megjelent: Szegedy-Maszák Mihály: Újraértelmezések : Esszék - irodalomról. Budapest : Krónika Nova K., 2000

Szegedy-Maszák Mihály

  Kemény Zsigmond munkái közül a Forradalom után váltotta ki a legtöbb bírálatot. Utóéletére rányomta bélyegét az a történetírói hagyomány, mely politikai vonatkozású értekezõ mûvek esetében alig tette lehetõvé az irodalomtudomány saját szövegértelmezõ szempontjainak érvényesítését. Az 1850-ben megjelent röpirat értékelése a második világháború utáni évtizedekben süllyedt a legmélyebbre, amikor úgyszólván menthetetlennek számított. Arra hivatkoztak, hogy igazságtalanul minõsítette az 1848-49-ben Magyarországon végbement eseményeket, holott az elutasításnak valójában az volt legfõbb oka, hogy a röpirat a kommunizmussal szemben fogalmazott meg ellenvéleményt. Célszerû tehát újraolvasni e szöveget, hiszen mód van annak megfogalmazására, aminek kifejtésére a második világháború utáni évtizedekben nem volt lehetõség. A Forradalom után olyan értelmezése, mely a kommunizmust a múlt részeként foghatja föl, nemcsak a kommunizmus alatti, de attól a magyarázattól is különbözhet, amelyet a kommunizmus tényleges tapasztalata nélkül, az attól való félelem jegyében alakítottak ki.

  Mint Kemény számos más értekezõ mûvénél, ezúttal is jelentékeny szerepet játszik a történetmondás: a gondolatmenet a múlt felõl közelít a jelenhez. A nézõpont fokozatos változását az is kiemeli, hogy míg a röpirat végére az egyes szám elsõ személy nyomja rá a bélyegét, a bevezetés kifejezetten távolságot tart az eseményekkel szemben. A szerzõ harmadik személyként utal önmagára, midõn Magyarország helyzetére vonatkozó véleményét így összegzi:

  A háttér a világtörténelem; a magyar közösség sorsa mindvégig nemzetközi összefüggés részeként szerepel. A figyelem e közösség önazonosságára irányul. A kiindulópont a nemzetjellem romantikus eszméje, melyet a röpirat azáltal tesz erõsen kérdésessé, hogy még az egyén személyiségének folytonosságát is kétségbe vonja. "Az athenaei Timon, a világbarát és a legnyájasabb háziúr, egy perc alatt vált különccé s embergyûlölõvé". (190) Tóth Gyula a Forradalom után 1982-ben megjelent kiadásának jegyzetében Lukiánosz egyik párbeszédét említi lehetséges forrásként. Azt nem lehet okvetlenül föltételezni, hogy Kemény tudott a The Life of Timon of Athens címû színmûrõl - igaz, ez a mai irodalmárok által többszerzõsnek vagy befejezetlennek tartott alkotás Shakespeare mûveinek 1623-ban megjelent folio kiadása alapján bekerült a nyugat-európai és a magyar vonatkozásban meghatározó jelentõségû német köztudatba -, de az már legalábbis valószínû, hogy ismerte Plutarkhosz Antonius-életrajzát, melyben szintén szó esik Timon személyiségének hirtelen megváltozásáról. Persze, nincs kizárva, hogy Kemény ugyanúgy Montaigne "De l´inconstance de nos actions" címû esszéjének ösztönzésére is jutott arra a gondolatra, hogy a személyiségbõl hiányzik a következetesség, mint Shakespeare drámájának megírásakor. A magyar szerzõ mintegy azt sejteti, hogy lehet ugyan a nemzetet az emberi jellemhez hasonlítani, ám e párhuzam korántsem vezethet ahhoz a gondolathoz, hogy a nemzetnek adottnak tekinthetõ belsõ összetartozása van. Ellenkezõleg: éppen arra enged következtetni, hogy alakulása tele van váratlan mozzanatokkal, amelyek megszakítottságot eredményeznek. Az embergyûlölõvé lett emberbarát példája azt hivatott sugallni, hogy a folytonosság megszakadása elsõsorban a másokkal, idegenekkel szemben tanúsított magatartásban észlelhetõ. A magyarság sorsának kulcsa a viszony "a hazában lakó többi népfajokkal". (194)

Központosítás és megyerendszer

  Kemény Zsigmond mûveinek állandó jellemvonása, hogy az egyértelmûségeket kétséges színben tüntetik föl. Alig néhány lappal azután, hogy az athéni Timon példájából kiinduló gondolatmenet a megszakítottság hangsúlyozásával bizonytalanná tette a nemzetjellem eszményének tarthatóságát, hivatkozás történik a magyarságnak Petõfi által népszerûsített felfogására. A szabadság az alföld széles látókörével kerül összefüggésbe, s megfogalmazódik egy olyan állítás, mely Petõfi A kis-kunokhoz intézett kiáltványának fõ tételére emlékeztet: "A Duna és Tisza tere Magyarország szíve és a magyar faj fészke. Ami ott sikertelen, az a más részeken erõre kapni s a hazára nagy befolyást gyakorolni nem fog." (197)

  Keményt köztudottan alig érintette meg a népiesség vonzóereje. A vidékre elsõsorban azért hivatkozott, mert a központosítást a magyar hagyományokkal ellentétesnek vélte. Ezért sem gondolta, hogy Franciaország követendõ példának számíthat. "Párizs a megyéket nemcsak szellemi felsõségénél, de az érezeteknél fogva is mozgatja, miket a központról a vidékekre a Piraenektõl a Rajnáig mindenfelé kiterjesztett." (195) Kemény a francia hagyománnyal szemben olyan örökség érvényét hangsúlyozta, mely némileg az ugyancsak kálvinista neveltetésû Emerson hirdette önmagára utaltság (self-reliance) eszményével rokonítható: "A táblabíró magára volt hagyatva. Ritkán nyert utasítást Bécsbõl vagy Pestrõl. A felülrõl jött figyelmeztetésekre nem is szeretett hallgatni." (197-198)

  A tényleges vagy vélt központban nem ismerhetik a helyi viszonyokat. A Forradalom után a centralistákkal ellentétben olyan hagyományt láttat a megyerendszerben, mely "megmentette Magyarországot az abszolutizmustól". (250) Mielõtt azonban egyértelmû igazságot tulajdonítanánk e megállapításnak, azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy az idézett kijelentés az éremnek csupán az egyik oldalára vonatkozhat. A röpirat A falu jegyzõje igazát is elfogadja: "A megyerendszer eltûrte, hogy a politikai kérdések fölött megvesztegetett nyers erõk határozzanak." (250)

  A hagyomány kettõs lényegû. Egyfelõl a kultúra nélkülözhetetlen elõföltétele, másrészt rossz, elavult megszokások tárháza. Az érvelés nem fogadja el a Kossuthnak tulajdonított véleményt, mely szerint a megyék a kantonokhoz hasonlíthatók, de azt is sérelmezi, hogy "a központosítók bizonyos csalhatatlansági hitet tápláltak eszméik iránt". (252)

Kommunizmus

  A bírálat a vakbuzgók ellen irányul: "a rajongóknak - kiknek száma óránként nõ - doktrínáikban van hazájok, honszerelmök pártbuzgóságból áll." (196) A röpiratnak egyik alapelve, hogy minden általánosítással szemben bizalmatlannak kell lenni. Tagadhatatlan, hogy e föltevésben sejthetõ némi pozitivista felhang. Ha a Világos utáni idõszakban mint forradalom utáni helyzetben a pozitivizmus térhódításáról lehet beszélni, úgy Kemény röpirata e vonatkozásban akár kezdeményezõ erejûnek is mondható.

  A vakbuzgóság bírálata során vetõdik föl a többség zsarnokságának Tocqueville által megfogalmazott jóslata. A gondolatmenetnek ebben a szakaszában kerülnek szóba azok, akik "szocializmusról, majd kommunizmusról beszéltek". (204) A figyelem középpontjában "a tulajdonos eszméjének jogossága vagy jogtalansága" (204) áll, a sarkalatos kérdésnek megfogalmazása pedig így hangzik: "A birtokos tulajdonosa-e birtokának, vagy az állományé minden tulajdon, és az addigi birtokos haszonbérlõnek, sõt többnyire bûnös haszonbérlõnek tekinthetõ?" (205)

  Lehet-e arra gondolni, hogy az idézett szavak csakis a magyar nemesség és jobbágyság érdekegyesítésére céloznak? Nem, mert a föltett kérdés sokkal általánosabb. Elõrelátásról tanúskodik, hiszen nem az 1850-ben fönnállt, hanem a késõbb valószínûleg kialakuló magyar viszonyokat tekinti irányadónak. Nemcsak, sõt nem is elsõsorban hûbéri, de tõkés társadalomról fogalmaz meg ítéletet. Azt a kérdést állítja a figyelem középpontjába, "hogy a földbirtokosok, a legnagyobb haszonbérlõk, a háztulajdonosok, a tõkepénzesek, a gyárnokok, az iparosok, a mesteremberek és vállalkozók pártja legyõzessék-e, s ha legyõzetnék, a gyõzedelmes gyármunkások, mesterlegények, napszámosok, szatócsok és határozott jövedelem nélküliek pártja mi módon vezesse a kormányzatot?" (205)

  A Forradalom után csak másodsorban szól magyar eseményekrõl. Elsõsorban az európai forradalmaknak arra a várható következményére irányítja a figyelmet, hogy "két lehetséges osztályra fog szakadni a nép, ti. azokra, kik nem proletáriusok és azokra, kik proletáriusok". (203) A gondolatmenet kettõs irányú. Annak hangoztatásában, hogy "európai fogalmak szerint a mi 1848-i radikalizmusunk nagyon mérséklett volt," (232) benne rejlik az állítás, hogy másutt a forradalom egészen a kommunizmus lehetõségéig vezetett. A Hitelhez hasonlóan Kemény röpirata is a Bentham hirdette haszonelvûségre hivatkozik, vagyis a tulajdonjogot teszi meg a társadalom alappillérévé. A kommunizmusról nem ítél indulatos elfogultsággal, sõt egyenesen a kereszténységbõl vezeti le annak eszméit; véleménye szerint "Cabet (...) Ikáriájának Palesztinából s a betlehemi jászol deszkáiból készíti alapjait." (238) A röpirat csupán annyit állít, hogy a polgárság uralma - melynek bekövetkeztét az eszmefuttatás hallgatólagosan szükségszerûnek, sõt egyenesen magától értetõdõnek láttatja - nem okvetlenül zárja ki a királyságot. Belgium példáját véli követendõnek, vagyis az alkotmányos monarchia s a tõkés berendezkedés kiegyezését sugallja.

Kossuth és a márciusi fiatalok

  Kossuth bírálatában - melynek mérlegelésekor nem árt szóvá tenni, hogy a szakirodalom gyakran eltúlozta a támadást s hallgatott a méltatásról, így például a szónok képességeinek magasztalásáról - döntõ szerepet játszik a föltevés, hogy õ inkább mozgott otthonosan a magyarországi, mintsem a nemzetközi eszmeáramlatok körében. Ez az értékelés csakis akkor minõsíthetõ helyesen, ha világosan látjuk, hogy szembeállítás egyik oldalaként kell felfogni. A másik oldalon a márciusi fiatalok tevékenységének magyarázata áll. Róluk azt állítja a röpirat, hogy olykor "francia könyvekbõl kiszedett és a teke- vagy kávéasztalokról elszónokolt tervekkel" (303) foglalkoztak. A hivatkozás Cabet mûvére azt sugalmazza, hogy a kommunisztikus elvek magyarországi alkalmazhatósága is a megfontolás tárgya.

  A márciusi fiatalok körérõl - lapjukra hivatkozva - azt állapítja meg Kemény röpirata, hogy "kevés idõ alatt sokat olvasott a forradalomról, és sok francia forradalmi jelenetet akart mielõbb utánacsinálni." (308) Míg tehát Kossuth ellenében az a vád, hogy õ kevéssé számolt a nemzetközi erõviszonyokkal, a nagyhatalmak érdekeivel, s ezért nem gondolt a magyar forradalom esetleges elszigetelõdésére, addig a márciusi ifjak idegen minta követése miatt marasztaltatnak el. Ebbõl arra lehet következtetni, hogy a röpirat nem tartja kizárólagos érvényûnek, de nem is tagadja a szerves fejlõdés eszméjét, vagyis korlátozó érvénnyel elismeri szerves és utánzó kultúra kettõsségének Kölcsey által a Nemzeti hagyományokban körvonalazott gondolatát. Azért szükséges megszorítással élni, mert a francia példa követését a Forradalom után nem általános érvénnyel, csakis a Kárpát-medence soknemzetiségû jellege miatt véli kivihetetlennek.

Szabadelvûség és nemzetiség

  Közép-Európa egysége a röpirat szerint hagyományon s elõítéleten múlik. Mivel e két fogalom nagyon is kétértelmû minõsítést kap, meglehetõs ingatagságot sugall az állítás, mely szerint a Habsburgok birodalmát hagyomány és elõ1ítélet tartja össze, ezeknek hiánya pedig a Bécs köré szervezõdött államalakulatnak széthullását eredményezheti. E jóslatnak az a föltevés ad súlyt, hogy a Habsburg-birodalom megszûnése a nemzetiségek önállósodása miatt a történelmi Magyarország végét idézheti elõ. "Mert a históriai emlék erõs cement, és sokáig összetartja az egybe nem illõ részeket is, míg lehet, az óvatosság indokainál, s ha ez a támasz már lehullott, a szív elõítéleteinél fogva." (198)

  Nemcsak az a gondolat nem szerepel a Forradalom után okfejtésében, hogy az osztrák birodalom vagy akár a Kárpát-medence szerves egységet alkotna, de az utóbb 1867-ben megvalósult kettõs monarchia esélyei is gyengének látszanak, mert "alig lehet kétségbe hozni, hogy a birodalmi viszonyokkal összeférhetõbbnek látszik a föderalizmus, mint a dualizmus." (258) Az 1850-ben készült röpiratot éppen ezért nem ajánlatos egyértelmûen a kiegyezés elõrevetítéseként jellemezni.

  Mivel a nemzetek önrendelkezési törekvése általában a többnyelvû államok széteséséhez vezethet, a magyarság szempontjából is különbséget kell tenni a környezõ népek között aszerint, törekednek-e önálló állam létrehozására avagy nem. "Az osztrák monarchiában is jelenleg a zsidón, örményen, cigányon és a Bánátba telepített franciákon kívül a többi népfaj kikerekíteni akarja magát." (244) Aligha véletlen, hogy a zsidó közösség nyitja a sort, hiszen a forradalom alatt a népképviseleti országgyûlés utolsó törvényének elõkészítésében Kemény jelentõs szerepet vállalt. "Egészséges, demokratikus demagógiától mentes türelem, megértés és nagyvonalúság jellemezte Kemény Zsigmond magatartását." Miskolczy Ambrusnak e minõsítéséhez² legföljebb annyit lehet hozzátenni, hogy Kemény felfogásától elválaszthatatlan a föltevés, hogy beolvadásra csakis az említett közösségeknél lehet számítani, márcsak azért is, mert a többi nemzetiség külsõ támogatásra is számíthat. Magyarok viszont csakis a Kárpátokon belül élnek nagyobb számban, tehát a Habsburg-birodalom megszûnése esetén az következhet be, hogy a Kárpátokon túli államokhoz csatlakoznak a történelmi Magyar Királyság területének egyes részei.

  A fejtegetésben ismételten szerepel a "magyar ajkúak" megjelölés. A társadalmi rétegzõdést keresztezi a nemzetiségi. Sarkalatos állítás, hogy "a földmíves is magát mint magyart az egyenlõk közt az elsõnek hitte, és már nemzetiségénél fogva arisztokratikus téren állott." (217) A röpirat ellentmondást tételez föl nemzetiség és szabadelvûség között: az elõbbit lényegében meglevõ értékek õrzésével kapcsolja össze: "A nemzetiség inkább konzervatív, mint szabadelvû irány volt." (237) Megelõlegezve Eötvös József legjelentõsebb értekezõ munkájának egyik alapvetõ föltevését, a Forradalom után szabadelvûség és nemzetiség feszültségének jegyében taglalja az 1825 és 1848 közötti idõszak magyar eseményeit: "E két poláris erõ egymást kölcsönösen leküzdõ hatásaiból eredt, hogy a pártok néha igazságtalanok voltak a szabadság eszméje iránt a nemzetiség miatt, máskor a szabadság ígéreteiért elhanyagolták a hasznot, a nyereményt, mely a nemzetiség ügyének gyümölcsözendett vala." (239) Kossuth elmarasztalásának oka az, hogy e feszültséget õ jóhiszemûen elhallgatta, pontosabban nem látta elég világosan: "A szabadság, mondá õ, akkora olvasztó erõvel bír, hogy aki a szabadságot ígéri, a többi népfajok a szabadságért nemzetiségöket fogják odaadni." (240)

Forradalom és nemzetiség

  Az 1848-ban kitört magyar forradalom értelmezését a röpirat két történeti áttekintéssel készíti elõ. Az egyik a megelõzõ magyar eseményeket rendszerezi, azzal a hallgatólagos elõföltevéssel, hogy ezekbõl nem következett szükségszerûen március 15-e. Különös hangsúllyal szerepel a vukovár-fiumei illetve pest-fiumei vasútvonal terve. Ez nemcsak, sõt nem is elsõsorban Kossuth és Széchenyi álláspontjának szembeállítására, mint inkább arra szolgál, hogy kellõképp világossá váljék magyarság és más nemzetiségek viszonyának súlyossága.

  Ezután kerül sor az 1848 februárjában Párizsban kitört forradalom rövid jellemzésére. A nemzetközi távlat fölidézését az indokolja, hogy az olvasó megértse: az európai forradalmak nagyon nehéz helyzetbe hozták a magyar nemességet, hiszen saját kiváltságainak, (elõ)jogainak fokozatos megszüntetése helyett azoknak hirtelen föladására kényszerítették: "A nemesség töméntelent és aránytalanul vesztett, de oly illedelemmel, oly tiszteletre méltó férfiassággal tûrte a háztartásán és családkilátásain ejtett sebeket, oly kész volt a hazának minden áldozattal szolgálni, hogy az embert e derült rezignáció, a rendkívüli viszonyoknak e józan felfogása önkéntelenül a magyar név iránti büszkeséggel tölté el." (299)

  Az 1850-ben készült röpirat egyik lényeges pontja arra vonatkozik, miként változtatta meg a nem magyar ajkú lakosság helyzetét a hûbéri terhek megszüntetése. Általánosítás helyett különbség tétetik a különbözõ nemzetiségek között. Elsõsorban a románságra terelõdik a figyelem, másodsorban azokra, akiket a röpirat rácoknak nevez. Mivel utóbb külön szerepelnek a horvátok, a rác megjelölés csakis a szerbekre utalhat.

  A Forradalom után "egy óriás krízis után és egy beláthatatlan jövendõ küszöbén" (357) keletkezett. Szerzõjét lényegében egy indíték mozgatta, melyet így határozott meg: "nincs szándékom szépíteni a nemzetiségek közti feszültséget." (359) Nem tagadta, hogy a forradalom alatt történtek emléke súlyos teherként nehezedik a magyarokra, de végkövetkeztetése megfogalmazásakor az a fölismerés vezette, hogy a magyarságnak meg kell békülnie szomszédaival: "mégis azon népek iránt, kikkel folytatott harcai majdnem az irtóháború alakját vették föl, nem lehet még minden visszaemlékezései nélkül a kedvetlen múltnak; de nagyon tévednénk, ha nála rögzött ellenszenvet és fajgyûlöletet vélnénk találhatni, mely valaha új kitörések anyagjául szolgálhatna." (359)

  Aligha lehet tagadni, hogy az idézett szavak intést is magukban rejtenek. Bécsnek szóló figyelmeztetés is található az eszmefuttatás végén, mely Kossuth nem csökkenõ népszerûségének megállapítása után párhuzamot von Kossuth és II. Rákóczi Ferenc alakja és sorsa között:

Nyitottság és végkövetkeztetés

  A Forradalom után értékrendje egy vonatkozásban Kemény Zsigmond regényeinek világával rokonítható. Az "Eredmények" alcímet viselõ, tanulságokat összegzõ függelék minden résztvevõt hibáztat a tragédiáért. "Hibáztak ellenfeleink és hibáztunk mi." (370) A forradalom szereplõi közül senkinek nem lehet maradéktalanul igazat adni. "Többé-kevésbé bûnösök, többé-kevésbé ártatlanok... egyikök sem szerencsés." (371)

  Ha valamiben, a népindulat elszabadulásában lehet keresni a magyar forradalom elítélhetõ sajátosságát. Lamberg gróf meggyilkolása egyértelmû hibának minõsül, de e mozzanat inkább kivételként szerepel, s a jellemzés a magyar forradalmat nemcsak a franciához, de az angolhoz képest is kevésbé erõszakosnak tünteti föl: "kisebbek lévén szenvedélyeink, talán kevesebbek valánk bûneink is." (333)

  A röpirat nem tagadja, hogy Bécs követett el igen súlyos hibát - ilyennek láttatja például Jelačić kinevezését Magyarország kormányzójává -, de fontosságot tulajdonít annak, hogy a magyar vezetõknek nem volt módjuk tájékozódni, miként is fogadja a hadsereg s a külvilág a Függetlenségi Nyilatkozatot.

  A Forradalom után utolsó szavai arra vonatkoznak, hogy a szerzõ e röpiratával "inkább irtani (...), mintsem alkotni" (373) akart. Egyúttal bejelenti, hogy legközelebbi munkáját már építõ szándékkal írja. A Még egy szó a forradalom után valóban megfelel e célkitûzésnek. A korábbi röpirat végkicsengése mintegy fölteszi a kérdést, amelyre a lényegesen hosszabb fejtegetés hivatott válaszolni.

  "Mindig szerettük a hazát; ámbár gyakran rosszul szolgáltuk." (371) Szándék és eredmény szembeállításából következik a többpártrendszernek olyan indoklása, mely másfél század elteltével sem veszített idõszerûségébõl:

  A Forradalom után azt a végsõ következtetést vonja le a történelem megszakításszerû változásaiból, hogy valamely nemzet fönnmaradásának két föltétele van: a múlt szigorú megrostálása, egyes részeinek kiiktatása illetve a korábbi örökség mély ismerete: "Felednünk és tanulnunk kell, de emlékeznünk is." (370)

Önértelmezés

  Mi a viszony Kemény Zsigmond 1850-ben kelt röpirata s a Még egy szó a forradalom után között? Megítélésem szerint az egy évvel késõbbi eszmefuttatást szerzõi értelmezésként lehet olvasni, ami természetesen korántsem jelenti, hogy a két fejtegetésben ugyanannak a teremtett szerzõnek a hangját kell hallani, de a késõbbi gondolatmenet mégis különbözik olyan értelmezésektõl, amelyek nem Kemény Zsigmondtól származnak. A két szöveg egymáshoz kapcsolódását a címen kívül több részlet is kiemeli, talán még a Shakespeare-mûre tett utalás is - a Még egy szó Banquo szelleméhez hasonlítja Magyarország halottait. A Hamlet-re hivatkozást aligha engedte volna meg a cenzúra. A Macbeth említése kevésbé számíthatott kihívónak, hiszen valószínûleg csak a vájtfülûbb, tájékozottabb olvasó emlékezhetett a IV. felvonás elsõ jelenetére, melyben Banquo szelleme arra figyelmezteti a címszereplõt: noha õt meggyilkolta Macbeth, az õ leszármazottai lesznek az ország urai.

  1848 minõsítését egyértelmûen a tisztelet határozza meg. "E században Európa legnagyobb forradalma a magyar volt." (515) Nemcsak ez a kijelentés bizonyítja ezt, de az utolsó, azaz V. rész is, mely olyan tragikus megszakítottságként jellemzi Világost, mely csakis Mohácshoz fogható. A Béccsel szemben éreztetett dac sem hiányzik a hangnembõl:

  A kiinduló állítás szerint a forradalom még leveretése esetén is merõben új helyzetet idéz elõ; a korábbi állapotot már nem lehet visszaállítani. Az erõszakos elfojtást, "a kényuraság minden kórjelenségei"-t (394) hosszú távon sikertelennek tünteti föl: "az eszmék, melyek leveretnek, többnyire megbosszulják magukat azokon, kik rajtok nem az eszmék által diadalmaskodtak." (392) A forradalom bekövetkeztét azzal is indokolja, hogy azok, akik értékõrzést hirdettek, valójában a meglevõ értékek rombolói voltak: "Metternich herceg, midõn kérte Széchenyit, hogy ne illesse könnyelmû kézzel a magyar alkotmány épületét, mert ha egy követ kiveszen belõle, az egész összeomlik, ugyanakkor õ már igen sokat elhordott a szükséges boltívekbõl, sõt ékkövekbõl is. Destruktívabb többé alig lehetett valaki irányunkban, mint éppen az európai konzervatív párt vezére vala egészen 1825-ig." (394)

  Széchenyi s Kossuth szembeállítását ugyan reform s forradalom ellentéte magyarázza, de mindkettejük felfogása önértékûnek, a válaszút pedig bonyolultnak mutatkozik, mert aki "korán lép a gyökeres változtatások élére és aki késõn, már terveit semmivé tette, és terveivel együtt igen gyakran magát a hazát is." (384) A röpirat igazat ad Széchenyinek, ki az 1825 elõtti Magyarországot beteg testhez hasonlította. Abból a föltevésbõl, hogy a "társadalom organikus élet" (410), nem következik, hogy a forradalom szervetlen jelenség volna, csupán az, hogy Montesquieu helyesen látta: nincs olyan államalakulat, mely a világ minden táján egyaránt mérvadó lehetne.

  Hogyan is értelmezi Kemény Montesquieu-t? Semmiképpen nem úgy, mint a savoyard Joseph de Maistre, ki 1797-ben kiadott munkájában a következõképpen érvelt: "Az 1795-ben bevezetett alkotmány, elõdeihez hasonlóan, az ember számára készült. Márpedig a világ nem ismeri az embert. Láttam életem során franciákat, olaszokat, oroszokat, s - hála Montesquieu-nek - tudom, hogy perzsa is létezik,(qu´on peut ętre Persan), de kijelentem, hogy az emberrel soha életemben nem találkoztam (...). A minden nemzet számára készült alkotmány voltaképp egyetlen nemzet számára sem készült, nem több merõ elvonatkoztatásnál".³

  Kemény röpiratától távol áll a viszonylagosság egyoldalú hangsúlyozása. A Még egy szó gondolatmenete árnyaltabb. Nemcsak az embert, a nemzetet is elvonatkoztatásként szerepelteti s a kettõ között folytonosságot tételez föl. A kultúrák különféleségébõl nem következtet arra, hogy ugyanazt a fejlettségi fokot képviselik. A változást föltartóztathatatlannak mutatja, a zsarnokságot s a rabszolgaságot egyértelmûen elítéli s a polgárosodást a hûbériséghez képest magasabbrendûnek véli. Érvelése szerint "az európai eszmék kényszerítõ erejét" (393) nem lehet kétségbe vonni, mint ahogy azt sem, hogy a célok szükségképpen elavulnak - "Ami ma tündéri ábránd, talán egy század múlva mindennapiság, hideg próza lehet." (403) Igaz, a haladás az eszményeken kívül "az anyag természeté"-n (418) is múlik. Tiziano nem fordítható át Canovába s megfordítva. A nemzet, a társadalom s a politikai rendszer mûalkotáshoz hasonlítható, amennyiben létezõ anyagot alkotó tevékenységgel lényegít át. A röpirat nem állítja, hogy A törvények szellemérõl írott munka egyoldalúan a viszonylagosság mellett szállna síkra, csupán annyit, hogy Montesquieu szerint a különféle politikai hagyományok ugyanúgy különbözõ lehetõségek megvalósítására adnak módot, mint a festészet és a szobrászat. Tizianonál a festék, Canovánál a kõ mint anyag tûnik el az alkotó tevékenység eredményeképpen, s e két párhuzam annak szemléltetésére szolgál, hogy a gyakorlat, a társadalom alakulása mintegy eltakarja, fölváltja, kiszorítja a helyi adottságokat illetve megszokásokat. Az egyetemes törvények nem kérdõjelezõdnek meg, mindössze annyit szükséges leszögezni, hogy a haladás nehezen egyértelmûsíthetõ, mert sok tényezõ eredménye, s éppen ezért "sokoldalú megvitatás"-t igényel, "mely a figyelmet a politikai viszonyokról a vagyonviszonyokra, a szabadság érdekeirõl a nemzetiség igényeire, a közgazdászatról az állam szerkezetére" (423) is irányítja.

  Miközben a Még egy szó a korábbi röpirathoz hasonlóan hangsúlyozza a többpártrendszer elengedhetetlen szükségességét, a népképviselet magyarországi gyakorlatát igencsak fogyatékosnak tünteti föl. Arra emlékeztet, hogy a döntõ változásokat kezdeményezõ intézkedéseket "a hivatalnokok párt-rokonszenvei által paralizálták" (429), és elszomorítónak találja a "parlamentáris huzalkodások látványát" (431): "Nálunk tíz izenet is váltathaték lényegtelen kérdések, sõt írmodori véleménykülönbségek felett is." (430) A politika irányzatainak legfõbb fogyatékossága azonban már nem magyar sajátosság, hanem a történeti szemlélet s a bölcseleti igény hiányára vezethetõ vissza. Ez okozza a politikai élet romlandóságát: "Minden párt megszûnt öntudatában történészeti lenni, de egyik sem emelkedhetett filozófiaivá." (395) A pártok afféle szükségszerû rossznak bizonyulnak.

  Noha az érvelés egyáltalán nem hanyagolja el a gazdasági tényezõket, a "fölépítmény" felõl közelít a politikai változásokhoz, lényegében a nyelvújításból vezeti le az eszmei mozgalmakat: "Ily szoros összefüggésben van a nyelv reformja az irodalom reformjával, az irodalom reformja a társadaloméval, a társadalom reformja az államéval." (397) A nyelvnek kiterjesztett, romantikus szemlélete, mely nem következményként, de alapvetõ változások elõidézõjeként hangsúlyozta, hogy a "francia klasszicizmust leverte az új iskola" (397), elfogadható volt a szellemtörténet, de nem a marxizmus számára - hihetõleg ezzel is magyarázható Kemény felfogásának marxista elutasítása. A nemzetjellem fogalma is a nyelv jegyében szorul háttérbe: a magyar, szlovák s horvát nacionalizmus esetében egyaránt a nyelvújítás szerepel ösztönzõként.

  Mint minden értelmezés, a Még egy szó is úgy csoportosítja át a magyarázott szöveg egyes részeit, hogy közülük némelyiket alapos elemzésben részesíti, míg másokat csak futólag említ. A szocializmus itt is szóba kerül - a IV. s egyben leghosszabb rész elején található egy elutasító minõsítés Proudhon nézeteirõl -, de a hangsúly ezúttal a világpolitikára helyezõdik. A múlt kevesebb, a jövõ nagyobb súllyal esik latba. Afrika vélhetõ szerepe, a Távol-Kelet várható polgárosodása és Észak-Amerika egyre növekvõ hatalma is szóba kerül.

  A nemzetiségi kérdés elemzése is a nagyhatalmak világuralmi törekvésére vonatkozó fejtegetésnek rendelõdik alá. Mélyen történeti szemléletre vall az alapgondolat, hogy a megfogalmazottak csakis idõlegesen válhatnak érvényessé: a jövõ majd igazolhatja õket, de végülis mindegyik föltevés elveszítheti érdekességét. A jóslat, mely szerint Oroszország "Közép-Európa sorsát is különválaszthatja Nyugat-Európáétól" (468) két-három évtizeddel ezelõtt idõszerûbbnek tûnhetett föl, mint jelenleg, a Balkánra vonatkozó észrevételek viszont éppen most érdemelnek különös figyelmet. Nemcsak azért, mert események bekövetkeztét vetítik elõre, de például azért is, mert a keleti kereszténység nem csökkenõ erejét a nyugati világ s a magyarság szempontjából is döntõ tényezõként méltatják: "Nálok a hit oly meleg, mint a kereszténység elsõ századaiban, s ennélfogva a társadalom fejlõdéseinek vezetõje, nálunk a filozófia a kedélyekben megtámadta a hitet, és az államtól különválasztván, hatását a társadalom és polgáriasodás alakításaira is megcsonkította." (466)

  A Még egy szó végkövetkeztetése magyarság és más nemzetiségek viszonyára vonatkozik. Három részbõl áll. Az elsõ a múltat minõsíti, kizárván annak visszasóvárgását: "hazánk régen sem lehetett inkább magyar nyelvû, mint most." (495) A második a nemzeti önállósodásról állítja, hogy a történelemnek viszonylag kései szakaszán - Közép-Európában a nyelvújítás korában - jelent meg, végül a harmadik a "fajgyûlölet" (359) ellen szól.

  A röpirat végkicsengése szerint a forradalom alatt "támadtak nemzetiségi igények, melyek megoldást követelnek, s abban hasonlítanak a Szibilla könyveihez, miszerint minél késõbb fordíttatik rájok figyelem, annál súlyosabb a díj". (535) Ezután a megjegyzés után négy lehetõség körvonalazódik. A Még egy szó nem hallgatja el "a népiségeknek az etnográfiai határok szerinti terjeszkedési és összeolvadási vágyát, melynek legalább a szláv és román fajoknál, bizonyos pontokon túl, már a birodalomtóli elszakadásra törekvést kell okvetlenül elõidézni." (531) A többi három lehetõséget röviden így lehet jelezni: föderalizmus, dualizmus és a magyar politikai nemzet fönntartása magyarosítás nélkül.

  A jelen távlatából ítélve óhatatlanul is az elkeseredett védekezés hangneme érezhetõ a legutóbbi lehetõség mellett fölhozott érvekben. Az persze igaz, hogy sokáig Nyugat- Európában sem jött létre nyelvileg egységes állam. Bármennyire is erõszakosan terjesztette a francia udvar a hivatalos nyelvet, a forradalmi Konvent vitáinak tanúsága szerint az ország lakosságának még a fele sem vallotta anyanyelvének a franciát a tizennyolcadik század utolsó évtizedében, Wales déli részén pedig az 1840-es években testi fenyítéssel szoktatták le a kisiskolásokat saját nyelvük használatáról. Sõt, bizonyos nyelvi megosztottság némely területeken - így a Brit Szigeteken vagy Spanyolországban - a mai napig fönnáll. Az is köztudott, hogy 1848-49-ben a nem magyar ajkúak egy része a forradalom mellé állt. Emlékeztetvén arra, hogy "minden nemzetbõl, mely földünket lakja, egyaránt támadtak férfiak, kik a seregek élén és a kormánytanácsban dicsõséget árasztottak a magyar hazára" (496), a röpirat azon "közszellem"-re hivatkozik, mely a pángermán, pánszláv s dákoromán eszmével szemben "a különbözõ nyelvû, de egy érdekû és egy politikai jövendõvel bíró népiségeket" (497) egymáshoz kapcsolja. Lehet ezt vágyálomnak tekinteni, de aligha lehet egyértelmûen szembeállítani Kossuth vágyálmával. Olyan közösségre vonatkozik, melyet nem leszármazás, de szerzõdés tart össze. A múltra visszautalás helyett a jövõ felé fordulás válik meghatározóvá. Tiszteletet érdemel az "átmagyarosítás" (546) és "fajtürelmetlenség" (547) szabadelvû (liberális) bírálata s az is, hogy Jan Kollár Kazinczy Ferenc egyenrangú társaként említõdik. Az Európai Közösségbe igyekvõ ország számára aligha idõszerûtlen a magyarságnak olyan jellemzése, mely szerint "e közvetítõ nemzetnek a múltban többnyire pillanati érdekei ellen volt a nagy fordulatpontok alatt nyugothoz ragaszkodni, s mégis örökké azt tevé, mi kezesség, hogy jövendõben is tenni fogja". (520)