megjelent: Szegedy-Maszák Mihály: Újraértelmezések : Esszék - irodalomról. Budapest : Krónika Nova K., 2000

Szegedy-Maszák Mihály

  Mi a különbség történetírás és (szép)irodalom között? Erre a kérdésre általában azt szokás válaszolni, hogy az elõbbi ténylegesen végbement, az utóbbi viszont kitalált eseményekre vonatkozik. Bentham "valódi" és "kifundált létezõk" szembeállításához folyamodott, és a következõképpen határozta meg az általa bevezetett fogalompárt: "Valódi az olyan létezõ (entity), melynek az érvelés (discourse) alkalmával és céljából valóban létezést (existence) tulajdonítanak. (...) Kifundált (fictitious) az olyan létezõ, melynek a róla való beszédben használt érvelésmód nyelvtani alakja révén, nem igazán és nem valójában tulajdonítanak létezést."¹

  Bentham a fölvilágosodás örököseként, valódi és kitalált szétválasztására törekedett. A tizenkilencedik század második évtizedében fogalmazta meg gondolatait, amikor a romantikus költészet már erõsen éreztette hatását. Föltehetõen ennek tudatában nevezte a kifundált létezõket "a képzelet termékei"-nek.² A fölvilágosodás és a romantika együtt járult hozzá történeti és irodalmi elbeszélés egyértelmû szétválásához. A huszadik s huszonegyedik század fordulóján e szembeállítás legalábbis kevésbé látszik egyértelmûnek, s a kétféle beszédmód viszonyának bonyolultságát utólag, visszafelé tekintve már Bentham okfejtésében is föl lehet fedezni.³

  Az angol bölcselõ két vonatkozásban elõzte meg a jelenkor szemléletét: a hittel és a nyelvvel hozta összefüggésbe az általa tett megkülönböztetést. Esterházy e két (szó szoros értelmében vett) összefüggésnek alapján törli ki a választóvonalat tényleges és elképzelt között. Szenvedélyes küzdelmet folytat az Istennel és fölidézi a nyelvi viszonylagosság hagyományát, az ahány nyelv, annyi világkép gondolatát.

  A Harmonia caelestis két fele közül elsõ tekintetre a "Számozott mondatok az Esterházy család életébõl" alcímet viselõ "Elsõ könyv" a töredezettebb s "kifundáltabb". A beszélõ személye gyakran cserélõdik, s a viszonylagos jelöletlensége miatt kérdéses lesz. Össze nem illõ események kerülnek egymás mellé. Egymást kölcsönösen cáfoló változatokkal találkozik az olvasó. Különösen a beszélõ szüleinek megismerkedésére vonatkozó történetek sokaságánál feltûnõ, hogy kioltják, érvénytelenítik egymást. Az események "hiteltelensége" elválaszthatatlan attól, hogy az egyes szám elsõ személyt használó történetmondó minduntalan képtelenségeket állít a szüleirõl. "Édesapám" azonossága változik, hiszen kiléte mindig a beszélõtõl függ, ki a könyv elsõ felében jobbára azonosíthatatlan. "A szakirodalom huszonkét féle édesapámat ösmer, ebbõl tizenkilenc mondható fontosnak" (131). Hol Cimabue kortársa "édesapám", hol püspök, hol a Nyugaton élõ bolgár Georgij Markov gyilkosa, ki "álcázott esernyõvel" szúrja le áldozatát, hol gimnazista, ki tizennyolc éves korában öngyilkosságot követ el, hol Paskievich (sic!) seregével érkezik Magyarországra. Elõbb "két álarcos édesapám" pisztolyt fog egy benzinkút kezelõjére, majd "három édesapám"-ról esik szó, kik egy gépkocsiban ülnek. Egyik részlet szerint "édesapám" azonos Quin-Quin-nel - aki ugyebár kitalált személyként maga is többféle alakot ölt, olykor fiatal férfi, "Graf Octavian", olykor Mariandel, a Feldmarschallin szobalánya -, "anyám" pedig "egy Tótpataki Róza nevû delnõ (...) a kolozsvári színháznál" (161). Az is megesik, hogy "apám" már-már mintha Nagy Imre alakjával mosódnék össze: "Õsz volt. A beállt halálos csöndben édesapám kihúzta a kardját, és teljes hangerõvel így kiáltott. Elvtársak. A tömeg felbõdült" (210). A 371 számozott részlet némelyike álomleíráshoz hasonlít - a 70. például "fekete lovag"-ról szól, aki rémlátomásszerû jelenet részese. A végsõ mondat így hangzik: "A fájdalom titkos várába jutottam, mondja apám, de annak elsõ megnyilatkozása rögtön túl sok volt nekem" (81).

  Az álomszerûség lehetõséget adhatna arra, hogy az olvasottakat visszavezessük (refero) a lélektani hitelességre, ám ez legalábbis egyoldalúsághoz, de lehet, félremagyarázáshoz is vezetne. A Harmonia caelestis elõtérbe állítja az apa s fiú közötti viszonyt - "Álmodott is, hogy õ az apja" (298) -, de e kapcsolat lélektani bonyolítását "az elbeszélés nehézségei" (Ottlik) kérdéskörének rendeli alá.

  A történetmondás köztudottan elválaszthatatlan az okozatiságtól. Queneau-hoz, Becketthez - vagy akár Krúdyhoz és Kosztolányihoz - hasonlóan Esterházy is érvényteleníti a harmadik kizárásának a törvényét. Ez a tagadás határozza meg a rövid tagokra szabdalt történést. "A papámat elhurcolták Mauthausenba. Megölték rendben, ahogy mindenkit. Negyven kiló volt, amikor hazatért (...)" (213). Az állítást itt tagadás cáfolja. Ennek fordítottját példázza a következõ szavakkal kezdõdõ részlet: "A papám soha, soha életében, semmikor, sehol nem volt éjjeliõr. Váltótársa rendre késett, (...)" (270). Az apró történetek egyike hitelteleníti a másikat, s mintha különbözõ idõk s terek fényképezõdnének egymásra. Ez is okozza, hogy a kitaláltság a könyv elsõ felében annyira feltûnõ. A folytonosság állandó megszakadása nemcsak játék, de elõkészíti a magyar történelemnek a Harmonia caelestis második felében megfogalmazott minõsítését: "itt soha semmi nem folytatódik, mindig mindent újra kell kezdeni" (694).

  "Gott weiß, wie das geschah?" - énekli Sachs a szentivánéjrõl, amely mindenkit arra késztetett, hogy kivetkõzzék magából. A megtörtént márcsak az állandó szerepcserék miatt is mindig elbeszélhetetlen. Ez okozza, hogy történet- és regényírás nem különíthetõ el egymástól olyan biztonságosan, ahogy a fölvilágosodás és a romantika neveltjei gondolták, pontosabban (ismét a szó szoros értelmében) képzelték. Esterházy "nem talál szavakat" halott apjának a jellemzésére. Nem tudja, voltaképpen ki is volt õ. Mivel regényhõsrõl van szó, értelmetlen volna megkérdezni, mi az igazságértéke azoknak a részleteknek, amelyek iszákosnak, trágárnak, nõcsábásznak festik le. A fõszereplõ kilétének a megállapítására irányuló rögeszmés kísérletekbõl legföljebb azt a következtetetést lehet levonni, hogy a Harmonia caelestis éppúgy magasztos és megindító emléket állít az író apjának, ahogy A szív segédigéit is kapcsolatba lehetett hozni a halott anya iránt érzett szeretettel.

  Ez utóbbi mozzanatnak általánosabb érvénye is van: a szövegszerûség nem zárja ki a világra vonatkoztatottságot. Az apa sokféle és alighanem egyaránt tökéletlen jellemzése maga is tény és kitaláltság összeszövõdését bizonyítja: "a történelem folytonosan kitúrta a saját életébõl. Mintha egy színészt egy másik darabból, egy másik darab felõl instruálnának. Van egy nagypofájú, büdös lehû rendezõ, és lökögeti apámat a balfenék felé... Édesapám egy királydrámában játszik, és egy könnyû bretli felõl irányítgatják. Vagy fordítva. Õ meg sodródik, mit tehetne..." (395). Az elképzelt tényszerûvé alakul át: a miniszterelnökbõl éjjeliõr lesz, a földesúrból útkaparó.

  Az átmenetet a "Második könyv"-höz szövegszerû ismétlések is biztosítják, akár a Termelési-regény vagy a Ki szavatol a lady biztonságáért? esetében. Az "Egy Esterházy-család vallomásai" mintha a történeti hitel oldalára billentenék az egyensúlyt - már az alcímben szereplõ névelõ általánosító ereje révén is. Több részletre osztva, de hosszabb összefüggõ történetek kerülnek elmondásra Esterházy Móric, Mátyás és Péter életébõl, s a két világháború, az elsõ kommün, a német megszállás, kitelepítés, 1956, sõt a Kádár-korszak fölidézése olyannyira hangsúlyos, hogy nem lehet kizárni annak a lehetõségét: valaki akár úgy is olvashatja a Harmonia caelestist, mint valamely történetírói munkának - például Romsics Ignác Magyarország története a XX. században címû áttekintésének - kiegészítését, ellenpárját. A két könyv nagyjából egy idõben készült és kölcsönösen értelmezheti egymást valamely elképzelt olvasó tudatában.

  Ahogy az "Elsõ könyv"-ben "történeti tények" zavarták a kitaláltságot, úgy a "Második"-ban vélhetõen a képzelet szüleményei - például "húgunk" szerepeltetése - zavarja a "történeti hitel"-t. Önértelmezésként, különösen pedig a könyv elsõ felének magyarázataként is felfogható az észrevétel, mely szerint "a játékot mindenki komolytalannak tekinti, alsóbbrendûnek, csak játéknak, miközben nekem homlokegyenest ellenkezõek a tapasztalataim" (612). A labdarúgás is játék s az olvasás is - föltéve, hogy játékon nem holmi fölszínes, felelõtlen külsõséget értünk. A "Mensch ärgere dich nicht" ismételt szerepeltetése is a játék halálosan komoly jelentõségére hivatott emlékeztetni. "Apám" a német elnevezést a magyarral, a "Ki nevet a végén?" kérdéssel így veti össze: "A Nyugat, az örök gyõztes megengedheti magának, hogy a vesztes szempontjából szemlélje a helyzetet, és õt, a vesztest, kedélyes nagyvonalúsággal vigasztalja, öregem, ne bosszankodj, ärgere dich nicht, ez csupán játék, és egyébként is, egyszer fönt, másszor lent, mert ugyan vesztettél, majd máskor nyersz. A magyar kérdésnek iránya, pozíciója sem világos. Mintha ártatlan érdeklõdés volna csupán, elvi tájékozódás, ki is nevet a végén. De nem. Ez a vesztesek kérdése, mert az ember vesztes, ezért a reményeit a jövõbe helyezi, van, ami van, történik, ami történik, ám a végén, akkor majd én nevetek, én röhögök ki mindenkit, mert csakis ez számít, az, hogy kicsoda nevet a végén" (644).

  Játék és élet kettõssége ugyanúgy lerombolódik, mint kitaláltság és tény szembeállítása. Nagyon hangsúlyos helyen, a "Második könyv" "Hetedik fejezeté"-nek fokozásos záradékában a látszólagos ténybeszámolás öntükrözõ játékosságba fordul át, melyet azután komor sorsszerûség vált föl. Molnár õrnagy közli az elbeszélõvel: az "elsõ pillanattól tudják", hogy EP írja a róla szóló jelentéseket, amelyek elkészítésére egyik katonatársát kérték föl. Ekkor fogalmazódik meg a következõ fölismerés: "Egyszer csak mindennek részese lettem, a saját történetemnek, melyet röhincsélve, vihogva esténte eszeltem ki, és az ország történetének, melyet nem tudom, ki eszelt ki. Sok tréfa nincs benne" (639). Az elbeszélésnek a lényegéhez tartozik, hogy a történet mondója nem szemlélõ, hanem résztvevõ. Elszenvedi az általa elbeszélt eseményeket. Esterházy regényesíti saját élettörténetét. Fontane, Proust, Woolf, Joyce, Kosztolányi, Céline, Nabokov, Beckett, Ottlik, Duras, Robbe-Grillet, Thomas Bernhard, Nádas és mások mûvei emlékeztethetnek arra, hogy az utóbbi bõ évszázadban milyen fontos szerepet játszott e mûfajötvözet az európai prózában.

  Önéletrajz s regényszerûség rokonságának a módozataival ezúttal nem foglalkozhatom bõvebben,⁴ csupán néhány jelzésre szorítkozhatom. Fontane például a Meine Kinderjahre (1893) lapjain megjelenített várost alakította át az Effi Briestben (1895), Virginia Woolf a gyerekkori nyaralásokat idézte föl a To the Lighthouse-ban. Nabokov a Speak, Memory megszerkesztettségével illetve a Look at the Harlekins! (1974) önéleterajzszerû írásmódjával már a két mûfaj megkülönböztetésének hiábalóságát sugallta, Robbe-Grillet pedig három olyan "romanesques"-nek nevezett kötettel (Le miroir qui revient 1985, Angélique ou l´enchantement 1988, Les derniers jours de Corinthe 1994) zárta le életmûvét, amely utólag önéletrajzivá minõsítette át regényeit. Esterházy írásmódja - igencsak elvont szinten - talán még leginkább a Beckettéhez hasonlítható. Ha egyszer elkészítik az életrajzát, hihetõleg láthatóvá válik, hogy az írországi születésû szerzõhöz hasonlóan õ is szüntelenül "szétírja", átértelmezi az életét.⁵ "A regény, amint írja önmagát" mintegy együtt halad "az önéletrajz, amint írja önmagát" tevékenységgel.

  Természetesen a protestáns neveltetésû, befelé forduló Beckettre jellemzõ nem éppen könnyed, vigaszt általában nem ismerõ humor meglehetõsen távol áll Esterházy világától. A játék s a "képtelenség" a Harmonia caelestisben inkább az Esti Kornélról írt történeteket idézheti föl. Ebben a vonatkozásban önértelmezésként is lehet olvasni a következõ szavakat: "Olyan törzsbõl származom, amely sír, ha örül, s nevet, ha fáj neki valami? Soha nem vagyok olyan jókedvû és tréfás, mint amikor boldogtalan vagyok" (593). A könyvet átjáró könnyed humor s irónia fényében meg lehet kérdezni, komolyan veendõ-e ez a kijelentés. Esterházynak már szemére vetették, hogy túlzottan derûs író. A Lenin-fiúk, a második világháború alatti zsidóüldözõk, az ÁVO vagy akár az 1956 utáni megtorlók tevékenységérõl írottakat nehéz volna mulatságosnak találni. Magyarország történelme olyannyira rávetíti árnyékát a Harmonia caelestis második felére, hogy Kosztolányinak az a megállapítása juthat eszünkbe, melyet A nagyidai cigányok méltatásakor tett: "A tragikum váratlanul komikumba billent, és a komikum váratlanul a tragikum fönségét sejteti."⁶

  Azáltal, hogy a huszadik század eseményei a középkorig visszanyúló események összefüggésébe ágyazódnak, a könyv a családregény, sõt a saga mûfajával kerül rokonságba. A "Második könyv" immáron egyetlen történetmondója így jellemzi magát: "én nem rokonságban állok a családommal, hanem része vagyok, az vagyok, én vagyok az" (616). A könyv oly módon foglalkozik a magyar történelem legsúlyosabb megosztottságaival, kuruc és labanc, protestáns és katolikus ellentétével, valamint késõbbi leszármazottaikkal, hogy a történelmi regény hagyományát is lehetséges segítségül hívni az értelmezéshez. Regény és történelem együttléte akár még az Erdélyi történetre is emlékeztetheti az olvasót.

  A különbség mind a család-, mind a történeti regényekhez képest nyilvánvalóan a mûfaji örökségek lerombolásában kereshetõ. Önpéldázatszerû szerepet játszanak (megint az ige szoros értelmében) azok a családi fényképek, amelyek egy megbolondult önkioldóval készültek: "Az elõhívott felvételek azután groteszk gabalyodásban mutatták a családot, amely kuszában túlszárnyalta a Laokoón-csoportot is" (283). A kigyók által megfojtott apának s fiainak sorsát fölidézõ szavak éppúgy érzékeltetik a játékszerûség komor mellékjelentéseit, mint az, hogy a könyv második felének hasonló öntükre a legsötétebb események elbeszélésének a szomszédságában, a "Második könyv" 158. részében található: "Élvezettel cincáltam szét az életemet, szedtem darabokra, akár egy legóépítményt vagy öltöztethetõ babát, s a darabokat ide-odahajigáltam, nagyítottam, kicsinyítettem, eltüntettem õket, a megtörténteket kevertem a képzelet szülötteivel, a képzeletet valóságnak tekintettem, a tényeket pedig kifundáltnak, és fordítva, õszinte vallomásokat helyeztem velejéig hazug keretbe, és a füllentéseket ellenõrizhetõen megtörtént eseményekkel párnáztam" (633).

  A széttöredezettség, a történetírás és regény nyelvének keverése nem feledteti, hogy a Harmonia caelestis kitüntetett szereppel ruházza föl az értékõrzést. A "nagyapa" 1919-ben tett nyilatkozataként szereplõ szövegrészbõl is kihallható önértelmezés: "A megmentés elve engemet gyakorta vezérel, mondhatom vezérlõ elvem, minden bizonnyal családi eszmének is mondható, a megtartani, az összefogni, a megmaradni, az átalmenteni" (404). A hagyománynak nem önértéke van, csakis az emeli föl, aki magáénak vallja. Ez indokolja, hogy a könyv mindvégig az Esterházy-családdal foglalkozzék. "A múlt nem azért a miénk, mert dicsõ; de mert a miénk, gazdagok vagyunk, és ez a fajta gazdagság növeli a szabadságot" (50). Az öröklés a tagadva megõrzés, a "fittyet hány a tradícióra, így épít rá" (272) magatartás révén emelõdik általánosabb szintre. Nemcsak egy nevezetes család földi javairól van szó, de általában a hagyományozódás a tét. "Létezni annyi, mint múltat fabrikálni magunknak. (Nagypapa mondása)" (364). Nem felejtendõ az igenév: a hagyomány nem adott, de teremtett. E teremtés, "kifundálás" azonban - lehet - általában az érték elõföltétele. Az örökség teremtõdik, de el is veszhet - amit viszonylag csak utólag lehet észrevenni, tehát akkor, midõn már helyrehozhatatlan a veszteség. "Az utolsó pillanat utolsósága az utolsó utániból látszik, szükségszerûen késõn" (368). A kommunizmus ebbõl a távlatból mutatkozik hiteltelennek, egyrészt azért, mert egyenlõség helyett puszta hatalomátvételt jelent - akik korábban "fönt" voltak, ezután "lent" lesznek, és megfordítva -, legfõképpen pedig azért, mert ki akarja törölni a hagyományt. "Nincs múlt, nincs történelem, nincs ország, nincs hagyomány" (390).

  Történeti s nyelvi emlékezet összefonódása okozza, hogy Esterházy mûvei rendkívül erõsen kötõdnek a magyarul beszélõ közösséghez. Ezért is fordíthatók nehezen más nyelvre. Mint korábbi mûveiben, a Harmonia caelestis lapjain is a legkülönbözõbb beszédmódok keverednek egymással. Olyan nyelvjátékok is, amelyek távol állhatnak némely olvasótól. Esterházy nyelvének roppant bõségére jellemzõ, hogy egyrészt az ikes igéknek olyan alakjait is használja, melyek manapság már régiesnek számítanak, másfelõl a beszélt s írott nyelvnek igencsak mai fordulataival is él. Kemenes Géfin László megirigyelhetné a nem éppen kifinomult szólamokat, és a maradi nyelvtisztító kipellengérezhetné a néha elõforduló nyelvhelyességi kihágásokat. "Édesapámat nagy káosz uralta" (177) - olvasom egy helyütt, máshol pedig a következõ mondatot találom: "a világot nem a szeretet uralja" (462). Kosztolányi szerkesztette azt a nyelvõrt, amelyben a következõ szócikk olvasható: "ural vmit, legtöbbször rosszul használják. A szó igazi, régi jelentése az, hogy úrnak tart vagy mond valakit. Ma ép ellenkezõ jelentésben mondják, a német beherrschen fordításaként; uralkodik vkin, vmin. Nem helyes: A hegy uralja a vidéket. Helyesen: A hegy uralkodik a vidéken. N. N. uralja a helyzetet, helyesen: ura a helyzetnek."⁷

  Lehet-e kárhoztatni Esterházyt a példaként fölhozott vagy ahhoz hasonló fordulatokért? Nemcsak azért nem, mert tükörfordítások nélkül szinte lehetetlen írni magyarul, de azért is, mert az Esterházy könyvébõl kölcsönzött két mondat idézõjeles is lehet - csakúgy, mint a 712 lapos Harmonia caelestis bármelyik részlete. A jelöletlen idézés, pontosabban "eredeti" és "kölcsönzött" szöveg megkülönböztetésének kitörlése is okozza, hogy képtelenség megállapítani, mikor is veendõ "komolyan" valamely kijelentés. Példaként a következõ eszmefuttatást idézhetõ: "az arisztokraták a statisztikailag várhatónál kevésbé nacionalisták és antiszemiták, no, nem azért, mert jobb emberek volnának, vagy nyugodtabbak, esetleg körültekintõbbek, nem, inkább mert mondott körök nem zavarták a köreiket, a jobbágy jobbágy volt, mindegy, hogy magyar-e, román-e, a zsidókkal meg nem volt dolguk, hosszú idõkig a pénz nem számított, pénz nélkül is lehetett gazdag lenni" (256).

  Az idézés átvitt értelemmel ruházza föl a megnyilatkozást, nyitottá teszi a jelentést. Eltávolít és meghatározatlanságot eredményez. Rámutató szavak még csak fokozzák az olvasó bizonytalanságát - például az efféle mondatokban: "Szeretnénk errõl a helyrõl beszélni, de nincs ilyen hely, nincsen ilyen hol" (187). Lehetséges, hogy e megnyilatkozás a jelenkori magyarság képviseletére vonatkoznék? A kérdés márcsak azért is eldönthetetlen, mert a mûalkotás sosem "utal" egyértelmûen. Nincs befejezve, nem egyetlen alkotó akarata "hitelesíti". A Harmonia caelestis cím is erre emlékeztet, amennyiben olyan kantátagyûjteményhez is kapcsolódik, melyet az Esterházy család egyik tagjának szokás tulajdonítani, holott "föltételezhetõen a dallamok földolgozását, a darabok komponálását sem õ (vagy nem egyedül) végezte" (10). Jellemzõ módon, az elbeszélõ is olyan mûalkotással találja szemben magát, amely bizonyossággal nem tulajdonítható egyetlen alkotónak: "Ma délután Georgione Alvó Vénusza elõtt álltam, amelyet Tizian fejezett be" (204). Mivel a mû nem eleve adott, hanem lezárhatatlan értelmezési tevékenység során "kifundált" tárgy, tehát minõsége sem lehet egyértelmû, "sokszor ugyanaz jó, ami rossz" (205).

  nyitottság teszi lehetõvé az átjárást egyik szövegbõl a másikba. 1919-hez érve, a "Második könyv" 45. részében az elbeszélõ átvált az Édes Anna elsõ fejezetére. Patz Károly József, ki megtalálja a Kun Béla által a repülõgéprõl leejtett ékszert, "dédapám jó embere". Az ékszeren az Esterházy-címer látható, tehát Patz jogos tulajdonosának adja át az aranyláncot. Az 1950 utáni események elbeszélése során, a "Második könyv" 130. számú részletében tûnik föl Szebek Miklós, az elbeszélõ "távoli, fantasztikus és titokzatos" nagybátyjaként - ki Ottlik Géza több elbeszélésében is szerepel. Esterházy korábbi mûveibõl is vannak áthallások. Többször "mozog a pofacsont", és a "tiszta Amerika" kitétel is elõ-elõfordul. A Harmonia caelestis nemcsak más szerzõk mûveit s a magyar történelmet, de a Termelési-regényt és a Bevezetés a szépirodalomba egyes részeit is újraolvassa s átértelmezi. Nem számít, "mi idézet és mi eredeti", mivel a hagyományhoz hûségbõl éppen az következik, hogy e különbségtevés hiteltelen. Minden mûvész "hozott anyagból dolgozik". Nem posztmodern sajátosság ez, hiszen például T. S. Eliot költészetének is lényegi jellemzõje. A szövegközöttiségbõl származtatható az értelmezés szabadsága. Ha a Harmonia caelestis végsõ, nem egészen nyolc soros részének elsõ s utolsó szavait összeolvassuk, a következõ mondatot kapjuk: "A haza (...) nem is volt, nem is lesz" (712). Olyan könyvben, amelynek lapjain minden és semmisem véletlenszerû, súlya van a szállóigévé vált híres tizenkilencedik századi jóslat visszavételének. Felkavaró hatással lehet az olvasóra. Egyedül az szolgálhat vigaszul, hogy e nem éppen derûlátó, ám a könyv második felének történelmi jeleneteibõl meglehetõsen szervesen következõ végkicsengésnek cáfolata is megtalálható a korábbi fejezetekben. "Van, ami nincs" (377).