megjelent: Szegedy-Maszák Mihály: Újraértelmezések : Esszék - irodalomról. Budapest : Krónika Nova K., 2000

Szegedy-Maszák Mihály

Elképzelt közösség

  Lehet-e egyáltalán érdemlegeset mondani nemzeti hagyományainkról az irodalomban a huszadik század legvégén? Van-e Kölcsey tanulmányának bármi idõszerûsége? Nem igaz-e, hogy amit a Hymnus költõje a múltban hiányolt, azt ma egyedül a múltban lehet megtalálni? A történésznek talán kapóra jön, hogy a huszadik század utolsó évében a magyar reformkor politikai örökségének érvényességére emlékeztessen. Az irodalmár sokkal nehezebb helyzetben van, amikor a nemzeti hagyományok mibenlétét próbálja értelmezni.

  A társadalomtudósok az olyan közösségeket nevezik elképzeltnek, amelynek tagjai személyesen nem ismerik egymást, de meg vannak gyõzõdve arról, hogy összetartoznak.⁵ Így jellemezhetõk például a vallási közösségek, bizonyos mértékig talán az egyes államok polgárainak együttese, az osztályok s a nemzetek is. Mindegyikük történeti képzõdménynek tekinthetõ. Az államok életében alighanem az uralkodócsaládok voltak a folytonosság legerõsebb biztosítói, a többi esetben különösen becsült szövegek s afféle "nagy elbeszélések" alkothatják az összetartó erõt. A keresztény a Bibliát, a mohamedán a Koránt tartja szent szövegnek, a szocialisták örökségében Marx s követõinek egyes mûvei jelentették a kulturális kánon leglényegesebb részét. Az egyes nemzeteket is általában szövegekben alkották meg. A Hymnus, a Mohács, a Zrínyi dala, a Parainesis és a Zrínyi második éneke mellett a Nemzeti hagyományok is döntõen hozzájárult a magyarság önmagáról kialakított képének megformálásához.

  A nemzet és az osztály lényegében a vallási és az uralkodóház jegyében elképzelt közösségek hanyatlásakor, azoknak mintegy ellenlábasaként jelent meg. Az egységes kereszténység összekapcsolódott a latin nyelvûséggel, melynek háttérbe szorulása óhatatlanul is maga után vonta a keresztény közösség s az általa teremtett írott kultúra egységének megbomlását. I. (Stuart) Károly, majd XVI. (Bourbon) Lajos kivégzése az uralkodóházak folytonosságának és tekintélyének csökkenését eredményezte. "A munkásnak nincs hazája" gondolat elõbb a nemzeti közösség eszményének ellenképét hívta életre, majd úgy látszott, ki is szoríthatja azt. Jelenleg mintha megfordult volna a kétféle elképzelt közösség viszonya. Uralkodó és elnyomott osztályok szembeállítását kérdésessé tette a társadalom egyre bonyolultabb rétegzõdése. A társadalmi utópia egyetemessége a nemzeti közösségek elavulását ígérte. Egyelõre úgy látszik, megalapozatlan volt e jóslat. Ezért is lehet idõszerûséget tulajdonítani a magyar költõ Nemzeti hagyományok címû tanulmányának. Korántsem állítanám, hogy e fordulat véglegesnek tekinthetõ, mint ahogy azt sem, hogy Kölcsey munkájának idõszerûségét ne lehetne vitatni. Ha úgy tetszik, tanulmányomnak, azaz inkább kísérletemnek címe végére akár kérdõjelet is lehetne tenni, vagy így is leírható a cím: "A Nemzeti hagyományok idõszerû(tlen)sége?"

  Széchenyi lényegében megalkotni, kigondolni akart egy nemzetet. Kölcseynek és utóbb az e szempontból az õ nyomába lépõ, az epikai hitelnek jelentõséget tulajdonító Aranynak kétértelmûbb volt az álláspontja: õk a hagyományt részben megteremtendõnek vélték, részint keresték. Kölcsey a tapasztalatra építõ (empirista) bölcselet neveltje is volt, Arany pedig történeti helyzeténél fogva is közelebb állt a pozitivizmushoz. Mindketten jól látták, hogy a szigorú értelemben vett hagyomány elválaszthatatlan a szóbeliségtõl. Az írott kultúra új helyzetet teremtett. Ahogyan Nyíri Kristóf írja, a hagyománynak a számítógépek korában tulajdonítható szerepérõl írt, sajtó alatti könyvében, "Miközben (While) a nyomtatás megjelenésével (advent) a hagyományok szerepe veszített fontosságából, maga a kifejezés, a ´hagyomány´ szó (...) még tágabb jelentésre tett szert."⁶

  Amit nehéz félre tenni Kölcsey elõföltevésébõl, körülbelül így összegezhetõ: a jelentõs irodalom s talán kultúra is nem pusztán egyéni tehetség, de hagyomány, emlékezet dolga is, s hagyományt választani nem, csakis benne állni lehet. Olyannyira idõszerûnek minõsíthetõ ez az észrevétel, hogy még a legutóbbi évtizedekben dekonstrukciónak nevezett irányzat képviselõi sem tudnak mást állítani. Jól felismerhetõ változataként egy hírneves amerikai irodalmár 1998-ban megjelent könyvébõl idézhetõ a következõ kijelentés: "Akik nem tanulmányozzák, arra vannak kárhoztatva, hogy megismételjék a történelmet, noha a tanulmányozás maga is az ismétlésnek egyik alakja (a form of repetition)."⁷

  A legnagyobb költészet Kölcsey szerint "a nemzeti hagyományokból meríttetett", "a nemzethez közel áll". A Himnusz költõje csakis Homérosznál látta ennek az eszménynek a maradéktalan megvalósulását, s ez a véleménye abból a föltevésbõl származtatható, mely a távolabbi múltba vetíti vissza a nemzet jellemét és a szóbeliséget többre becsüli az írott kultúránál. Bármennyire is tagadhatatlan, hogy a hagyománynak mint intézményesült ismerettárnak a szóbeliségben volt kitüntetett szerepe, mai tudásunk alapján némileg idejét múltnak is lehet tekinteni azt a már Vico által is vallott s a romantikában döntõ hatásúvá vált rögeszmét, mely mintegy az õstörténetbõl vezeti le a nemzeti kultúra lényegét. Amikor avultságot állapítunk meg, nem szabad felednünk, hogy ítéletünket a Nemzeti hagyományok megjelenése óta eltelt közel egy és háromnegyed évszázadban történtek határozzák meg. Ebben az idõszakban régiség, szóbeliség, nemzetiség s hazafiság összekapcsolását különbözõképpen sajátították ki, más és más részleteket hangsúlyozván Kölcsey gondolatmenetébõl.

  Mielõtt eltúloznánk ezt a viszonylagos avultságot, nem szabad feledni, hogy Kölcsey tanulmányának a történelemrõl adott értelmezésében sok az olyan vonás, amelyet nagyonis érvényesnek vélhetünk. Amikor a költõ-értekezõ Ossianra hivatkozik, az utókor önkéntelenül is érzékelheti, hogy a romantika kitalálta a múltat, hiszen "a hagyomány elenyészte megtilt bennünket, hogy a régibb kor sajátságai felõl hitelesen értekezhessünk." "A mûveltség késõ éveiben a régi is a jelenkor vonásaival rajzoltatik" - jelenti ki Kölcsey, s ennek alapján megkockáztatható a föltevés, hogy gondolatmenetének leglényegesebb része nem a nemzetek életkorára, az anyanyelv valóságteremtõ tevékenységére vagy a kultúrák viszonylagosságára vonatkozó megfigyelés, hanem annak sugalmazása, hogy a kultúrának elidegeníthetlen tartozéka a múlt, mert megszûnik a kultúra, ha meg nem történtnek nyilvánítják az elõzményeket, vagy bármi korábbit kitörölnek.

  Kölcsey eszmefuttatását külsõ s belsõ, fölszín és mélység, rövid s hosszú táv szembeállítása irányítja. Gyöngyösi István verseinek külsõségei rövid távon fölszíni hatást értek el, ahelyett hogy Zrínyi mélyebb költészete lelt volna visszhangra. A tanulmányíró azt reméli, hosszabb távon érvényesülni fog a Szigeti veszedelem kisugárzása. Ez az érvelés magában rejti a gondolatot, hogy az utókor szükségképpen átértékeli a múltat. Sõt, alighanem még azt a sokkal kényesebb sejtést is, hogy a siker nem okvetlenül esik egybe az értékkel. Gondolatmenetének ez a része idõszerûbbnek, mert elhasználatlanabbnak minõsülhet, mint a sajátnak az õseredetivel s a népivel azonosítása, melyet utóbb eltorzítottak, sõt némiképp le is járattak.

  A Nemzeti hagyományok szerzõje a kereszténységnek és a tudománynak nemzetek fölötti lényeget tulajdonított. E kettõnek ellenképét látta az irodalomban, melyrõl föltételezte, hogy elválaszthatatlan a nemzeti jellegtõl. Az általa érzékelt kettõsség utóbb sem veszített érvényébõl. Annak ellenére nem, hogy a történelem irányváltásai jelentõsen módosítottak az értelmezésén. A második világháború alatt például Huizinga szinte megismételte Kölcsey érvelését, csakhogy más elõjellel. A kis államok védelmében a semleges Svájcban kiadott történetírói munkájában alig leplezett rokonszenvvel jegyezte meg a humanista tudósról és a keresztényrõl, hogy "A nemzetekre tagolódás számára valósággal a kultúrát zavaró akadályként jelent meg (Die Teilung in Nationen mußte ihm als ein die wahre Kultur störendes Hindernis vorkommen)."⁸ Napjainkban ismét más változatban jelentkezik e kettõsség. A tudomány nemzetközi nyelvének s a nemzeti irodalomtörténet-írás örökségének a feszültsége sokféle alakban megnyilvánul. Erre a szembenállásra vezethetõk vissza a nemzetközi irányzatok magyar irodalomtörténeti alkalmazásának nehézségei, sõt végsõ soron még abban is ennek az ellentétnek a hatását érezhetjük, mennyi idegennek nevezhetõ szakkifejezést használ a tudós. Lehet-e népnemzeti irányról beszélnünk, miként fordítható idegen nyelvre a "népi mozgalom" megjelölés, másfelõl torzítás-e, ha Petõfit romantikus költõként, Adyt szimbolistaként, Esterházyt posztmodern íróként jellemezzük? Miként helyezhetõ el a nemzetközi irányzatokhoz képest Mikszáth vagy akár Arany életmûve? E kérdések viszonylagos nyitottsága, sõt akár megoldatlansága jelzi, mennyire idõszerû Kölcsey észrevétele nemzetközi tudomány s nemzeti irodalom feszültségérõl.

  Bármennyire árnyalt azonban Kölcsey felfogása a történetiségrõl, hozzá képest az örök értékek platonistának mondható rögeszméjének elfogadása szemléleti önellentmondást jelent. Amit Homéroszról mond Kölcsey, megfeleltethetõ Hume állításának, melyet "Az ízlés színvonaláról" 1757-ben kiadott értekezésében a következõ módon fogalmazott meg: "Ugyanaz a Homérosz, ki kétezer évvel ezelõtt Athénban s Rómában aratott tetszést (pleased), még mindig csodálatot kelt Párizsban s Londonban".⁹ Angol elõdjéhez hasonlóan Kölcsey sem számol a Homérosznak tulajdonított mûvek értelmezésének megváltozásával, vagyis azzal, hogy 1826-ban korántsem ugyanazt nevezték Homérosznak, mint kétezer évvel korábban. Itt érzékelhetõ, mennyiben különbözik Kölcsey felfogása a történetiségrõl a huszadik század végének szemléletétõl.

Nemzetjellem

  Az elképzelt közösségek sorsáról mondottakból következik, hogy a nemzetiesség eszméje nem a francia forradalom után, Napoleon háborúinak ellenhatásaként és Herder ösztönzésére került elõtérbe. Korábban, a fölvilágosodásnak nevezett mozgalom belsõ ellentmondásainak függvényeként terelõdött a figyelem a nemzetjellemre. Emlékeztetõnek egyetlen Magyarországon viszonylag gyorsan ismertté vált szerzõtõl, Jean-Jacques Rousseau-tól idéznék két szövegrészt. Szándékosan nem a nyelvek eredetérõl szóló értekezésre vagy a lengyeleknek küldött alkotmánytervezetre, a vitatott keletkezési évben készült Essai sur l´origine des langues-ra illetve a Considérations sur le gouvernement de Pologne-ra (1772), hanem két olyan munkára hivatkozom, amely nem nyelvbölcseleti vagy közép-európai vonatkozású. Egyikük 1752-ben jelent meg. Szerves és szervetlen, saját és idegen, önálló s utánzó kultúra szembeállítása során a szerzõ a következõ észrevételt teszi: "Ha Négerország valamelyik népének volnék a fõnöke, kijelentem, hogy az ország határán bitófát állíttatnék föl, s könyörtelenül fölakasztatnám az elsõ európait, ki be merészelne hatolni s az elsõ bennszülöttet, aki arra törekednék, hogy elhagyja az országot."¹⁰

  A második idézet A társadalmi szerzõdésrõl tíz évvel késõbb megjelent könyvbõl származik. Ezúttal Rousseau Nagy Péter cár példájával szemlélteti azt a nézetét, hogy az idegen minta követése zsákutca valamely nemzeti kultúra számára: "Péter utánzó lángelme volt, nem igazi lángelme, ki semmibõl mindent teremt (qui crée et fait tout de rien). (...) Németeket, angolokat akart teremteni, holott oroszokat kellett volna."¹¹

  Rousseau a kultúra egyetemességérõl illetve viszonylagosságáról széles körben folytatott vita összefüggésében fogalmazta meg véleményét. Igazán jelentõs gondolkodó egyik álláspontot sem képviselte végletes formában, ám e kettõs irányultság messzemenõ következményekkel járt s még napjainkra sem veszítette el idõszerûségét. Pléh Csaba egy 1997-ben tartott elõadásában így érzékeltette e szembenállás szélesebb körû érvényességét: "Az egyik oldalon, a racionalista oldalon állna tehát a konzervatív világkép, a mozdulatlan vagy legalábbis az érdemeknek megfelelõen elrendezett rendies társadalom és veleszületett szervezõdésû elme, ugyanakkor univerzalizmus, a másik oldalon, az empirista oldalon pedig a változó világ, az autonóm egyének közötti szabadon alakuló emberi kapcsolatok és a kiindulópontként üres, hajlékony elme, együtt a korlátlan relativizmussal."¹² A föltételes módot az indokolja, hogy elvonatkoztatásokról van szó. Minden eredeti gondolkodó másként nézett szembe e két kísértéssel s más módon próbált választ adni a kérdésre, mennyiben egyetemes illetve viszonylagos az emberi kultúra. Az idézettekhez legföljebb annyit célszerû hozzátenni, az egyetemesség hirdetése korántsem szükségszerûen párosul maradisággal, hiszen a legtöbb utópiát az egy s osztatlan világtörténelem eszményének a jegyében fogalmazták meg; másfelõl pedig a viszonylagosság könnyen járhat együtt a már létezõ értékek õrzésével.

  Rousseau idézett megnyilatkozásai mintha ez utóbbi felfogáshoz állnának közelebb. Támaszkodott Montaigne s Montesquieu nézeteire, s talán Hume 1748-ban A nemzetjellemekrõl címmel kiadott értekezésével vitatkozott, amikor az angol bölcselõ által "természettõl fogva alacsonyabbrendû" ("naturally inferior") feketék példájával szemléltette az önmagából építkezõ saját és idegen mintát követõ szervetlen kultúra kettõsségét.

  A francia felvilágosodás Kölcsey által jórészt ismert képviselõinek - olyan gondolkodóknak, mint Montesquieu, Voltaire, Buffon, Jean-Jacques Rousseau, Diderot, Condillac, Helvétius vagy Condorcet - a kultúra egyetemes egységérõl illetve különféleségérõl folytatott vitájával is összefüggésbe hozható a Nemzeti hagyományok kiindulópontja: "Egész nemzeteknek, szintúgy mint egyes embereknek megvagynak az õ különbözõ koraik. Gyermekkorból virúl fel ifjúságok, ifjúból érnek férfivá, s férfikornak erejét az öregségnek lankadása váltja fel." E régi eredetû, már a klasszikus ókorban ismert, nagy hatású toposz kitüntetett szerephez jutott a tizennyolcadik-tizenkilencedik század fordulóján. Széchenyi számos esetben folyamodott hozzá, meglehetõsen következetlenül. Mai távlatból az õ bizonytalansága esetleg még indokolhatóbbnak is látszhat Kölcsey egyértelmûbb állításánál. Más kérdés, hogy a múlt irodalomtörténészei - sokszor a legkiválóbbak is - lényegében a Kölcsey képviselte határozott célelvûséget próbálták érvényre juttatni.

  Naplójának tanúsága szerint Széchenyi John Chetwoode Eustace A Classical Tour through Italy in 1802 címmel 1815-ben, Londonban kiadott négy kötetes útikönyve alapján értelmezte a nemzetjellem fogalmát. 1819. április 7-én Messinában kelt följegyzésében a következõket idézi az említett munkából: "A nemzetjellem (national character), noha kétségkívül az akarat s az éghajlat hatása alatt áll, nem ezeknek a következménye (effect). A közösség és az egyén (public and private) jellemének kialakulásában a kormányzás és a nevelés az alapvetõ és a tényleges ok (grand and efficient causes)."¹³

  Amennyire át tudom tekinteni Széchenyi nem teljesen hozzáférhetõ életmûvét, legkorábban 1819. május 20. és 25. között Nápolyban készített jegyzeteiben érinti elõször a nemzetek korának a kérdéskörét: "Egy nemzet éppúgy keletkezik, ahogyan a gyermek születik - áthalad (gehet durch) a serdülõ, ifjú, férfi s öregkoron és végül elhal - egyetlen különbség egy nemzet s egy ember halála között, hogy az ember porhüvelyét (Leichnahm) férgek eszik meg, és teljesen megszûnik létezni, egy nemzet élni megszûnt (verlebte) teste - hosszú évekig vergõdik (fortvegetirt) - Hogy egy nemzet naggyá válhassék vagy jelentéktelen maradjon, éppannyira függ a véletlentõl, mint a neveléstõl (Erziehung), amelyet gyerekéveiben kapott."¹⁴

  Kölcsey természetesen nem ismerhette Széchenyi naplóját, annak a lehetõségét ellenben nem lehet kizárni, hogy a Hitel s a Világ szerzõje a négy illetve öt évvel korábban megjelent Nemzeti hagyományok érveire is támaszkodott, amidõn a "nemzetiség"-rõl elmélkedett s azt állította, a magyar kultúrának az a fõ hiányossága, hogy ragaszkodik az elavulthoz és fölszínesen utánoz: "nemzeti, eredeti szokásink pedig éppen nincsenek, ´s a´ mik vagyunk, a´ mit tudunk, csak utánzás következtében vagyunk ´s tudjuk; a´ mi éppen úgy van más nemzeteknél is, csak azon különbséggel, hogy mi utánzásainkban makacsul ragaszkodunk a´ régihez, (...) csak felszinségeiket ruháztuk magunkra."¹⁵

  Megõrzendõk-e vagy kifejlesztendõk a magyarság sajátosságai? A Világ jól példázhatja, hogy Széchenyi még egyazon munkáján belül is többféle választ ad e kérdésre. "Magyarország egy régi vár; ´s éppen azért mivel régi, sok javitásra ´s igazitásra van szüksége" - állítja, majd alig egy lappal késõbb kijelenti: "A´ magyar egy gyermek nép, most semmi, de minden lehet, mert lelki ´s testi erõ rejtezik fiatal keblében."¹⁶ A célkitûzés megfogalmazásakor oxymoronszerûen, együtt használja öregség s ifjúság metaforáját: "Vén fõ fiatal vállakon, az kell hazánknak, az érdemel tiszteletet!"¹⁷ Mielõtt azt hinnõk, hogy hagyomány és újítás ötvözésével megoldhatónak látná a jövõt, el kell ismernünk, hogy más alkalommal teljesen kizárta az ilyen kifejletet, számolván a nemzeti jelleg teljes megszûnésével. 1844. október 3-án a felsõ tábla ülésén például a következõket is mondta: "lehet talán, hogy azok, akik helyünkbe ülni fognak, becsületesebb, okosabb emberek lesznek, de hogy magyarok nem lesznek, az elõttem axioma."¹⁸ Valószínû, hogy mindvégig foglalkoztatta a nemzetek életkorának gondolata, és többször is megfogalmazta azt a föltevését, hogy a nemzeti közösség voltaképpen az irodalom alkotása. A Döblingben papírra vetett Por és sár 1858. június 13-án keltezett részletében olvasható a következõ eszmefuttatás: "Mely egyén vagy nemzet fiatalsági évkorában nem hordott bizonyos valamit keblében, vérében, mit halandó soha tökéletesen kimondani még nem tudott, de Schiller, Alfieri, Moore, Berzsenyi, Vörösmarty és még több minden bizonnyal érzett, vagy legalább megihletve gyanított, sejtett, az ily nemzet... késõbbi korában kalkulistagéppé süllyed és habár ki is fejt ezer anyagi kényelmeket, lelkesedhetése hamar megtörik, hahogy emberi szikratünemények által ébresztve, indítva, jókor fel nem eszmél".¹⁹

  A szerves és szervetlen alakulásnak efféle szembeállítása és a nemzetek életkorára vonatkozó föltevések a tizenkilencedik század közepének nyugati szerzõinél is meglelhetõk. Példaként Taine-re, Renan 1848-ban írt L´Avenir de la science és 1848 és 1858 között keletkezett De l´origine du langage címû értekezésére vagy Gobineau 1853 és 1855 között készült s utóbb hírhedté vált Essai sur l´inégalité des races humaines címû fejtegetésére is lehet hivatkozni.²⁰

  Egészen más kérdés, van-e létjogosultsága napjainkban a nemzetek életkoráról elmélkedni. Ha így tesszük föl a kérdést, legtöbben alighanem tagadó választ adunk. Gobineau említett mûve jelzi, milyen torzulásokra is vezettek az emberi közösségek sokféleségérõl szóló elméletek. Kicsit más viszont a helyzet, ha nem feledjük, a nemzetek életkorának rögeszméje milyen erõsen kapcsolódott a kultúrák különféleségének elismeréséhez. Spengler, Toynbee, Bergyájev, Valéry s Wittgenstein munkásságában is kimutatható a nemzetek életkorára vonatkozó föltevés. Sõt, nem lehet elhallgatni, hogy a szerves történetszemlélet némely változatai ma is mutatnak némi idõszerûséget. Nemcsak arra gondolok, mennyi kiváló szerzõ vitatkozik arról, szerves bomlás okozta-e a Habsburg Monarchia végét vagy akár a történelmi Magyarország megszûnését. Általánosabb összefüggésekre is lehet hivatkozni. Spengler felfogása például érintkezik az Európa-központúságnak napjainkban olyannyira erõs bírálatával. Jellemzõ, hogy az Európai Únió által kiadott L´Europe en formation címû folyóirat 1997-ben hosszú tanulmányban méltatta Spengler örökségét.²¹

  Torzító egyszerûsítés volna tehát arra következtetni, hogy a nemzetjellem eszméjének kísértése elmaradottság jeleként értelmezhetõ a korai huszadik század magyar kultúrájában. A gyermek és elaggott magyarság Széchenyi által kiélezett kettõssége a keleti eredet gondolatával összekapcsolva Adynál is megtalálható. "Õsi nép vagy és jöttment." - ahogyan "A magyarság titkai" sorozat Gõzösrõl az Alföld címû elsõ költeményében olvasható. A Kölcsey gondolataival küzdõk sora is hosszú Erdélyi Jánostól s Aranytól Horváth Jánosig, Babitsig, Kosztolányiig, Szabó Dezsõig, Laczkó Gézáig, Németh Lászlóig, Hamvasig, Prohászka Lajosig, Györffy Istvánig, Karácsony Sándorig, sõt Gulyás Pálig, Révai Józsefig s napjaink írói közül Márton Lászlóig. Mindezeknél a szerzõknél kimutatható a Nemzeti hagyományok alkotó el- vagy félreolvasása. A rejtett kapcsolódások még akkor is észrevehetõk, amidõn a fölszínen inkább ellentét látható. Ha Kölcseyvel szemben fölhozható a kifogás, hogy a külsõ hatás és a belülrõl kiinduló szerves fejlõdés szembeállítását maga is idegen szerzõktõl vehette át, még inkább furcsa, hogy az ugyanilyen szembeállítást megfogalmazó Németh László már-már a "híg magyarok" közé sorolta elõdjét. A filozopter az irodalomban szerzõje A magyar irodalom sajátos arca címmel 1934-ben kiadott röpiratában Babits két évtizeddel korábban megfogalmazott véleményét visszhangozta, azt állítván a kiegyezés utáni hazafias költészetrõl, hogy "e mûvek eszközeikben, érzésvilágukban, igen sokszor formáikban is a nemzetközi irodalom zörgései."²² Sõt, alighanem még azt sem helytelen szóba hozni, hogy Révainak a magyar irodalom hangsúlyozottan közösségi jellegére vagy a polgári kultúra hiányára vonatkozó kijelentései meglehetõsen emlékeztetnek Szabó Dezsõ hasonló nyilatkozataira.

  Kölcsey tanulmányával nagyon sok késõbbi megnyilvánulás hozható összefüggésbe. Ezúttal csak két olyan jelentõs értekezésre térek ki, amelyek nélkül ma már aligha lehet olvasni a fejtegetéseink kiindulópontjaként választott szöveget.

  Horváth János 1908-ban Irodalmunk fejlõdésének fõ mozzanatai címmel megjelent tanulmányában többször is hivatkozik elõdjére s így módosítja Kölcsey kiinduló állítását: "A fejlõdés fokozatai tehát ezek: magyarországi, magyar nyelvû, nemzeti tartalmú, mûvészi. Minden utóbbi fokozat a megelõzõnek szûkítése."²³ Az sem tagadható, hogy Horváth késõbbi munkái képviselik a legmagasabb rendû megvalósítását egy olyan irodalomtörténeti eszménynek, amely az irodalmat a nemzetjellem belsõ kibontakozásának megfelelõ célelvû folyamatként jeleníti meg. Ennek az önelvûségnek egyik bizonyítéka, hogy Horváth ugyanúgy belsõ kezdeményezésre igyekezett visszavezetni a magyar romantika, mint késõbb Németh László a magyar fölvilágosodás kialakulását.

  Egészen másként közelített Kölcsey munkájához Babits Magyar irodalom címû eszmefuttatásában, mely szerzõje állítása szerint 1913-ban keletkezett. A korábbi gondolatmenet némely alkotórészeit átvette, másokat viszont hallgatólagosan idõszerütlennek nyilvánított, amidõn így érvelt: "a nemzeti karakter világirodalmi értéket csupán az irodalom egészének adhat és sohasem az egyes mûveknek. (...) Míg tehát egy irodalomnak, mint egésznek, értéke annál nagyobb a világirodalomban, (...) mennél kifejezettebben külön nemzeti karakterrel bír: addig, megfordítva, valamely egyes mûnek világirodalmi értéke annál nagyobb, mennél általánosabban emberi vagy európai eszközöket használ kifejezésre."²⁴ Babits hangsúlyozza a magyarság sokszínûségét, de megtartja a nemzetjellem fogalmát. Érzi, hogy Kölcsey felfogása a nemzeti hagyományokról a huszadik század elején már maradéktalanul nem érvényesíthetõ. Ezért vezeti be a "sui generis" világirodalmi értéket. Miközben Arany örökségére támaszkodva árnyalni igyekszik, olyan szembeállításhoz folyamodik, mely mai szemmel nem kevésbé ingatag, mint a nemzetek életkorára vonatkozó elõítélet: "Az igazi világirodalmi érdekû egybeolvadás az, amikor a forma (nem a külsõ, hanem a belsõ forma), a színek nemzetiek, a tartalom ellenben általánosabb emberi érdekû. Ezzel ellentétben áll a sablonos hazafias költészet, hol a tartalom egyoldalúan nemzeti, a formák ellenben a legszíntelenebbül kozmopoliták."²⁵

  Szerb Antal Magyar irodalomtörténetérõl szokás azt hinni, hogy Babitsnál is következetesebben érvényesíti a világirodalom szempontjait. Való igaz, hogy ebben a könyvben inkább csak futólag van említve Kölcsey tanulmánya, s a fölépítés - az egyházi, fõúri, nemesi és polgári irodalom egymásutánja - mintha zárójelbe tenné a nemzeti szempontot. A bevezetés azonban a Babits tanulmányában észrevehetõhöz hasonló ellentmondást sejtet: egyfelõl "mindig a leginkább európaiak voltak a leginkább magyarok", másrészt viszont: "Magyarnak lenni (...) az érzésnek és gondolatnak egy specifikus módját" jelenti, "ami ezer év értékeibõl szûrõdött le", s az irodalomban ezt lehet keresnünk.²⁶ Indokolatlan volna azt hinni, hogy a munka egésze nem felel meg e kinyilatkoztatásnak. Tagadhatatlan, hogy Szerb általában a polgárosodás távlatából értékel, de csakis a nemzeti jelleg érvényének megtartásával indokolható, hogy olykor kifejezetten elnézõ a helyi értékekkel szemben. Egyetlen példaként a Dugonics legismertebb mûvének értékelésére hivatkoznék. "Az Etelka sok tekintetben közelebb áll Kisfaludy Károly és Vörösmarty nemzedékéhez, mint Kazinczy és Kármán."²⁷ Noha az eredetileg hat kötetes akadémiai irodalomtörténetben már csak a szerzõk nagy száma miatt is nehéz volna egyértelmû alapelvet kimutatni, nagy általánosságban mégis megállapítható, hogy a nemzeti önállóság és a társadalmi haladás eszményének óvatos egyeztetésében többnyire az utóbbi érvényesült elsõdleges szempontként. Az Etelka, melyet Szerb Antal elõre mutató alkotásként fogott fel, ezért is minõsült megkésettnek a sokszerzõs összefoglalásban. A romantika elõzményérõl van-e szó vagy a barokk megkésett termékérõl? Valamely alkotás értékét a nemzeti hagyományok avagy a világirodalom felõl kell meghatározni? Az irodalomtörténet-írásnak olyan sarkalatos kérdéséhez érkeztünk, amellyel már Kölcsey is számolt.

A fejlõdés mozgatói: eredetiség, nyelv és jövõ

  "A széles kiterjedésû mûveltség korában az individualis nagyság tüneményei ritkábbak s kevésbé ragyogók" - olvasható a Nemzeti hagyományokban. Ez az észrevétel talán az Émile s az Über naive und sentimentalische Dichtung szembeállításait visszhangozza s egyúttal sejteti, milyen lényeges Kölcsey számára a fejlõdés elve, a "Bildung", amely egyrészt szerves folyamat, másfelõl viszont a természetitõl mesterséges állapothoz vezet. Képzelet s tudás ellentéte végigvonul a tizenkilencedik századon. Kölcsey az "eredeti" szó kettõs értelmére is emlékeztetve veti föl a lehetõséget, hogy valamely kultúrának sajátszerûségét a korai idõszakban lehet keresni, s mély aggodalmának ad kifejezést, vajon elegendõ-e a magyar kultúra régisége ahhoz, hogy önállóságát megtarthassa a jövõben. Ez a megállapítás azt a föltevést rejti magában, hogy az idõ múlásával, az eredetektõl távolodással a közösség elidegenedik saját kultúrájától. Ugyanakkor a görögség példája arra is emlékeztet: a nagy kultúra eredetisége abban is rejlik, hogy önmagát ismeri föl az idegenben - a "soi-même comme un autre" a fõ mozgatóereje. "Behatás" nélkül egyetlen kultúra sem életképes, "követés"-re viszont csak olyan kultúrában kerül sor, amelynek nem eléggé erõsek a hagyományai.

  Az elmondottakból sejthetõ, hogy Kölcsey gondolatmenetét nem is olyan könnyû megragadni vagy legalábbis egyértelmûsíteni. Mintha azt sugalmazná, hogy valamely kultúra ereje abban mérhetõ le, mennyire képes hatni másokra, ugyanakkor azt is leszögezi, hogy saját és idegen viszonya kétféle lehet: utánzás vagy elsajátítás. Durván torzítanánk, ha azt állítanók, hogy a Nemzeti hagyományok szerzõje minden kívülrõl jött hatást egyformán ítél meg. Különbséget tesz termékeny és meddõ kapcsolat között. A hódítók közül az arab kultúrát épített, az oszmán török rombolt - állítja. A befogadó közeg magatartásánál is kétféle lehetõséggel számol: az elsajátítást "szolgai követés"-sel állítja szembe.

  Kölcsey és Arany számára még közös nevezõt jelentett az a felfogás, amelynek képviselõje S. Varga Pál összegzése szerint "egy nyelvileg és szociokulturálisan önmagát összetartozónak tudó - nemzeti - közösség lelki-szellemi kifejezõdésének tekinti az irodalmat".²⁸ Önáltatás volna tagadni, hogy 1999-ben a világ már egynemûbb, mint volt a tizenkilencedik században, ezért e szemlélet némileg veszített meggyõzõ erejébõl, általános elfogadottságából. A Nemzeti hagyományok idõszerûsége abban rejlik, hogy - az ókori görög kultúra eszményének fönntartásával - lényegében kizárta a kultúrák teljes viszonylagosságának a gondolatát, ám egyszersmind az egyetlen emberiség - egyetlen történelem eszményét is érvénytelennek tüntette föl. E két lehetõség egyidejû bírálatát a legutóbbi évtizedekben is megfogalmazták. Paul Ricoeur például arra emlékeztetett Történelem és igazság címû könyvében, hogy a fajelmélet jegyében fogant történetszemléletnél nem kevésbé veszélyes a világtörténelem egységének hiedelme, melynek legújabb megnyilvánulása az amerikai életmód eszményének hangoztatása, mely nem ad lehetõséget a párbeszédre a világ többi részének történelmével.²⁹

  Ha Babits nyomán olvassuk a Nemzeti hagyományokat, arra a következtetésre juthatunk, hogy valamely kultúra nemcsak az egység jegyében, de a föladatok sokszorosodása révén is fejlõdik, s a nemzet számára a más kultúrákkal folytatott párbeszéd az egyik legnagyobb föladat. Megmaradni önmagunknak s türelemmel viseltetni mások iránt: ez a kettõsség is fölismerhetõ Kölcsey eszmefuttatásában. A "behatás" és a "követés" taglalásának nyilvánvalóan az a célja, hogy figyelmeztessen arra, a kultúrának a másik ismerete is elõföltétele. Az utókor ezt a fejtegetést akár Rimbaud híres állításának a fényében is olvashatja: "je est un autre" - ami nemcsak azt jelenti, hogy "én a másik vagyok", de azt is, "a másik is én vagyok". A kultúra közvetítés is; föltételezi azt a képességet, hogy az ember eltávolodjék saját közösségétõl és közeledjék a tõle idegenhez. Saját és idegen kettõssége nem okoz tudathasadást, ha párbeszéd alakul ki közöttük - ami természetesen nem zárja ki a szembenállást vagy összeütközést.

  Lehetséges, hogy Madách kijelentése - "Mi a népjellem? - Rossz szokások."³⁰ - akár a Kölcsey tanulmányának olyan átértelmezését is sugalmazza, mely a nemzeti kultúrában rejlõ bezárkózás veszélyére hívja föl a figyelmet. Madách bírálata egyértelmûbb, de kifejtetlenebb, mint Nietzsche érvelése, mely a nemzetjellem eszményét megtartja s a hanyatlást a beszûküléssel azonosítja: "Ha ugyanis egy nép elõrehalad és növekszik, mindannyiszor szétfeszíti az abroncsot (Gürtel), amelyet addig nemzeti tekintélye adott, amennyiben megáll; elsatnyul, így újabb abroncs zárul lelke köré; a mind keményebbé váló kéreg olyan börtönt alkot, melynek falai egyre nõnek. Ha tehát egy népben nagyon sok a szilárdság, akkor ez annak a bizonyítéka, hogy meg fog kövesedni, s egészében emlékmûvé (Monument) válhatik, ahogy egy meghatározott idõponton túl az egyiptomi azzá lesz."³¹ Másutt Nietzsche egyenesen azt sejteti, a hagyomány egyértelmû azonosíthatósága annak megszûnésével egyértelmû, mert "Egy világosan és teljesen tudott, ismereti jelenséggé feloldott (aufgelöst) történeti jelenség már halott annak a számára, aki megismerte."³²

  A fejlõdésnek ilyen értelmezése éppúgy nincs föloldhatatlan ellentmondásban a Nemzeti hagyományok szövegének késõbbi részeivel, mint a nemzetjellemnek a nyelvbõl származtatása. Kölcsey ugyanis azt is hangsúlyozza, hogy "a magyarnak nyelve eredetiséget bizonyít" és fájdalommal veszi tudomásul, hogy oly korban, midõn másutt az élõ anyanyelven írtak nagy költeményeket, "a mi pécsi püspökünk római lanton zengette a nemzet elõtt idegen, szép éneket." A halott latin s az élõ anyanyelv szembeállítása ismét az írott s beszélt nyelv illetve a kultúra egyetemessége és különfélesége és/vagy viszonylagossága szószólóinak vitáját idézi föl, mivel - ahogyan Neumer Katalin írja - "az írás védelmezõi inkább az univerzalizmus, a szóbeliség védelmezõi pedig inkább a relativizmus felé hajlottak."³³

  Ez a mozzanat lehetõvé teszi, hogy akár Kosztolányi szemével olvassuk Kölcsey tanulmányát. Igaz, a Lenni vagy nem lenni nem Kölcsey, hanem Széchenyi alakját idézi föl, alighanem azért, mert Kosztolányi a Hunnia szerzõjénél egyértelmûbben találta meg annak a véleménynek a kifejtését, mely a nyelvben véli föllelni a nemzeti hagyományokat, mivel a nyelv elválaszthatatlan a tudattól. Széchenyinél végülis senki nem hirdette következetesebben, hogy mindenki tartsa meg saját nyelvét, mert a legkisebb nyelvi közösség eltûnése is pótolhatatlan veszteség az emberiség számára. Ahogyan 1835. november 30-án mondta a felsõ tábla ülésén: "nyelvemet Istentõl vettem, és csak Istennek adom a halálban."³⁴ Kosztolányi röpirata mintegy cáfolata annak, amit Babits a Magyar irodalomban állított: szerinte az anyanyelvi olvasó nem láthatja kívülrõl, "elfogulatlanul" saját irodalmát. Noha az efféle értelmezés Széchenyire valóban inkább jellemzõ, lehetõsége Kölcseynél is megtalálható, s talán ezúttal bõvebb indoklás nélkül megállapíthatom: számomra ez a leginkább elfogadható megközelítés. A magyar irodalom e nyelvnek a hagyománya - föltéve, hogy a nyelvet igen tág értelemben vesszük, egy elképzelt közösség történeti emlékezetével, hiedelemrendszerével, életformájával világszemléletével azonosítjuk. Ahogyan Wilhelm von Humboldt hangsúlyozta egy évvel az õ halála s tízzel Kölcsey tanulmányának megjelenése után kiadott könyvében, a nyelv nem "ergon", hanem "energia", tehát a tõle elválaszthatatlan nemzeti hagyományok is "minden pillanatban elmúló valamik"-nek tekintendõk.³⁵

  Csábító volna e megnyugtató végkövetkeztetéssel zárni eszmefuttatásomat, de nem akarok elhallgatni egy olyan kérdést, amelyet nyitottnak, sõt jelenleg megválaszolhatatlannak vélek.

  Legalábbis megfontolandó, vajon a nemzetek életkorára vonatkozó föltevést nem lehet-e összefüggésbe hozni a mûvelt-mûveletlen, civilizált-barbár, központi s peremvidéki kultúra, sõt akár a nagy és kis irodalom kettõsségének elvetésével s a különbözõ kultúrák egyenjogúságának gondolatával. Ez a kérdés azért is idõszerû, mert egyáltalán nem bizonyos, mi is lehet a jövõje az Európai Egységbe lépõ országok nemzeti hagyományainak. E közösség egyik folyóiratában, 1996-ban Helmut Wagner azt hangsúlyozta, hogy e kérdésre nincs válasz, a közösségbe befogadandó nemzetek esetében "többé-kevésbé a sötétbe ugrásról van szó", mivel elõre nem lehet tudni, az európai egység "sírja" vagy "életbiztosítása" lesz-e a nemzeti kultúráknak.³⁶

  A magyar irodalomról külföldön kialakult kép a múltban is erõsen és érthetõen különbözött attól, ahogyan az anyanyelvi közösség értékelte saját örökségét, napjainkban azonban egyre gyakrabban fordul elõ, hogy valamely magyarul író szerzõ könyveinek idegen nyelvterületen sokkal nagyobb sikere van, mint itthon. Természetesen ennek a fordítottjára is sok a példa. Megkockáztatható a kérdés: a jövõben mennyire érvényesülhet Kosztolányi igaza, mely szerint a magyar mûveknél nem a külföldi fogadtatás a lényeges, hanem az anyanyelvi közösség véleménye s mennyiben játszik majd szerepet az egyes nemzeti irodalmak megítélésében a nyelvek hozzáférhetõsége illetve a fordíthatóság. A magyar irodalom sorsát a múltban is erõsen meghatározta a nemzetközi kultúra nyelveszménye, s ez nyilván a jövõben is így lesz. A latin nyelvû középkort követõen, a reneszánsz idején sokan az olaszt, az 1789-ben kitört forradalom elõtt s után a franciát tartották irányadó kultúrának s nem alaptalanul. A Habsburg Birodalom fönnállásáig Közép-Európában kitüntetett szerep jutott a német nyelvnek. Napjainkra az angol emelkedett a nemzetközi nyelv rangjára. Angol szakos tanárként nem ismerek nagyobb szerzõt Shakespeare-nél, de tisztában vagyok azzal, hogy még e költõ nemzetközi elismertsége is sokat köszönhet ennek a világméretû egységesülési folyamatnak. Ahogy a múltban Janus Pannonius és Temesvári Pelbárt latinul, Fekete János gróf, Martinovics és Teleki József gróf franciául, Széchenyi, Eötvös, Zalai Béla, Lukács György és Márai németül írt, nem lehet kizárni annak a lehetõségét, hogy a jövõben magyar szerzõk gyakran folyamodnak majd az angol nyelvhez, nagyobb közönséget remélve.

  A fölvilágosodás némely bölcselõi állandó s egyetemes emberi természet létezésében hittek. "Ahol a jót, a szépet, az igazat látom, ott a hazám" - hangoztatta Renan, a fölvilágosodás örököseként.³⁷ "Franciákat, angolokat, németeket ismerek, embereket nem" - állította Joseph de Maistre, a romantika jegyében.³⁸ Mivel az irodalmi mûvek többségét valamely elképzelt nemzeti közösség nyelvén írják, az elsõ lehetõség hirdetése könnyen az összemberi kultúra semmitmondó közhelyeihez vezethet. A második eszmény vállalása viszont több esetben is beszûkülést eredményezett. Kölcsey a két eszmekör együttes hatására írta a Nemzeti hagyományokat. A huszadik század legvégén némelyek a fölvilágosodással kezdõdött folyamat végérõl, lezárulásáról beszélnek. Legalábbis kétféle ellenvetést fogalmaztak meg a történeti folyamatok szerves fejlõdésként való értelmezésével szemben. Fukuyama a demokrácia világméretû gyõzelmét és így a történelem végét, Zaki Laïdi viszont a fölvilágosodás kudarcát, "értelem nélküli világ" eljövetelét jósolta.³⁹

  A jövõ nyitott, s a magyar olvasóközönség társadalmi, politikai s kulturális vonatkozásban erõsen megosztott: a különbözõ értelmezõ közösségek más és más irodalmi hagyományokat vallanak magukénak. Mivel a korábbi irodalomtörténészek "nagy elbeszélései": a társadalmi haladás, a mûvészi újítás és a nemzetjellem kibontakozása eddig érvényes alakjukban már aligha használhatók, kérdés, miféle célelvû folyamatnak lehet megfeleltetni a magyar irodalom történetét. E bizonytalanságérzés érezhetõ abban az értelmezésben, melyet Márton László adott Kölcseyrõl 1990-ben készült tanulmányában. Állítása, mely szerint a Nemzeti hagyományok szerzõjének "gondolkodásmódja példát és mintát ad arra, miképp élhetõk meg egyéni sorsként az egyre virtuálisabbá váló közösség belsõ ellentmondásai",⁴⁰ nagy megértésre vall Kölcsey belsõ vívódásai iránt, de mintha figyelmen kívül hagyná azt, amit kiindulópontként hangsúlyoztunk: a nemzet sosem lehet tényleges, legföljebb elképzelt közösség. Márton kétes értéket tulajdonít annak a Kölcsey tanulmányában megfogalmazott eszménynek, mely "mindmáig meghatározza a magyar kultúra irányultságát, legfontosabb kérdésfeltevéseit és értékszempontjait: (...) a kollektív emlékezet védelmét, a történetnyomozás tragikus pátoszát és a világraszóló nagyság megjelenítését abban, ami sekélyes és jelentéktelen."⁴¹ Bármennyire szükségesnek tartom az idõ- vagy térbeli vidékiesség s parlagiság kárhoztatását, nem tekintem kevésbé veszélyesnek, ha feledjük: értékelni többnyire csakis valamely közösség fönntartásának a távlatából lehet.

  Vállalva a tévedés kockázatát, a jelenlegi helyzetben a közösségi emlékezet fönntartását tartom elsõdleges célnak. "Minden kõ, régi tettek helyén emelve; minden bokor, régi jámbor felett plántálva; minden dal, régi hõsrõl énekelve; minden történetvizsgálat, régi századoknak szentelve: megannyi lépcsõ a jelenkorban magasabbra emelkedhetni; érzelmeiteknek, gondolataitoknak s tetteiteknek több terjedelmet, tartalmat és célrahatást szerezni; s egész lényetekre bizonyos nemesítõ, saját bélyeget nyomni, mely nélkül mind az emberek, mind a nemzetek sorában észrevétlen fogtok mint parányi vízcsepp az Oceánban tolongani." Igaz, hogy kissé avíttasak s ünnepélyesek az ugyancsak 1826-ban keletkezett Mohács címû eszmefuttatásnak e sorai, a bennük megfogalmazott figyelmeztetést nem érzem idõszerûtlennek. Az új közlési eszközök elõidézte változások, a világ gazdasági és nyelvi egységesülése könnyen veszélyeztethetik a nemzeti hagyományokat fönntartó államokat s intézményeket. Képesek lesznek-e megõrizni önállóságukat az önvédelemre kényszerült nemzeti kultúrák? Jóslatra nem vállalkozom, csakis Széchenyi intésére emlékeztethetem azokat, akik egymással összeegyeztethetetlen értékrendek mellett kardoskodnak, az eddigi örökség maradéktalan megõrzésére illetve gyökeres megrostálására és átrendezésére buzdítanak: "Mi olly gyarlók, olly igen homályban látók ´s botorkázók, egymáshozi türedelemnél józanabbat nem gyakorolhatunk; mert csak utóbb válik el, kinek van több igaza, ´s ha van kárhozatra méltó bün, itéletem szerint nincs nagyobb ´a türedelmetlenségnél".⁴²

  Kölcsey, Széchenyi, Ady, Babits és Kosztolányi ostorozta, mert föl akarta rázni a magyarokat. A huszadik század folyamán a magyar irodalom roppant sokszínûvé vált, és az íróknak Krúdytól Krasznahorkaiig, Füst Milántól Nádasig, Kassáktól Kemenes Géfinig, Máraitól Bodor Ádámig, Radnótitól Kovács András Ferencig terjedõ sora annyira különféle életmûveket hozott létre, hogy összességüket nehéz egyetlen egység részeiként fölfogni. Korábbi korszakfordulók alkalmával, a reformáció, a romantika s a huszadik század eleji modernség idején is írástudók fogalmazták meg a nemzeti hagyományok mibenlétét. Példájukból okulhatunk, de nem menekülhetünk a föladat elõl, mely önállóságot igényel. Elõdeinkhez hasonlóan nekünk is a megváltozott körülményekhez kell szabnunk az örökség átértelmezését. A nemzeti hagyományokhoz mint történeti tudatunk alapját képezõ folytonossághoz csakis úgy lehet hitelesen kapcsolódni, ha bírálat tárgyává tesszük õket.

  "Az a´ mi valaha nemzetiségünk talpköve ´s ereje volt, idõjártával elbomlott, (...) ´s a´ mi elmult, ne akarjuk azt megint életbe visszaidézni, mert lehetetlen - ugy mint elfolyt óráink se térnek soha vissza többé."⁴³ A Hitel szavai emlékeztethetnek arra, hogy az átértelmezés szükséges volta egyáltalán nincs ellentmondásban a múlttal, ellenkezõleg: szervesen következik az örökségbõl, melyet csakis akkor értünk meg, ha másként értjük, mint elõdeink.