megjelent: Szegedy-Maszák Mihály: Újraértelmezések : Esszék - irodalomról. Budapest : Krónika Nova K., 2000
Mennyiben torzította az 1956 utáni évtizedekben a Magyarországon élt írók munkásságát a kényszerû önellenõrzés illetve a külföldre távozottak tevékenységét a távolság a hazai környezettõl? Az itthoni s nyugati magyar irodalom történetét csakis azután lehet majd egyazon folyamat két vetületeként megírni, ha e két kérdésre választ adtunk. Mindkét kérdés fájdalmas, mert ugyan más-más módon, de egyaránt kiszolgáltatottnak mutatja a korszak magyar íróit. A válasz keresésében döntõ szerepet játszhat Határ Gyõzõ alkotásainak mérlegelése, hiszen a kommunizmus alatt számûzetésben élt magyar írók közül õ hozta létre a legterjedelmesebb életmûvet. Rendkívül sokoldalú munkásságát csakis rendszeres földolgozás után lehet majd kellõképp méltányolni. Mivel ennek a munkának az elvégzése önálló könyvet igényel, ezúttal a rendkívül termékeny szerzõ tevékenységének mindössze egyetlen kis szeletével foglalkozom.
Verseinek fejlõdéstörténeti helyét Kulcsár Szabó Ernõ már A magyar irodalom története 1945-1991 címmel 1993-ban kiadott összefoglalásában körvonalazta, ezért róluk egyáltalán nem kívánok szólni, noha tagadhatatlan, hogy írásmódjuk bizonyos mértékig rokon az elbeszélõ s jelenetezõ mûvekével. Határnak majdnem minden szövegében gyakoriak a kitalált szavak, szójátékok, felsorolásszerû ismétlések és módosított idézetek, mint ahogyan a nyugati kultúra hanyatlására vonatkozó, alighanem Spengler ösztönzését mutató utalások is. A versekben a sorrendváltoztatásos ismétlés különös hangnemet teremt, mely olykor Gertrude Stein mondattani játékaira emlékeztet - például a Hajszálhíd címû, 1949-ben keletkezett költeményben. A szokatlan szóképzés, több szónak a Finnegans Wake-re jellemzõ összepréselése is összekapcsolja a rövidebb lírai verseket a hosszabb lélegzetû történéses mûvekkel, a hosszabb verses szövegeknél - például A betörõkirályban (1976) - pedig a nyelvi humor már a "szereplõ"-t is minõsíti, s ilyenkor az olvasó joggal érezheti, mennyire alkalmatlanok a mûfaji megkülönböztetések Határ alkotásainak minõsítésére. Bármennyire is szoros azonban az összefüggés a lírai s a nagyobb terjedelmû mûvek között, az elõbbiek helye mégis könnyebben meghatározható: versíróként Határ Weöres Sándor kezdeményezéseinek továbbfejlesztõje.
Sokkal kevésbé tisztázott viszont történéses mûveinek rangja, így ezeknek néhány sajátosságát próbálom jellemezni. Korántsem a rendszeresség igényével, csakis szúrópróbaszerûen, abból a föltevésbõl kiindulva, hogy az életmû áttekintését egyes alkotások alaposabb vizsgálatának kell megelõznie. Két olyan mûvét veszem szemügyre, amely föltevésem szerint meghatározónak tekinthetõ- magyarországi illetve angliai tevékenységének mérlegelése szempontjából. A két mûvet majdnem három évtized választja el egymástól. Egyikük regény, másikuk dráma. Az összehasonlítás segíthet annak a kérdésnek megválaszolásában, változott-e döntõen Határ Gyõzõ mûvészi alkata és törekvése a számûzetésben.
Csakis sajnálni lehet, hogy megjelenésekor, 1947-ben a Heliáne alig keltett feltûnést. Bármennyire is gátolták politikai tényezõk a visszhangot, írók s irodalmárok is kárhoztathatók azért, hogy e mû nem kapta meg idejében a neki járó elismerést. A vele szemben egykor fölhozott politikai érveket az teszi érthetõvé, hogy Határ nagyon hamar kiábrándult a kommunizmusból. A Heliáne elbeszélõje így érvel: "eltökéltem magamban, hogy távoltartom magam az utópisták optimizmusától és a pártok fogalmi elfogultságától egyaránt".
Kettõs távolságtartás jellemzi a regényt. Brazil fönnhatóság alá tartozó szigeten játszódik a történet s minduntalan szó esik egy "Tökéletes Államgépezet"-rõl. Az olvasó óhatatlanul is a Nostromora, Joseph Conrad 1904-ben "A Tale of the Seaboard" alcímmel kiadott könyvére gondolhat, hiszen a lengyel születésû író is egyrészt nemzetétõl, másfelõl politikai eszméktõl, az evilági megváltás ígéretétõl kívánta elhatárolni magát, amikor elképzelt latin-amerikai országba helyezte regényének színhelyét. A maga által teremtett távolság tette lehetõvé számára, hogy közvetve fogalmazzon meg ítéletet Kelet-Európáról és a forradalmi utópiáról. Határ Gyõzõ is ilyesféleképpen járt el.
Ha van olyan írói alkotás a magyar irodalomban, amely mûfaji szempontból rokon a Heliánéval, az talán nem is annyira a Prae vagy a Karnevál, mint inkább a Tariménes utazása. Mindkét mûben döntõ szerepet játszanak az értekezõ eszmefuttatások és a betétek. Határ regényében a prózát gyakran vers váltja föl s a történetmondást az önértelmezés szorítja ki: Bikornutusz Barnabás, az elbeszélõ a "lírai olvasó"-hoz fordul és regényszerkesztési eljárást beszél meg vele. A betétek közül a legfontosabb egy gyarmati orvosra, Szinapsziusz Viktorra vonatkozik, aki házassági apróhirdetést ad föl, amelyre Violante válaszol. Az orvos Ázsiában él, melyrõl az a véleménye, hogy érintetlenül hagyja az európai civilizáció, "elolvassa könyveinket és semmit sem változtatnak önzésén, kéjelgõ dühén és a néprõl és a hatalomról alkotott alapfogalmain".
Ázsia közönye önvizsgálatra készteti Szinapsziusz Viktort: "európai létemre rettentõ sejtelmeim támadtak legforradalmibb sarktételeink gyávaságáról... arról, hogy haladásgondolatunk jólelkiismeretével kényelmesek, gyávák és ortodoxok vagyunk és hogy legforradalmibb társadalomszervezõ elveink alatt is hüllõk, cölöpépítmények és özönvízelõtti primitivizmusok kísértenek..." Mindebbõl az a végkövetkeztetés, hogy a nyugatiak gátlástalanul kizsákmányolták a föld többi részét, ám hosszú távon az ott élõk gyõznek, hiszen sokkal szaporábbak a fehér embernél. Az orvos nagyon elégedetlen a saját korával: az USA politikai rendszerét éppoly ellenszenvesnek találja, mint az oroszokét, és bizonyos abban, hogy az utókor nem fogja vállalni a huszadik századot.
Szinapsziusz Viktor az író szócsöve. A Heliáne közönsége közelebb érezheti magát Aldous Huxley, mint Joyce regényeinek világához - például amikor az orvosnak azt az állítását olvassa, mely szerint "soha olyan tekintélytisztelõ, olyan konzervatív a filozófia még nem volt, mint a forradalmárok filozófiája, ha államaink jövõjével foglalkozik." A regény annyiban szerzõjének számos késõbbi könyvét elõre vetíti, amennyiben élesen bírálja az Európa-központú világfelfogást, sõt lényegében kudarcként könyveli el a nyugati civilizációt. Határ Gyõzõ korai regényének az adhat külön értéket, hogy Szinapsziusz Viktornak az 1947 körüli magyar politikára vonatkozó elmélkedései akár a jelenre is érvényesíthetõk: "szellemünk fogékonyságát a jövõ iránti pártharcok örvénye nyeli el szakasztott úgy, ahogyan a pártházakban az államfilozófiát elnyeli a fecsegés... a hivatal gondja elsorvasztja bennünk a képzelõerõt, a közszereplés szédülete aláássa jóhiszemûségünket, felébreszti a vezérkedõt - utoljára beleveszünk a klasszikus politika életmûködésébe, beleõrlõdünk a klan fogalmaiba és végül a teljes letörés: reprezentálunk..."
Szirák Péter a Heliáne második kiadása alkalmából írt tanulmányában (Alföld 1992/1) már utalt arra, hogy Határ hosszabb elbeszélõ mûveinek mélyszerkezete igen hasonló. A történet és a nyelvjáték általában másodlagos az értekezõ kifejtéshez képest. A kérdés az, mennyiben tér el ettõl az alapvetõen bölcseleti indíttatástól s nevelõ célzattól a szerzõ drámaíró tevékenysége.
Kabdebó Lóránt, ki Határ Gyõzõ egész munkásságáról készített áttekintést az Újhold-Évkönyv számára (1987/1), a Golghelóghit nevezte a szerzõ fõ mûvének. E kilenc részes, 1974-75-ben írt "titokjáték" valóban nagy igényû vállalkozás. A középkori misztériumjátékoknak s azoknak a Menschheitsdichtung jellegû drámai költeményeknek a kifordítása, melyek közül a Faust, Az ember tragédiája s a Peer Gynt a legismertebb.
Golghelóghi nehéz föladat elé állítja értelmezõjét. A címszereplõ eleinte ügyefogyottnak és jólelkûnek látszik. Mikor változik meg s mi teszi képessé arra, hogy kibújjék a bõrébõl? E fogas kérdésre nem könnyû választ találni. Amikor a vándorútra induló Golghelóghi egy kõkeresztnél imádkozik, négy zarándok térdepel mellé. Az ima alatt elcsenik tarisznyájából "Bibliáját" s a pénzt, amelyet Mágétól, Hétfaluszépétõl kapott. A hõs a városba indul, ahol is inasnak áll be a Korongolóhoz. Meglátja, amint Pelbártus - egyike azoknak, akik a kõkeresztnél kifosztották - ellopja az õ Bibliáját a székesegyházból, miután korábban a templomnak adományozta azt. Ekkor Golghelóghi elhatározza, hogy nem megy vissza a Korongolóhoz. A vásárba veszi útját. Miután hiába kéreget, fölcsap bakugratónak a mutatványos gazdához. Kiszemel egyet a nézõk közül és utánzással kicsúfolja. Kunpért kapitány rátámad, amikor õt figurázza ki. Golghelóghi futni kénytelen, de érzi, megjött a hatalma. Menekülés közben sírrablók közé vetõdik. Hamarosan az élükre áll.
A mû eredetisége fõleg arra vezethetõ vissza, hogy Határ Gyõzõ erõsen tágítja a "kitaláltság" érvényességi körét, némileg hasonló módon, mint korábban némely romantikusok - így Thomas Lovell Beddoes, a Death´s Jest-Book (1825-48) címû ironikus versdrámájában - vagy késõbb az abszurdnak nevezett dráma képviselõi. Egyáltalán nem zárja ki az önellentmondást illetve a harmadik kizárásának törvényét. Olyannyira nincs következetesség az egyes szereplõk cselekedeteiben, hogy kérdésessé válik önazonosságuk. Az egyik jelenetben Golghelóghi s egy másik szereplõ "Halálhíre" beszélget egymással. Amikor a sírrablók egyike, Getra, a cigányhóhér elárulja a hõst, megkínozzák ugyan, de azután Golghelóghi "hõssé" avatja õt. A címszereplõ korábbi ellenfelei - a zarándokok, akik kirabolták s a kapitány, aki a vásárban ellene lépett föl - utóbb támogatói lesznek, s a szerepcsere tulajdonképpen indokolatlan marad. A magatartást átminõsítõ váratlan fordulat a fõhõs esetében sem egyszeri. Getra egy Arabinda nevû cigány jövendõmondóhoz viszi a fõnökét. Amikor a vénasszony a halott Máge szellemét idézi meg, a haramiavezért lelkiismeretfurdalás fogja el, mert Hétfaluszépének azt ígérte, visszatér hozzá. Az olvasóban önkéntelenül is fölmerülhet a Peer Gynt hasonló részének emléke. Golghelóghi leteszi hatalmát és vezeklésbe fog, ám ez lehetetlennek bizonyul: a hazafelé vezetõ utat keresõ csuhás vándor - "Golghelóghi, aki volt" - Arany Golghelóghival találkozik, "aki lett". A tékozló fiú története visszájára fordul.
A nagylélegzetû dráma tetõpontja ezután következik. Az ötödik részben található az a huszonkilencedik jelenet, amelyben Ravellánai Nagy Szent Ramiváld úrral, a benedekes testvérülés perjelével kerül szembe a fõszereplõ. Golghelóghi a szent ember átkát kéri, de az megtagadja e kívánság teljesítését. Ami látszólag összhangban van a kereszténységgel, az valójában ellentmond neki.
A poklokra alászállván, a hõs el-elmerül a lávában, miközben mohón keresi a Sátánt. Szentséggel kufárkodók s hittel házalók között is megfordul. Amikor a világvégevárók rajzásába kerül, s anyja, húga és Máge sírszellemével is találkozik, "fejét fogja - sír-rí". A nyelv mintegy önmagát hitelteleníti, s legalábbis részben az olvasóra van bízva, mit is értsen ironikusan és mit nem.
A színjáték utolsó szakasza groteszk paródia. Golghelóghi tetézni akarja bûneit, hogy részesüljön a kárhozatban. Mikor a Pokol Sekrestyése kevesli vétkeit, a hõs az áldozók szent ostyájába köp. Júdáson akar túltenni, õt szeretné kitaszítani megkülönböztetett helyérõl. A körülötte kavargó Haláltáncban káromló szavakra ragadtatja magát:
"Az a Test, kit az Úr a végvacsorán osztott, nem a Test volt, ki függött a kereszten a vér, kit az Úr osztott akkoron, nem az a Vér volt, ki Teste sebébõl kicsurgott a kereszten".
A Halál visszahátrál tõle, s neki nem sikerül elérnie vágyát. "Hadd kárhozzam el!" - kiáltja a végítéletkor, ám tapasztalnia kell, hogy szárnya nõ. "Hogy vigyáztam pedig! Hol vétettem el?!"
A kárhozatot akaró gõg tragikomédiája nem mindennapi nyelvi leleményrõl tesz bizonyságot, s némely részleteknek látványszerûsége, térbeli elrendezése, másoknak - így a sírrablók jelenetének - groteszk humora határozottan figyelemreméltó. Igaz, a bibliai utalások csúfondárossága olykor meghökkentheti a keresztyén olvasót - például sértõnek találhatja azt a színt, amely szerint Mária, a Korolgoló lánya ugyan testvérként hál Fehérbársony Feliciánnal, a jámborita rend generálisával, mégis gyermeke lesz tõle -, ám a paródia világában még ilyen csúfondáros kiferdítésnek is lehet létjogosultsága.
Más a helyzet a dráma végére illesztett százhúsz lapos utószóval. A kereszténység történetének minõsítésekor Határ Gyõzõ nem tesz különbséget vallás és egyház között; az egyházak gyakorlatából von le következtetést a hitre nézve. A homousziosz - homoiusziosz vitát ugyanúgy szõrszálhasogatásként értelmezi, mint Madách mûvében a konstantinápolyi szín - anélkül, hogy e tagadást ellensúlyozná olyan állítás, amelyet Éva fogalmaz meg Az ember tragédiája utolsó jelenetében a testvériséget hozó Jézusról. Határ Gyõzõ ehelyett a Sátán-kultusz régi hagyományához kapcsolódik, amidõn azt állítja, hogy "a Gonoszság szerzõje az isten maga volt". Higgadt érvelés helyett szitkokat szór "a megváltás tartalmatlan, hitvány, abszurd eszméjé"-re. A hangnemet a kinyilatkoztatás szabja meg: "az elaggott kereszténységnek múlnia kell". Inkább istenkáromlásként, mintsem bírálatként foghatók fel azok a szavak, amelyek az "ó- és újtestamentum kézmûvesipari istenét" gúnyolják, azt állítván róla, hogy "ama szûköcske, ókori világtányér teremtõjének adta ki magát". "Giccses érzelgõsséggel" vádolja a kereszténységet, és nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy a szocializmus nevében végrehajtott szörnyûségeket is a kereszténység eredendõ hibáival magyarázza. Vallástól s meggyõzõdéstõl függetlenül is megfogalmazódhat a gondolat az olvasóban, hogy hitetlennek lenni más, mint a kereszténységet csepülni. Emlékezzünk csak Gide szavaira: "Je suis un incroyant. Je ne serai jamais un impie."
Bármennyire is túladagoltak azonban a Golghelóghi utószavának kifakadásai a kereszténység ellen, fontosságot kell tulajdonítani e szövegnek, mert rendkívüli hangsúllyal összegzik azt az értékrendet, mely Határ Gyõzõ egész munkásságára rányomja bélyegét. Ítéletei olyan vétkekre vonatkoznak, amelyek az eszmék jegyében megszervezett mozgalmak tágabb körét is jellemzik. A türelmetlenséget marasztalja el és azt, hogy "egy kisebbség többségnek deklarálja magát és megpróbálja ´kisebbségnek´ feltüntetni a többséget, hogy eretneknek nyilváníthassa és törvényen kívül helyezhesse."
Határ Gyõzõ, ki élete nagy részét Angliában töltötte, különös módon nem a szigetországban kedvelt alulfogalmazást, de ennek éppen ellenkezõjét mûveli. Ezért nevezheti "nem euklidészi" metafizikának a maga gondolatrendszerét. Számol azzal a lehetõséggel, hogy nem a Gonosz a legfõbb elv, hanem "a létesülés kényszerének a-morális (moráliákat nem tartalmazó) lénytengere." Ez számára annyit jelent, hogy összefüggést lát a célelvû idõképzet és az újszerûség eszménye között, és mindkettõt elutasítja: "a ´haladás´ - igazában soha nem definiált és még definiálatlan formájában is megrendült - elméletének híve nem vagyok és a modern ember kétértékû címére igényt nem tartok."
Következetességét dicséri, hogy hosszú pályafutása során ragaszkodott ehhez az alapföltevéséhez. A Heliáne s a Golghelóghi kapcsolata is nyilvánvaló. A regényben "Sors-Isten-Barom"-ról olvasunk, és Szinapsziusz Viktor egyik levelének élén ez a mondat áll apró szedéssel, mintegy jeligéül: "Ó - semmivel sem vagyunk jobban a jövõbe látó és kevésbé fanatikusan tévedõ jósok, mint a végítéletesek és az olasz dómok reszketõ tömegei, akik az ezredik évben hiába várták az utolsó ítéletet és a Krisztust."
Ezt az állítást akár a Golghelóghi kiindulópontjának is lehet tekinteni. Más vonatkozásban is nyilvánvaló a két mû közeli rokonsága. A groteszk humornak a korai regényben is sokszor a trágárság a forrása, amely olykor a vallás ellen irányul. Bikornutusz Barnabás is csak egyetlen értéket ismer, "a toleranciát, amivel emancipáljuk magunkat a politikusok (úgy látszik) eredendõ gyûlölködései alól", s még a könyv utolsó szava is a türelmet nevezi meg. Vele szemben a Tökéletes Államgépezet áll, mely annyit jelent, hogy "élõ ember a kormányzásba nem szól bele". Ugyanez az ellentét másik oldala az évtizedekkel késõbb írt színmûben. "Kifundáltad az államot: benne vagy magad is" - mondja Arany Golghelóghi a hasonmásának.
"Que Dios me libre del hombre de un libro" - idézi Barnabás a spanyol közmondást. Metaforikusan érti az egykönyvûséget, valamely eszme makacs elkötelezettjétõl retteg, "a vakondokembertõl, aki a földet csak elméletének alagútjaiban látja és nem ismeri sem a szabad világ látványát, sem a vándortermészet békülékenységét." Félek, akadhat olyan olvasó, ki arra a következtetésre jut, hogy Határ Gyõzõnek sem sikerült maradéktalanul elkerülnie a rögeszmés íróknak általa veszélyesnek tartott kísértését: akármilyen mûfajban alkotott, nem tudta megállni, hogy ne vegye át idõnként az értekezõ szerepét, aki a maga igazáról akarja meggyõzni olvasóit.
Kivándorló, számûzött, hontalan, vándor, világpolgár, bujdosó - e szavak mind olyan valakire utalnak, aki nincs otthon. Író esetében ez annyit is jelent, mint távol lenni az anyanyelvi közösségtõl. Elõnyhöz vezet-e az ilyen helyzet vagy hátrányhoz? E kérdésnek éppúgy lehet történeti, mint politikai, társadalmi, bölcseleti s mûvészi vetülete. A válaszhoz szembe kell nézni az "otthon" mibenlétével, a többnyelvûség s a fordítás lehetõségével.
1986 elején Határ Gyõzõ felolvasást tartott a brüsszeli Corvina-körben. Elõadása 1987-ben a Új Látóhatárban, majd 1988-ban az Újhold-Évkönyvben is megjelent, A nemzeti hamistudat címmel. E röpiratszerû cikkben azzal a burkolt szándékkal tette mérlegre a magyar irodalmat, hogy saját írásmódját igazolja. Babitsot is hasonló szándék vezette Magyar irodalom címû, hihetõleg 1913-ban írt hosszabb tanulmányának elkészítésekor. Õ is lesujtó végkövetkeztetéshez jutott. Föltételezett "sui generis" európai érték alapján ítélkezett irodalmunk fölött. Véleménye azért bírálható, mert olyan közös kánonként szemlélte az európai hagyományt, melynek létezése erõsen kétséges.
Nem kevesebb kétely fogalmazható meg Határ Gyõzõ felfogásával szemben. A magyar mûvek fordításainak sikerét teljes joggal vitatja, ám az egyik nyelvrõl a másikra átültetés további nyitott kérdéshez vezet: egyáltalán nem bizonyos, hogy a fordíthatóság mértéke egyenes arányban van a mûvészi értékkel. Amikor Határ azt írja, hogy "Móricz Zsigmond legyen bár óriás saját hazájában, termésének az a fõ jellemzõje, hogy öt kilométerrel a határon túl - érvénytelen...?!" - állításának megítélésekor több kérdést is föl lehet tenni. Mindenekelõtt azt érdemes leszögeznünk, hogy aligha létezik költemény, regény vagy dráma, amely mindenhol és mindenkor remekmûnek számított. Sokkal nehezebb eldönteni, vajon az (el)ismertség mértéke okvetlenül egyenes arányban van-e a mûvészi értékkel. Kötve hiszem, hogy a Golghelóghi olvasását többen fejezik be, mint a Tündértkert-ét.
Mi az irodalom? Koronként és nemzetenként más és más. A zene vagy a képzõmûvészet nemzeti jellegérõl a nemzetállamok megjelenése elõtt nehéz beszélni, az irodalommal viszont nyelvhezkötöttsége miatt egészen más a helyzet. Bármennyire is átköltés a Halotti beszéd és a Mária-siralom, az a tény, hogy mindkettõ magyar nyelvû szöveg, lehetõséget ad arra, hogy valaki nemzeti jelleget keressen bennük.
Kulcsár Szabó Ernõ összefüggést sejtetett a számûzöttség mostohasága s a kifejezés olykori esendõsége között. Számomra megható s föltétlenül értékelendõ az a roppant erõfeszítés, mellyel a Londonban élõ Határ Gyõzõ kitágítani igyekezett a nyelv határait. Szókincsének hihetetlen gazdagsága lebilincsel, a mellékjelentések bizonytalanságát azonban olykor én is érzékelem. Nem hinném, hogy kizárólag azzal magyarázható, hogy a szerzõ Magyarország elhagyására kényszerült. Némely szókapcsolatokat már a Heliáne lapjain is idegenszerûnek vélek. Az "e" szócska akkor is a "nem"-et követi, midõn az ilyen sorrend sértheti a nyelvérzéket. Való igaz, hogy Jókainál, Asbóth Jánosnál és Kassáknál is elõfordul ugyanez az apróság, mint ahogy az is igaz, hogy önmagában egyáltalán nem számít az ilyen csekélység, csakis akkor, ha a szórend s az igevonzat helyenkénti idegenszerûségével és a kifejezés gazdaságosságának viszonylagos hiányával jár együtt. Fogalmazhatnék úgy is, Határ Gyõzõ mûveiben nem találom meg a kifejezésnek azt a rendkívüli szabadságát, könnyedségét és pontosságát, mely jellemzõ például Flaubert, Fontane, Henry James vagy Kosztolányi mûveire. Ezek a szerzõk azonban a nyelvnek kivételesen nagy mûvészei voltak.
Az idegen nyelvû környezet súlyos teherként nehezedhet az íróra. Határ Gyõzõ nem hagyta el a magyar nyelvûséget. Az irodalom azonban nemcsak szókincs és mondattan, hanem pragmatikai összefüggésrendszer is. A hontalanság nem kedvez a mellékjelentéseknek, amelyek szüntelenül változnak, gazdagodnak és átalakulnak az anyanyelvi közösségben. A számûzetésben élt írók mûvei kicsit légüres térben keletkeztek s nem alakulhatott ki körülöttük az értelmezéseknek az a hagyománya, mely minden nemzeti kánon kialakulásának velejárója. Át-, pontosabban visszakerülésük a magyarországi irodalomba éppen ezért aligha lesz könnyû. A legutóbbi évtizedben Határ Gyõzõ mûveibõl egyre több jelent meg magyarországi kiadóknál, s fokozatosan növekszik annak esélye, hogy párbeszédbe kerüljenek a magyar irodalom többi részével. A nemzetnek mint képzeletbeli közösségnek nyitottnak kell lennie azzal a sokoldalú életmûvel szemben, melyet az 1956-ban Nyugatra távozott szerzõk legjelentõsebbike félszázadosnál is hosszabb pályafutása alatt hozott létre.