megjelent: Szegedy-Maszák Mihály: Irodalmi kánonok. Debrecen : Csokonai K., 1998
1974-ben Pilinszky János a következõ megállapítást tette egy rövid cikkében: "Amit Radnóti Miklós életében egyedülállónak érzek, azt szánalmas elvontsággal ´szituációs zsenialitásnak´ nevezném. Tehetségét - amely minden úgynevezett alkotóban alig több néhány százaléknál - egy kiszámíthatatlan helyzet, s méghozzá egy olyan tragikum növesztette fel, melyre indulásakor aligha számított. Fiatalkori költészetét néhány szürrealisztikus elem beszivárgása jellemezte, majd egy váratlan és tökéletes hangvételû bukolikus líra. Látszatra erre született: az idillre, az elveszett latinos paradicsom visszaszerzésére."2
Lehet némi költõi túlzás ebben a kijelentésben, de nem volna szerencsés figyelmen kívül hagyni. Mennyiben alakította Radnóti sorsának ismerete mûveinek értelmezését és mi is a viszony avant-garde és újklasszicimus között a költészetében? Csakis e két kérdés megválaszolásával lehet megvilágítani a viszonyt Radnóti életmûve és a holocaust irodalma között.
Noha egyetlen olvasó sem felejtheti el Radnóti életének szomorú végét, a végzetszerû halál aligha az egyedül lehetséges kiindulópont a mûvek magyarázatához. Való igaz, hogy a versek idõrendben vannak elrendezve a költõ halála után megjelent kötetben és az egyes darabok után olvasható keltezés mintegy képaláíráshoz hasonló hitelesítõ jellé vált az olvasók számára, melyet a beszédhelyzetnek és a költõ életében végbement eseményeknek metonímiájaként foghatunk föl, az életrajzi megközelítés mégsem lehet elégséges az egyes költemények sajátos beszédmódjának azonosításához, hiszen a lírai én mindig valamely szövegnek a része. Radnóti költeményeit éppúgy nem igazán tanácsos kizárólag életrajzi dokumentumként olvasni, mint Petõfi verseit. Az 1943. május 26-án kelt Tétova óda mintha egyenesen arra figyelmeztetné az olvasóját, hogy ne szenteljen túlzottan sok figyelmet a költõ személyes sorsának,
| "mert annyit érek én, amennyit ér a szó versemben". |
Röviden azután, hogy Radnóti életmûve az antifasiszta irodalom részeként vált széles körben megbecsültté, néhány irodalmár máris érezte az efféle kánonhoz tartozásból eredõ hátrányt. Sõtér István 1964-ben arra emlékeztetett egy Párizsban elhangzott elõadásában, hogy "a mégoly megrázó egyéni tragédia sem szolgálhat piedesztálul a mûnek",3 a következõ nemzedék némely tagjai - így Szabolcsi Miklós vagy Németh G. Béla - pedig a költemények immanens vizsgálatára tettek kísérletet.
Arra a kérdésre, miként is értékelik Radnóti költészetét jelenleg Magyarországon, nem könnyû egyértelmûen válaszolni. Joggal szögezte le Németh G. Béla, hogy a vele foglalkozó írások nagy része az "irodalompublicisztika, a sorstársi emlékezés, vagy kisebb hányadban a személyes hangvételû és vonatkozású esszé körébe tartozik."4 Mi több, az efféle megnyilatkozások többsége is régebbi keletû. Nehéz volna elhallgatni, hogy alighanem tüzetesebben foglalkoznak mûveivel Nyugat-Európában és Észak-Amerikában, mint szülõhazájában. A legutóbbi évtizedekben más magyar szerzõkhöz képest többen fordították - 1972 óta csak angol nyelven legalább hatféle változatban adták ki verseit és prózáját5 - , miközben nem volna könnyû olyan Magyarországon élõ irodalmárokat megnevezni, akik elsõsorban Radnóti életmûvét tanulmányozzák. Nevét alig említették annak az ülésszaknak a résztvevõi, melyet a két háború közötti magyar költészetrõl 1991-ben a pécsi Janus Pannonius Egyetemen rendeztek,6 s ebbõl óhatatlanul is arra lehet következtetnünk, hogy a legtöbb irodalmár nem sorolja Radnótit a korszak kezdeményezõ erejû költõi közé - ellentétben József Attilával vagy Szabó Lõrinccel. Míg az 1950-es években munkássága azok számára lehetett hivatkozási alap, akik szembeszegültek a hivatalos kánonnal, a kilencvenes évek fiataljai szemlátomást keveset foglalkoznak vele. Sem Németh G. Béla egykori tanítványai, sem a húszas-harmincas éveiben járó nemzedék jeles tagjai nem készítettek kiemelkedõ jelentõségû tanulmányokat róla. Nemcsak egyes költemények értelmezése hiányzik, de alig írtak mûveirõl a legutóbbi évtizedek tudományos irányzatainak szellemében, a strukturalizmus, a hermeneutika vagy a dekonstrukció nyelvén. Mindez különösen azért feltûnõ, mert ugyanebben az idõszakban részletesebb tudományos igényû feldolgozás jelent meg Nyugaton Radnóti tevékenységérõl, mint bármely más magyar szerzõérõl. Emery George könyve, melynek terjedelme a mutatókkal együtt a nyolcszáz lapot is meghaladja, még akkor is nagy elismerést érdemel, ha inkább a világirodalmi ösztönzésekrõl ad rendkívül alapos elemzést, és nem magukat az eredeti szövegeket értelmezi és minõsíti.7 Az is jellemzõ, hogy a költõ halálának félévszázados évfordulóján az angliai Cambridge egyetemén rendeztek ülésszakot.
Természetesen lehetne arra hivatkozni, hogy az ellentmondások nemcsak Radnóti mûveinek mérlegelésére jellemzõk, hanem magában az életmûben rejlenek. Az olvasók többségének az a véleménye, hogy legjobb költeményeit élete végén, a munkatáborban írta, amikor egyáltalán nem lehetett bizonyos abban, hogy sorai valaha is eljutnak a közönséghez. Mi több, e versek egy részében a hangvétel inkább az elégikus idillel, mintsem a tragikummal hozható kapcsolatba. Ezért nem lehet magától értetõdõnek venni, hogy az utolsó verseskötet egy közösség sorsának a kifejezõdéseként értelmezendõ. Még ennél is nehezebb volna bizonyítani a holocaust elõérzetének jelenlétét a legkorábbi kötetekben. A külföldi elismertséget könnyen lehetne azzal indokolnunk, hogy az utóbbi évtizedekben a holocaust irodalmának nemzetközi kánonja alakult ki s Radnóti munkássága ennek részeként magyarázandó, ám az efféle megközelítés könnyen járhat azzal a veszéllyel, hogy mellõzi a költemények tekintélyes részét.
Azok az ellenvetések, amelyeket a holocaust irodalmának a fogalmával szemben hoznak föl, Radnóti munkásságára nem érvényesek. "Nincs és nem is lehet a holocaust-nak irodalma. Maga a kifejezés önellentmondásos. (...) Az a mû, mely Auschwitz regénye kíván lenni, vagy nem regény, vagy nem Auschwitzrõl szól."8 Elie Wiesel kijelentése vagy az ismeretes tétel, mely szerint "nach Auschwitz (...) unmöglich ward, (...) Gedichte zu schreiben,"9 csakis olyan írásmûvekre vonatkozhat, amelyekbõl hiányzik Radnóti utolsó verseinek hitelessége, mert nem az üldöztetés alatt fogalmazta meg õket az áldozat. Az utólagos megnyilatkozások közül csakis a nagy mûvészi értékû alkotásoknak lehet másféle hitelessége; e mûvek az utánzás és az élménykifejezés hagyományával szemben az emlékezés poétikáját teremtik meg. Celanra éppúgy lehet gondolni, mint Pilinszkyre.
Nincs kizárva, azok a költemények, amelyeket Radnóti a kényszermunka táborban írt, kevésbé gazdagok mellékjelentésben, többértelmûségben, hirtelen síkváltásokban, rejtvényszerû szakadozottságban, mint az Engführung vagy az Apokrif, de különleges értékkel ruházza föl õket az a tény, hogy a halottak váratlan örökségeként tarthatók számon. Ez a vonatkozás nemcsak kiegészíti, de talán meg is haladja, felülmúlja annak a súlyát, amivel Radnóti hozzájárult a magyar költészethez.
Mielõtt kísérletet tennék arra. hogy verseit a holocaust irodalmának szélesebb összefüggésébe helyezzem, néhány igen egyszerû megkülönböztetést kell bevezetni. E nemzetközi kánonhoz sorolható szövegek némelyike héber vagy jiddis nyelvû, más részük viszont az asszimilált zsidóság valamely más nyelvén készült. Celan költészete mintegy harmadik csoportot képvisel. Legtöbbször Hölderlin, Nietzsche és Heidegger nyelvét használta, kiknek mûvei döntõen hatottak beszédmódjára, mintegy bebizonyítván, hogy a német örökség nem romlott meg jóvátehetetlenül Hitler uralma idején, néha azonban héber és/vagy jiddis betétekkel szakította félbe a szöveget - mint például a Die Niemandsrose (1963) kötetnek Die Schleuse vagy Benedicta címû darabjában.
Radnóti nyelvének tömörsége nem hasonlítható Celanéhoz. Munkásságuk nem ugyanahhoz a történeti paradigmához tartozik. A magyar költõ pályafutása az avant-garde és az újklasszicizmus küzdelmével egyidõben bontakozott ki, késõbbi pályatársa viszont már abban a korszakban fejtette ki tevékenységét, amikor a neoavant-garde és a posztmodernizmus számított meghatározó erejû irányzatnak. Ez a különbség mindazonáltal nem feledtetheti, hogy az egyik esetben mintegy tucatnyi kiemelkedõen szép vers szerzõjérõl, a másikban olyan alkotóról van szó, kinek nyelvi eredetisége fordulatot hozott a huszadik századi lírában. Nem kevésbé fontos eltérés, hogy Radnóti elõszeretettel nyúlt vissza a klasszikus verselés hagyományához, Celan ezzel szemben az olyan zsidó költészet örökségétõl merített ösztönzést, amelynek a panasz, a siralom a meghatározó hangneme. E kettõsségnek nyelvszemléleti vonatkozása is van. Míg Radnóti a nyelv fölmagasztosítására törekedett, amikor olyan régi mûfajokat elevenített föl, mint az ekloga, episztola vagy a himnusz, Celan a nyelvnek és a szerkesztés szentesített módjainak szétrombolását, megszüntetését tûzte ki célul. Egyikük meg akarta tisztítani a beszédet olyan sallangoktól, amelyeknek elterjedéséért némely elõdeit tette felelõssé, a másikuk a bevett használatot olyan fátyolnak tekintette, amelyet szét kell tépni, hogy leleplezõdjék mögötte a semmi. Az elõbbi fölfogás szerint a kifejezés a múlt újraalkotását jelenti, az utóbbi az örökölt retorika kiiktatásával azonosította a teremtést.
E két lehetõség másokat is foglalkoztatott a huszadik század középsõ harmadában. 1937-ben Samuel Beckett az "eine Apotheose des Wortes" kifejezéssel illette az elsõt, a másodikat pedig így jellemezte: "Nyelvtan és stílus. Éppolyan érvénytelenné (hinfällig) váltak számomra, mint egy biedermeier fürdõruha vagy egy úriember rendíthetetlensége. Afféle álarccá (Eine Larve). Remélhetõleg eljön az idõ - hála Istennek, némely körökben már be is következett -, midõn a nyelvet azáltal használják a legjobban, hogy a legderekasabban élnek vissza vele. Mivel egy csapásra nem tudjuk kikapcsolni a nyelvet, legalább semmit ne mulasszunk el, hogy minél rosszabb hírbe keverjük. Addig fúrjunk lyukakat belé, míg a mögötte lappangó valami vagy semmi (sei etwas oder nichts) át nem kezd szüremkedni. Nem tudok ennél magasabb célt elképzelni a mai író számára."10
Ez a leírás megelõzte azt a paradigmát, amely fejlõdéstörténeti értelemben késõbbi a Radnótiéhoz képest. A holocaust is hozzájárulhatott ahhoz, hogy az írók egy része arra a következtetésre jutott: az addig használt nyelv érvényét veszítette. Az ekkor keletkezett legjobb mûvek egy része a "furor poeticus"-t a nyelvi rendezetlenséggel kapcsolta össze, sõt egyenesen a csönd, az elhallgatás poétikáját teremtette meg. Az Atemwende (1967) következõ címtelen darabja jól szemlélteti, mennyire szorosan összefügghet az utalás a holocaustra a kimondatlannal:
| "STEHEN, im Schatten des Wundenmals in der Luft. Für-niemand-und-nichts-Stehn. Unerkannt, für dich allein. Mit allem, was darin Raum hat, auch ohne Sprache." |
Radnóti alighanem az egyetlen jelentõs költõje a holocaustnak, aki viszonylag távolt tartotta magát a zsidó kultúra hagyományaitól. Yitzak Katznelson hexameterben írta A lemészárolt zsidó nép éneké-t, de a jiddis nyelvet használta e hosszú költeményben. Radnóti munkásságában szinte sehol nem lehet érezni azt az elégedetlenséget a nem zsidó kultúrával szemben, mely a holocaust irodalmára gyakran jellemzõ. Nem idegenedett el azoktól a latin auctoroktól, akiknek szövegeit a gimnáziumban tanulta, sõt azután is hozzájuk fordult ösztönzésért, hogy a tragédia árnyékában megszabadította nyelvét attól a divatos eklekticizmustól, amely nemzedékének több tagját mindvégig jellemezte.
A Harmadik Birodalom okozta fenyegetettség legalábbis kétféle hatást váltott ki a magyarországi kultúrában. Némely írók és mûvészek azért elevenítettek föl régen szentesített formákat, hogy szélesebb közönségre találjanak, mások azért fordultak vissza régi hagyományokhoz, mert az emberi személyiség védelmi eszközeit próbálták megtalálni bennük. Mindkét tájékozódási irány erõsítette az újklasszicizmus elterjedését, melynek fõ képviselõiként Radnóti mellett Nadányi Zoltánt, Dsida Jenõt, Weöres Sándort és Jékely Zoltánt szokás számon tartani.11 A népi írók is a múlthoz vonzódtak, ám õk fõleg Petõfi rövid dalait és életképszerû verseit tekintették példamutatónak, szemben Radnótival, aki a latin idillek romantikus átértelmezéseit tanulmányozta és alighanem még a biedermeier mûvészetben is kereste a különbözõ történeti örökségekbõl válogató eszmény igazolását, abban a kultúrában, melyrõl a szegedi Ferenc József Egyetemen Zolnai Béla elõadásait hallgatta.
A költõ korai verseit általában nem szokás igazán jelentõsnek tartani. Az idõsebb nemzedéknek egyik érzékeny értekezõje a következõképpen írta le saját véleményét: "Radnóti elsõ versfüzeteit éppenséggel nem szerettem, s legszûkebb baráti körén kívül, azt hiszem, kevesen is becsülték. Keresettséget, eredetieskedést és modorosságot láttam benne. (...) Idegesített erõltetett népieskedése, mely a szabad versben fokozottan rikítóan hatott. Idegesített a folytonos idill póza, a csók folytonos harsány csattogtatása s még jobban a szerepjátszásé: az, hogy pásztor, illetve paraszt jelmezét öltötte magára. Ki hitte volna, hogy errõl a fokról el lehet jutni a nagy költészetig?"12
Maga Radnóti is tudatában volt saját költészetének a hiányosságaival. Még 1939-ben is a következõ szavakat adta elképzelt hasonmásának, Jean Citadin-nek a szájába: "Nem, még nem vagyok költõ (...). Még nagyon foglalkoztat a nyelv, akadályokat gördít elém, rosszindulatú és makacs. Még érezni a versen, hogy írták. Még sok benne a mutatvány, a bûvészet. Mondom, nem szeretem a bûvészkedést. Úgy fejezze ki az érzelmeket a vers, mint egy fütty, egy jajszó, vagy egy csuklás borozás után! Ne érzõdjék, hogy anyagból épül! Érzed a követ a strasbourgi katedrálison?"13
Ha igaz, hogy valamely költõ életmûvét nemcsak idõben elõre, de visszafelé haladva is lehet olvasni, kissé módosítani kell némely irodalomtörténészeknek Radnóti pályafutásáról megfogalmazott ítéletét. Az elsõ kötet, a Pogány köszöntõ (1930) nem mondható jelentéktelennek, akár a szürrealisztikus képekre, akár a bibliai jövendõmondás fölidézésére, akár a közösségi hangnemre összpontosítjuk a figyelmünket. Tagadhatatlan, hogy a pásztorköltészet modalitása - mely a Radnóti által is fordított Francis Jammes neoprimitív hangvételének utánzásával jár együtt - olykor ellentmondásba kerül Káin történetének önéletrajzi vonatkozású megidézésével, a gyûjtemény egésze mégis figyelemreméltó, amennyiben a változatosság hatását kelti. Az eklektikából származó fogyatékosságok inkább nyilvánvalóak a következõ kötetekben. Az antik elégia s a bibliai utalások lényegi továbblépés nélkül ismétlõdnek az Újmódi pásztorok éneké-ben (1931). Legföljebb helyenként érezhetõ holmi társadalombírálat, némileg elõre vetítvén a munkásosztály sorsára vonatkozó eszmeiségnek az árnyát, mely azután a Lábadozó szél (1933) verseit oly célzatossá teszi. E harmadik, a Szegedi Fiatalok Mûvészeti Kollégiumának kiadásában megjelent kötet alighanem a költõ pályafutásának mélypontját jelenti, nem szólva a belõle kihagyott politikai versekrõl, amelyeket Gömöri György "zavarbaejtõen szegényesnek" nevezett.14 Bármi legyen is Brecht balladáinak vagy krónikaszerû verseinek értéke, Radnótira tett hatásuk mûvészileg nem mondható üdvösnek. Az újságcikkbõl vett betéteket szerepeltetõ Férfinapló (1931. április 19. és 1932. október 6. között) vagy az Ének a négerrõl, aki a városba ment (1932. március 20. - április 3.) inkább csak történeti értékû szöveg. Egyáltalán nem megmagyarázhatatlan, hogy Babits Mihály a Lábadozó szél példáját is fölhasználta abban a meglehetõsen éles hangú cikkében, amely az "új népiesség" létjogosultságát vitatta.15
Radnóti érdeklõdését a szóbeli kultúra iránt Ortutay Gyula keltette föl, aki tagja volt a hivatalosan nem létezõ magyar kommunista pártnak. A baloldali eszmék hirdetõi olykor arra is ösztönözték híveiket, hogy Európán túli kultúrákhoz forduljanak ösztönzésért. Sem Ortutaynak, sem Radnótinak nem voltak közvetlen ismeretei fekete Afrika népköltészetérõl. Radnóti Blaise Cendrars és Yvan Goll gyûjteményeit olvasta, amelyek az úgynevezett "primitív" mûvészet avant-garde kultuszának a szellemét képviselték. E két költõ munkásságára Kassák Lajos hívta föl Radnóti figyelmét. Az afrikai szövegek francia fordítását Radnóti szabadon alakította tovább. Újhold (1935) címû negyedik kötetének ezek a többszörös átköltéssel készített szövegek adtak némi eredetiséget.
A harmincas években a magyarországi zsidóság nem vagyonos rétegében, a közép- vagy kispolgárság némely tagjaiban, sõt az értelmiségnek egy-egy nagypolgári származású tagjában is újra éledt a vonzódás a kommunizmus iránt, mely szabadulást ígért nemzetektõl és vallásoktól, miközben olyanok számára kínált alkalmat a politikai cselekvésre, akiket kizártak a közéletbõl. Radnóti csak rövid ideig rokonszenvezhetett ezzel a törekvéssel, hiszen kései költészete már inkább értékõrzõ hazafiassággal hozható összefüggésbe. Ismeretes, hogy 1934-ben törvényes engedélyt kért arra, hogy a Glatter nevet Radnótira magyarosítsa, 1943. május 2-án pedig feleségével együtt római katolikus hitre tért át. A keresztséget a budapesti Szent István Bazilikában korábbi oktatójának, Sík Sándornak a kezébõl vette föl, ki maga is zsidó származású volt. Mindkét lépésnek mélyebb jelentõség tulajdonítható. Fölkért keresztapjához, Zolnai Bélához 1943. április 23-án kelt levelében a következõképpen világította meg indítékát: "Mintegy tizenöt esztendeje határoztam el magamban, hogy harmincnegyedik évem betöltése elõtt megkeresztelkedem. Krisztus harminchárom esztendõs múlt és még nem volt harmincnégy, mikor megfeszítették - ezért gondoltam így."16 Radnóti a magyar közösséghez kívánt tartozni. Lapszéli jegyzet Habakuk prófétához címmel 1938-ban írott versét leszámítva nem sok nyomát látom annak, hogy a látomásos zsidó költészet lényeges hatást tett volna írásmódjára. Talán ezért nem vett föl Jerome Rothenberg egyetlen szöveget sem tõle mintegy hatszáz lapos zsidó költészeti gyûjteményébe, mely avant-garde szerzõk - Gertrude Stein, Max Jacob, Yvan Goll, Tristan Tzara és Edmond Jabès - mûveit is tartalmazza.17
Radnótihoz nem állt közel a judaizmus hagyománya. A klasszikus ókor, valamint a kereszténység örökségéhez fordult ösztönzésért. Az anyanyelv iránt érzett erõs vonzódásának ékes példája az Írás közben (1937. március 17.), afféle hódolat Kazinczy Ferencnek, a korai tizenkilencedik században kibontakozott nyelvújítás és irodalmi élet szervezõjének, valamint számos értekezõ mûve és naplójának olyan bejegyzései, melyekben átveszi Kosztolányi magyarításait, így például következetesen ragaszkodik a nagy elõd által népszerûsített "társaskocsi" szóhoz,18 a jelentõ hangalak fontosságát hangsúlyozza,19 Gyöngyösi István, Arany János és Tompa Mihály szójátékait,20 az élõ nyelv leleményes újításait dicséri,21 megszólja Mécs Lászlót, amiért nem tartja tiszteletben az ikes ragozást,22 vagy arról számol be, hogy rabtársait hiába próbálja leszoktatni arról, hogy az "-e" szócskát közvetlenül a "nem" után használják.23 A magyar múlt föltétlen tisztelete készteti arra, hogy üdvözölje Erdély északi részének visszakerülését24 vagy elítélje Móriczot, amiért átdolgozta Kemény Zsigmond A rajongók címû regényét.25 Észak-Erdélyre vonatkozó kijelentésének az ad különös nyomatékot, hogy az elsõ világháború után Romániához került területet végsõ soron a Harmadik Birodalom segítsége juttatta vissza Magyarországnak, Móricz Zsigmonddal szemben megfogalmazott ellenvéleménye pedig elárulja, hogy Radnóti a negyvenes évek elején már a korábban teremtett értékek megõrzését tekintette elsõdleges föladatnak és egyértelmûen helytelenítette, ha a múltat a jelen szükségleteinek és igényeinek megfelelõen próbálták átértelmezni. Míg expresszionista kortársa, Gottfried Benn, határozottan elválasztotta egymástól a kultúrát a mûvészettõl, az újklasszicista Radnóti az elõbbit az utóbbinak szükségszerû és nélkülözhetetlen elõföltételeként fogta föl. Az 1944. augusztus 8-án, a heidenaui táborban írt Gyökér címû költemény mintha egyenesen azt sugallná, hogy a szellemi értelemben vett talajtalanság kizárja az alkotást. Ez a föltevés némi rokonságot mutat Simone Weil 1943-ban befejezett L´Enracinement (Begyökerezettség) címû könyvének alapgondolatával. A szellem munkását hidegen hagyják a külvilág változásai. Számára a kultúra a gyökérhez hasonlítható, amely alulról táplálja a növényt. Ennek a sorsnak a vállalása következtében jelenik meg a tragikum Radnóti kései költészetében, mely egészen új minõség a korai versek könnyed hangvételéhez képest.
"Wozu Dichter in dürftiger Zeit?" A kérdés Hölderlin Brot und Wein címû versének hetedik szakaszában Radnótit és Celant egyaránt a költészet szerepkörének fölülvizsgálatára ösztönözte. Egyikük fordította, másikuk gyakran idézte a tizennyolcadik- tizenkilencedik század fordulójának nagy költõjét. Míg a Wie wenn am Feiertage... szerzõje a nyugati kultúra legmagasabb hagyományos értékeit tette kérdésessé a klasszikus és keresztény világ viszonyának többértelmûségét hangsúlyozván, Celan tagadólagosabb következtetésre jutott. A Zürich, zum Storchen címû, Nelly Sachsszal folytatott elképzelt párbeszéd kegyetlen támadás Isten ellen:
| "Vom Zuviel war die Rede, vom Zuwenig. Von Du und Aber-Du, von der Trübung durch Helles, von Jüdischem, von deinem Gott. (...) Von deinem Gott war die Rede, ich sprach gegen ihn, (...) Wir wissen ja nicht, weißt du, wir wissen ja nicht, was gilt." |
A Teremtõvel szemben megnyilvánuló indulatot azután a Psalm címû versben egyenesen a Genezis kifordítása váltja föl: az Isten megnevezhetetlenné és azonosíthatatlanná válik:
| "Niemand knetet uns wieder aus Erde und Lehm, niemand bespricht unsern Staub. Niemand." |
A semmivé váltaknak senkihez intézett szavai nagyon távol állnak a Krisztus iránt érzett növekvõ vonzódástól, mely Radnóti késõbbi mûveire - például a Lapszéli jegyzet Lukácshoz címû, 1937. október 20-án írt versre - jellemzõ. A túlélõ haragjával szemben az áldozat mintegy megkönnyebbülést talált a vallásban. Arra a következtetésre jutott, hogy Isten távlatából mélyebb értelme lehet annak, ami emberi nézõpontból képtelenségnek látszik. Ez az ellentmondás biztosít különös helyet Radnóti költészetének a holocaust irodalmában és egyúttal érthetõvé teszi azt a döntõ hatást, melyet a következõ nemzedék legnagyobb magyar költõjének, Pilinszkynek írásmódjára tett. Némi túlzással azt is lehetne mondani, Radnóti magatartásának igazolását abban is kereshetjük, hogy a katolikus Pilinszky utólag azonosította magát a zsidóüldözés áldozataival.
A fölismerés, hogy a hegyi beszéd megállapításai csak a nem keresztény számára ellentmondásosak, körülbelül abban az idõben fogalmazódott meg Radnótinál, amikor a nyelvi tömörség megjelent költészetében. Az írásmódnak a megváltozását elõször a Járkálj csak, halálraítélt (1936) verseiben lehet érzékelni. Nagyonis érthetõ, hogy a korai versek szigorú bírálója, Babits ezt az ötödik kötetet Baumgarten díjjal jutalmazta. Egyfelõl mind nyilvánvalóbbá vált a költõi hagyományok megtartására tett törekvés, másrészt eredetibbé vált a metaforikus nyelv. Az 1936. január 27-én írt Dicséret már címével is a református énekeskönyveknek a zsoltárokat kiegészítõ részére utal, a két négysoros szakaszból álló vers zárlata viszont meglehetõsen eltér a protestáns énekek régies hangvételétõl:
| "Ha meghalsz, meghalok; porainkból egyszerre sodor majd forgó tornyot a szél." |
Jellemzõ, hogy e vers idegen fordítása általában kevéssé sikerült. Példaként Emery George átköltését idézném:
| "When you die, I´ll die; out of our dust the wind will twirl a single spinning tower." |
A kétértelmûségek elvesznek az angol változatban: a fordító kénytelen egy jelentést választani, amikor az eredeti szöveg többre ad lehetõséget. Ha az angolt visszafordítjuk magyarra, közhelyes állítást kapunk - "Ha meghalsz, akkor én is meg fogok halni" -, és idõbeliségnek és modalitásnak az a kettõsége is elsikkad, amely az "egyszerre" szóban rejlik.
Az a gazdaságosság, mely Radnóti kései verseinek a sajátja, különösen akkor tûnik ki, ha a fordításokkal szembesítjük a magyar szövegeket. A Meredek út (1938) a szövegközöttiséggel és a képalkotással kísérletezés fölerõsödését mutatja. Jól szemléltethetõ ez az Elsõ ecloga (1938) legfontosabb soraiban:
| "Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint ott az a tölgy él; tudja kivágják, s rajta fehérlik bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap már a favágó, - várja, de addig is új levelet hajt." |
A "kerge" és a "fehérlik" megfelelõjét egyetlen fordításban sem találtam meg. A jelzõ arra emlékeztet, hogy a szavak értéke Radnótinál gyakran a magyar nyelv összefüggésrendszerének a függvénye - a "kerge" még a mai beszédben is a "birka" szóval kapcsolódik össze, a nyelvi emlékezet pedig a forgó mozgás képzetét idézi föl. Radnóti költészetének sajátos jellegét az adja, hogy miközben sorsa egyre inkább a zsidósághoz kapcsolta, költõként mind jobban azonosította magát a nyelvi és kulturális közösségként felfogott magyarsággal. Utolsó kötetére az otthonkeresés nyelve nyomja rá a bélyegét.
Az írásmód döntõ átalakulása mindazonáltal nem jelenti, hogy nincs lényegi folytonosság a költõ életmûvében. Az Újhold elsõ verse hasonlattal kezdõdik, a második és a harmadik ugyanígy ér véget, a Tajtékos ég 1941. november 16-án keletkezett darabjának pedig ez a címe: Hasonlatok. Egy 1951-ben tartott elõadásában Gottfried Benn azt állította, hogy a "mint" szó használata összeegyeztethetetlen a modern költészettel, mert az elbeszélésnek, a tárcaszerûségnek a beszüremkedését, a beszéd teremtõ átalakításának visszamaradt gyengeségét jelenti, "immer ein Einbruch des Erzählerischen, Feulletonistischen in die Lyrik ist, ein Nachlassen der sprachlichen Spannung, eine Schwäche der schöpferischen Transformation."26 Anélkül, hogy általános érvényûnek kívánnám föltüntetni ezt a nagy hatású észrevételt, megkockáztatnám a föltevést, hogy olyan nyelveszménynek a kifejezése, amelyet összefüggésbe lehet hozni a világértelmezés változásával. Az olyan kételemû, tehát megmagyarázott metaforák, mint a hasonlat vagy az appozíció, a vallásos nyelvhez szorosan kötõdõ költõi beszédmód elemeinek is tekinthetõk. Ha valóban létezik ilyen kapcsolat, igazat adhatunk azoknak, akik a vallástalanságot a modern költészet egyik megkülönböztetõ jegyének tekintik. "Könnyû az istenek között költõnek lenni" - mondja Yves Bonnefoy. "Csakhogy mi (Mais nous autre) az istenek után jövünk. Nincs módunk az éghez folyamodni, hogy biztosítsa a költõi átlényegülést, és föl kell tennünk a kérdést, mi is adhat ennek komolyságot (il faut bien que nous demandions quel en est le sérieux de celle-ci)."27
Ha elfogadjuk ezt az érvelést, Radnóti a két háború között döntõ hatású és a történeti értelemben vett modernséghez képest ellenhatást hozó újklasszicizmus költõjeként jellemezhetõ, kinek munkásságát a szövegközöttiség különbözõ módjainak földerítése irányította. Emery George nagy terjedelmû könyvének egyik érdeme éppen az, hogy fölhívja a figyelmet a költõ úgynevezett fordításainak és eredeti verseinek szoros összefüggésére. Radnóti nyelvek közötti tevékenységként értelmezte saját tevékenységét. Legjobb mûveinek egy része "Nachdichtungen", ami egyáltalán nem kivételes a huszadik században - talán elég Ezra Pound, Yves Bonnefoy vagy Weöres Sándor munkásságára utalni. Szabolcsi Miklós Petõfi, Verhaeren, Ady, Kosztolányi és József Attila illetve Tibullus, Vergilius, Hölderlin, Babits és Kosztolányi költeményeinek "nyomát" vélte megtalálni a Nyugtalan õszül (1941. október 10.) illetve az Októbervégi hexameterek (1942. szeptember 28. és novermber 14. között) szövegében.28 Melczer Tibor Petõfi Föltámadott a tenger és Arany János Juliskához címû költeményének szófordulatait mutatta ki az 1943. március 15-én keltezett Negyedik ecloga négy soros zárlatában.29 A Babits halálakor írt Csak csont és bõr és fájdalom (1941. augusztus - szeptember) a Halotti beszéd kezdetét idézi, majd magának Babitsnak Balázsolás címû versére utal, az A la recherche... (1944. augusztus 17.) a Proust fõ mûvét utánzó címet a Zalán futása hangvételével párosítja, s a honfoglaló magyarság romantikus ünneplésére emlékeztetés és a szerbiai munkatábor körülményeire utalás, az idézett és az idézõ szöveg feszültsége rendkívüli erõvel juttatja kifejezésre a beszélõ ragaszkodását a szülõhazájához. A mûfaji és verselési minták követése nagyon gyakori Radnóti utolsó kötetében: a közismert példák közé tartozik a Nyugtalan órán (1939. január 1.) címû, Berzsenyi alkaioszi szakaszait utánzó óda, a szapphói szakaszokban írt Mint a halál (1940. február 27.), a nibelungi sort az alexandrinnal párosító Második ecloga (1941. április 27.) vagy az Erõltetett menet (1844. szeptember 15.), mely Walter von der Vogelweide Oweh, war sint verschwunden címû elégiája nyomán készült.
Az ekloga eredeti jelentésének mélyebb értelme volt Radnóti számára; inkább korábbi szövegekbõl készített "válogatás"-ra, mintsem új szövegek elõállítására törekedett. Ez a felfogás megfelelt Babits szemléletének, hiszen a Jónás könyve az átírásnak rendeli alá a teremtést. Radnóti eklogái közelebb állnak Babits költészetszemléletéhez, mint József Attiláéhoz. Természetesen nem okvetlenül ezeket a belsõ párbeszédhez hasonló elmélkedõ verseket kell az életmû csúcsainak tekinteni. Az utolsó kötetben olyan rövid versek is találhatók, amelyek a német romantika s az expresszionizmus kezdeményezéseihez kapcsolódnak. A Mécsvirág kinyílik (1943. augusztus 26.), a jellemzõ módon Clemens von Brentano emlékének ajánlott Álomi táj (1943. október 27. és 1944. május 16. között), a Majális (1944. május 10.) vagy a már említett Gyökér (1944. augusztus 9.) sorolható ebbe a csoportba. Elõdeik a kései Kosztolányinál és József Attilánál találhatók meg. Pilinszky ezekbõl a rövid költeményekbõl tanulhatta meg, hogyan lehet a fogalmi jelentést maradéktalanul elrejteni természeti jelenségek leírása mögé.
A magyar nyelvû irodalomban alig lehet olyan szerzõt találni, akinek erõs esélye lehet arra, hogy bekerüljön a nemzetközi köztudatba. Radnóti e kevesek közé tartozik. Az átköltéseken múlik, részévé válik-e néhány költeménye a nemzetközi kánonnak. "Fordítható-e Radnóti Miklós, vagy sem? Sajnos, az egyetlen, aki szerintem valóban fordíthatta volna, az öngyilkos Sylvia Plath, esztendõk óta halott."30 Miért gondolta Pilinszky, hogy az Ariel szerzõje lehetett volna a Tajtékos ég eszményi fordítója? Mint ismeretes, Pilinszkyt Sylvia Plath férje, Ted Hughes szólaltatta meg angolul, tehát nem lehet kizárni annak a lehetõségét, hogy az idézett kijelentést olyan beszélgetés elõzte meg, amelyet Pilinszky az angol költõvel folytatott Radnóti fordíthatóságáról. Pilinszky mellett az amerikai születésû költõnõ volt a legjelentõsebb nem zsidó származású mûvész, aki utólag azonosította magát a holocaust áldozataival. Legalább két versre lehet hivatkozni az említett gyûjteménybõl. A következõ sorok az öngyilkosságról írt Lady Lazarus címû költeménybõl valók:
| "Két lábon járó csoda: a bõröm Fénylõ náci-lámpaernyõ, Jobb lábfejem Levélnehezék, Arcom vonástalan, finom Zsidóvászon." (Tandori Dezsõ fordítása) |
A Daddy címû másik költemény halott apához szól, aki német volt. Ez ad külön hangsúlyt a beszélõ fölvett énjének:
| "Mozdony-löket, Mint egy zsidót, zötyöget. Jön Dachau, Auschwitz, Belsen. Már zsidósan beszélek. Akár zsidó lehetek." |
Mennyiben sikerült a fordítóknak átmenteni azt, amirõl Pilinszky úgy vélte, csak Sylvia Plath lett volna képes újrateremteni a szó mélyebb értelmében? Clive Wilmer angol költõ a vele folytatott beszélgetéseim során többször is visszatért annak hangsúlyozására, hogy számára a klasszikus idõmérték okozta a legnagyobb nehézséget, mivel nem ismer más olyan jelentõs huszadik századi költõt, aki görög-latin versformákat használt volna. Emery George, aki a teljes költõi életmûvet lefordította és végigelemezte, nagyon sok figyelmet szentelt a szövegközöttiség megnyilvánulásainak, mindazonáltal elismerte vállalkozásának korlátait, például nem hallgatta el, hogy "az ´A la recherche...´ többszótagos belsõ rímei szinte lefordíthatatlanok."31 Az igazat megvallva, az utolsó kötet értékei jelentékeny mértékben elvesztek az eddigi fordításokban. Már magával a címmel kezdõdtek a nehézségek. A "Clouded Sky" és "Sky with Clouds" betû szerinti, míg a "Tajtékos ég" metaforikus. Csak Zsuzsanna Ozsváth és Frederick Turner változata, a "Foamy Sky" áll közelebb az eredetihez. Stephen Polgar és Emery George fordításában nem érzékelhetõ a másodlagos jelentés, az a fenyegetés, amely nyilvánvaló az 1940. június 8-án írt címadó vers utolsó szakaszában:
| "A holdra tajték zúdúl, az égen sötétzöld sávot von a méreg." |
Az átköltések zömében "felhõrõl" esik szó és sokkal kevésbé érezhetõ az utalás az erõszakra. Akár úgy is fogalmazhatok, miközben egyre szaporodnak a minden tiszteletet megérdemlõ törekvések arra, hogy nemzetközi érdeklõdést keltsenek Radnóti költészete iránt, kései verseibõl éppen azok az összetevõk sikkadnak el, amelyek a szenvedés átlényegítéseként értelmezhetõk. Egyetlen példaként a Nem tudhatom... végét idézném, ahol a négyszeres betûrím, a vele kiemelt félig halott metafora (fojtott szavunkra) és a végszó régiessége (felleg) ad különös élt a zárlatnak:
| "Hisz bûnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép, de élnek dolgozók itt, költõk is bûntelen, és csecsszopók, akikben megnõ az értelem, világít bennük, õrzik, sötét pincékbe bújva, míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja, s fojtott szavunkra majdan friss szóval õk felelnek. Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg." |
Általánosságban azt lehet mondani, hogy Radnóti versei közül a legkésõbbiek a legnehezebben fordíthatók. Ez gátolja, hogy költészete bekerüljön a holocaust nemzetközi irodalmába. Az Erõltetett menet esetében például a fordításokban szinte semmi nem vehetõ észre abból, amire Németh G. Béla a költemény mûvészi értékét visszavezette 1982-ben kiadott elemzésében.32 A belsõ vita már a kezdõ szavaknál erõsen a magyar nyelvhez között. Az elsõ sor csonka mondat:
| "Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked." |
| "The man who, having collapsed, rises, takes steps, is insane;" |
| "Narr, der, zu Boden sinkends, aufsteht sich neu entlangbringt."33 |
A kulcsszó a "bolond". A magyarban a jelzõ létige nélkül is állhat állítmányként, az angolban nincs mód az ilyen "kihagyásra". Ezért nem jöhet létre angol fordításban a feszültség az elsõ tíz sor töredezettsége és a második tíz kidolgozottsága között, pedig ebben rejlik a vers fölépítésének eredetisége. A szembeállítás egyik oldalán olyan tragikus étforma szürrealisztikus látomása áll, melyhez képest a halál csakis fölszabadulás, megváltás lehet, a másik oldalon a visszatérés az õsi egységhez a természettel, amelyet archetípusokkal stilizál a költemény. Az a tény, hogy az elsõ és az utolsó szó, a "Bolond" és a "fölkelek" ellentétét csak a német fordítónak sikerült megtartani, fölveti a kérdést, vajon nem könnyebb-e németre, mint angolra fordítani Radnótit. Az elsõ rész nyitó és záró sorában található régies igei és jelzõi szóalakoknak ("fölkél", "honni") egyetlen átköltésben sincs nyoma, pedig ezek a már-már együgyû ismétlõdéssel párosulva emelik ki a verselés szándékolt ódonságát, mely feszültségbe kerül a metaforák újszerûségével:
| "(...) ott az otthonok fölött régóta már csak a perzselt szél forog, hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa, és félelemtõl bolyhos a honni éjszaka." |
A fordítók általában a képek átmentésére törekedtek, így elsikkadt régiesség és kezdeményezés ellentéte, mely pedig Radnóti nyelvének leglényegesebb jellemzõ vonása.
A tekintélyes külföldi szakirodalom arra ösztönözheti a magyar irodalmárokat, hogy vizsgálják felül Radnóti mûveinek eddigi értékelését. Tevékenységének súlyát végsõ soron mégis a magyar olvasóknak kell mérlegelniük, mert mûvészi fejlõdése elválaszthatatlan az anyanyelvi kultúra iránt megnyilvánuló vonzódásának növekedésétõl. A Tajtékos ég verseiben nagyon fontos szerepet játszanak a szövegközötti összefüggések; a magyar irodalmi örökség tekintélyes részének hatása érezhetõ a nyelvükön. E lírának értése jelentõs mértékben azon múlik, fülünkben vannak-e korábban írt versek. Azért nem szolgáltathatnak a fordítások igazságot a szövegközöttiségnek, mert a költeményekben fölidézett korábbi szövegek a magyar nyelvû közösség emlékezetéhez tartoznak.
Radnóti költészete tehát egyrészt a magyar kultúrának, másfelõl a holocaust irodalmának is része. Nehezebb válaszolni arra a kérdésre, milyen értelemben kapcsolódik a zsidó irodalomhoz. Amikor Komlós Aladár kéziratért folyamodott hozzá az Ararát címû "magyar zsidó évkönyv" számára, a még nem keresztény vallású Radnóti a következõ indokkal utasította el kérését, 1942. május 7-én kelt levelében: "nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegõ õsi bánatot baromságnak tartom és nem ´szellemiségem´ és ´lelkiségem´ és ´költõiségem´ meghatározójának. Még szociálisan is csupán botcsinálta közösségnek ismerem a zsidóságot. Ilyenek a tapasztalataim. Lehet, hogy nincs így, én így érzem, és nem tudnék hazugságban élni. A zsidóságom ´életproblémám´, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerbõl probléma. Különben magyar költõ vagyok (...). Így érzem ezt ma is, 1942-ben is, három hónapi munkaszolgálat és tizennégy napi büntetõtábor után is - (ne nevess ki, tudom, hogy megjártad a háborút, de az más volt, nem volt megalázó), kiszorítva az irodalomból, ahol sarkamig nem érõ költõcskék futkosnak, használhatatlan és használatlan tanári oklevéllel a zsebemben, az elkövetkezõ napok, hónapok, évek tudatában is. S ha megölnek? Ezen ez sem változtat. (...) hogyha valláshoz egyáltalán közöm van, akkor a katolicizmushoz van közöm. (...) Nem hiszek hát a ´zsidó író´-ban, de a ´zsidó irodalom´-ban sem. (...) S az olyan író, aki azelõtt nem vett részt zsidó alkalmi megmozdulásokban - de most, a zsidótörvények óta felfedezte magában a zsidót -, kicsit olybá tûnik nekem, mint a nevét visszanémetesítõ sváb származék, kicsit disszimiláns nekem. Ezért nem adtam írást felekezeti kiadványnak."34
Azon lehet vitatkozni, mennyire mélyen hatotta át a kereszténység Radnóti életmûvét. Nem tartom kizártnak, hogy a jövõben több olyan tényezõre fény derül, mely költészetét a zsidóság kultúrájához közelíti. Lényegében mégsem gondolom módosíthatónak azt a vélekedést, hogy versbeszédét sokkal nagyobb távolság választja el a zsidó költészet hagyományától, mint például Füst Milánét. Radnóti sem héberül, sem jiddisül nem tudott. Az avant-garde kitörést, pontosabban fölülemelkedést jelenthetett volna számára a nemzeti közösségekhez képest. Nehéz volna eldönteni, mennyiben alkata s milyen mértékig a történeti összefüggésrendszer és egyéni elhatározása okolható azért, hogy végülis nem ezt az utat járta. A munkatáborba a Bibliának Károli nevéhez fûzõdõ magyar szövegét és Arany János mûveit vitte magával,35 s így érvelt: "Mi az a rokon. Ki az? Akit én nevezek annak."36 Az anyanyelvi közösséghez ragaszkodott, s ezért mûvei a magyar költészethez tartoznak, abban az értelemben, ahogy Mendelssohn vagy Mahler alkotásai a német zenei hagyománynak a részei. Másfelõl viszont legjelentõsebb versei és naplója a holocaust irodalmához is kapcsolódnak, s ezért érvényük meghaladja a magyar irodalom kereteit. E kettõsségben rejlik életmûvének sajátossága.