megjelent: Szegedy-Maszák Mihály: Irodalmi kánonok. Debrecen : Csokonai K., 1998
Mennyiben módosíthatják Kosztolányi életmûvének megítélését a naplók és a levelezés? Ezt a kérdést most idõszerû föltenni, miután Réz Pál sajtó alá rendezte s az Osiris Kiadó 1996-ban közrebocsátotta Kosztolányinak azokat a szövegeit, amelyek e két mûfajba sorolhatók.
A válasz korántsem lehet egyértelmû. Elõször azért nem, mert különbözõ irodalomszemléletek távlatából lehet megfogalmazni. Az életrajzi vagy személyiséglélektani vizsgálódás számára nélkülözhetetlen forrás értéke van mindezeknek a szövegeknek. A tematikus elemzõ ugyanolyan rangot adhat bármely Kosztolányitól származó megnyilatkozásnak, vagyis a leveleket szinte egy szintre helyezheti a szépirodalminak minõsíthetõ alkotásokkal. Egészen más álláspontot foglalhat el az olyan értelmezõ, aki a strukturalizmus szellemében gondolkozik, tehát önmagában vizsgálja az egyes mûveket, vagy a hermeneutika hagyományának képviselõje, akit elsõsorban a lírai költemények illetve az elbeszélõ próza hatástörténése foglalkoztat. Bármennyire is különbözzék e két utóbbi felfogás, abban hihetõleg közel áll egymáshoz, hogy az alkotói önjellemzést nem fogadja el egyszer s mindenkorra érvényesnek, hiszen föltételezi, hogy az olvasó mindig szükségképpen másként érti a mûalkotást, mint a szerzõ.
Köztudott, hogy mind a levél, mind a napló önálló mûfajnak is tekinthetõ, de korántsem bizonyos, hogy bármely adott korban érvényes része az irodalom intézményesült rendszerének. A levél fõként a klasszicizmus, Madame de Sévigné, a napló elsõsorban a romantika, Byron és Széchenyi korában számított kitüntetett szerepû mûfajnak. Kosztolányi leveleinek s naplóinak legföljebb nagyon távoli a rokonsága az elõkelõ társasági érintkezés illetve a bensõséges vallomás (journal intime) intézményesült formáival. A fölgyorsult élet s a távbeszélõ elterjedése is okozhatta, hogy õ levélben sokkal kevesebbszer vállalkozott önértelmezésre, mint Flaubert vagy Arany János; ilyen jellegû írásaiban viszonylag ritka a mûvészet mibenlétére vonatkozó töprengés - szemben például Rilkének Cézanne képeire vonatkozó leveleivel. Fönnmaradt két naplója közül a késõbbi ugyan tartalmaz lényeglátó megállapításokat, de márcsak terjedelménél s idõbeli korlátainál fogva sem tekinthetõ olyan jelentõsnek, mint Henry James, André Gide, Robert Musil vagy Virginia Woolf több évtizedre kiterjedõ följegyzései, amelyek részletesen tudósítanak e szerzõk mûvészi törekvéseinek irányáról.
Más oka is van annak, hogy meglehetõsen szûkre kell korlátoznunk Kosztolányi 1996-ban közreadott írásainak érvényességi körét. Réz Pálnál senki nem tett többet azért, hogy nyilvánosságra kerüljenek annak a szerzõnek a mûvei, aki föltehetõen minden más magyar szerzõt fölülmúlt abban a tekintetben, hogy lírikusként és prózai elbeszélõként is alkotott elsõrendût. E sajtó alá rendezõ tevékenységet tudomásom szerint eddig méltatlanul kevés elismerés érte. A korábbi kötetek értõ mérlegelése talán arra is fölhívhatta volna a figyelmet, mennyiben lehetne tökéletesíteni a szövegek közreadását. Az újságcikkek kiadását még sajnálatosan zavarta a politikai kényszer - ezzel magyarázható, hogy sem Illyés Gyula, sem Réz Pál sorozata nem tekinthetõ teljesnek -, a Kosztolányi Dezsõ összes novellája címû, a Helikon Kiadónál 1994-ben megjelent kiadvány hitelét viszont az csorbította némileg, hogy az elbeszélések idõrendben szerepelnek, holott az "Esti Kornél kalandjai" egyes részeit szerzõjük nemcsak saját elgondolásának megfelelõ sorrendben közölte a Tengerszem kötetben, de egyúttal változtatott is az eredetileg külön-külön megjelent részek szövegén. A módosított szöveg után nem egészen indokoltan szerepel az elsõ megjelenés évszáma. A különbözõ változatok természetesen csak kritikai kiadásban szerepelhetnének. Az ilyen igény megfogalmazására maga a sajtó alá rendezõ ösztönzi az olvasót, amikor jegyzeteivel mintegy félig megteszi az utat ilyen közreadás felé.
A Levelek - Naplók címû kötetet is átmeneti megoldásnak tekinthetjük. A jegyzetek olykor tudósítanak arról, hogy másolat szolgál a közlés alapjául, sõt ennek lelõhelyét is megjelölik, de arról nem mindig tesznek említést, lehet-e valamit tudni az eredeti hollétérõl. Az 1023. számú levél esetében például a másolat az Irodalmi Múzeumban található. A jegyzetben a következõt lehet olvasni: "A gépiraton Kisbéry János megjegyzése: ´Kosztolányi Dezsõ hozzám írt elsõ levelének másolata, emlékezetbõl. Az eredeti minden egyéb holmimmal és írásos dokumentumommal együtt a drezdai nagy légitámadás martaléka lett, 1945. február 12-13-ra virradó éjjel´" (995.). Fölvetõdik a kérdés: lehet-e valamely címzett emlékezetére hagyatkoznunk egy levél hitelességének elfogadásakor. Maga Réz Pál tökéletesen tudatában van e kifogás jogosságának, hiszen az 1364. levél esetében a következõ megjegyzést teszi: "Minthogy a kézirat nem ismeretes, a levél szövege nem teljességgel hiteles" (1058.). A szóban forgó levél címzettje Kosztolányi Dezsõné, a forrás az özvegynek 1938-ban férjérõl megjelentetett könyve. Réz Pál joggal vonja kétségbe olyan levél hitelességét, amelynek eredetijét nem látta. A kérdés csupán az, miért nem érvényesíti ugyanezt a követelményt ugyanilyen határozottsággal más levelek esetébent. A szóban forgó gyûjtemény számos olyan levelet illetve levéltöredéket tartalmaz, amelyet csupán onnét lehet ismerni, hogy Kosztolányiné idézi õket a könyvében. Mi több, a diákkori naplónak is ez a kiadvány a forrása - szemben az "Igen becses kéziratok" elnevezésû 1933-34-ben készült naplóval, mely Kelevéz Ágnes és Kovács Ida sajtó alá rendezésében, a máig megõrzött eredeti alapján 1985-ben jelent meg elsõ alkalommal. Ha egyszer megállapítható, hogy Kosztolányinak 1935 októberében feleségéhez írott sorai kétes hitelûek, mert ellentmondanak a Radákovich Máriához ezidõben írott és a mai napig eredeti formájukban megtalálható leveleknek, akkor nem lehet kizárni a lehetõséget, hogy az özvegynek kiváló nyelvérzékkel, hatásosan megírt könyve legalábbis elfogult, egyoldalú értelmezés, kísérlet arra, hogy eszményinek tüntessen föl egy családi életet, amely más, ténylegesen fönnmaradt szövegek alapján meglehetõsen szerencsétlennek mutatkozik. A levelek egy része azt sejteti, hogy Kosztolányi személyisége sokkal ellentmondásosabb volt, mint amilyennek az özvegy által írt könyv tünteti föl.
Semmi kétség nem férhet ahhoz, hogy a sajtó alá rendezõ nagyon sokat tett azért, hogy minél több levél a közönség elé kerüljön. Legföljebb azt lehet szóvá tenni, hogy jegyzeteiben sokszor túlzottan szûkszavú, ezért az olvasó olykor találgatásokra kényszerül. Valószínûleg még több alapkutatásra volna szükség ahhoz, hogy némely szövegek címzettjére vagy keletkezési idejére fény derüljön - az 1929. évbõl származó levelek végén például húsz olyan levél szerepel, amelyet a közreadó "az 1920-as évek vége?" megjelöléssel lát el. Az idegen nyelvû szövegek keletkezését is homály fedi. Egy részüket Réz Pál a magyar közgyûjteményben található fogalmazvány alapján veszi föl a gyûjteményébe. Nem tesz említést arról, lehet-e sejteni valamit az eredeti szövegek hollétérõl. Tekintettel arra, hogy a címzettek egy része széles körben ismert író - Duhamel, Romains illetve François Mauriac -, az olvasóban óhatatlanul is fölkeltõdik a kíváncsiság, próbálkozott-e valaki Kosztolányi francia kapcsolatainak további földerítésére azóta, hogy 1985-ben Madácsy Piroska tanulmányt közölt róluk az Irodalomtörténeti Közlemények-ben.
Röviden szólva, a kiadványnak az a sebezhetõ pontja, hogy a benne olvasható szövegek egy részének hitelessége kissé megkérdõjelezhetõ. Talán az sem bizonyos, hogy a sajtóban közölt fölhívásokról mindenkinek tudomása volt, akinek gyûjteményében lehetnek kéziratok. Saját tulajdonomban is van két zöld tintával írott levél 1921-bõl illetve 1923-bõl, melyeket csakis azért nem tudtam rendelkezésre bocsátani, mert hosszabb külföldi tartózkodásaim miatt nem tudtam a kiadás elõkészületeirõl. Nem lehet kizárni annak a lehetõségét, hogy másoknál is lappanghatnak levelek, hiszen a gyûjteményben szereplõ címzettek köre némely idõszakokban viszonylag szûknek látszik.
Tekintettel arra, hogy a jelenleg hozzáférhetõ levelek és naplók meglehetõsen hiányosak, csakis föltevéseket lehet megfogalmazni arról, miként is módosíthatják e szövegek azt a képet, mely eddig alakult ki Kosztolányi életmûvérõl.
Nem lehetünk bizonyosak abban, változott-e a költõ felfogása politika és irodalom viszonyáról 1920 után. Legföljebb annyit állapíthatunk meg, hogy élete utolsó másfél évtizedében éles különbséget tett e két tevékenységi kör között. 1922 elején így érvelt egy Tolnai Vilmoshoz intézett levelében: "hajlamomnál fogva egyenesen maradi vagyok, mert nem hiszek az emberiség gyökeres haladásában. Mindez természetesen nem akadályozza, hogy az irodalomban õszintén ne érezzem magamat újítónak, vagy ha úgy tetszik, forradalmárnak. Hiszen a politikai és irodalmi forradalom legtöbb írónál nem esik egybe, sõt majdnem mindig szöges ellentétben áll. (Flaubert - reakciós és újító, Baudelaire - katolikus és forradalmár, így Barbey d´Aurevilly, Villiers de L´Isle Adam stb. is, vagy Zola, ki politikában szocialista-demokrata-optimista, de mûvészetében pesszimista-konzervatív, naturalista, aki mindig húz a klasszikusokhoz)" (470-471.).
A gondosan megválogatott francia példák azt hivatottak sugallni, hogy a társadalom haladásával szemben tanúsított kétely általában együtt jár annak a követelménynek a megfogalmazásával, mely szerint a mûvészetnek szükségképpen az állandó megújulás állapotában kell lennie. Amikor Pintér Jenõ a kötött verstõl való eltávolodást kifogásolja, Kosztolányi arra hivatkozik, hogy a mûvész a szüntelen továbblépés kényszerének a hatása alatt cselekszik. "A szabadvershez én is, mások is, szükségszerûen jutottunk el, a fejlõdés végzetes törvényei alapján" (562.).
Mivel a szövegek hiányosan állnak rendelkezésünkre, kockázatos volna elhamarkodott következtetéseket levonni Kosztolányi nézeteinek változásairól. Mindössze annyi állapítható meg, hogy a kultúra öröklõdésének a kérdése kezdettõl fogva foglalkoztatta a költõt. Babitsnak írta Bécsbõl, 1904. november 20-én, hogy "a múlt hagyományait nem kell leköpnünk, mert porosak, de térdet kell hajtanunk elõttük, mert vannak" (56.). Noha e kijelentést lehet kissé nagyzolónak vagy akár szokványosnak is vélni, teljesen nyilvánvaló, hogy a fiatal költõ magyar és külföldi, sõt régebbi és újabb irodalom feszültségét érzékelte, mikor hagyományról elmélkedett. Abban látta a hagyomány lényegét, hogy sosem elsajátítható vagy megtanulható: az egyén vagy benne áll, s akkor számára eleve - azaz egyéni akaratától függetlenül - adva van, vagy kívülrõl kénytelen tudomást szerezni róla, s akkor nincs módja, lehetõsége arra, hogy hozzáférjen. Juhász Gyulának 1904. július 24-én küldött sorai elárulják, mennyire pontosan érzékelte, hogy az újítás igénye könnyen ellentétbe kerülhet a nemzeti múlt emlékével: "Elgondoltam, hogy mily távolságban áll egymástól az a két nemzedék, melynek egyike Kisfaludy Károly, Jókai, Kemény olvasásán nõtt fel, míg a másika Ibsenbõl, Nietzschébõl, Spencer Herbertbõl szívta fel a szellemi kiképzéséhez szükséges talaj- táplálékot" (28.).
Az idézett szembeállítás némi tanácstalanságot tükröz, s aligha tagadható, hogy Kosztolányi élete végéig nyugtalanítóan nehéz föladatnak tekintette külföldi s magyar kultúra viszonylagos értékelését s talán ezért is inkább kerülte a kettõre vonatkozó összehasonlításokat, mint Babits. Való igaz, hogy késõbbi éveiben mind határozottabban hangsúlyozta a nyelvi közösségként felfogott magyarság értékhordozó képességét, de torzító egyszerûsítés volna elhallgatni, hogy idõrõl-idõre kifejezésre juttatta erõs rokonszenvét más kultúrák iránt. Fiatalkorában valószínûleg az a csodálat is fokozhatta a szlávok iránt érzett vonzódását, mely 1900-ban Rilkét Tolsztoj meglátogatására késztette. 1909. július 15-én a következõket írta Veljko Petrovicnak: "Én magamat régen-régen, mióta csak öntudatosan nézem az életemet és érzéseimet, szlávnak érzem. A famíliám régi nemesi család, de hiába büszkélkedik õsi kúriánk felett a magyar címer, tudom, hogy az apám családjában sok szláv vérkeveredés történt, ami engemet poétává és szerencsétlenné tett. Ha elolvassa írásaimat, amelyeket a mai postával küldtem el, észreveszi, hogy egy magyar hangom sincs. Ez a szépség és ez az átok: szláv. A szláv kísértetlátó és álmodó. Gyerekkoromtól fogva vonzódtam is hozzájuk. Rokonaimat nem a franciák és angolok között kerestem, de igenis az oroszok, lengyelek s késõbb a csehek között, és rájöttem arra, hogy ezeké a jövõ" (186.).
Természetesen lehet arra gyanakodni, hogy e nagyonis személyes hangnemû megnyilatkozás bizonyos fokú célzatosságot rejt magában: a részben bunyevác lakosságú Szabadkán nevelkedett Kosztolányi meg akarta nyerni a szerb költõ bizalmát, mert érezte, hogy a nemzetiségi feszültségek kiélezõdése hátrányos lehet a magyarság jövõje szempontjából. Legalábbis erre enged következtetni az 1910-es évek elején ugyancsak Petrovicnak küldött másik levél: "az igazi kultúrát és az igazi irodalmat a szlávoknál sejtem. (...) Mi a nemzetiségekkel barátkozunk, szeretjük és sokra tartjuk õket" (201.).
A történelmi Magyarország elbukása után Kosztolányi már nem tett hasonló kijelentést. A francia íróknak vagy fordítóknak a húszas években többször is a magyar és a francia kultúra közötti mély szellemi kapcsolatokról értekezett. Noha ezek az eszmefuttatások kétségkívül összhangban vannak Esti Kornél megalkotójának a tiszta logikájú latin szellem iránt érzett rokonszenvével, ezúttal sem lehet kizárni annak a lehetõségét, hogy az értékítéletre hatott a címzettekkel szemben tanúsított udvariasság. Ugyanez viszont már nem mondható el az 1933-34-ben papírra vetett naplónak arról a részletérõl, melynél talán Nietzsche némely állításainak ösztönzése sejthetõ: "Édesanyám. (...) Mindig változtatja nézetét, a helyzet szerint. Tündéri, udvarias mindenkivel, én ebben a tekintetben hozzá hasonlítok. Érzi minden dolog viszonylagos voltát. Német, okos, európai. Emlékezete is olyan, mint az enyém" (856.).
A Brenner család német eredetének fölemlegetése inkább csak ürügyül szolgált annak a föltevésnek a megfogalmazására, mely szerint az értékelés mindig valamely távlat függvénye. Ez a gondolat erõsen hasonlít a "Perspektivismus" meghatározására a Der Wille zur Macht lapjain. A kulturális viszonylagosságra és a helyzettõl függõ beszédre vonatkozó állítások természetesen ahhoz az elgondoláshoz is támasztékul szolgálnak, amely szerint a nemzet nyelvi közösség.
Noha ez az eszmény fõként Kosztolányi pályafutásának második felében vált értékelõ szemponttá, elõzményei korán kimutathatók, fõként azokban a levelekben, melyeket a költõ 1904-1905-ben, bécsi tartózkodása alatt írt.
"Hazám nyelvét nem hallom, s a múltkor, mikor eszembe jutott Arany János, sírva fakadtam az utcán" (48.). Az 1904. október 8-án kelt s Csáth Gézának címzett levélnek e részletét vissza lehet ugyan arra a szabadságharcos örökségre vezetni, melyet nagyapjától, Kosztolányi Ágostontól kapott a tizenéves ifjú, de éppúgy lehet e szavakat a késõbbi nyelvtisztító szemlélet érzelmi kiindulópontjaként felfognunk.
Valószínû, hogy a háború ingatta meg Kosztolányi bizalmát a nemzetiségekkel megbékélés esélyeiben. Ez gyanítható feleségének 1915. október 11-én tett kijelentésébõl: "A harctéren mesésen, kitûnõen állunk. Oly jól, hogy a gyõzelmünk már semmiképp sem kétséges, és nagyon alapos a remény, hogy nemsokára diktálhatjuk a békét" (309.). E mai szemmel szinte együgyû derûlátás azután természetszerûleg tûnt el a háború végére.
Aligha meglepõ, hogy számos kortársához hasonlóan Kosztolányinál is fordulat következett be a magyarság felfogásában Trianon után. Magától értetõdik, hogy különösen érzékenyen érintette Szabadka elszakítása. Visszatekintõ naplóbejegyzése mutatja, mennyire maradandó emléket keltett benne a szülõvidék megváltozása, egy olyan osztályteremben szerzett tapasztalat, amelyben az író öccsének kislánya is a padban ült: "1930. I. 13. Látogatásom Szabadkán. Azonnal a ludasi elemi iskolába hajtatok. Tanyai gyerekek ülnek a padokban, csupa magyarok. Fölkelnek, dalolva köszöntenek. ´Fajen Itus. Ljubim ruke.´ Várady, a tanyai tanító, hihetetlen piszkos, kopott ruhában a dobogón. Õ is színmagyar, de reszket az életéért. (Most bocsátottak el 120 magyar tanítót.) Csak szerbet tanít, a többi tárgyat elhanyagolja. Alig dadog szerbül, de folyton a szerbet nyaggatja. Vizsgázik a tanfelügyelõ elõtt, a gyerekek által. Évike is ott ül az órán. Néhány név, a növendékek: Alexander Szalma!" (837-838.).
1920 után Babitshoz s Máraihoz hasonlóan Kosztolányi is gyökeresen átértékelte a Trianon elõtti Magyarországot. Ismeretlennek küldött, 1931. december 18-án kelt levelében érezhetõ legjobban a visszatekintõ távlat keserû iróniája: "Huszonöt-huszonhat éves lehettem, mikor egy éjszaka, az Andrássy úton sétálva, Isac Emil a román megszállás lehetõségét emlegette elõttem - már akkor -, s hangsúlyozta, hogy õk mindenkor tiszteletben fogják tartani, istápolni fogják nyelvünket, mûveltségünket. ´Én például - mondotta - önt neveztetem majd ki a kolozsvári magyar színház igazgatójának.´ Elmosolyodtam, mert fiatalos túlzásnak véltem mind ezt az ígéretet, mind ezt a lehetõséget, melyet fölidézett, sõt kétkedtem, hogy õ maga is hinne benne, de - emlékszem - utána megdöbbentem" (637.).
A környezõ népekkel megbékélés szándéka mindvégig jellemezte Kosztolányit. A Magyar PEN Klub elnökeként reménytelen küzdelmet folytatott azért, hogy a magyar könyveket beengedjék Csehszlovákiába s a román írók részt vegyenek az 1932-ben rendezett budapesti összejövetelen. Ezeket a kudarcait az utókor kevésbé tarthatja meglepõnek annál a jellemzésnél, amelyet Horthy Magyarországának nemzetietlenségérõl adott, 1922. május 25-én. A címzett az Egyesült Államokban élõ Reményi József, tehát kizárható az a lehetõség, hogy Kosztolányit bármiféle személyes érdek vezette volna akkor, amidõn a magyar lakosság öntudatának megsemmisülését állította: "aki szereti a magyarságot, mint én, teljes némaságra van kárhoztatva (...). Itt legfölebb azt remélheti egy magyar, hogy kegyesen megbocsátják neki magyar voltát, egyebet nem. (...) El se képzeled, hogy a trianoni béke milyen pusztítást visz végbe emberekben, mûvészetben, irodalomban" (472.).
Szokás arról beszélni, hogy Kosztolányi eltévelyedett, amidõn 1920-21-ben belsõ munkatársként az Új Nemzedék szerkesztõségében dolgozott. Kétségkívül idõre volt szüksége, míg megtalálta a nyelvi magyarságnak azt az eszményét, amely elválaszthatatlan legjelentõsebb mûveinek megalkotásától, de az évtized közepétõl a hazafiságnak ezt a változatát képviselte. 1927. szeptember 26-án már azt is kifogásolta, hogy Várkonyi Nándor "a nemzeti ujjáébredés kora" megjelölést használta irodalomtörténeti munkájában. "Véleményem szerint csak nyelvünkben lehetünk nemzetiek, s valaki annál inkább nemzeti, minél nagyobb költõ" (560.). Kizárólag nyelvi közösségként fogadta el a nemzet létét, ehhez a követelményéhez viszont rendkívüli makacssággal ragaszkodott. Kései naplójában egyenesen így érvelt: "Magyarul mondom ezt: fáj, hogy meghalok. Egy magyar kereskedõ közelebb van hozzám, mint egy francia lángész" (821.).
Hogyan lehet e kései megnyilatkozások felõl minõsíteni a "Pardon" rovat szerkesztõjét? Annyi bizonyos, hogy a levelek olvasója meggyõzõdhet arról, hogy Kun Béla rendszere s Trianon maradandó sérülést okozott Kosztolányiban. Sõt, más okokra is visszavezethetõ a hangvételnek az a roppant keserûsége, mely az 1920 utáni levelek számottevõ részét jellemzi. Megdöbbentõ, ahogyan a költõ arra kéri 1933. október 26-án Spiegel Gyula gyógyszerészt, hogy még akkor se adjon számára kábítószert, ha könyörgéssel fordulna hozzá, s talán még ennél is elgondolkoztatóbb, ahogyan évekkel a halálos kór fölfedezése elõtt, 1928. április 2-án Reményi Józsefnek küldött levelében jellemzi állapotát: "beteg vagyok, nagyon beteg. Idegrendszerem összeroppant, félelmek, sírógörcsök gyötörnek, már egy év óta, s tûrhetetlen a közérzésem. Dolgozni alig tudok. (...) Egyszer, ha majd túl leszek rajta - jaj, bár már túl lennék - hosszú levélben, vagy talán személyesen elmondom neked, mit szenvedtem és miért" (566.).
A költõ választékosan könnyed személyiségérõl elterjedt vélekedést egyértelmûen cáfolják a levelek, s egyúttal arra késztetik olvasójukat, hogy megfogalmazza a kérdést, mi okozhatta a személyes megnyilatkozásokból kiolvasható zaklatottságot.
Elsõ magyarázatként a túlfeszített munka kínálkozhat. Kosztolányi minduntalan arra kényszerült, hogy megalázó kérelmekkel ostromolja kiadóit. Miközben jómódú ember hírében állt, szüntelenül anyagi kényszer hatása alatt dolgozott. A közírói tevékenységet nyûgnek érezte, mely a voltaképpeni teremtõ tevékenységtõl vonja el a mûvészt. Már 1906. április 3-án ezt írta Babitsnak: "Az újságírás undok egy dolog, annak a mûvészete, hogy az ember hashajtó nélkül is hasmenést idézzen elõ" (104.), s a késõbbiekben még inkább teherként nehezedett rá a sok apró cikk elkészítése és a szerkesztõségi ügyelet. A tízes években az a reménytelen küzdelem is megkeserítette az életét, amellyel Csáth Gézát próbálta leszoktatni a kábítószerrõl, a késõbbiekben pedig fiának betegsége és a külföldi kezelés költségei nyomasztották. Egyes levelek azt sejtetik, hogy házasságát már jóval azelõtt elhibázottnak érezte, hogy megismerte volna Radákovich Máriát. "Családom szétzüllött. (...) Örömöm semmi" (568.). E szavakat 1928. június 5-én vetette papírra, olyan levélben, mely Füst Milánhoz szólt, vagyis ahhoz a kortársához, akit utóbb arra kért, hogy közvetítse a Radákovich Máriától érkezõ illetve hozzá intézett üzeneteket.
Kosztolányi Dezsõnének Radákovich Máriához 1935. szeptember 30-án intézett szavait többféleképpen is lehet magyarázni, de aligha tagadható, hogy az a hangnem, amellyel a levél írója vetélytársához fordul, kérdésessé teszi a könyvnek a hitelét, melyet a feleség a költõ halála után írt: "Maga szerencsétlen, tájékozatlan lúd, ha én magát még egyszer meglátom az erkélyén szenvelegni, ha maga még egyszer csak egyetlen izenetet, levelet, apróhirdetést vagy csak jelt is ad vagy jelet elfogad az én szerencsétlen, haláltól és öregségtõl - sajnos joggal - rettegõ, gyönge jellemû uramtól, akkor én magát a nyílt utcán, a fia szeme láttára összeverem, mint egy haszontalan, rossz és ostoba dögöt, de az is lehet, hogy lelövöm, mint egy veszett kutyát. Figyelmeztetem, hogy az én uram, aki - sajnos - súlyosan beteg és idegbeteg, alig várja, hogy megszabaduljon magától. (...) Az én uram nem tud titkot tartani, ahhoz nem eléggé férfias. Én minden apró részletet tudok, még azt is, ami az erdõben történt. Egyébként aziránt megnyugtathatom, az uram nem lesz öngyilkos, s ha lesz, csak miattam, mert ezek után bizonyára alaposan meg fogom gyötörni, joggal. (...) Magának pedig azt az emberi tanácsot adhatom, hogy vagy azonnal ugorjon a Dunába, de jól, vagy pedig tanuljon" (1057-1058.).
Kétségkívül durva hiba volna Kosztolányi magányát kizárólag családi életének alakulására visszavezetni. A hozzá legközelebb álló Csáth Gézának már 1916. június 16-án nyomatékkal írt szavai - "Senkim sincs barátom" (375.) - jól érzékeltetik, hogy a közlés lehetetlensége nemcsak játékos gondolatként foglalkoztatta Kosztolányit, hiszen már 1910. június 23-án ezt írta unokaöccsének: "örökre idegenek vagyunk egymásra nézve, és az egyik ember a másikat egyáltalán sohasem értheti meg, még a mûvészet által sem" (210.).
Fölvetõdik a kérdés, miként érezhette magát Kosztolányi írókortársai között, ha még Csáth Gézát is távol látta magától, kivel pedig együtt töltötte gyerekkorát. Egy Kuncz Aladárnak 1923. július 8-án tett megjegyzés - "Karinthy cserbenhagy, mint azt már sokszor tette" (484.) - mintha azt sejtetné, hogy vele való barátsága sem lehetett éppen felhõtlen, egy Fülep Lajosnak tett kifakadás pedig arra enged következtetni, hogy Kosztolányi nemcsak állhatatlansága, politikai közönyössége vagy akár pénzhiánya miatt írt a legkülönbözõbb lapokba, hanem azért is, mert nem gondolta, hogy a Nyugat teljességgel megfelelne az õ eszményeinek. A levél 1908 végérõl származik, vagyis szinte egyidejû azzal a röpirattal, melyet Ady Herczeg Ferenc folyóiratába írt. Alig egy éve létezik az új magyar irodalom folyóirata, s Kosztolányinak is van "duk-duk afférja". Arra próbálja rávenni Fülepet, írjanak máshová. Tervét a következõképpen indokolja: "A Nyugat egy kifejezetten anti-szimbolista, józan, racionális alapon álló, metafizika- s gondolatgyûlölõ zsidó pártszövetkezet. Impotens rikoltozás rekedt torokkal. A szifilisztõl berekedt torokkal. Hitem szerint õk soha nem csinálják meg az irodalmi forradalmat, mert erre nemcsak az erejük hiányzik, de a hitük is, az állítani tudás bátorsága. Az új lap keresztény jellege pedig semmiképp sem akadályoz bennünket abban, hogy a magunk hite szerint írjunk, hisz a francia és olasz szimbolizmus is - amint Ön igen jól tudja - kereszténykatolikus, sõt jezsuita alapon indult meg. A parnassienek és a dekadensek tagadása után a misztikusok mondták ki állító mondataikat" (165.).
Lehet nagyotmondás ebben a kinyilatkoztatásban, mint ahogy Adyval szemben érzett féltékenység nyomait is föl lehet fedezni benne, de éppúgy bõvebb értelmezést igényelne, mint az idõsebb pályatárs hírhedté vált, de kielégítõen talán mindmáig meg nem magyarázott támadása saját folyóirata ellen. Talán azt is érdemes megjegyezni, hogy Kosztolányi szóba hozza a hitnek a szerepét, ami szinte kezdettõl fogva mindvégig erõsen érdekelte.
Úgy is fogalmazhatok: miközben a levelezés és a naplók töredékességük miatt nehezítik, hogy jellemzést adjunk Kosztolányi felfogásának módosulásairól, tagadhatatlanul elárulják azt, ami folytonosnak mutatkozik a költõ három évtizednél alig hosszabb pályafutásában. Bármennyire fiatal volt is a huszadik század elsõ éveiben, már akkor is kivételes mûvészi ízlésrõl tett tanúságot, hiszen olyan mûveket csodált, mint a Vörös és fekete vagy a Madame Bovary, s szinte egész életében következetesen vonzotta néhány vitathatatlanul nagy szerzõ: Shakespeare, Goethe, Pascal, Flaubert, Nietzsche és Rilke munkássága. Némelyek nyilván Freud nevét is említenék, s joggal, ám az õ hatásának megállapításakor nem árt figyelembe venni magának Kosztolányinak a figyelmeztetését, melyet 1934. augusztus 21-én, Rónay Mária kérdésére válaszolva, így fogalmazott meg: "a költõi teremtés éppen abból áll, hogy keresünk valamit, amit magunk se tudunk, vagy választ várunk egy kérdésünkre, megoldást egy kétségünkre, melyet csak végül kapunk meg, miután munkánk már elkészült és befejezett egész (mûvészet) lett, hogy kergetünk a papíron valamit, ami ismeretlen elõttünk, és épp azért izgat, mert ismeretlen. (...). Hogy segített-e valamikor a költõi alkotásban, az embereim, a regényalakjaim megértésében? Kimondom: alig valamit" (1048-1049.).
Ismeretes, hogy Kosztolányi nemzedéktársaihoz képest több figyelemmel fordult a saját korának külföldi irodalmához. Levelei azt bizonyítják, hogy mindvégig mohó kíváncsiság élt benne a még nem ismert mûvek iránt. Gulácsy festészetének a fölfedezése után arra próbálta rávenni Tevan Andort, hogy A szegény kisgyermek panaszai-nak újrakiadását e mûvész képeivel jelentesse meg, s 1933-ban azért látott a görög nyelv alapos tanulmányozásába, hogy eredetiben olvassa az ókori Hellász költészetét. A bölcseleti érdeklõdés is végig kísérte pályáján. A diákkori naplónak az a legfigyelemreméltóbb jellemzõje, hogy olyan kérdések megfogalmazását tartalmazza, amelyek akár a Számadás vagy az Ének a semmirõl szemléletével is összefüggésbe hozhatók. "Tudjuk-e hogy vagyunk? Ez bántott engem egész éjjel" (773.) - írja 1900. november 17-én, s a tizenötéves kamasznak e kissé gyerekesen irodalmias kijelentése elõre vetíti a késõbbi évek megannyi írásmûvében megfigyelhetõ tanácstalanságot, amely lét és tudat viszonyának mérlegelését jellemzi. Az vagyok-e, akinek gondolom magamat? Nietzsche hatása valószínûleg fõként abban nyilvánult meg Kosztolányinál, hogy minduntalan visszatért ehhez a kérdéshez. Esti Kornél alakja arra emlékeztet, hogy a személyiség önazonossága soha nem magától értetõdõ, az emberi én mindig osztott és teremtett.
Mûvészetfelfogásának elõzményei is nagyon korán kimutathatók. "Hisz játék a mûvészet is: isten mentsen meg a komolyságtól..." (59.). E szavakat 1904. november 20-án írja Babits Mihálynak. Kettejük felfogásának különbsége alkalmasint sokkal korábban megmutatkozott, mint eddig véltük. Talán csak Ady hirtelen föltûnése késleltette a feszültség fokozódását. Erre enged következtetni a Babitsnak 1911. február 18-án küldött levél, melyben Kosztolányi ezt írja: "Elszakadt és romlandó barátságunk ellenére is szeretnék beléd kulcsolódni" (216.). Abból a ténybõl, hogy még az utolsó éveiben is több írásos üzenetet küldött Babitsnak, önként adódik a következtetés, hogy barátságuk tulajdonképpen soha nem szûnt meg teljes mértékben, de az ellentét letagadhatatlan, és nemcsak eltérõ költészetfelfogásukkal indokolható. Bizonyítékként arra az 1935. január 7-én keltezett levélre lehet hivatkozni, melyben Kosztolányi sajnálattal értesíti Berda Józsefet, hogy hiába próbált közbenjárni Babitsnál, õ elzárkózott attól, hogy Baumgarten-jutalomban részesítse az igencsak nyomorúságos körülmények között élõ költõt.
Más példákkal is alátámasztható a föltevés, hogy korán tudatosodott a két költõben értékrendjük különbözõsége, vagyis az Esti Kornél címû kötet megjelenése után kibontakozott vita régi feszültség megnyilvánulásaként jellemezhetõ. Mivel nem lehet tudni, mikor is készültek a kései napló egyes részletei, eldönthetetlen a kérdés, elõzmény-e vagy utólagos megjegyzés az Esti Kornél éneké-hez képest a következõ három mondat: "Szeretek kis dolgokról írni. Akkor lehet nagy dolgokról beszélni. Akik nagy dolgokról írnak, könnyen hasra esenek, és semmit se mondanak" (840.). Annyi tagadhatatlan, hogy mind a levelekben, mind a naplóban föllelhetõk olyan töredékek, amelyek azt mutatják, hogy Esti Kornél alakja mélyen átélt szerepjátszás következtében formálódott. A naplóban a következõ följegyzés olvasható: "Álmok. (...) Ismeretlen szobában felolvasásra készülök, de nem találom a felsõ termet" (848.). A Radákovich Máriának föltehetõen 1935. december 9-én küldött levél pedig egyértelmûen rávilágít a bohóckodás komoly mellékjelentéseire: "A tükör elé álltam - én, a ripacs -, lehunytam a szemem, s szemem rése alól kémleltem a tükörképre, milyen leszek majd mint halott. Még a szájamat is kinyitottam, hogy a kép valószerûbb és borzalmasabb legyen" (749.).
Réz Pál közli egy jegyzetben Babitsnak egy olyan mondatát, amely sajnálatosan kimaradt a Könyvrõl könyvre Belia György sajtó alá rendezésében 1973-ban megjelent kiadásából: "Sajnálom, hogy Kosztolányi szintén félreértette múltkori írásomat; de örülök, hogy Ars Poeticá-ját maga is olyannak látja, amilyennek én jellemeztem, s versével mindenben igazat ad a kritikámnak" (1075.). A naplóföljegyzések bizonytalan keltezése miatt lehetetlen eldönteni, erre a Nyugat-ban közölt megjegyzésre adott válaszként kell-e értelmezni Kosztolányinak azt a kijelentését, mely alighanem a legfontosabb önértelmezéseként tartható számon: "Nem, õk nem értenek engem. Õk azt hiszik, hogy csaló vagyok, és hogy nem minden betûm a halál mélységébõl sarjad. Õk nem tudják, hogy az én virágaim a gyökerükkel a sírokba nyúlnak. Engem igazán mindig csak egy dolog érdekelt: a halál. Más nem. Azóta vagyok ember, mióta a nagyapámat láttam holtan, kilencéves koromban, azt az embert, akit talán legjobban szerettem akkor. (...) Ha nem lenne halál, mûvészet sem lenne. (...) Nekem az egyetlen mondanivalóm, bármily kis tárgyat is sikerül megragadnom, az, hogy meghalok. Végtelenül lenézem azokat az írókat, kiknek más mondanivalójuk is van: társadalmi problémák, a férfi és a nõ viszonya, fajok harca stb., stb. Émelyeg a gyomrom, hogyha korlátoltságukra gondolok. Milyen fölösleges munkát végeznek szegények, s milyen büszkék rá" (822-823.).
Az Ének a semmirõl elválaszthatatlan attól a meggyõzõdéstõl, hogy a természet céltalan - ahogyan azt egy 1930. március 21-én Weöres Sándornak küldött levél is hangoztatja. A nyelv kitüntetett rangját is arra lehet visszavezetni, hogy "csak önmagának lehet a célja" - amint egy Somogyi Imrének föltehetõen 1934-ben küldött önigazoló vallomásban olvasható (720.). A Tolnai Vilmosnak írott s A Pesti Hírlap Nyelvõre címû kiadvány elõkészítésére vonatkozó levelek a nyelvtisztító cikkekkel teljes összhangban azt igazolják, hogy Kosztolányit nem a Kratülosz kérdésfölvetése foglalkoztatta. Nem nyugtalanította a természetes illetve közmegegyezés szerinti nyelv vagylagossága - szemben olyan huszadik századi írókkal, mint például Beckett vagy Nabokov -, ehelyett a jelentésalkotó nyelvnek azt az eszményét fogadta el, melyet leghatározottabban Wilhelm von Humboldt fogadott el. A teremtés képzetét így világiasította - Nietzsche nyomán.
Élete legnagyobb részében Kosztolányi valószínûleg nem bízott megváltásban és föltámadásban. Ezt a föltevést erõsíti például egy 1926. december 15-én kelt levél, melynek Toncs Gusztáv a címzettje: "Én csak abban a túlvilági életben hiszek, melyet az emlékezés biztosít számunkra" (553.). Megkockáztatható azonban a föltevés, hogy a húszas évek második felétõl mintha nyugtalanítaná a célértékek nemléte okozta hiány. "Valamiben - akármiben - hinni kellene. Ez nem (?) háborús ínség, gazdasági válság, hanem az emberiség megtorpanása, amilyen eddig nem volt" (572.). E vallomás 1928. augusztus 7-én kelt. Különös nyomatékot ad neki, hogy Füst Milánnak küldte e levelet Kosztolányi, aki iránt különös bizalmat érzett.
Nem szabad felednünk, hogy a diákkori napló még meggyõzõdéses kereszténynek mutatja a szerzõjét. Lehet e hitet szokással, családi örökséggel kapcsolatba hozni, de megléte bajosan tagadható. A Boldog, szomorú dal (1917) is alighanem elveszített hitre céloz: "Itthon vagyok itt e világban / s már nem vagyok otthon az égben." A Marcus Aurelius (1929) távolságtartása egyfelõl az anyagelvû meggyõzõdéssel, másrészt a vakhittel szemben lényegében kifürkészhetetlen világ tisztánlátó tudomásulvételét állítja s némileg az eleve elrendelés gondolatát sejteti. A levelek közreadója szerint 1931 nyarán vagy õszén keletkezett az a francia levél, mely egyenesen Goethére hivatkozva tagadja a szabad akaratot. A címzett ismeretlen, ezért a szöveget könnyû önjellemzésként olvasni: "je n´incline ni à Droite, ni à Gauche. Je ne suis non plus ni matérialiste, ni mystique, mais un homme qui tâche de voir ce monde si incompréhensible les yeux ouverts. (...) La liberté de la volonté est pour moi aussi très problématique. A ce sujet je pense comme Goethe, qui a écrit: On suppose de pousser et au contraire on est poussé. Nous sommes poussés tous par les forces inconnues" (628-629.).
Nem dönthetõ el, mekkora szerepe lehetett a betegségnek abban, hogy élete legvégén Kosztolányi közeledett az egykor elveszített vallásos hithez. "Teljesen megváltoztam" - írta Radákovich Máriának, valamikor az 1935. szeptember 24. elõtti napokban. "Két hónappal ezelõtt nevettem volna ezen a levelemen. Akkor még materialista voltam. Te spirituálissá változtattad minden ízemet. Istenrõl egyre többet gondolkozom, s - különös - már fohászkodom is hozzá" (744.).
Kosztolányi legnagyobb költeménye, az Ének a semmirõl nyilvánvalóan szöges ellentétben van ezzel a kései szemléletváltozással, amely akár a családi örökséghez való visszatérésként is felfogható. Azt viszont bajosan lehet tagadni, hogy a leveleket végigolvasva aligha minõsíthetõ kivételesnek a Hajnali részegség zárlata. A bizonyosság utáni vágy, a világmindenség hatalmas összhangjának élménye idõrõl idõre hatalmába ejtette a hitetlen költõt, mintegy az önellentmondásos, osztott személyiség belsõ párbeszédének, annak a nietzschei gondolatnak a szellemében, melynek legtömörebb megfogalmazása, a Der Wille zur Macht 259. szakaszában ugyanúgy az égitestek képének megidézésével érzékelteti a kegyelmi pillanatot, az epifániát, mint Kosztolányi verse: "Der weiseste Mensch wäre der reichste an Widersprüchen, der gleichsam Tastorgane für alle Arten Mensch hat: und zwischeninnen seine großen Augenblicke grandiosen Zusammenklangs - der hohe Zufall auch in uns - eine planetarische Bewegung."