmust sem a romantika ellenhatásaként taglalja, ehelyett arról értekezik, hogy a hangsúly áttevõdött a távoli helyi színérõl a megszokottéra. Míg a romantikát a helyi értékek és a képzelet egyetemes jellemzõi közötti feszültséggel társítja, a realizmust egyoldalúbb mozgalomnak véli, mely szerinte bizonyos mértékig kétségessé tette az európai kultúra egységét. "Annak, hogy az európai irodalom mindinkább külön nemzeti irodalmakká tagolódik szét, mindenesetre egyik oka az uralomra jutott reálizmus. Ahol a helyi színre, a részigazságra kezdenek figyelni, ott már közel áll a szellem az elszakadáshoz és a nemzeti öncélúsághoz."
Ezt a változást némileg keresztezi s ellensúlyozza egy másik célelvû folyamat, mely a mûvészet a mûvészetért irányába mutat. Ennek az utóbbi eszménynek a jegyében illeti Babits szemrehányással Dickenset az érzelgõsségéért, George Eliotot, Tolsztojt, sõt még Dosztojevszkijt is a tanító célzatért. Miközben Babits megkísérli fönntartani a látszatát annak, hogy az irodalom meghatározott irányban mozdult el a kései tizenkilencedik században, kénytelen észrevenni, hogy ez az elõítélete jelentõs mûvek kirekesztésére kényszeríti. "Mily messze szakadtak egymástól a szellemek!" - sóhajt fel. Félvén attól, hogy elvész a részletekben, elhatározza, hogy az 1870-es években megjelent alkotásokat szigorúan idõrendben veszi sorra. E hosszú fejezet ahhoz a tanulsághoz vezet el, hogy rövid távon a naturalizmus gyõzött, hosszú távon viszont azoknak lett igazuk, akik szembefordultak ezzel az irányzattal. Megelégedéssel azonban ez a következtetés sem tölti el. Bizonytalansága jól észrevehetõ a következõ fejezet elsõ mondataiban: "A történetet, mint történetet, alig lehet itt folytatni. Nem egységes történet többé. Vagy a közelség optikája teszi ily káosszá? Csak messzirõl létezik irodalom: közelrõl csupán könyvek."
Az irodalom történetét Babits utazás formájában beszéli el - akárcsak Ford Madox Ford. Ennek végpontjánál a magyar költõ azt állapítja meg, hogy a szövegek önmagukban véve még nem tekinthetõk irodalomnak, az irodalommá válás folyamat. Az idõben közelirõl csak nagyon személyes hangnemben lehet szólni. "Mikor én olvasni kezdtem, még a naturálizmus uralkodott. A romantika fölélesztésének új kísérletei hozzánk el sem értek. (...) A kor jellegzetes írója Maupassant volt. (...) Én csak tízéves voltam, amikor meghalt, de novelláskönyveit úgy olvastam, mint csúcsát mindannak, ami mai."
Bizonyos vonatkozásban ez a rendkívül személyes értelmezés nemcsak roppant tanulságosnak, de kifejezetten érvényesnek is mondható a jelen távlatából. A Tolsztoj és Nietzsche közötti hatalmas párbeszédnek a körülírása például azt bizonyítja, hogy Babits kivételes éleslátással olvasta a kései tizenkilencedik század szerzõit. Más tekintetben viszont a könyv záró fejezete Babitsnak azt a következtetését erõsíti meg, hogy a kortárs irodalom önmagát megsemmisítõ fogalom. Swinburne nagyobb teret kap Mallarménál. Anatole France, Oscar Wilde és G. B. Shaw túlértékelõdik, Jarry, Gerald Manley Hopkins vagy Henry James ellenben még szóba sem kerül13 - jóllehet a fiatal Babits forgatta a regényíró bátyjának bölcseleti munkáit, tehát tudhatott a The Ambassadors szerzõjének munkásságáról. Noha az 1880 után születettek közül nem jelentéktelen szerzõk - Martin du Gard, Joyce, Virginia Woolf, Giraudoux, D. H. Lawrence, Fran çois Mauriac, Aldous Leonard Huxley, Julien Green, Malraux - tevékenysége is érintõdik, a korai huszadik századról adott kép mégis roppant vázlatos. A dadaizmusnak a könyv bevezetésében megfogalmazott elutasítását leszámítva csak egy-két utalás vonatkozik az avant-garde mozgalmakra. A sommás kijelentést, mely szerint "a szabad vers (...) a mûvészfintorok és kapkodó kísérletezések eszköze lett", nem egészíti ki tárgyszerû jellemzés. Latin-Amerika s a kisebb népek kultúrája teljesen kimarad a számvetésbõl, és Észak-Amerikát is csak Washington Irving, Emerson, Thoreau, Longfellow, Poe és Whitman képviseli. Emily Dickinson neve ugyan elõfordul a könyv végén, ám csakis az utolsóelõtti bekezdésben, amely azokról tesz említést, akiket a szerzõ sajnálkozva kihagyott a könyvébõl. A németek közül Thomas Mann a legfiatalabb, az oroszokon kívül Sienkiewicz az egyetlen szláv író, akit Babits figyelemre méltat. Unamuno, Kafka, Reymont vagy Faulkner mellõzése éppúgy azért meglepõ, mint a régi kínai s japán költészeté, az olasz futuristáké vagy a német expresszionistáké, mert mûveikbõl többen is fordítottak Babits kortársai közül.
Természetesen lehet azzal érvelni, hogy az efféle fogyatékosságok szinte minden hasonló vállalkozást jellemeznek. Melville nevét Ford Madox Ford említett irodalomtörténetében is hiába keresné az olvasó, s általában véve az angol szerzõ munkájában is észrevehetõk feltûnõ hiányok és/vagy elfogultságok - Proust munkásságára például még utalás sem történik. Az egyenetlenségek tehát a mûfaj természetébõl is származnak és semmiképpen nem feledtethetik, hogy igényei alapján Az európai irodalom története a nyugati kánon kijelölésére tett úttörõ kísérletnek tekinthetõ. A hangsúlyeltolódás, az út az idõtlen mûvészi értékek platonikus szemléletétõl a történetiség érvényének elismeréséig azt tanúsítja, hogy a szerzõ mérlegelte az irodalom mûködésének módozatait. Az örök értékek s a változó befogadás kettõssége nem egyszerû ellentétként, hanem átmenetként, átalakulásként jelenik meg Babits könyvében. Noha a történetmondás idõrendhez igazodik, Babits nem azonosítja a történetiséget a vonalszerûséggel. Felfogása szerint a nagy költõ nem a jelenben, de a múltban s a jövõben él. Némely kortársaival - például Curtiusszal - ellentétben nem tud következetesen hû maradni az irodalom platonikus felfogásához, s távol tartja magát attól a kísértéstõl, hogy az irodalmat a történelemnek rendelje alá. Az irodalomtörténet legmélyebb megnyilvánulásaiként tartja számon, hogy a nagy alkotók, Homérosz és Vergilius, Vergilius és Dante, Dante és Goethe kölcsönösen felismerhetõk egymásban, a késõbbi költõ önmagát érti meg a korábbiban. Kosztolányival ellentétben - ki lényegesen nyitottabb fogalomként értelmezte az irodalmat, de hajlamos volt az egyes szövegeket önmagukban vizsgálni -, a szövegközöttiséggel társítja az irodalmiságot. Azért helyezi Goethe életmûvét a kánon középpontjába, mert úgy látja, a Faust szerzõje egyfelõl elõdeiben látta meg önmagát, másrészt új területeket jelölt ki utódai számára. Az így felfogott történetiség az irodalomnak olyan belsõ tulajdonságaként jelenik meg, amelynek nincs köze politikai eseményekhez. A világtörténelem s a világirodalom egyenrangú felek egy olyan párbeszédben, amelyre éppúgy jellemzõ a folytonosság, mint annak megszakítottsága. Ez az elõföltevés teszi érthetõvé azokat a megállapításokat, amelyekkel Babits Chénier költészetének a méltatását zárja: "Rímei, versének lejtése nagyobb hatással voltak a Költészet jövõjére, mint a Világkatasztrófa, mely életének véget vetett. (...) Téved, aki az irodalom jelenségeit a kor eseményeibõl magyarázza."
Az európai irodalom története olyan szellemi utazás, melynek kezdetén a mûvészi értékek idõtlenségébe vetett platonista hit szolgál kiinduló föltevésként, s ennyiben a szerzõnek a "sui generis világirodalmi érték"-be vetett korábbi hiedelmét idézi fel.14 A végpont azonban már eltávolodást jelez ettõl az eszménytõl, s a mûvészi értékelésnek a változékonyságára, múltnak és jövõnek olyan lezáratlan párbeszédére figyelmeztet, mely feszültséget, idegenséget is magában rejthet. A könyv elsõ felében az a felfogás érvényesül, melyet a közelebbi múltban E. H. Gombrich így összegezett: "A mûvészet történetét (...) remekmûvek történeteként lehet felfogni."15 A késõbbiekben viszont a történetíró arra kényszerül, hogy elismerje, léteznek olyan mûvek, amelyek egykor vitathatatlanul jelentõsnek látszottak, utóbb mégsem bizonyultak maradandó értékûnek. Az alkotó tevékenység tekintélyét a gondolatmenet során fölváltja, kiszorítja a befogadásé, s az élmény nem valamely eredeti jelentés újrafelismerése. Macpherson példája arra ösztönözte Babitsot, hogy fölismerje: a kánon fogalma összefügg azzal a hiedelemmel, hogy az irodalmi mû mibenléte egyszer s mindenkorra adottnak tekinthetõ. Magyarországon nem létezett az oroszhoz, prágaihoz vagy amerikaihoz fogható szövegelemzõ iskola a huszadik század elején, s ez a fogyatékosság furcsa módon megkönnyíthette Babits számára az eltávolodást az önmagában zárt mû fogalmától. Az európai irodalom története utolsó fejezeteiben már cáfolja azt a vélekedést, hogy az egyszer megírt mûveknek maradéktalanul befejezett, állandóan létezõ azonosság tulajdonítható. A mû végén olvasható kitekintés azt sugallja, hogy a mûalkotások jelentése értelmezõ tapasztalatokban keresendõ. Mivel az irodalomnak mint önmagában létezõ lényegnek a fogalma sebezhetõvé vált, a kánoni rang távlat függvényeként jelenik meg, idõbeli folyamat eredménye, s a kánonhoz tartozó mû olyan változónak minõsül, melyet nem lehet a történelmen kívül szemlélni. Bármennyire is vannak Babits könyvében hiányosságok, a szerzõ eljut az irodalmi mûnek mint átértelmezhetõ összefüggésrendszernek a szemléletéhez és ennyiben megkérdõjelezi a kánon állandóságát, elõre vetítvén azt a felfogást, melynek lényegét Paul de Man 1981-ben így foglalta össze: "Noha az irodalom feltartóztathatatlanul halad a kánonalkotás felé, annyiban mégsem kánoni lényegû, hogy maga után vonja a kánoni minták bírálatát vagy akár lerombolását."16