1930. július 16-án közölte a Nyugat "A magyar nyelv helye a földgolyón" címmel azt a nyílt levelet, amelyet Kosztolányi Antoine Meillet-hez intézett. Az 1866-ban született francia tudós évtizedekig a College de France tanára volt. Les langues dans l´Europe nouvelle címû könyvét elõször 1918-ban adták ki. A magyar költõ a tíz évvel késôbbi kiadást olvasta, mely a szerzõ egyik tanítványának az európai nyelvekrõl készített számszerû kimutatásával együtt jelent meg.
Aurélien Sauvageot azt állította a Souvenirs de ma vie hongroise lapjain, hogy Kosztolányi "eléggé rosszul értelmezte, amit Meillet írt" (Budapest: Corvina, 1988, 156.). Ezt a kifogást nem tudom elfogadni. Személyes indítéka érthetõ, hiszen Sauvageot Meillet tanítványa volt, és saját beismerése szerint még kéziratban olvasta mûvét, sõt tanárja rá bízta az elsõ kiadás levonatának kijavítását. A könyv politikai célzatát nehéz volna tagadni. Az elsõ világháború vesztes államaiban hivatalos nyelveknek és kultúráknak elmarasztalása csakis így magyarázható. Természetesen a könyv számos részlete elárulja, hogy szerzõje az összehasonlító nyelvtudomány kiemelkedõ, eredeti mûvelõje volt, Saussure közeli barátjaként és vele majdnem egyenrangú pályatársaként vonult be a tudománytörténetbe. Elismertségére jellemzõ, hogy még a Petit Larousse is számon tartja, pedig e kézikönyvben érthetõ módon nagyon kevés nyelvész szerepel.
Ha összevetjük szóban forgó munkáját a vele foglalkozó röpirattal, nyomban kitûnik, hogy Kosztolányi pontosan fordította az idézeteket és nem a szövegbõl kiragadott részletekre utalt. Számtalan más hivatkozással is bizonyíthatta volna állításait. Némely esetekben még ki is hagyta az olyan mondatokat, amelyek a legdurvábban sértették. Egyik idézetének elejérõl például mellõzte az Osztrák-magyar Monarchia népeire vonatkozó kitételt: "Valójában mindegyik nemzetiségnek nyelve van annyira nemes, sõt még nemesebb is, mint a magyar" (Paris: Payot, 1928, 208.). E mondat után a szlovák nyitja a példák sorát, amit Kosztolányi szintén elhallgatott.
Meillet zavarónak és megszüntetendõnek vélte a nyelvi sokféleséget. Az értelemre hivatkozva emelte magasra a nyelvi egyetemesség érvényét, és a saját anyanyelvében látta ennek legtökéletesebb megtestesülését. A második kiadás elõszavában így érvelt: "a nyelvek között még kevésbé van egyenlõség, mint a népek körében: a francia nyelv intellektuális és társadalmi értéke nem azonos mértékû a bretonnal vagy a baszkkal" (uo., XII.).
Milyen vádakkal illette Kosztolányi Meillet könyvét, és indokolhatók-e kifogásai? A költõ azt vetette a nyelvtudós szemére, hogy lebecsüli a jelentõ fontosságát. Meillet könyvének hatására nem változtatta meg, de némileg pontosította fölfogását. 1906-ban még jövõt jósolt az eszperantónak a Budapesti Napló hasábjain, 1933-ban viszont már cikket írt a mûnyelvek ellen a Pesti Hírlapba, azt hangoztatván, hogy éppen a nyelv elidegeníthetetlen lényege, az emlékezet hiányzik belõlük. A nyelvész C. G. Ogden "Basic English" nevû próbálkozását és az eszperantót ugyanazzal az indokkal utasította el, mint késõbb Wittgenstein: "Eszperantó. Az undor érzése, mikor kitalált szót kitalált toldalékokkal mondunk ki. A szó hideg, mellékértelem nélküli s mégis a ´nyelv´ szerepében tetszeleg (Vermischte Bemerkungen. Chicago: The University of Chicago Press, 1984, 52.).
Meillet rangsorolta a nyelveket, Kosztolányi a teljes egyenlõségüket hirdette. "Össze nem mérhetõ egységeket nem lehet összemérni" - jegyezte meg 1934-ben ("Nyelvünk ügye". In: Nyelv és lélek. Budapest: Szépirodalmi, 1990, 253.). Meillet-vel szöges ellentétben szerves képzõdménynek tekintette a nyelvet, és ebbõl arra következtetett, hogy "nincs, nem volt, nem lehet ´barbár´ nyelv" ("A magyar nyelv helye a földgolyón". In: Nyelv és lélek, 96.), sõt egyenesen azt a véleményt fogalmazta meg, hogy a nyelvek egyenrangúságába vetett hit elválaszthatatlan a szabadelvûségtõl.
"Számtani alapigazságok megítélésénél az emberi elme csodálatos egyöntetûséget tanúsít. Ez a nyelvek területén megszûnik" - olvasható a Pesti Hírlap Nyelvõre címû kiadvány "Használati utasítás"-ában (Budapest: Légrády Testvérek, én., 6.). Ez az álláspont összeegyeztethetetlen azzal a Locke és Leibniz által képviselt véleménnyel, mely szerint a gondolat elsõdleges a nyelvhez képest. A nyelvi egyetemességnek még azzal az eszményével is szemben áll, amelyet Saussure képviselt, kirõl megállapították, hogy nyelvszemlélete klasszicistának mondható, hiszen Condillacnak, nem pedig Friedrich Schlegelnek vagy akár Goethének az örökségét képviselte (Tzvetan Todorov: Théories du symbole. Paris: Seuil, 1977, 338.).
Kosztolányi nyelvszemléletét viszont éppen a romantikusokétõl lehet származtatni. Idegennek érezte magától az Arisztotelész vagy akár Augustinus nevével is fémjelezhetõ jelelméleti hagyományt, amennyiben kizárta annak a lehetõségét, hogy létezik a különbözõ nyelvekhez képest elsõdleges jelentés. Augustinus úgy vélekedett, hogy a szavak és a gondolatok között önkényes, megállapodásszerû, a gondolatok és a dolgok között ellenben egyetemes és természetes a kapcsolat. Kosztolányi felfogása a romantikusokéhoz állt közelebb, akik "Urfaktum"-nak fogadták el a nyelvet - akár Istentõl eredeztették, mint Hamann, akár az ember elmélkedõ képességének, a "Besonnenheit"-nek forrásával azonosították, mint Herder, akár a nemzeti "Geist"-bõl eredeztették, mint Wilhelm von Humboldt. A romantikus szemlélet késztette az Esti Kornél szerzõjét arra, hogy kísérletet tegyen az esztétika s az etika szétválasztására, mondván, hogy a hasznosat magamért, a szépet önmagáért kedvelem.
Az 1928-ban írott "Ábécé a versrõl és a költõrõl" elsõ mondata így hangzik: "Az emberiség elõbb tudott versben beszélni, mint prózában" (Nyelv és lélek, 489.). A jelentõ s a jelentett kapcsolata eredetileg nem volt önkényes, a költõ tehát a kezdeti állapotot állítja vissza. Ennek a gondolatnak Novalisnál, August Wilhelm Schlegelnél, sõt Hamannál található meg az elõzménye. Kosztolányi nézetei összességükben mégis inkább Humboldt nyelvbölcseletével rokoníthatók. Mindketten hajlottak arra a meggyôzôdésre, hogy a nyelv a nemzetjellem kifejezõdése. A Meillet-vel szembeszegezett gondolat erõsen hasonlít a német értekezõnek arra az alaptételére, hogy "az emberi nem nyelvének felépítése azért és annyiban különbözõ, amiért és amennyiben maguknak a nemzeteknek a szellemi sajátossága is az" (Wilhelm von Humboldt: "Az emberi nyelvek szerkezetének különbözõségérõl és ennek az emberi nem szellemi fejlõdésére gyakorolt hatásáról". In: Válogatott írásai. Budapest: Európa, 1985, 79.). Kosztolányi rögeszmésen vissza-visszatért annak hangsúlyozásához, hogy a nyelv a közösség emlékezetét testesíti meg, s ugyanez a hiedelem játszott fontos szerepet abban, hogy Humboldt síkra szállt a baszk nyelvnek a létjogosultsága mellett, amelyet Meillet a magyarhoz hasonlóan fölöslegesnek ítélt.
Noha Kosztolányi nyelvre vonatkozó ítéletei változtak az évek során, alapvetõ átalakulás helyett helyesebb egyértelmûsödésrõl beszélni. Már 1905-ben, a Bácskai Hírlapban "minden szellemi kincsünk alapföltételét" látta a nyelvben, és a következõ meghatározást adta róla: "A nyelv egymagában álló hatalmas szervezet, egy természet-produktum, melynek oly furfangos, de lényegében fölségesen egyszerû törvényei vannak, mint a természetnek" ("A nyelvtanulásról". In: Nyelv és lélek, 8.). A szervesség eszményét Humboldt állította föl õelõtte a legegyértelmûbb formában, kimutatván, hogy ha minden rész magában rejti az egészet, akkor az összes nyelvben kezdettõl fogva adott a lehetõség arra, hogy benne "a fogalmak új világa és az ékesszólásnak addig ismeretlen ragyogása" táruljon föl ("A nyelvek összehasonlító tanulmányozása a nyelvi fejlõdés különbözõ korszakaival összefüggésben". In: Válogatott írásai, 33.).
Kosztolányi - Babitscsal ellentétben - rendszertelenül olvasott, roppant gyorsan tájékozódva, és ritkán jelölte meg forrásait. Kéziratainak egy része megsemmisült, így elképzelhetõ, hogy már nem lesz mód annak megállapítására, olvasta-e Humboldtot. A párhuzam minden esetre fönnáll kettejük nyelvszemlélete között. Mindketten a költészetet, a bölcseletet és a történelmet tartották a nyelv fõ megnyilvánulási formáinak s egyben a nemzeti mûvelôdés lényegének, és abban is osztoztak, hogy nem tisztán önkényesnek tekintették a nyelvi jelentõt. "Minden nyelvben más a helyes. ´Miért? Mert így szoktuk mondani´" ("Használati utasítás". In: Pesti Hírlap Nyelvõre, 6.). E szûkszavú kijelentés a nyelvtisztító mozgalom hívét annak az elvnek érvényre juttatásához vezette, hogy az úgynevezett valóság a közösség nyelvi megszokásainak függvénye. "Nemcsak mi gondolkozunk: a nyelv is gondolkozik" - írta a "Túlvilági séták"-ban (Nyelv és lélek, 120.), nyelvmûvelõ cikkeiben pedig minduntalan annak elismertetése mellett szállt síkra, hogy a világmindenségrõl alkotott kép nyelvrõl nyelvre más, mert a különbözõ nyelvek nem ugyanúgy szeletelik föl a világot, eltérõ módon osztályoznak - a színek megkülönböztetése például az elnevezésükön múlik.
"Ige" címû 1933-ban papírra vetett szösszenetének már a címével is arra emlékeztetett, hogy a fogalomrendszereket a nyelvek szabják meg, s azért tudok valamit, mert magyar az anyanyelvem. "A szó maga a valóság, melyet jelképez, magának a valóságnak veleje, kútfeje és kezdete" (Nyelv és lélek, 234.). Akár a Tractatus Logico-Philosophicus híres állítása is eszünkbe juthat: "Nyelvem határai világom határait jelentik" (London: Routledge and Kegan Paul, 1985, 148.), noha Esti Kornél nyelvjátékainak több köze lehet Wittgenstein késõbbi tûnõdéseihez, mint a korai értekezésében foglaltakhoz.
A költõ különben is más oldalát érzékeli a nyelvi viszonylagosságnak. Elõször is a hangzók eloszlásában és arányában véli fölfedezni a nyelv szellemét, azután arra gondol, hogy az igeidõk s módok rendszere sem egyetemes. Kosztolányi példái olyannyira meggyõzõek, hogy könnyû folytatni az általa megkezdett sorozatokat. Az "imparfait" például nem fordítható le minden nyelvre, az " õsz" megjelölés a magyarban, a "fall" viszont az angolban kétértelmû, s ezért kétséges, lefordíthatók-e némely magyar versek más nyelvre, mint ahogyan Henry James The Turn of the Screw címû híres szellemhistóriájának mégoly remek magyar változata is kénytelen mellõzni a "fall" "bûnbeesés" jelentését, pedig a mû megértése szempontjából döntõ fontosságú, hogy az õszi kert leírása az Ószövetség elsõ könyvét idézi. Még messzebb is lehetne vezetni a gondolatmenetet, rákérdezve, ugyan miként értelmezhetõ a nyugati világban döntõ négy évszak olyan országokban, ahol e különbségtevés érvénytelen.
Esti Kornél számára a nyelv életforma, s megalkotója gyakran egész kultúrát rendel valamely nyelvjátékhoz. 1922-ben Kosztolányi méltatást írt Kertész Manó Szokásmondások címû gyûjteményérõl, s ez a munka is ösztönözhette annak elfogadásában, hogy az igazság beszélõk közötti viszony. A Heller Ágnes által egykor oly kedvezõtlen színben feltüntetett értékviszonylagosság tagadhatatlanul kísért Kosztolányi mûveiben, hiszen a hit a nyelvjátékkal is rokonságba kerül, nemcsak készség, hajlandóság, olyan belsõ állapot, melynek idõtartama van. Az Észak-Amerikába költözött magyarok példája tanúsíthatja, hogy a nyelvváltás világszemlélet kicserélését is vonhatja maga után, vagy legalábbis nem teljesen indokolatlan megfelelést sejteni a nyelv szerkezete s nem nyelvi jellegû viselkedés között. Az a meggyõzõdés, hogy az ember a nyelvben talál önmagára, "sok esetben õ maga szolgálja a nyelvet, ezt a titokzatos valóságot, melyben legmélyebb ember volta tárul ki" - ahogyan "A lélek beszéde" címû 1933-ban írt cikksorozat elsõ részében olvasható (Nyelv és lélek, 217.) -, óhatatlanul is annak leszögezéséhez vezet, hogy a nyelv elválaszthatatlan a tudattól, s amit egy közösség valóságnak tart, az jórészt ugyanennek a közösségnek a nyelvi megszokásai szerint mintegy öntudatlanul épül föl. Humboldt munkáinak közvetlen ösztönzésére Edward Sapir fejtette ki módszeresen ezt a gondolatot többek között abban a hét tanulmányban, amelyet a The Dial hasábjain a húszas években közölt. Kosztolányi aligha ismerte õket, noha ennek lehetõségét nem lehet teljesen kizárni, mert az igen kis példányszámú amerikai folyóiratot Magyarországon tudomásom szerint egyedül Kosztolányi említette, abban az elõadásában, amelyet 1930-ban "Lenni, vagy nem lenni" jeligével tartott, Széchenyire, a nyelvi viszonylagosság romantikus tételének magyar mérlegelõjére alkalmazván a dán királyfi szavait. Annyi bizonyos, hogy Sapir némely tanulmányai - így "A vers zenei alapjai" (1921) - olyan megjegyzéseket tartalmaznak a költõi nyelvrõl, amelyek kísértetiesen emlékeztetnek Kosztolányinak a harmincas évek elején tett nyilatkozataira. A nyelvész két olyan amerikai költõ, Amy Lowell és Carl Sandburg költeményeivel foglalkozik, kitõl Kosztolányi is fordított, és õt is az érdekli, milyen szerepet játszanak az olvasó beidegzõdései a jelentõ értelmezésében és mi a föladatköre a kihagyásnak a versben.
Abból a kiindulópontból, hogy a nyelv gondolkozik helyettem s a szó jelentése a használatában rejlik, könnyen el lehet jutni ahhoz a meggyõzõdéshez, hogy a világkép örökség, "örökölt háttér, mely szerint különbséget teszek igaz és nem igaz között" ("der überkommende Hintergrund, auf welchem ich zwischen wahr und falsch unterscheide") - ahogyan Wittgenstein mondja (Über Gewissheit. Oxford: Basil Blackwell, 1979, 15.). A Bölcsõtõl a koporsóig (1934) végsõ szókincsének legfontosabb eleme a hagyomány, melyet az ember éppúgy nem tanulhat vagy választhat, mint a rokonait. A felnõtt fejjel is nyelveket tanuló Kosztolányi egyre nagyobb nyomatékkal emlegeti, hogy csakis az anyanyelv tekinthetõ igazinak. Olyan ellentmondást állít föl, melyet késõbb Sapir tanítványa, Benjamin Lee Whorf hoz szóba, "Tudomány és nyelvészet" (1940) címû tanulmányában: "Az volna leginkább szabad személy, aki nagyon sok egészen különbözõ nyelvi rendszert ismer. Csakhogy mostanáig senki nem volt ilyen helyzetben" (Language, Thought, and Reality. Cambridge, Massachusetts: The M.I.T. Press, 1976, 214.). Kosztolányi szerint csak az anyanyelvet lehet tudni, minden más nyelv tanulásában van egy szint, amelynél nem juthatunk magasabbra. Ennek két oka van: egyrészt anyanyelvünk ösztönös, másrészt - és ennek a vélekedésnek döntõ szerepe van Kosztolányi írói munkásságában - kizárólag ebben a közegben ismerhetem az árnyalatot, amely mindig egy idõpontnak és összefüggésnek a kiszolgáltatottja. A szavak árfolyamát egyedül az anyanyelvben kísérhetem figyelemmel, mint ahogy az örökölt hagyománynak, a közösségi emlékezetnek is pusztán itt lehetek birtokában. A jelentést nem azonosság, hanem különbség jegyében lehet meghatározni, a legkisebb nyelvi elemhez is olyan szövegösszefüggés tartozik, melynek határai nem vonhatók meg. "Egy új világ kezdõdik minden nyelv küszöbén". 1933-ban "A tíz legszebb szó"-ról elmélkedvén jut erre a fölismerésre (Nyelv és lélek, 241.). Élete utolsó öt-hat évében gyakran tesz olyan nyilatkozatokat, melyek mintegy visszhangozzák Humboldt tételeit. Ha "minden nyelvben sajátos világszemlélet rejlik", akkor "egy idegen nyelv megtanulásával a világ eddigi szemléletében új álláspontra teszünk szert", csakhogy az eredmény mindössze részleges, "mert többé vagy kevésbé mindig tulajdon világ-, sõt nyelvszemléletünket visszük át az idegen nyelvre is" ("Az emberi nyelvek szerkezetének különbözôségérõl és annak az ember szellemi fejlõdésére gyakorolt hatásáról". In: Válogatott írásai, 107.). Az anyanyelv mindkettejük számára a személyiség része. A nyelvtisztítást egyfelôl a személyiség, másrészt az árnyalat védelme igazolja. Nem az a lényeges, hogy úgy érzi, a magyarban különösen feltûnõ, sután hangzik, a szöveg többi részétõl elválik az indoeurópai szó, sokkal lényegesebb az, hogy egyetlen idegen szó helyett több magyart javasol - a "fantasztikus" helyére például harminchét jelöltje van. Rosszmájú észrevétele, hogy az anyanyelv szerkezetei mindig beszüremkednek idegen nyelvû beszédünkbe, éppúgy vonatkoztatható az angolt második nyelvként használó magyarra, aki egy-egy fáradt percében megfeledkezik a hímnem-nõnem kettõsségrõl, mint a magyarul kitûnõen beszélõ idegenre, aki hasonló állapotban elvéti az egyébként alaposan megtanult tárgyas-tárgyatlan megkülönböztetést. Mi több, Vladimir Nabokovnak 1967-ben a The Paris Review által készített beszélgetését is föl lehetne hozni ékes bizonyítékként a nyelvi viszonylagosság igazolására, melyben a világhírû író szomorúan ismerte be, hogy noha kezdettõl két nyelven gondolkozott, munkássága lényeges fogyatékosságának érezte "a természetes szókincs hiányát" ("The Art of Fiction". The Paris Review 41, Summer - Fall 1967, 110.). Hogyan érvényesült a nyelvi viszonylagosság eszménye Kosztolányi írói munkásságában? Döntõen meghatározta fordítói gyakorlatát és arra indította, hogy kezdeményezést tegyen írói mûvek szövegszerû vizsgálatára. "Alkotásnak látom a mûfordítást, nem másolásnak" - hangoztatta 1913-ban, a Modern költõk Elôszavában. Rába György joggal jellemezte úgy a Mazeppa 1917-ben s a Beppo 1920-ban megjelent magyar szövegének elkészítõjét, hogy "tulajdonképpen nem fordít, hanem magyarul gondolja végig a szöveget" (A szép hûtlenek: Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád versfordításai. Budapest: Akadémiai, 1969, 291.). A "Túlvilági séták" harmadik részében még ilyen sarkított mondat is olvasható: "Nem lehet fordítani" (Nyelv és lélek, 120.). Ennyire türelmetlen kijelentésre Humboldt sosem ragadtatta magát. Világtörténelemben gondolkodott, elfogadván, hogy az emberi eszmélkedésnek vannak általános ismérvei, amelyek lehetõvé teszik a fordíthatóságot. Igaz, gondolatmenetének további részében szigorúan korlátozta ennek lehetõségét: "jóval nagyobb tömegben vannak olyan fogalmak és grammatikai sajátosságok, amelyek oly elválaszthatatlanul bele vannak szõve a szóban forgó nyelv egyéniségébe, hogy mintegy függõ állapotban vannak valamennyi nyelv között, sem pusztán a belsõ érzékelés fonalán nem tarthatók fenn, sem pedig át nem vihetõk változtatás nélkül egy másikba" ("A nyelvek összehasonlító tanulmányozása a nyelvi fejlõdés különbözõ korszakaival összefüggésben". In: Válogatott írásai, 55.)
Noha Kosztolányi is szót ejtett a nyelvi átültethetõség különbözõ fokozatairól, úgy sejtette, minél kimûveltebb, fejlettebb egy nyelv, annál kevésbé fordítható. A nagy mûben szó szerinti értelemben a nyelv alkotását látta, mely a tulajdonnevekhez hasonlít. Ezért nem bízott abban, hogy a magyar irodalmat el lehet ismertetni külföldön: "Ne áltassák magukat azok a kiválóbbak vagy szerencsésebbek, kiknek könyvei esetleg külföldi piacokon is futnak, hogy ott buzogányukkal beverhetik a dicsõség érckapuit. Különlegességek maradnak arrafelé, örökre, szívesen vagy nem szívesen látott vendégek. Nem az a fontos, ami ott künn történik velük. Az a fontos, ami itthon történik. Ha mégoly mesterkéz ültette át idegen idiómába verseiket, rímeik bágyadtabban csengenek, párbeszédeik lötyögnek, célzásaik fele elsikkad. Boszorkányos mesterségünkben a forma a lényeg, az árnyalat. Mindnyájan messze visszanyúló, tétova emlékekbõl táplálkozunk, víziókból és hallucinációkból, egy-egy szó hallucinációjából, mely évszázadok sziklabarlangján sejtelmes echót ver" ("Lenni, vagy nem lenni". In: Látjátok feleim. Budapest: Szépirodalmi, 1976, 18.).
A legtöbb fordító a jelentett megfelelõjét kutatja, holott a jelentõ legalább annyira fontos, sõt Kosztolányi szemszögébõl nézve még fontosabb. "Désir magyarul azt jelenti, hogy vágy: a francia ötbetûs és mély hangú. Désir helyett értelmi fordítása tehát: vágy, de zenei fordítása inkább ez lehetne: vezér. E két nehézség közt tétováz az, aki idegen verset akar átültetni" ("Ábécé a fordításról és ferdítésrõl". In: Nyelv és lélek, 575.) Alkotóknál sokszor megesik, hogy elvi állásfoglalásaik nem olyan merészek, mint mûvészi gyakorlatuk. Kosztolányi legjobb prózai mûvei mintha éppúgy ellenállnának a fordítással szemben, mint költeményei. Csak hevenyészett példaként tenném föl a kérdést, vajon egy olyan szerzõnek a mûvében, ki szenvedélyesen fürkészte a szavakba rejtett szavakat, vajon nincs-e jelentõsége, hogy az "aranysárkány" és a "Sárszeg" szó egyaránt magában foglalja ugyanannak a három betûnek egymásutánját.
Kosztolányi több helyütt is céloz arra, hogy valamely kifejezés értéke rokon egy kártyalapnak adott szabályok szerinti föladatkörével. Nyelvnek és játéknak egyaránt megegyezés az alapja. Hasonlóságuk nyilvánvaló a Pacsirta IX. fejezetében. "- Önmagát hívta ki - kacagtak mindnyájan, álmélkodva." Ezek a szavak másodlagos értelemben is vehetõk, és arra figyelmeztetnek, hogy a regény különbözõ nyelvjátékok egymást zavaró kölcsönhatásaként értelmezi a világot. A címszereplô levele éppúgy önmagában zárt nyelvjáték, mint az álom, a kaszinói kártyajáték vagy a vendéglõi étlap. Jelentõ és jelentett viszonyának az eltérõ nyelvjátékok feszültségére visszavezethetõ bonyolítását lehet érzékelni az 5. fejezetben, Vajkay Ákos magánbeszédében: "- Vaníliás metélt. Vajon mi az a vaníliás metélt? Sohasem ettem ilyesmit, és nem is láttam egész életemben. Fogalmam sincs, hogy milyen. (...) Csak futólag láttam nevét, egy pillanatra, a túrós gombóc, gyümölcshab-kosár és mogyoró torta közt. Mintha álmodtam volna. Mégsem lehet elfelejteni. (...) Borjúdió. Ez is rejtély. (...) Olajvaj halból, vagy orosz ízelítõ. Hahaha, de furcsa. Boszorkányos, ostoba nevek."
Az egyik nyelvjáték szabályai felõl a másik teljesen képtelennek tûnik fel. Maga az elbeszélõ is önmagában zárt beszédmûveletekkel játszik, ezért olykor még a legegyszerûbbnek látszó megnyilvánulása is akadályt állíthat a fordító elé. A IX. fejezet így kezdõdik: "A csütörtök pedig, a csütörtök." Richard Aczel angol változata 1993-ban jelent meg a londoni Chatto and Windus kiadónál. E minden korábbi Kosztolányi- átültetést messze felülmúló szövegben ez olvasható: "And as for Thursday... Well, Thursday was simply Thursday." A kissé hosszadalmas, körülményes magyarázkodás elárulja az eredetinek a lefordíthatatlanságát.
A Kosztolányi versfordításait mérlegelõ Rába György nagyon indokoltan hívta föl a figyelmet arra, hogy szövegszerû elemzéseivel Kosztolányi "megelõzte korát, pontosabban néhány évvel követi nyomon, de attól teljesen függetlenül, a korabeli orosz nyelvtudományi kör, az ún. ´formalista´ iskola kutatásait" (A szép hûtlenek, 273-274.). A mûközpontú irodalomszemlélet némely nyugati, sõt kelet-európai országokhoz képest megkésve vált uralkodóvá Magyarországon. Kosztolányi kezdeményezésének jelentõségét éppen ezért nem lehet eléggé méltányolni. 1934-ben úgy fogalmazott, hogy célja "a szövegmagyarázat, mégpedig magából a szövegbõl, a szöveg elemeinek fölbontása, a szöveg kisebb egységeinek, a szöveg molekuláinak és atomjainak, a szöveg nyelvtani kapcsolatainak, szórendjének, betûinek tüzetes elemzése" ("Versek szövegmagyarázata". In: Nyelv és lélek, 550.). Mûértelmezõ gyakorlata nyilvánvalóan összefüggött fordító tevékenységével, hiszen egyik korai elemzését éppen egy német költemény sajátmaga készítette hasonmásának igazolására használta föl. Ebben az 1920-ban írt tanulmányában így jellemezte értelmezõ eljárását: "a költeményt külön, elzárt világnak tekintettem, és anélkül hogy a tárgyukkal vagy a költõ életrajzi kapcsolatával foglalkoztam volna, magát a szöveget vizsgáltam" ("Tanulmány egy versrõl". In: Nyelv és lélek, 461.). Olyannyira önmagában vette szemügyre a költeményt, hogy nem ejtett szót arról, hogy az "Über allen Gipfeln..." a Wandrers Nachtlied I elnevezésû, "Der du von dem Himmel bist..." kezdetû verset értelmezi, s a címben szereplõ "Wandrer" nem más, mint a gúnynév, melyet a sokat gyalogló Goethére ragasztottak s mellyel a költõ következetesen sajátmagára utalt a Dichtung und Wahrheitben, levelekben és más költeményeiben.
Fölvethetõ a kérdés,, vajon nem a franciáknál elterjedt "explication de texte" eljárás vagy esetleg a Leo Spitzer által képviselt "Stilforschung" hatására fordult-e Kosztolányi a szövegszerû elemzéshez. Mint ismeretes, a Stilstudien címmel 1928-ban közreadott két kötetes gyûjtemény tanulmányaiban Spitzer az írók lelki tulajdonságaira próbált következtetni némely mondattani jelenségek ismétlõdésébõl. Kosztolányi nem törekedett ilyen megfelelések kimutatására. Hasonlóan nem állapítható meg közeli rokonság a magyar költõ s a francia szövegmagyarázat korabeli gyakorlata között. Meillet legismertebb irodalmár kortársa, Gustave Lanson (1857-1934) 1894-ben adta ki A francia irodalom történetét, 1900-tól a Sorbonne tanáraként hirdette a benne foglaltakat, 1909-ben pedig a brüsszeli egyetemen A tudomány szelleme s az irodalomtörténeti módszer címmel tartott elõadásában foglalta össze alapelveit. Õ is hangsúlyozta a szöveg jelentõségét, ám fõként eszméket keresett bennük. Megkülönböztetett jelentõséget tulajdonított az író életrajzának, lélektanának, mûvészi s társadalmi felfogásának, a szöveget pedig mûfajba s mozgalomba sorolta be. Az impresszionizmusban látta a legfõbb veszélyt, és a körülményekre vonatkozó tényekben kereste ennek ellenszerét.
A magyar költõ más kiindulópontból és más céllal állította a szöveget a figyelem középpontjába. A mûközpontúság választását nála olyan megközelítési módok elutasítása indokolta, melyeket uralkodónak vélt a magyar irodalomszemléletben. Közülük az életrajzi szempontú vizsgálódást utasította el leghatározottabban. Már 1905-ben szót emelt ellene a Bácskai Hírlapban, évtizedekkel késõbb, 1928-ban pedig a szerzõkre vonatkozó adatok mellõzése is okozhatta, hogy "Ábécé a prózáról és a regényrõl" címmel közreadott programnyilatkozatában elismerõleg szólt E. M. Forster Aspects of the Novel címmel alig egy évvel korábban kiadott könyvérõl. A másik ok, mely szövegszerû elemzésre ösztönözhette, az idegenkedés az irodalom kánonszerû mérlegelésétõl. A mûvészet intézményesedésével szemben kezdettõl fogva bizalmatlan volt. 1908-ban azt a kérdést tette föl A Hétben, "miért nincs legnagyobbjainknak: Vörösmartynak, Aranynak és Petõfinek méltó esztétikai ellenlábasa, miért nem szabad róluk beszélnünk egyszerûen mint emberekrõl és írókról anélkül, hogy rögtön hazaárulókká bitangolnánk?" ("Írók ellenségei". In: Nyelv és lélek, 365.). A huszonhárom éves költõ az értékelések szabadságát hiányolja, azt kifogásolván, hogy a közszellembõl hiányzik a kezdeményezés, "egyetemeinken pedig katonai szigorral, szinte politikai hatalommal iktatják törvénybe minden írónk örök dicsôségét. (...) Vajon kultúránkat jelenti ez? Vagy éppen kultúrálatlanságunkat?..." (uo., 365-366.).
Az ókorban kialakult és évezredeken át meghatározó hatalmú retorikai hagyomány szerint az irodalom nevelõ célzata az utaltra, a gyönyörködtetés pedig a befogadóra vonatkoztat. Ez a megkülönböztetés még a huszadik században is tovább élt - például Karl Bühler vagy Roman Jakobson nézeteiben. Kosztolányi megpróbált szakítani ezzel az örökséggel, amennyiben a két tényezõ közül a másodikat állította szövegvizsgálatai középpontjába. "A költemény nem a papíron van, hanem bennünk" - írta 1933-ban ("Mûvészet és öncsalás". In: Nyelv és lélek, 345.). Annak alapján emelt kifogást az irodalom kánonszerû felfogása ellen, hogy a mû csakis akkor él, ha befogadója érvényesnek fogadja el, ha "várakozást gerjeszt bennünk" ("A magyar rím". In: Nyelv és lélek, 477.). Elemzéseiben az a gondolat vezette, hogy nincs olyan irodalmi alkotás, amelynek értékét ne lehetne kétségbe vonni. Magát a megértést is nyelvi tevékenységnek fogadta el - ezzel indokolta, hogy vállalkozott mûalkotások tolmácsolására. Szigorúan megvonta ilyen jellegû tevékenységének korlátait. Azért állította, hogy "az, amit nem értünk meg teljesen: a költészet" ("Ábécé a versrôl és a költõrõl". In: Nyelv és lélek, 490.), mert úgy gondolta, hogy a mûvészi értékre vonatkozó ítélet nem oksági magyarázat. Éppen mivel nyelvi jelenségként tartotta számon a költészetet, született képességre és örökölt hagyományra is vezette vissza a megértés lehetõségét, tehát bizonyos volt abban, hogy a mûalkotást lehetetlen megmagyarázni annak, aki nem érti.
Noha a kánonokkal szemben érzett gyanakvását azzal indokolta, hogy ugyanaz a mû egyik olvasó számára sokat, a másik számára semmit sem jelent, figyelmeztetett arra, hogy ez a "sok" korántsem független a nyelvtõl. Úgy vélekedvén, hogy a költészet a jelek önkényességét szünteti meg, lényegében a nyelvben benne rejtõzõ lehetõségként tartotta számon a költészetet. Nem jövendõmondónak, az emberiség vagy akár a nemzet tanítómesterének, sõt nem is igazán nyelvteremtõnek vélte a költõt, hiszen a nyelv elsõdlegességét állította, bizonygatván, hogy sosem lehetünk teljesen birtokában az általunk beszélt nyelvnek és nem tudjuk annak a következményeit ellenõrizni, amit kimondunk vagy leírunk. Már 1915-ben azt állította a nyelvrõl, hogy "nem használom: hanem engem használ" ("Nyomdafesték". In: Nyelv és lélek, 318.). A nyelvi viszonylagosság gondolatához hasonlóan a jelentésteremtõ nyelv eszményének megfogalmazásakor is Humboldt szelleméhez állt közel, hiszen õ így érvelt: "A gondolat és a szó egymástól való függése nem hagy kétséget afelõl, hogy a nyelvek voltaképpen nem a már megismert valóság ábrázolására, hanem sokkal inkább a még ismeretlen felfedezésére szolgálnak. Különbözôségük nem a hangok és jelek, hanem maguk a világszemléleteknek a különbözõsége" ("A nyelvek összehasonlító tanulmányozása a nyelvi fejlõdés különbözõ korszakaival összefüggésben". In: Válogatott írásai, 59.).
Kosztolányi úgy hasonlítja szervezethez a nyelvet, hogy egyúttal végtelenséget s útvesztõszerû alakot tulajdonít neki. A költõ voltaképp nem tesz mást, mint fölfedezi a nyelv lényegét, azt, hogy a jelentõ maga is jelentett. Kosztolányi eszménye közel áll a jeltudománynak ahhoz a tételéhez, melyet Thomas A. Sebeok (Sebõk Tamás) így fogalmaz meg: "vannak tárgyak és a tárgyaknak jelei, ám az elõbbiek maguk is sajátos módon használt jelek" ("In what sense is language a ´primary modeling system´?" In: Myrdene Anderson and Floyd Merrell, eds.: On Semiotic Modeling. Berlin - New York: Mouton de Gruyter, 1991, 331.). A jelentõ s jelentett kapcsolatának önkényességét megszüntetõ törekvés Kosztolányi elbeszélõ prózájában is megfigyelhetõ - például az olyan beszélõ nevek használatában, mint Pacsirta, Vajkay, Édes Anna vagy Esti -, s ugyanez érvényesül akkor, midõn a lírai költõ, a fordító vagy a szövegelemzõ a jelentõt emeli versalkotó elvvé. Nyelvszemlélete erõsen különbözik Hegel vagy Saussure felfogásától, akik önkényesnek vélték a kapcsolatot jelentõ és jelentett között, és inkább rokon a szófejtõ Heidegger vagy akár a megszokott jelentést a jelentõ alapján kitörlõ Derrida álláspontjával. A fordító, akinek a "désir" szóról a "vezér" is eszébe jut, voltaképpen nem áll távol a bölcselõtõl, aki Hegel méltatásához a név franciás ejtését - "aigle" ("sas") - is fölhasználja (Jacques Derrida: Glas. Paris: Denoel/Gonthier, 1981, I. kötet, 1.).
A jelkép Kosztolányi számára azért érvényes, mert benne a jelentett jelentõvé alakul, szemben az allegóriával, ahol a kettõ különválik. Goethe szembeállítását Kosztolányi arra használja, hogy az erkölcsi tanítást megpróbálja kizárni a költészetbõl. Az allegória jelent valamit, tehát megfejthetõ, a jelkép (szimbólum) viszont egyszerûen van s ennyiben érzékelhetõ; az egyik a hasznos, a másik a költõi nyelvhasználat megtestesülése. A jelentõk hasonlósága mindig kapcsolatot teremt a jelentettek között - ez az alapgondolat Kosztolányi elmélkedéseiben a rímrõl, ez a szervezõelem a Számadás sorozat negyedik szonettjében, ahol a fõnévként és igeként szerepeltetett "ír" szó a két terzina végén áll, s ugyanennek a szabálynak fölidézésével védelmezi fordításait, azt hangoztatván, hogy "inkább a szavakhoz voltam hûtelen a zene javára" ("A holló". In: Nyelv és lélek, 562.). Az Alice in Wonderland átköltése, az Ilona és a Csacsi rímek mintegy ujjgyakorlatok a komoly nyelvi kísérletezéshez, annak szemléltetésére, hogy a nyelvi humort paraszthajszál választja el az együgyû értelmetlenségtõl. A nyelv mindenhatósága és semmisége között is szinte észrevétlen az árnyalatnyi eltérés - errõl is szól Esti Kornélnak s a bolgár kalauznak a története.
Míg a klasszicisták szerepkörnek rendelték alá a mûvészeteket, nagy általánosságban a természet utánzását várván tõlük, addig Kosztolányi azt a romantikus elképzelést fogadta el, mely szerint a mûalkotás önmagát jelenti, "minden igazi költemény csak önmagával egyenlõ" ("Tanulmány egy versrõl". In: Nyelv és lélek, 464.). Ennek okát abban jelölte meg, hogy a nyelv nemcsak kimeríthetetlen, mert nem befejezett tény, hanem állandóan növekvõ szerves képzõdmény, tárgyatlan tevékenység. Malherbe, majd Karl Philipp Moritz, az Értekezés a német verselésrõl címû 1786-ban kiadott munka szerzõje gyalogláshoz hasonlította a prózát és tánchoz a verset. Kosztolányi ugyanezt a metaforát vette igénybe, amikor azt bizonygatta, ha a költészet kifejez valamit, akkor az csakis olyasmi lehet, amit semmi más nem képes kifejezni.
A tárgyas - tárgyatlan ellentét párhuzamos allegóriának és szimbólumnak Goethe nyomán elterjedt kettõsségével. Az allegória az általánostól (az eszménytõl) a különöshöz vezetõ tevékenység eredménye, a szimbólumteremtés ezzel ellentétes irányú gondolkozásmódra jellemzõ. Kosztolányi egész életében idegenkedett az allegóriától, melyet a deduktív megközelítéssel társított. A Zur Farbenlehre "A színek allegorikus, szimbolikus és misztikus használata" címû alfejezetében Goethe a jelképet hatást kiváltó természetes, az allegóriát viszont önkényes és megtanulandó jelként határozta meg. A Philostrats Gemälde címmel 1818-ban írt értekezésben azután az allegóriát a retorikával és az értelemmel, a szimbólumot pedig az ösztönnel hozta összefüggésbe. Ehhez az örökséghez kapcsolódott Kosztolányi, azáltal hogy a nyelv végtelen mûködõképességének bizonyítékaként szerepeltette a jelkép fogamát. Termék és tevékenység, valamivé válás és fönnállás, halott és élõ jelentés, kimondható és kimondhatatlan feszültsége végigvonul az "Über allen Gipfeln..." értelmezésén. Mivel az elemzõ arra törekedett, hogy az olvasó szempontjából fürkéssze a mûalkotás mibenlétét, az olvasás két módjára, zárt és nyitott befogadás kettõsségére vezette vissza a szóban forgó megkülönböztetést. Úgy sejtette, a mûalkotások létformája nem történeti. "Azok mindig az idõn kívül állanak" - hangoztatta 1933-ban a Nyugatban ("Nyelvmûvelés". In: Nyelv és lélek, 201.). Egyetlen szövegértelmezésében sem támaszkodott történeti ismeretekre, s hihetõleg a történeti összefüggésrendszer semmibevétele miatt is kedvelte Forster könyvét a regényrõl. Készpénznek vette, hogy az irodalomtörténet célelve mindig értelmezés, sõt kitalálás eredménye, hiszen olyan értéket állít elõtérbe, mely szemlélet kérdése, legtöbbször "azt az újat, mely régi, de mi újnak látjuk" ("Káté". In: Nyelv és lélek, 483.). Semmi érdeklõdést nem mutatott az eszmetörténet iránt, részint azért, mert az foglalkoztatta, miként mutatja meg a nyelv igazi lényegét a nagy költõ munkásságában, részben azért, mert magától értetõdõnek vette, hogy a költõ sosem új igazságokra derít fényt. "A legrosszabb mûvészeti alkotások telis-tele vannak úgynevezett gondolatokkal" - jegyezte meg meglehetõs gúnnyal (" &oOtilde;szinteség". In: Nyelv és lélek, 407.) A mélységnek, a nagy gondolat látszatának csúfolásában az Imígyen szóla Zarathustrára hivatkozhatott, arra a könyvre, melynek magyar fordítását 1907-ben azzal a megszorítással méltatta A Hét hasábjain, hogy e roppant fontosságú munkának minél hamarabb több magyar változata is készüljön.
"Ó, oly sok az olyan nagy gondolat, amely nem tesz többet a fújtatónál: fölfú és üresebbé tesz." Nietzschének ezt az intését Mallarmé is szívére vette, kire Kosztolányi a harmincas években egyre többet hivatkozott. A francia költõ mellett Novalis ösztönözte a költészet öncélúságának hirdetésében. Már 1919-ben is õt idézte, Horváth Henrik német nyelvû magyar költészeti gyûjteményét ismertetvén. Novalis is a nyelv szellemének megtestesítõjeként (Sprachbegeisterter) jellemezte a költõt. Feltûnõ, hogy élete végén, 1974-ben az egykori orosz formalista, Roman Jakobson is Novalist és Mallarmét nevezte fõ tanítójának a költõi nyelv öncélúságának megértésében (Tzvetan Todorov: Théories du symbole, 340 és uõ: Critique de la critique: Un roman d´apprentissage. Paris: Seuil, 1984, 26-27.)
"Az ember nem eszmékkel csinálja a verset, kedves Degas, hanem szavakkal." Mallarmé figyelmeztetését Valéry idézi (Paul Valéry: "Poésie et pensée abstraite". In: Variété V. Paris: Gallimard, 1945, 141.), aki egy másik tanulmányában ezt a meghatározást adja: "az irodalom hihetõleg nem más, mint a nyelv bizonyos tulajdonságainak kiterjesztése s alkalmazása" ("De l´enseignement de la poétique au College de France". In: Variété V, 289.) Utolsó éveiben a Tengerparti temetõ költõjének példája is megerõsíthette Esti Kornél alkotóját abban a hitében, hogy a költészet afféle ingadozás hang és gondolat, jelenlét és hiány között. 1932-ben a "szép" létezési módjával foglalkozó eszmefuttatásában így kísérletezett nyelveszményének körvonalazásával: "A mûvészet nem tûri a sokat, mert az szétrepeszti korlátjait, és megsemmisíti a szépet. A mûvészet inkább a keveset szereti, hogy azzal sokat fejezzen ki. (...) Minden remekmû, mellyel eddig találkoztam, szerény is volt, látszatra majdnem igénytelen, kifejezésében pedig könnyed" ("Szép". In: Nyelv és lélek, 336-337.). Ugyanebben az évben a Pesti Hírlapban a tömörségért dícsérte Mallarmé, Browning és Baltasar Gracián írásmódját, 1934-ben pedig a következõ figyelmeztetést iktatta "Vojtina új levele egy fiatal költõhöz" címû intésébe: "A költõ - jegyezd meg, sûrítõ, Dichter" (Nyelv és lélek, 545.)
Meglehet, Freudnak 1903-ban Der Witz und seine Beziehung zum Unbewussten címmel kiadott munkájának ismerete is hozzájárulhatott ahhoz, hogy az elsõ világháború után egyre többet foglalkoztatta a sûrítés, a többértelmûség, a rájátszásszerû idézés, a nyelv fokozott meghatározottsága (Überdeterminierung). Shakespeare s Arany iránti csodálatában jelentõs szerepe volt a szókincs gazdagságának, s a tömörítést és az árnyalatok bõségét egymás kölcsönös velejárójaként emlegette. A mellékértelmek nyelvtanának tudatosítására törekedett, melyben nincs helye a szófecsérlésnek (tautológiának) és az önellentmondásnak (contradictionak). Azzal a szándékkal bocsátotta útjára a Pesti Hírlap Nyelvõrét, hogy elfogadtassa olvasóival, a nyelv sûrû jelrendszer, "azonos értelmû szavaink nincsenek" s ezért "egy szót se lehet ´lefordítani´" ("Használati utasítás". In: Pesti Hírlap Nyelvõre, 9.).
Mind a többértelmûséget, mind a különbözõ szövegek egymásra játszását gyakran érvényesítette mûveiben, arra ösztönözvén olvasóját, hogy másik szöveget keressen a szöveg mögött. Az Aranysárkány elsõ fejezetében Novák Antal azon vitatkozik két tanártársával, mit is jelent a magasban repülõ sárkány, amelyet a diákok készítettek. Novák játéknak véli, Fóris fenyegetõ hatásúnak gondolja. Nézetkülönbségüknek a sárkány szó kétértelmûsége is az alapja. Angolul például ez nem adható vissza, mert a két jelentetthez két jelentõ (dragon illetve kite) tartozik. A sûrítésnek másik változatát képviseli a Halotti beszéd, melyrõl Rába György bebizonyította, hogy nyelvemlékünkkel együtt Rupert Brooke The Great Lover címû költeményét is idézi (A szép hûtlenek, 347-348.). Mind költeményeiben, mind elbeszélõ prózai mûveiben követett munkamódszerére fényt vet 1914-ben tett nyilatkozata, mellyel alighanem azt kívánta olvasói tudomására hozni, hogy írásmódjának lényegéhez tartozik a jelentõ eltávolítása a megszokás alapján hozzá rendelt jelentettõl: "Addig mondogattam magam elõtt, addig zsongattam vele a figyelmem, amíg elvált a fogalomról, amelyet jelent, szabadon, testtelenül, bátran önálló életre kelt, és ekkor - kiszabadulva a szokott kapcsolatból - megnyilatkozott elõttem rejtett, metafizikai és zenei értelme" ("A - Aszó". In: Nyelv és lélek, 27.). Gondolatmenetét a szónál hosszabb egységekre is kiterjesztvén, egy dallam megértéséhez hasonlította valamely mondatét, amivel azt kívánta közölni, hogy nemcsak a szó, a mondat sem fölcserélhetõ vagy helyettesíthetõ.
A nyelvi viszonylagosság elkötelezettjét azért háborította fel Meillet könyve, mert tulajdonképpen nagyonis érezte a francia nyelvész kegyetlen igazát. "Új kor következett el: a nemzetköziség dszesszbend-kora. Hanyatlóban a nyelv világa" ("Lenni, vagy nem lenni". In: Látjátok feleim, 15.). A "Lenni, vagy nem lenni" keserûsége egyidejû a College de France tanárához intézett nyílt levélben oly határozottan érvényre juttatott ellenvéleménnyel. Ebben a Széchenyirõl tartott elôadásában azt a sejtését fogalmazta meg, hogy a nyomtatott betû véglegessége s némely nem nyelvi jelrendszerek alkalomszerûsége között a mérleg az utóbbi javára billenhet, és akkor elhalványulhat a kultúra nemzeti jellege.
Élete utolsó évtizedében többször is visszatért annak beismeréséhez, hogy letûnõ kor képviselõjének érzi magát. Fiatal korában rokonszenvezett az avant-garde mozgalmakkal, késõbb azonban már alkatától egyre idegenebbnek érezte annak nemzetközi szellemét, adottságnak tekintve, hogy saját mûködése nemzeti nyelvbe gyökerezett. "Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható" ("Ábécé a nyelvrõl és a lélekrõl". In: Nyelv és lélek, 75.). Ezt az 1927-ben tett nyilatkozatát Meillet könyvének hatására még határozottabbakkal egészítette ki. Nem egészen két évvel a halála elõtt így fejezte be egy cikkét: "Én a szó és szellem jogán minden porcikámmal és leheletemmel egy közösséghez tartozom, melynek tagjai itt és ott, mindenütt a világon mintegy összeesküvésszerûen magyarul beszélnek, és ösztönösen és öntudatlanul is akarom ezt a szellemi és lelki egyházat, én föltétel nélkül helyeslem ezt a titokzatos egységet, melynek folytatója vagyok és messze századokból érkezõ célfutója, kezemben koszorúval és fáklyával, s minden bölcsességen túl az az óhajom, hogy az ocsmány és kegyetlen életharcban ez a közösség, ez az egyház, ez az egység mennél erõsebb, hatalmasabb és diadalmasabb legyen" ("Mit tegyen az író a háborúval szemben?" In: Nyelv és lélek, 629.).
El lehet-e fogadni a nyelvi viszonylagosságnak ilyen föltétlen határozottságú fenntartását a huszadik század végén? Csakis annyit mondhatok, hogy nem ismerem a magyarságnak olyan értelmezését, mely számomra indokolhatóbbnak látszik, mint az a nyelvi megközelítés, melynek egy-két nagy költeményben, a szó szoros értelmében végigírt Aranysárkányban s a legjobb Esti Kornél- történetekben mint a magyar olvasók számára jelenleg kivételesen maradandónak bizonyuló mûvekben kereshetõ a végsõ igazolása.